Dunántúli Napló, 1970. március (27. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-01 / 51. szám

1970. március 1 t ©unflinTtm ndtsio' 25 ÉVES AZ ÍRÓ- SZÖVETSÉQ Negyedszázada, 1945. február 28-án alakult meg a Magyar írók Sza­bad Szervezete. Az ost­romdúlt fővárosban meg­induló szabad élet egyik fontos állomása volt, hogy létrejött a toll mű­vészeinek demokratikus összefogása. Ennek az egyesülésnek első közgyű­lésén, 1945 júliusában született meg a döntés, amely szerint az organiz­mus neve ezentúl: Ma­gyar Írók Szövetsége. A szövetség a fasiszta toliforgatók kivételével magába foglalta a ma­gyar irodalmi élet min­den árnyalatát. Legjava íróink nagy szolgálato­kat tettek a fiatal ma­gyar demokráciának a néphatalom eszméjének széleskörű magyarázatá­val. Egyszerre ábrázolták és segít' tték a földosztást, szembefordultak a reak­ció szellemi offenzívájá- val. derekas részük • volt abban, hogy a Horthy rendszer 25 évig terjesz­tett soviniszta-fasiszta eszmeisége már az ország újjáépítésének szakaszá­ban teljes vereséget szen­vedett. A szövetség negyedszá­zados tevékenységét a szocialista irodalom föl­virágzásának nagy sike­rei, eszmei, politikai vál- | Ságok és sikeres megúj­hodás egyaránt ■ jellemzik. Jelenlegi tevékenysége híven szolgálja a szocia­lizmus építésének alap­vető céljait, jó feltétele-! két igyekeznek teremteni az írók alkotómunkájá­hoz. Szerepe társadal­munk életében igen je­lentős. Az írók e szövet­ségének és a szövetség minden tagjának jó mun­kát, sikeres művek soka­ságát kívánja a maga £ hasznára és örömére az í olvasó ország. BEMUTATÓ A PÉCSI NEMZETI SZÍNHÁZBAN ÁLLÍTSÁTOK MEQ ARTURO UIT! Midőn nekifogok, hogy a színház legutóbbi Brecht- bemutatójáról kritikát (re­cenziót, színházi jegyzetet, beszámolót, észrevételt stb.) vessek papírra, óhatatlanul Brechíet kell idéznem, aki szerint a színész azt mond­ja: „vagy úgy, kritika?”, a filozófus pedig: „bocsánat, a lábára léptem valakinek?”, végül a dramaturg: „Semmi kifogásunk az ésszerű kriti­ka ellen. Kevés jut nekünk belőle.” Mármost, ha ez már így idekívánkozott, szépen illik mellé egy mentegetőzés is: nem. nem szabályos kri­tika, inkább afféle reflexiók, szigorúan a közönség szem­szögéből. AKTUALITÁS néma nézőtéren ülők érez­nek, amiiior#az előadás ha­tásos zárójelenetében letér­delnek velük szemben a fegyveresek és a závárok kattanása hallatszik. A ho­rogkeresztes zászlók erdeje, amely elönti, betölti a szín­padot, már-már kiárad, le­jön a nézőtérre, a zászlók szinte a nézők feje fölött lengenek, elfogva előlük a napot és a friss levegőt... Mindebben természetesen benne van az a sok’ szemé­lyes vagy közvetett tapasz­talat és élmény is, ami a mai nézőkben él a fasizmus­zésnek, borzalmaknak és igazságtalanságnak kell itt egységet alkotnia, „nagy” tetteknek és kicsiny figurák­nak. Hiszen a darab egyik főcélja éppen az, hogy az oktalan tisztelettől, illetve a — mindig valami nagyságot feltételező — félelem rájuk rakódott hamujától megfossza végre ezeket a világhata­lommal játszó gazembereket. Arturo Uit és bandáját. A megközelítést a darabon kívül Brecht egyik tanul­mánya is tálcán kínálja, amikoris azt írja: „Nincs kétség benne, hogy a fasisz­Közismert tény, hogy az Arturo Ui olyan történelmi parabola, amely híven kö­vetve a történelem hajme­resztő eseményeit, a fasiz­mus születésének és hata­lomra jutásának precíz elemzését adja. A Brecht- től megszokott módon el­választhatatlanul összeve­gyítve azt, amit erről a kor­szakról meg kell tudni, és azt. amit a nézőnek a darab végén éreznie, gondolnia