Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-04 / 3. szám
Dunanmit napio 1970. Január 4. BERTHA BULCSU: LÁTOGATÓ ÉRKEZETT A cs István valójában nem szerette a ■ Soós-féle műhelyt... Áz autókat nyaranta belepte a por, télen a hó. A Javításra várakozva mindig csapdában érezte magát. A Francia útnak csak az egyik oldalán sorakoztak házak, üzemi telephelyek, a másikon magas vasúti töltés húzódott, melyen örökké vonatok imbolyogtak. Kormos vicinálisok és nemzetközi motorvonatok váltották egymást tíz-tizenöt percenként. A vonatok ablakából nők csodálkoztak a mélybe, pillantásuk végigmotozott az autók között. Ács István idegesen toporgott a kocsija mellett és cigarettázott. Utálta magát, hogy ismét a Soós-féle bütykölő műhelybe szorult, s a műhelyt. saját magánál is jobban, mivel a főnök mindent elvállalt, s a lerohadt autók így hetekig dermedeztek a hóban. Az órájára pillantott Tíz óra elmúlt — Igyekezhetne egy kicsit Mikó úr, a harmincasát már előkészítettem — mondta fakó, kedvetlen hangon. Az öregember, akire a* Soós-féle műhelyben a futó javításokat bízták, a kocsi alatt feküdt egy olaj foltos farostlemezen. A cserébe felszerelt indítómotor alsó csavarját igyekezett meghúzni, s közben keservesen nyögött. — Hová indult Acs úr? — Jánosházára ... Kivettem egy nap szabadságot .. Az anyám, tudja, a áénjével ott őrzi a régi házat. Viszek nekik valamit karácsonyra. Ha nem robban le ez a tragacs, már ott vagyok... — Meglátja, bent rggad majd a hóban... — A nyolcason már nincsenek torlaszok. Az este azt mondta a rádió, hogy... — A rádió... — Mikó lesajnálóan nyögött" a kocsi alatt A töltésen ismét vonat robogott. Az első kocsi oldalán piros betűk színesedtek: „Cur- tici KEI”. Ács István hátat fordított a vasúti töltésnek. 1943-ban Tyim fölött egy vasúti töltés oldalában sebesült meg. Leguggolt és beszólt az öregembernek a kocsi alá: — Mennyit fizet magának a Soós? — Tizenkét forintot... — Nem fizet rosszul. Óránként tizenkettőért nálunk az üzemben már kalapot emelnek. Sikerült..,? — Még kettőt húzok rajt... Aztán rákötöm ... De ez sem lesz ám jó... Meg kellene fordítani a fogaskoszorút... Az olajfoltos úton egy sántító gyerek érkezett. Benyitott a szűk műhelybe, aztán a mély hóban a kocsihoz botorkált. — A Mikó bácsi hol van? — kérdezte. Az öregember előbújt a kocsi alól, és felállt. Nyögött, görnyedve masszírozta a derekát. — Mit akarsz? — fordult aztán a gyerekhez. — A házmestemé azt izente, hogy tessék hazajönni... » — A Horváthné...? Mit akar? — Látogatója érkezett a Mikó bácsinak. Azt mondta a Horváth néni, hogy azonnal tessék hazajönni... — Nem megyek... Mondd meg fiam a llorvóthnénak, hogy nekem ne üzengessen ... A sántító gyerek elindult a Francia út távoli vége felé, az öregember pedig a motor fölé görnyedt szerszámaival. Ács figyelte, hogyan állít az automatika tengelyén, s babrál a stifttel öt percig, tíz percig, húsz percig... Fent a töltésen ismét vonat robogott. Acs István megfordult és nézte az ablakokat. — Meggémberedett a kezem — mondta az öregember. t— Hideg van — bólintott rá Acs István, de közben arra gondolt, hogy az öregember nagyon lassan dolgozik. Éppen sürgetni akarta, amikor a Francia út mocskos haván ismét felbukkant valaki. Az öregember kipillantott a motorház mögül és méltatlankodott: — Ez meg a Horváthné... Nem tudom mit akarnak e2ek... Talán csőrepedés van... A kövér asszonyság utat tört magának a hóban és fújtatva megállt: — Jónapot Mikó úr... Az előbb már elküldtem magáért egy gyereket... — Kár volt Horváthné... A munkáját nem hagyhatja ott az ember, akár a vizesek jöttek, akár a gázosok, akár... — Mikó úr, nagyon kérem, hagyja most ezeket a vasakat.., Jöjjön szépen haza... — Horváthné... Maga... Maga... Én Bem is tudom mit gondol? Éz egy műhely. A tulajdonos ott van bent... Én itt,.. Az öregember a motor fölé hajolt, igazított a vezetékeken, aztán a karosszéria, dinamó, levegőszűrő széles fedezékéből Ács István ás}é mormogott; — Ha megkérnek, segítek mindenkinek. Akár vízcsap, akár olajkályha... De csak vasárnap, vagy esténként... A házmesterné tanácstalanul tipródott a hóban, majd közelebb húzódott a motorhoz és újra