Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-01 / 51. szám
1970. március 1. Dutiaraau namo DR. KOCSIS MIHÁLY Egy alkalommal a pécsi egyetemmel összefüggő cikk írásához gyűjtöttem anyagot. Tanácsolták: keressem meg dr. Kocsis Mihály professzort is, — tőle sok részlet- kérdésre kaphatok választ. Szobája előtt a folyosón vagy tíz egyetemistát találtam, kis csoportokat alkotva izgatott hangon beszélgettek. mások könyvvel a kezükben az ablakmélyedésekben álltak, tanultak. „Jaj, ez a büntetőjog” — hallottam egy sóhajt. Megtudtam: éppen félévi vizsgáztatás folyik. — Ha megengednék, néhány percre bemennek a profhoz — mondtam a diákoknak, — Csak tessék, mi most úgy is izgulunk, örülünk, ha minél később kerül ránk a sor — mondták. Megvártam míg nyílik az ajtó. — Gyerekek, sikerült — mondta a kijövő fiatalember nagy boldogsággal. Beléptem a szobába, Kocsis tanár úr az ajtónak háttal állva szólt: — Izgulsz gyerek? ' Az első pillanatban nem értettem a dolgot, de aztán azonnal kapcsoltam: azt gondolja, hogy a következő vizsgázó jött be. Megvallom: ha vizsgázni is jöttem volna, — izgalmam elmúlt, amikor az „izgulsz-gyerek?” — szavakat meghallottam. Nem a szigort, ha- 'nem a jóindulatot éreztem a két Szóban. — Nem izgulok professzor úr — válaszoltam. — Nem? — csattant a hangja és hirtelen szembefordult velem. Meglepődés tükröződött az arcán, azfán elmosolyodott. — Elnézést, azt hittem, hogy egyik tanítványom ... Azóta sokszor találkoztunk, mindig kedveken átölelve mondta: szóval nem izgulunk? "Beteg a professzor úr, válaszolják a dékáni hivatalban felefon- érdeklődésemre. — De otthon felkeresheti ... Kertes kis családi ház Pécsett a Tulipán utcában. A csengetésre ő jön kaput nyitni. Jónéhány hónapja nem láttam. — első benyomásom: nagyon lefogyott. — Beteg vagyok — mondja, miközben a lakásba kísér. Kilencvenhat kiló voltam, most ha hetven vagyok... Hét évtized telt el azóta, hogy a Dombóvár melletti Tüskepusztáról, — édesapja az uradalom magfárosa volt — elindult. — Mindig színjeles tanuló voltam, — kivéve egy gimnáziumi évet. Az első világháborúban 17 éves fejjel a piavéi prontra vezényeltek ... Kaptam két-három hét szabadságot — mondhatni a lövész árokból utaztam haza vizsgázni... Aztán vissza a frontra ... Az egyefem elvégzése után joggyakornok, majd Tamásiban járásbíró. 1939-től törvényszéki bíró, majd a Pécsi ítélőtábla elnöki titkára. Fiatalkorában ott élt a zsellérek, summások között. — 1945-ben tudta, hol a helye: belépett a pártba, — Közvetlen a felszabadulás után Pécsett megbíztak a néobíró- ság megalakításával — emlékezik. — Kemény idők voltak azok. Tárgyaltunk nyilasok, feketézők ügyében, a komlói munkásmozgalomban résztvevők feljelentői ellen .hoztunk ítéleteket. Hal'1’ hangon folytatja: — Elhurcolták a bányászok legjobbjait. sokan közülük koncent■'ciós táborokban fejezték be életüket... Márványtábla őrzi emléküket Komlón.., A polgári és büntetőjog legkedveltebb területe. 1951-ben a pécsi állam- és jogtudományi kar dékánja, — 1955-ig. — Mire emlékszik, mit végzett legszívesebben az elmúlt évtizedekben? — Huszonhárom évig voltam ítélő bíró. Éppen a múltkor számoltam: 15 ezer ügyben ítélkeztem. Mindig az igazságot kerestem, egyetlen ítéletet nem hoztam meg anélkül, hogy százszázalékig ne lettem volna biztos: ítéletem igazságos. A másik: az egyetemi katedra, — a tanítás. Már 1939-ben egyetemi magántanár voltam ... Kis számítást végez: több mint ezer hallgató került ki keze alól doktori diplomával. — Tanár urat úgy ismerik — az egyetemistáktól hallottam — mint csupaszív embert... — Szóval nem féltek tőlem? — mondja kemény hangon. — Na, várjatok csak! — teszi hozzá, de a mosoly már ott bújkál arcán. Aztán szomorúan folytatja: azaz „ne várjatok”.., Már nem tanítok, rövidesen nyugdíjba megyek. Huszonöt kisebb-nagyobb terjedelmű szakkönyve jelent meg. A Tudományos Akadémia nemrég fogadta el „A büntetőbíró küzdelme az igazságért” című tudományos doktori értekezését papi szemináriumba is