Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-29 / 24. szám
WEST SIDE STORY a Pécsi Nemzeti Színházban február bén vasárnap délután 3 és este 7 órakor. Jegyelővétel a pénztárban. Telelőn: 24—30, 15. Igen, ez a felelőtlenül közlekedő ember, ez szakasztott Suta Balogh bácsi. Dehogy is ... Az sokkal magasabb volt, soványabb volt, bajusza is volt... És mégis ... Mindegy, nemcsak szigor, nemcsak büntetés van a világon, jó szóval is lehet nevelni. •—Tessék — adta vissza a személyi igazolványt. — Most eltekintek a bírságolástól, mert azt hiszem, maga rendes ember, de máskor vigyázzon jobban. Nyomorék lehet egy életre! A családja meg sírhat. Megvárjuk a zöldet, akkor kezdjük meg az átkelést. És még akkor is a£ úttest közepéig balra nézünk, aztán jobbra. Figyelmesen. Világos? Jónapot. Szalutált, a másik biccentett, megfordult, kacsázó léptekkel elsétált, a törzsőrmester szinte megha- tottan nézett utána ... * — Halló, Palmer úr?... Itt Mucor. Jelentek. Reggel hétharmincnyolckor a lány egy alacsony köpcös férfival jött ki a villából... Igen, tudom. Bálint mindenről tájékoztatott. Gyalog mentek le a hegyről, a buszmegállóig. Együtt szálltak fel. Mi utánuk. Útközben semmi különös nem történt, csak az, hogy Andrea kísérője összeszólalkozott a peronon egy nála két fejjel magasabb, szélesvállú fiatalemberrel. Már úgy látszott, hogy tettlegességgé fajul a dolog, amikor ■ a fiatalember váratlanul bocsánatot kért és azt mondta, hogy ő volt a hibás. Erre a lány örömében megcsókolta: a kicsit. Vagy van köztük valami, vagy ennyire imponált neki a kicsi harciassága. Az István körúton egy darabig sétálgattak, a férfit majdnem elütötte egy autó, én úgy láttam, hogy a nő lökte alá... Miért volnék hülye? Én azt jelentem, amit tapasztalok... Igen, a buszon megcsókolta, itt meg oda lökte ... ön is mindig. figyelmünkbe ajánlja, hogy a női lélek — külön rejtély. Tessék, itt a példa rá... A Marx téren elváltait. A lány beült a Bonbon presszóba, én őt tartom szemmel, a férfit Bálint követi... Nehézipari Minisztérium. — Mikor adtam a megbízatást, hogy keressen megfelelő vezetőt a kettes osztály élére? — Két hónapja. — És? — Az a helyzet miniszterhelyettes elvtárs ... — Az a helyzet, Szemán elvtárs, hogy magánál gyanakvóbb, bogarasabb erénycsőszt még nem szült magyar anya. Az egyik nem felel meg, mert szenvedélyesen ultizik, a másiknak gyerektartást kell fizetnie, a harmadik valami más főbűnben leledzik, és így tovább. Nekem egy vezetésre termett szakember kell, aki politikailag is megbízható, nem baj, ha hat éves korában promencli cukrot lopott a kredencből... — Ígérem, miniszterhelyettes elvtárs, hogy egy héten belül... — Ez az utolsó terminus! — Értem, meg lesz. És most en- gedelmével távoznék, egy vállalati fegyelmi tárgyaláson kell részt vennem. Az ügyet magam kezdeményeztem, mert olyan felháborító dolog történt... — Jó, jó, menjen, engem elsősorban az érdekel, hogy találja meg mihamarabb az új osztályvezetőt. — Kérem tisztelt utasainkat, hogy kapcsolják be a hevedereket! — mondta bolgárul, majd franciául, németül a csúnyácska, de mégis igen vonzó, kedves stewardess. — Pár perc múlva megérkezünk a magyar fővárosba, Budapestre, a Ferihegyi repülőtérre. Szíveskedjenek e rövid időre a dohányzást is abba hagyni. Köszönöm. — Egy pillanat! — szólt ekkor az a nagydarab férfi franciául a leghátsó ülésről, aki a felszállás óta rendszeres időközökben és szemmelláthatóan élvezettel húzott jókorákat egy nagy, hasas üvegből. — Évek óta repülök, mindig is szerettem volna tudni, hogy miért nem szabad rágyújtani ilyenkor. És hogy a tilalom a szivarra és a pipára is vonatkozik-e? Egy szegény biokémikus lelki nyugalma függ a feleletétől. Elárulná? — Természetesen, monsieur — mosolygott az enyhén szólva kapatos utasra a stewardess —, arról van sző ugyanis ... * — Arról van szó — mondta a Bálint nevű kém a házmesterné- nek a Wesselényi utca 83-ban —, hogy egy kis csomagot szeretnék itt hagyni a második emeleten lakó Honda úr részére, de nem vagyok biztos benne, hogy ő az a Honda, akit én keresek. Kecskemétről jöttem fel ugyanis, most először járok erre... Odafent meg hiába csengettem ... — Az a maga Hondája, az hogyan néz ki? — kérdezte a házmestereié. — Magas, barna, szemüveget visel. — Alászolgája — intett búcsút az asszony. — A miénk ugyanis, aki a Kovalcsiknénál albérlő, sem nem magas, sem nem barna, sem nem hord szemüveget. A többi stimmel. — Nagyon köszönöm — hálálkodott a göndörhajú. de a küszöbön megtorpant. Visszafordult. — Azt tetszett mondani, hogy nem visel szemüveget f — Azt. Mert nem visel. Nem is viselt soha. De ha az a Honda, akit maga keres, magas, barna, az pedig, aki nálunk lakik, kicsi és kopasz, akkor miért érdekes még, hogy van-e szemüvege, vagy nincs? — Persze, persze. Miért is lenne még érdekes? Tökéletesen igaza van, nagyságos asszonyom. Elnézést a zavarásért, a viszontlátásra. (Folytatása következik) *