kell. Jellegzetesen brechti darab az Arturo Ui, nevel, tanít, felháborít, a változta­tás szükségességének felis­merését sugallja, jellegzete­sen epikus színház és jelleg­zetesen politikus. Igen, de a darab elkészülésének ideje — 1941 — egybeesett az itt ábrázolt vérgőzös történelmi kaland tetőzésével, a mai néző azonban már alaposan ismeri a fasizmus történeté­nek minden egyes részletét, kortárstanúja volt Hitlerék bukásának is. Amiből az is következik, hogy ezt a tör­ténelmi parabolát ma álta­lánosabban kell értelmez­nünk. ügy, hogy tanulságai a jelenbe nyúljanak, hiszen csak így lehet a valóban brechti értelemben vett po­litikus és aktív színházat megvalósítani. A pécsi elő­adás értékeit az a lemérhe- tetlen szívdobogás jelezheti mindennél Jobban, amit a Paál László és Haumann Péter ról, de benne van az előadás minden mozzanata is, mint friss, kiváltó élmény. S mint olyan folyamat, amelynek vé­gén 1970-re is érvényesek a zárószavak: „Am túl korai, hogy örüljetek — Még ter­mékeny az öl, honnan kijött” GROTESZK ÉS TRAGIKUS Amiről a darab szól, mé­lyen tragikus, az utóbbi év­tizedek legnagyobb tragédiá­ja, de hiába: egyszersmind groteszk is és komikus, szó szerint „halálosan nevetsé­ges”. Egy pitiáner figura nő itt a szemünk előtt élet-ha­lál urává, egy borzalmasan nevetséges figura, megint- csak szó szerint. Hűvös, ma­gyarázó érveknek, komikus elemeknek, társadalmi elem­lenin mOvei Amerikában — A Lenin-centenáriumra jelenik meg Amerikában Le­nin „Állam és forradalom’’ című müve. — A „Mi a teendő?" Le­nin legnépszerűbb könyve az amerikai fiatalok körében. James Allen, az Egyesült Államok legrégibb progresz- szív hagyományokkal ren­delkező kiadójának szavait idézzük. Az International Publiciers igazgatója így folytatta az APN tudósító­jának adott nyilatkozatát: — A legjobbkor jött! Egy órával ezelőtt fejeztem be tárgyalásaimat a „Britannica Enciklopédia’’ gondozásában megjelenő „Nagy könyvek” című sorozatról. Ez a soro­zat az emberi történelem legnagyobb alkotásait öleli fel. A kiadóvállalat tanácsa a napokban hozott döntést az „Állam és forradalom" meg­jelentetéséről a L enin-cen- tenárium tiszteletére. A pél­dányszám igen magas lesz, hiszen csupán az előfizetők száma száznegyvenezer. A mű a mi fordításunk alapján készül. A „Britannica” mindezideig „nem ismerte el" Lenint. Most azonban úgy látszik belátták, hogy a „Nagy könyvek” című soro­zat egyszerűen elképzelhetet­len nélküle. Tartsa szem előtt, hogy véleményem sze­rint ez igen fontos fordulat, s ön az első, aki erről tudo­mást szerez. — Érdeklődést keltenek-e a mai Amerikában Lenin művei? — Az érdeklődés állandó és igen jelentős. A példány­számot illetően az „Állam ás forradalom” áll az első helyen. A könyv a huszas évek közepén jeleni meg elő­ször Amerikában, ötezer pél­dányban. A harmincas évek elején százezer példányban adtuk ki. Azóta több kiadás­ban jelent meg, legutóbbi, -tavalyi kiadásunkban húsz­ezer példányban. A második helyen „Az imperializmus, mint a kapitalizmus legfel­sőbb foka” című Lenin-mű- vet említeném. — Ügy tudom, az önök kiadványait már megelőzte néhány Lenin-kiadás Ameri­kában. — Valóban. 1924-ig né­hány kisebb kiadó gondozá­sában jelent meg a „Levél az amerikai munkásokhoz”, „A szovjethatalom soronkö- vetkező feladatai”, „A bal- oldaliság a kommunizmus gyermekbetegsége”, és né­hány más L enin-mű. De bátran mondhatom, hogy 1924-ben alakult kiadóválla­latunk az első, amely terv­szerűen, tudományos alapos­sággal és jó fordításokban közölte Lenin műveit. 