jártam. Juj, de huncut dolgokat... — Nem pillanthatnék bele abba az ABC-be? Tagadólag rázza a fejét. — Ott van a szekrényben a mű, — majd egyszer, talán. Most nem. A második kötet címe: Embernek lenni, a harmadiké: Közéleti ember. Hangja néha elhal, néha felerősödik, — küszködik betegségével, „olyan nehéznek érzem magam ...” — Mivel tölti majd a nyugdíjas éveket, professzor úr? — Semmivel. Már most sem, — mondja. — Itt ülök majd és — mutat az ablakra — nézém hogyan építkeznek a velem szemben lévő területen ... — Hát nem is látjuk az egyetemen? — Dehogynem. Holnap is bemegyek ... Garay Ferenc FODOR JÓZSEF: Mi kell a költőnek... Ember vagy köz, és mind, kitől derült A sorsom: hogy már nem sivár robot, Mint még mikor bennem a szent lobot Másba öltem, s rá sor alig került — Míg benn senyvesztő láz dúlt, mint idült Betegség: óh, nyomorult állapot, Mely éhbérért leláncolt, mint rabot, S bármint fojtott, szép lázam sose hült. Ezért hála — ember, sors, vagy egyéb Munkája — (mint titkos sors közbelép Bajban) — hogy oldás termett, békítő! Mi kell a költőnek: kimondani, Amit hozott — s kis élés, és ami A legfőbb még: szabad tér és idő. — Már nem dolgozom — mondja. — Azaz... Megírtam élettörténetemet három kötetben — 1924- től. Az első kötet címe... Közelebb hajol hozzám és mosolyogva mondja: — A címe: Az ördög ABC-Je. Kérdőn nézek rá. — Az, az. Nem mondtam? Én Bolgár István: MENEKÜLÉS K ilométereken át ültek egymás mellett az autóban szótlanul. A sofőr alacsony, mokány, rövidlátó kisember — úgy tűnt peckesen ült a volán mellett. Ki kellett húznia magát, hogy kellő kilátása legyen a Volgából. Csaknem negyven éve ült már a volán mellett Csak egyszer hiányzott amikor fia öngyilkos lett. Akkor vett ki három nap rendkívüli szabadságot. Mikor a temetés után ismét munkába állt, még szótlanabb lett. A köszönésen kívül alig szólt egy szót Utasa mellette ült. Jónéhány éve ismerte a zárkózott természetű embert, ö maga is ritka- beszédű volt s így nem esett nehezére a gépkocsivezető szokása. A sofőr figyelmét teljesen lekötötte a vezetés, az utas élvezte a szinte nyárias október szépségeit. Győrnél hangzott e! az első hosszabb párbeszéd. Az utas törte meg a csendet: — Uram, megiszunk valahol egy kávét? — Hol? — Ahol gondolja. Kávézás után rótták tovább az utat, Sopron irányába. A város előtt húsz kilométerrel a gépkocsi- vezető váratlanul megszólalt. — Most meghallgathatjuk a híreket. Azzal kinyitotta a rádiót és elővette két lottócéduláját. A tíz kereszttel megjelölt két szelvényen összesen két találata volt. Természetesen egy-egy a két cédulán. — Ilyen az én szerencsém —<• mondta, s fejével haragosan kiintett a Sopron környéki tájra. Utasa megértőén bólintott. A jelzőtáblákon már a Fertő-tó előtti községek neveit olvashatták. — Itt1 zajlott le az én nagy kalandom — kezdte a sofőr. — A háború utolsó napjaiban Sopron környékére telepítették az egyik benzin- és olajraktárt. Engem küldtek le, mint szakaszvezetőt raktárosnak. Feleségem, fiam és lányom Pesten maradt. Az első feleségem ... Aztán közeledett a front, jöttek a légitámadások, a község remegett a félelemtől, mi lesz, ha a benzintartály találatot kap. Negyvennégy karácsonyán már nem volt petróleum a faluban. Jöttek hozzám az emberek, adjak nekik, legalább karácsony estéjén égjen a lámpájuk. Mit tehettem, adtam nekik, hogy még szilveszterre is jusson. S zinte oázisnak tűnt ez a kis Fertő-tó környéki falucska, a háború sivárságában, később azután légvédelmi ágyúkat telepítettek ide. Innen próbálták védeni Sopron légterét, ott rendezte be székhelyét a nyilas kormány. Pokollá vált az élet. A nyilasok egyre-másrá razziáztak, keresték a katonaszökevényeket, akkor már fegyverbe szólították a leventéket, meg a 60 éves férfiakat is. .Az anyák, feleségek állandó készültségben voltak, hogy idején elbújtassák -■ a fiúkat, férjüket. — Aztán elérkezett az én órám is. Megérkezett a parancs: a raktárt kitelepítették Ausztriába. Döntenem kellett, megyek, vagy maradok? Elegem