megszólalt. Halkan, zavartan ejtette ki a szavakat: — Mikó úr... Megjött a felesége... Az öregember leejtette a villáskulcsot. A chromvanádium tompán csörrent, aztán belesüppedt a hóba. V árt néhány percig. Nem hitte, hogy az öregember visszatér, csak illendőségből várt. Csend volt, és tizenegy óra. Lassan hullni kezdett a hó. Aprócska pely- hekben szállingózott bizonytalankodva, kis reményeket hagyva, sejtetve. Ács István az égre nézett, aztán beült a kocsijába. Hiába indítózott, a motor meg sem nyekkent. Négy- szer-ötször próbálkozott, s amikor felnézett, már ott állt az egyik segéd a kocsija mellett — Az öreg, elment? — El — mondta Ács István. — Gondoltam, hogy elmegy... A Horváthné szerint megjött a felesége — mondta a segéd aztán az autó fölé könyökölt és nézte az indítógombot. Néhány pillanat múlva megszólalt: — Szegény öreg, fordítva kötötte be a vezetékeket Lassú is... A főnök lehet, hogy elküldi elsején ... A segéd gyorsan lecsavarta az anyákat felcserélte a vezetékeket, majd ismét rögzítette a csavarokat. — Indítózzon — mondta. Ács István bekapcsolta a gyújtást. A motor egyre indult Leállította, aztán újra indítózott ... A ihotor újra és újra felduruzsolt... A segéd odaállt melléje és a műszerfalra bámult — Nincs nekem feleségem — hallatszott az öregember hangja a motorházból, aztán csend lett. Fent a vasúti töltésen himbálózva elrobogott egy vonat. A kövér házmesterné a megfeketedett kocsikra bámult, aztán újra megszólalt: — A Margit... Visszajött... Ott ül nálunk a konyhában ... Azt mondja itt tölti az ünnepeket, aztán majd meglátja ... Finom cigarettákat szív... Gázöngyújtót hozott az uramnak... Magának meg... Azt mondja, hogy... — Nekem nincs feleségem — szólalt meg újra az öregember és felegyenesedett. — A Margit azt mondja, hogy... — A Margit elvált tőlem. Nekem nem feleségem. Ha szeret maguknál üldögélni Horváthné, akkor csak üldögéljen ott, ameddig akar — mondta az öregember, aztán négykézlábra állt és bemászott a kocsi alá a villáskulcsért. — Én most akkor hazamegyek Mikő úr... — Menjen csak Horváthné... — Én most hazamegyek Mikó úr, de a Margitnak nem szólok ezekről... A Margit... — Menjen csak Horváthné... A Max-git meg csak üldögéljen ott... A házmesterné lassan távolodott a kocsitól. A műhely ajtajában megállt, és szóba elegyedett az egyik segéddel. A segéd a töltésre pillantott, aztán az autókra, az öregre, és vállat vont. A házmesterné megfogta a segéd overallját, s miközben magyarázkodott egy pántot igazgatott a gyűrődések között. A segéd bólogatott, aztán bement a műhelybe. A házmesterné a hóbuckák tetején megnőtt, aztán fogyott, és beleveszett az utca ködös, szennyes bizonytalanságába. — Végre elment ez a Horváthné — mondta az öregember és a kulccsal ismét a motor fölé hajolt — Látom magának is van baja elég — csóválta a fejét Acs István, de az öregember nem válaszolt. Zörgölődése, nyögése a karosszéria minden résén, szakadásán elő- szivárgott. Ács István ismét szemben állt a vasúti töltéssel, és miközben a havas földhányást bámulta, arra gondolt, hogy Jánosháza legfeljebb száznyolcvan kilométer. Ha sikerülne kihozni a hetvenes átlagot, akkor kettő és fél, három óra alatt biztosan megérkezne ... Ha... Ha ... Megfordult, ingerülten az öregemberre meredt: — Mikor készülünk el,* Mikó úr? — Késznek látom... Szólok a, főnöknek, aztán mehet... Az öregember a hűtő tetejére rakta a szerszámait, és elindult a műhely felé. Kifelé dülöngélő roncsolt bakancsnyomokat hagyott a hóban. Ács István szemügyre vette a nyomokat, aztán az idős embert, ahogy megállt a műhely ajtajában és bekukkantott a fénybe. A műhelynek nem volt ablaka, így odabent mindig égett a villany. Mikó úr lassan elengedte a kilincset, s a kerítések mellett elindult valamerre. Nem szólt a főnöknek. be sem ment a műhelybe. Ács István nézte az öregember meggörnyedt hátát, ahogy lassan keskenyedett, s végül eltűnt a Francia út hószürke szomorúságában. (Szlovák György rajza) — Tudja, az öregnek fiatalabb volt a felesége... Azt hiszem most sem lehet több negyvenötnél... Nagyon szerette az öreg... Itt laktak a Francia út végén. Az asszony egész nap az ablakban könyökölt egy díszpárnán és a vonatokat nézte. Az ablakokban ugye sok volt a puccos ember, mert aki utazik felránt magára valami rendesebb rongyot ... Nem tudom hány évig nézte az asszony ezeket á rohadt vonatokat..