1927- ben mi adtuk ki először az Egyesült Államokban a „Ma­terializmus és empiriokriti- cizmus” című könyvet, a vi­lághírű Lenin-műnek ez volt az első igazán jó angol nyel­vű fordítása. A húszas évek végén és a harmincas évek elején sorozatban adtuk ki Lenin írásait. — Milyen példányszámok­ban? — Az első munkák öt­ezer példányban, a harmin­cas években kiadott 12 kö­tetes Lenin-válogatásunk tíz­ezer példányban jelentek meg. Amerikai viszonylati­ban. s egy tizenkét kötetes sorozat számára ez igen ma­gas példányszám. Valameny- nyi példány elfogyott. — Mennyire tehető az Egyesült Államokban ki­adott Lenin-művek összpél- dányszáma? — Nehezen tudnám meg­mondani. A moszkvai nem­zetközi könyvkiállitásra, amelyet a L enin-centená- rium tiszteletére rendéinek, már pontos adatokkal sze­retnénk érkezni. Könyveink is ott lesznek természetesen a kiállításon, amelyen külön napot szentelnek kiadónk­nak. Megismertetjük a láto­gatókat azokkal az amerikai népdalokkal, versekkel, amelyekben a szociális igaz­ságosságért folytatott harc lenini eszméi tükröződnek. A Centenáriumra gyűjtemé­nyes kiadást jelentetünk meg, címe: „Lenin az Egye­sült Államokról". Szépen il­lusztrált kiadásban jelentet­jük meg Krupszkaja vissza­emlékezéseit Leninről. — Kik a legszorgalmasabb vevők? — A fiatalok. Elsősorban a diákitjúság. A „Mi a teendő?"-ben saját kérdé­seikre keresnek választ. Igen fontos tény ez a mai Ame­rika megértéséhez. Az ifjú­ságot olyan kérdések foglal­koztatják. mint a forradal­mi öntudat problémái,* a kispolgári individualizmus és az anarchizmus szerepe a forradalomban, a munkás- osztály hivatása a társada­lom átalakításában. Lenin a legmodernebb szerző Ame­rikában... G. Borovik ták rendkívül teátrálisan vi­selkednek.” Majd: „A mázo- lónak kétségkívül színpadias eszköz van ^ kezében, s ez­zel rá tudja venni közönsé­gét, hogy meglehetősen va­kon kövesse.” Nem ez a fa­siszták hatalomrajutásának titka, (a titok a karfioltröszt üzleti érdekeiben keresendő természetesen), de ez egyik módszerük, s lám, nagyonis célravezető módszer! Ami­kor tehát a színházban a végletekig karikírozott Hit­lerrel, Gőringgel, Göbbelsz- szel stb-vel találkozunk, csakis arra gondolhatunk: semmi se lehet sok ezeknek a figuráknak a kifordításá­hoz. Kifordításához abban az értelemben, hogy ezeknek az alakoknak valódi termé­szetét, elsődleges énjét, a normális emberekhez viszo­nyított milyenségét láthassuk meg. S lehet, hogy ebben a nagy világvásárban egyéb­ként se túlzás semmi. (Ahogy Brechttől se idegen semmi, ami a művészi célt szolgálja.) Mégis kötözköd- nék azzal a rendezői meg­oldással például, amely sze­rint a haldokló Hindsbo- rough-nak egy fehér lepe­dőkkel borított ágyon, alsó­nadrágban kell megvívnia utolsó harcát maradék lelki­ismeretével, s meztelen lá­bainak az ég felé kell kalim­pálnia, vagyis egy ősz bo­hóc elkésett hőzöngését kell végignéznünk. Igaz, Hinden- burg eljátszotta minden mél­tóságát, neki, aki tálcán nyújtotta át Hitler bandáié­nak az uralmat, arra is alig maradt joga, hogy selyem háziköntösében fogalmazza meg végrendeletét — a vég­rendelet szavai viszont egy- től-egyik igazak, s mintegy összefoglalásai az addig tör­ténteknek ... Lehetne -kö- tözködni a zsúfoltnak ható, túlcsillogó dísz’ebekkel is. s meditálni például azon az ellentmondáson, amely az amerikai hangulatot árasz+ó fénvreklámháttér s az ango­losból visszanémetesített ne­vek között van ... ARTURO UI ÉS BANDÁJA Ezek helyett azonban in­kább — szívesebben — be­szélnék arról, hogy Sík Fe­renc sodró erejű, pontos elő­adást rendezett, amelynek a darab