volt az egészből. úgy határoztam, hazamegyek Pestre, megkeresem a családom. A falu lakói adtak civil ruhát, átöltöztem, de a pisztolyomat, meg néhány kézigránátot magamnál tartottam. Elhatároztam, nem kerülök élve a nyilasok kezére, láttam néhány szerencsétlen kiska- tonát megkínozva, felakasztva. — A kiürítés előtt két nappal az esti szürkületben indultam el. Nem Nyugatnak, hanem Keletnek. A vállamra vettem esv gereblyéz hogy azt higgyék, helybeli gazda vagyok. Csak valahogy átjussak a fronton — fohászkodtam magamban. Éjszaka egy elhagyott csőszkunyhóra bukkantam de amikor beléptem, bizony majd meg- h attain ijedtemben. Mint a kísértetek. négy-Öt árny, imbolv- gott előttem. Ahogy beléptem, körülvettek. mint az útonállók, csak csendben, szó nélkül. Egy csatta- nást hallottam, valaki felhúzta a pisztolyát. Hamar kiderült, hogy sorstársaiéra találtam, ók is haza akarnak jutni a fronton át. Az volt az az erdő — int iobbfel- — valahol itt volt egy nagy német lőszerraktár is, amit már a nácik nem tudtak kiüríteni. — Hajnalban . aztán most már hatan elindultunk. Csapatban jobb volt. Déltájban már nem tudtunk továbbmenni, annyira közel kerültünk a fronthoz. Mit tehetünk? Egyik társam azonban jól ismerte a környéket és így szólt: Innen nem messze van egy kripta, valamelyik grófi család századok óta ide temetkezik. Ha azt elérjük, megmenekültünk, mert a katonák nem szeretik a temetőt. — Mit tehettünk volna egyebet? Elindultunk a kriptához. A csatazaj nem csendesedett, inkább mintha közelebb került volna hozzánk. Örökkévalóságnak tűnt, amig elértük a kriptát, egyik gránáttölcsérből a másikba kúsztunk. Végre megérkeztünk. Óvatosan, egyenként mentünk be. Borzalmas látvány fogadott. Képzelje, találat érte a kriptát, néhány koporsót is feltépett a robbanás. A régi halottak még nem is voltak annyira ijesztőek, de úgy látszik néhány új holttest is ide került, ha nem is a grófi család tagjai közül. Dehát már nem tudtak bemutatkozni, meg aztán a halottak mind egyformák. Rövid időre elhallgatott, amíg cigarettára gyújtott. — Úgy látszik a halottak megvédtek bennünket. Több mint két napot töltöttünk társaságukban, de nem bántuk meg. A front átvonult rajtunk. Olykor hallottuk a harckocsik láncainak csörgését, gépfegyverek kelepelését, hói közel, hol távolabb. Néha ki-kikérr- leltünk, de nem voltunk biztosak a dolgunkban. Végre amikor teljesen bizonyosak lettünk abban, hogy a front áthaladt fölöttünk, búcsút mondtunk a kriptának. De lám, már meg is érkeztünk Sopronba. Az utas a városházánál kiszállt, hogy ügyeit intézze. Az illetékes azonban éppen ebédelt, a kedves, kis barna titkárnő ajánlotta, hogy egy óra múlva jöjjön vissza. — Az egyedül bölcs tanács — gondolta —, addig mi is ebédelünk. Az egyik hangulatos kis vendéglőben ebédeltek, gulyást ettek, meg ittak egy-egy deci soproni kékfrankost. 1 A kis titkárnő mindent előkészített, s így ebéd után rövid fél óra alatt végeztek is. Megnézték a várost, s aztán irány Budapest. Amikor a városból ’ kijutották az ’országúira.- az utas csendesen megkérdezte: — Hogyan alakult tovább az élete? — Ja. igen, ho1 is tartottam? — Elhaladt a front g fejtik felett és búcsút mondtak a vendéglátódnak. P ersze. búcsút vettünk, s "-ötünk Óva- fpi-s - ■ főleg a dűlő utakat választottuk, mert igazolványunk nem volt más. csak a katonakönvvünk. akkor pedig az volt a legjobb ajánlólevél. Egy-egy házba betértünk éjszakára. Volt pénzünk, fizetni tudtunk volna, de a legtöbb helyen nem fog°d* ,r e* semnyt. így gva locos an ol ver tünk Győrig Azt hittem nagyon fáradt leszek, de ahogy közeledtem célom felé. egvre könrvnhbon ment a gyaloglás Pod>z keveset ettünk, de vitt a szűrit-v 1 v”-ött búcsú* vett négy társam, voltak ót* rokonaik, s néhány napra ná- !”k f-artak meghúzódni. Különben is ők nem Pestre készültek. Csupán ketten indultunk tovább. így ért véget számomra a háború ... , A DUNÁNTÚLI NAPLÓ FELSZABADULÁSI FOTÓPÁLYÁZATA SZENDRÖDY ISTVÁN: FESZÜLNEK AZ IZMOK Emberek közelről