\ De aztán lelépett... Akkoriban azt beszélték, hogy egy osztrák mozdonyvezetővel, vagy kalauzzal szökött meg... Bécsben lakott. Ennek a Horváthnénak szokott írni... Most aztán hazajött... Nem tudom mihez kezd az öreg... Ha én vagyok a helyében... — Azt soha nem lehet tudni — mondta Ács István. f — Hát nem. Ez igaz. Hg ugye hazajön valaki... Mert nem úgy van, hogy Piliscsabá- ról tért vissza ... Honvágya is lehetett... Majd szólok a főnöknek, hogy tartsa még az öreget. Nyáron gyorsabban dolgozik ám, de ilyenkor ugye meggémberedik a keze... Elindul? — El kell indulnom. Itt vannak az anyám ajándékai... Egyedül van, és a nénjé... Ács István bement a műhelybe, és kifizette a javítást. Mire visszaérkezett a kocsihoz, a segéd már összeszedte a szerszámokat. — Az öregnek szántam, osszák el — mondta és a harmincast a segéd zsebébe gyűrte. — Odaadom majd az öregnek — mondta a s'-üéd. r A cs István hátratolatott, aztán elindult a Francia út mocskos haván. Puhán, kavarogva esett a hó, s a szürkés ködöt az úttestre nyomta. Bertók László versei: December December fehér paripák sarkantyúzó ja születésnapodra újra meg újra virgácsvesszővel rábökő tejúti Patyolat'reklám a kikiáltott tisztaságot susmusok centrifugáit léteddel megszégyenítő kapcsolataink gerendáihoz megegyezésünk nélkül mérték Európa családi asztalánál nagyapó nosztalgia üveg csillár a gyerekkor egén legendák Ineaszékek holdfogó pányvánk tanúja keményíts magadhoz! Vaskorszak A készülődés évszaka átfordult Itt a tél Itt a vaskorszak álmaim vasakká nehezedtek páncélingben a szerelem a sóhajnak Is súlya van Itt a mérlegek Ideje kilogramm-idő pénz-idő kicsavarta eldugta csillagait mérjem magamat hozzá sajgó kék virágaival főlelcomáz naponta Ifjúságom országait térképéről letörli építsék egyetlen hasát saját erőből talajára. Árvái Borbála: Picasso: Ülő Harlequin Életre-halálra szántan elcsigázva a várakozásban ül Harlequin középen magában t Már jobb, rosszabb nem leket csak ékesebb elérhetetlenebb Nem pótolhatatlan de fel- be- esül- he- tet- len értékű ai ember Életre halálra szántan középen magában rDtuLűc a kiLgligjöl(jj) n ÖREG haverom, Lóg Oszkár úgy ült megszokott presszónkban, mint egy rakás szerencsétlenség. Pedig anyagbeszerzőből fő meóssá avanzsált, amióta nem láttam. Ezért kellő tisztelettel ereszkedtem le hozzá. Bávatagon bámult felém. Magába öntötte kihűlt feketéjét és az én konyakomat, felugrott és lemondó legyintéssel % harsogta: „Nincs más hátra, csak a Duna!” Majdnem futva tettük meg az utat. Beugrottunk a belső terembe. Itt végül elpanaszolta, hogy a Déli-Esti Hirharang írjunk együtt” rovatában megjelent a hőn sze retett cége, a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz. Hogy nem egészen gömbölyű a kugligolyó. hanem itt-ott dudori. És emiatt Kákáncso Mónika panaszt tett, hogy férje élesztette a vasárnapi ebédet. Ugyanis a kugligolyó nem oda ment, ahova a férje küldte. És most mindenki lenézi a Kugligolyó Gömbölyítő Ktsz-t. És itt jön a baki. Félbeszakítottam Őszit egy „miért nem írod meg?” költői kérdéssel. Rám bámult, hősi pózba vágta magát és elviharzott A másnápi Hajnali Harsonában megjelent Őszi válasza. A három becsületsértést és öt sajtóvétséget leszámítva egész jó cikk volt. MÉG aznap megjelent az Esti-Déli Hírnök „No de ilyet” hasábjain a válasz. Ezzel megindult a lavina. Ismételten nyilatkozott Kákáncso Mónika, írt a lapoknak Kis Péter a Kis utcából. Nagy Pista a Nagy utcából. A kugligolyó- gömbölyités közügy lett nálunk. Az érdekeltek kerek és csiszolt mondatokban s saját igazukat bizonygatták formás levelekben, amelyeket a nyomdászok három műszakban szedtek ki, hogy a nagy vita sajtóigényét kielégíthessék. Sőt .a rádióban még esti mesét is mondtak a gyerekeknek „Hogy gurítsunk?” címmel. SOK a tekekedvelő, de nincs kugligolyónk. Ami van, az is dudori. És Lóg Oszkárnak azt a balga tanácsot adtam, hogy írja meg. És 6 irt. Pedig jobb lett volna, ha meós létére irt. Mármint dudorokat. BARBARITS MIKLÓS 1