szel’emónek megele- venítésén túl sajátos és saját alaphangja van. Maró gúny, a groteszk vonások kihang­súlyozása, a kisszerűség ko­mikumának teljes kiakná­zása, elutasító és csípősen értelmi megközelítés jellem­zik. Íme, nézzétek mifélék ezek — hallja mindvégig a néző, kimondatlanul i& Haumann Péter mint' Ar­turo Ui egy minden izeoen kidolgozott, hajszál híján „túluoigozott” tiitier-figurát elevenu meg. Úgy gondolom, megfogadta Brecht tanácsát, aki azt mondta, hogy a szí­nésznek „mindent, különö­sen a borzasztó dolgokat élvezettel kell végrehajta­nia, s meg is kell mutatnia, hogy élvezi.” Nos, ő aztán élvezi minden tettét, min­den színpadias megnyilvánu­lását. minden gonoszságát, árulását, mohó hatalomvá­gyát. Gesztusai Hitler hír­hedt mozgását idézik, maszkja kitűnő, beszédmo­dorán is érezhető annak a hanghordozásnak a tanulmá­nyozása, amely éveken át megborzongatta az emberi­séget. Az ideges, mohó, tü­relmetlen gengsztervezér há­rom óra leforgása alatt vá­lik a színpadon az Ausztriát is bekebelező Führerré, aki kijelenti: „nem áll meg Ui!” Haumann legjobb jelenetei talán azok, amelyekben fel­csillanni látszik némi embe­ri vonás, nem sok, csak egy kevés kisebbrendűségi érzés, amely azonban rögtön el is enyészik, belevész az őrülte seggel határos önteltség ten­gerré dagadó áradatába. Haumann Ui-jában éppen annyi ész van csak, amennyi ahhoz szükséges, hogy saját­maga ellen ne forduljon, hiúság ezzel szemben van benne jócskán. De még ez se emberi hiúság: a Kézdy Györggyel együtt kitűnően megkomponált jelenet, amelyben Ui órát vesz egy vidéki színésztől — ékesen bizonyítja ezt. Haumann Pé­ternek ez az alakítása méltó eddigi sikereihez, bizonyított képességeihez és ahhoz az elmélyült munkához, amely- lyel korábbi szerepeit is megformálta. Környezetéből a Mendelényi Vilmos ját­szotta Emesto Roma emel­kedik ki, aki ugyancsak ve­lejéig romlott puhány, a da­rab kitűnően színrevitt egyik jelenetében mégis bizonyos erkölcsi fölényt mutat a „harcostársát” is megfontol­tan eláruló Uival szemben, és a Roma ellenpólusát meg­formáló Karikás Péter, a kedélyes gyilkos, a jóideg­zetű gazember, Emanuele Görí. Bősze György Gobbo- lája azonban valamivel lá- gyabbrá sikerült az eredeti­nél. A tőle megszokott szí­nes alakítást nyújtja Paál László Hindsborough. illetve Dollfoot szerepében. A népes szereplőgárdából Győri Emilt, Fülöp Mihályt, Só­lyom Katit, Vajda Mártát és Orbán Tibort lehet még ki­emelni. KIEGÉSZÍTÉS „Szeretnénk élvezni és to­vább adni azt az örömet, hogy egy darab helyesen át­világított történelemmel dol­gozunk és hogy átéljük a dialektikát” — mondja Brecht egyhelyütt, s ez áll az Arturo Ui előadására is. A „nagy történelmi gengsz­terparádé” hatásos és gon­dos pécsi színpadraállításá- val kapcsolatban az volna a legérdekesebb kérdés, befo­gadja-e vajon a közönség a neki továbbadott örömet. Azaz: jól reagál-e a darab­ra. A dialektika átélését, a hasznos felháborodást, a mű­vészi élmény tevékeny erő­vé válását egy és más azon­ban rontja. Az idősebb né­zők, a történet hajdani át- éloi a történelemből, a fia­talabbak az iskolai történe­lemkönyvekből pontosan tudjak azt, amit az előadás Újságárus-narrátora a jele­netek végén kikiált. Ha Brechtnek akkor szüksége volt ezekre a magyarázó szö­vegekre, akkor a mai szín­háznak nincs már rá szük­sége. S az igazi brechti szín- hazat minden bizonnyal az kell, hogy jellemezze, hogy Brecht^ friss, minden korál­lapot iránt érzékeny, újító szellemében vigye színre a már klasszikusnak számító Brecht darabokat is Hallania Erzsébet SZERENCSÉS ALMOKAT Jubileumi időket élünk, történelmi sorsfordulókra em­lékezünk, és emlékezésünk természetesebb és igazabb, mint régebben volt, mert tár- gyilagosabban szemléljük a múltat. Ünnepelünk, de nem merev ünnepélyességgel és nem ütemes tapssal. Nem gyártunk mesterségesen hő­söket és szenteket, hamis ro­mantikával, kétes glóriával. Sőt a glorifikálás helyett mintha szívesebben deheroi- zálnánk. , A külsőségek iránt persze nem vesztettük el teljesen az érzékünket. A legfrissebb Élet és Irodalomban olvasom egy vállalat körlevelét, amely­ben legújabb termékét, a Felszabadulási Emlékgyertyát igyekszik népszerűsíteni. „Akinek íróasztalán, akinek otthonában ott áll majd ez a 25 év történetét kifejező Em­lékgyertya, az nem fogja so­ha elfelejteni a múltat és be­csüli a sok-sok munkával és áldozattal megteremtett je­lent” — olvashatjuk a glosz- szában a potom 100 forintos gyertyáról. A jubileum ünneplését a Televízió sem tekinti egyet­len dátumhoz kötött kam­pányfeladatnak. A péntek es­ti Tv-Híradóban például már láthattunk néhány képet az ünnepségek előkészületeiről. Ezúttal éppen a katonai dísz­szemle ruháiban gyönyörköd­hettünk. Bizonyára nincs ben­ne semmi szándékosság, még kevésbé jelképes, csupán vé­letlen, hogy ezután mindjárt a Szerencsés álmokat bemu­tatója, amely szintén hasonló jubileumi előzetesnek számít. A filmről a Rádió- és Te­levízió Újságban közölt elő­zetes elég homályos tájékoz­tatást nyújtott. Többször is elolvastam Szántó Erika cik­két, de megvallom, nem ér­tettem pontosan, mi is volt az írók — Hollós Ervin és Szántó Erika — célja, szán­déka ezzel a filmmel. A végén persze minden nyilvánvalóvá vált. Egy ügyes szórakoztató filmet láthat­tunk, jó rendezésben, valóban olyan parádés szereposztásban, hogy a játék hevében sok mindenről megfeledkeztünk. Ha a kissé szentimentális be­vezetés és befejezés nem hangsúlyozta volna, még a munkásmozgalmi jellegről is meg lehetett volna feledkezni. Nem vitatjuk az alapötlet történelmi hitelességét, lehet, hogy valóban megtörtént 1944-ben ilyesféle szerepcsere egy illegális kommunista és egy kasszafúró között. Az alapötlet művészi hitelessége azonban igencsak ingatag. Persze ha valami komo­lyabbat, művészibbet vár­tunk a filmtől előzőleg, ez nem a tv és nem a film hibája. Hozzászok­hattunk már, hogy tele­víziónk megtalálta a „jubi­leumi szórakoztatás” tévé­film műfaját, már korábban a Bors-sorozattal.. A Szeren­csés álmokat több szempont­ból még felül is múlta előd­jét. A Bors egy pozitív ka­landhőst állított a közép­pontba és vezette végig egy jelentős történelmi időszak eseménysorozatán. Mostani filmünk hőse eleve antihős; egy tudós, nagy reményű nyelvész, a maga gyakorlati- atlanságával, ügyetlenségé­vel, csetlés-botlásaival, aki eleve alkalmatlannak látszik arra, hogy végrehajtsa a rá­bízott feladatot. Az esemé­nyeknek tehetetlenebből ki- szolgálatott áldozata, mint a kasszafúró, akiről bebizonyo­sodik, hogy adott történelmi szituációban több hasznát le­het venni, mint egy jámbor, jószándékú, de tehetetlen „in- tellektuellnek”. Nem valószínű, hogy ez lett volna a szerzők célja, de mintha a filmben a kasz- szafúró kissé főié nőtt vol­na a szándékolt hősnek. Ez alighanem a jellemek és a helyzet „felállításának” szük­ségszerű következménye. A kitűnő szereplők karaktert- alkotó képessége sem tudta egészen ellensúlyozni, hogy a szükségesnél többet bíztak a film alkotói a „szerepcse­re” alapötletére, s ebből egy kicsit többet facsartak ki a kívánatosnál Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents