Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1970-01-18 / 15. szám
Dunantmi napt« 1970. január 18. 6 Ténagy Sándor: Följegyzések a szerelemről íme, a szerelem rémuralma, kinpad, korbács, kerékbetörés. összefirkált cellafal az ég, vérfoltosak a kertek, az utak. Ősz jön, elindulnánk a Nap felé, de elvétjük az utat. Ősz jön, észrevétlen gázömlés, esők lánctalpa csikorog. Búcsúzó kezed keresem s látom szétrombolt mosolyod. Néma szavak, veszejtő hallgatás, a mellüregben gránit-éjszaka. Köd imbolygó toronyházai, lakatlan Táros. Mész és nem találsz haza. Csak a szerelem sápadt lámpása világit, csak a fájdalom hűséges kutyája vezet. Már nem tagadhat semmit le az arc. már hordozza a végső jegyeket. Hol van a hajad, betakarjon? Hol van a szád, hogy melegítsen? Test szegénylegényei: bujdosó kezek, elárvultatok, megkeményedtetek. Mert egyszer láttalak: szemem is ires, tapogatózom, mint a vakok. Mi ellen véd a szerelem, ha ennyire kiszolgáltatott? BERNARD ISTVÁN RAJZA Makay Ida: Rapszódia L Egy csepp irgalmat. Ezt akartad. De csonttászikkadt minden tenger. Minden poharak megtagadtak. EL Mert a lámpája nem lehettél. Biztos tűzhelyként nem várhattad őt. lángfoggal nem marhattad testét: Magukban égnek az olajmezők. in. Megtörik végül a varázs Versek, szerelmek nem sebeznek. Csillagig érő sáncait köréd zárja a hallgatás. IV. Az örök oromra hívlak, a hegyre, hol a csúcs hava vákitóbb, mint az idő fehére. Az elpárolgott tenger kráterébe, mely fölött zászlót nem bont többé hajnal, mert végérvényes lett az éjszaka. SZAKONYI KAROLY: Két nő az étteremben L| áram óra volt, ebéd után. Benn ültek ' ■ a faburkolatú helyiségben és nézték a nagy kirakatüvegen át az esőt. Finom csillogás vonta be az utca kövét, a háztetőket; nem hatolt be hozzájuk az eső nesze, csak egyre nagyobb lett a csillogás, meg a homály. A pincér már elvitte előlük az üres edényeket, csak a gyűrt szalvéták, a borospoharak, meg egy félig elfogyasztott desszert őrizte az ebéd nyomát. Mit csinálsz azokkal a fogvájókkal? —.. kérdezte halkan, de ingerülten Petra. A kalapját sem vette le, szőke kontya bele- kuszálódott a piros kis selyemsálba a nyakán. Feszesen ült, várakozón. Edit nem szólt, beszippantotta vékony ajkát; három fogvájót háromszögbe szorított, aztán megfeszítette őket másik két átfűzött szállal. — Mi ez? — kérdezte főj tot tan Petra. — A gyufámat! — mondta Edit. Petra a kezeügyébe tette a gyufát. Vagy inkább dobta. Pe Edit türelmes volt, kivett egyet a dobozból, meggyújtotta, aztán a hamutartó fölött lángra lobbantotta a fogpiszkálótákolmányt. A megfeszített szálak szerte repültek. — Látod? — szólt Edit mosolyogva. — Felrobbant. Petra idegesen a poharáért nyúlt, ivott egy kortyot. — Matuska Szilveszter — mondta mosolyogva Edit — Edd meg a desszertet, aztán menjünk — mondta Petra. — Ahogy Matuska a biatorbágyi hidat felrobbantotta — nevetett furcsán Edit. — Láttad, nem? Pukk! Ennyi volt az egész. — Te nevetsz ezen — mondta Petra. — Nem tudok semmit sem csinálni, csak nevetni. — Megennéd azt a desszertet? — Ideges vagy — mondta Edit. Már nem babrált a fogvályókkal, az asztalra könyökölt, és öklével megtámasztotta vékony arcát Minden vékony volt Editen: a szája, az orra, a szeme, a haja. A háta meggör- bedt a könyökléstől. — És különben is esik. Hová akarsz menni? — Nem tudom... — Szétterpesztett ujjaival hátranyomta magát az asztaltól. — Te nevetsz ezen az egészen. — Most már! — szólt nyomatékkai Edit, — Én meg csak sírok — mondta Petra. — Naphosszat Sírok. A szemem tönkremegy a sok sírástól. — Pukk! — nevetett Edit. — Szétrobbant pukk!... — Közelebb hajolt Petrához. — Tudod, mit vallott annak idején ez a Matuska Szilveszter? Hogy sátáni parancsra robbantgatott. Hogy ő nem tehetett róla, a pusztítás volt az elhivatottsága. — Hagyd már ezt! — rándult meg Petra. — Istenem, edd meg a desszertet és menjünk már. Az esőben is jobb, mint itt ülni. Edd meg, és ne beszéljünk semmiről. Edit álmosan bólintott. De nem nyúlt a desszerthez. Körmével, mint egy kis lándzsával az ajkát döfködte. — Megmondom, mi a bajunk. Megmondom én ... — Ne mondd meg! — Megmondom — hajtogatta Edit — Rájöttem. Nincs hivatásunk. — Jaj, hagyd már! — De igen. Ez a baj. Se neked, se nekem ... Nincs. Élünk a nyakukon, hát persze, hogy nem bírják. — Ugyan már! — Petra alatt megroppant a szék a mozdulattól. — Keresnek eleget! Pista is. Laci is. Nekem mit mondott Pista? „Csak légy mellettem, légy otthon, az nyugtat meg, ha otthon vagy...” Nem ez a baj. — De. de... — hajtogatta Edit. — Ez a baj. Se foglalkozásunk, se hivatásunk. Esz- szük magunkat, esszük őket. Rájöttem. — Hát akkor menj el dolgozni, és kész. És akkor megjavul a házasságod. Akkor nem robban fel. Menj el dolgozni, ha olyan nagyon tudod, mi a baj. C dit nézett kifelé, az esőbe. Alig volt *■ vendég az étteremben. Szép faburkolatú helyiség volt, hímzett abroszokkal, faragott székekkel. Edit nézte a kinti csillogást. — De hová? — kérdezte halkan. — Mihez kezdjek? Nem tudom. Semmit sem tudok, csak azt, hogy nincs hivatásom SZLOVÁK GYÖRGY RAJZA — Bedilizel ebbe — mondta Petra. — És akinek hivatása van? Az is elválik, nem? — Azt én nem tudom... Arra gondoltam hogy talán bizsukkal kellene foglalkoznom Valamikor volt kézügyességem Talán bizsukkal.., — Bizsukkal! — Vagy valamivel... I p ejött egy férfi, magas, fekete, négyig ven körüli. A haja ázoftan hullott a homlokára. Lelassított mellettük, legyűrte felhajtott ballon-gallérját, megnézte őket. Petra egy pillanatig megfogta a tekintetével, majd elengedte. A férfi arcán kis győztes mosoly futott át. Petra oldalt kapta a fejét: — Nő kell nekik, semmi más — mondta elég hangosan. A férfi továbbment, keresgélte a megfelelő helyet az asztaloknál. Úgy ült le, hogy szemmel tarthassa őket. — Nő, aztán egy másik nő, aztán megint. Ennyi az egész. Ez a baj. Nem az, hogy nincs hivatásod, érted? — Hiába — ingatta a fejét Edit, — erre jöttem rá. Nem is ő miatta baj ez. Nem Lacinak baj ez, hanem nekem — Jó, hát akkor hidd ezt! — Petra a férfira pillantott, amaz várta a tekintetét, cigarettára gyújtott és a füstön át. mint egy elfuserált film jelenetben, felvont szemöldökkel nézte a szőke nőt. — Nevetséges — kuncogott Edit. — Ha belegondolok, szörnyen nevetséges. Felöltözni. találkozni veled, veletek, ide jönni ebédelni, beülni egy presszóba, varrónőhöz járni, kozmetikushoz, fodrászhoz... — Te megbolondultál — mondta szórakozottan Petra. A férfit nézte, hogyan rendel a pincérnél, válogatva az étlapon, elegánsan. kimértem. — Eddig egészen normális nő voltál. — Meghülyülök. — Edit egyre jobban összegörnyedt. — Már reggel kerülget a dili, ha végiggondolom a napot. Laci fél nyolckor elmegy, üres a lakás, csak a széttúrt ágyneműk, a papucsok, a íeketés csésze ... Ha belegondolok, hogy ma megint a kalapos, ebéd veled, vagy Lucával, vagy Terivel.., — A nő játék, ékszer, dísz... Ez kell nekik. te bolond! A férfi odaát sört ivott; Petra kihasználta a pillanatot, gyorsan kivette kézitáskájából a tükrét, meg a rúzst, mire a férfi felpillantott, már készen is volt — Hát ez az, látod, ebben tévedünk. —- Edit bámult kifelé, nem figyelte sem Petrát, 6em a férfit — Játék, ékszer, dísz!... — Halkan felnevetett. — Nem igaz. Látom Lacin, hogy nem igaz. Látom hogy nem igaz, és kész! Látom!... — Mit kiabálsz? Á térti futólag, mintegy Petrának szólóan megnézte Editet, árián alig észrevehető kis fintort vágott. Petra megélénkült. Jóságosán Edit karjára tette a kezét, megsimogatta. — Kicsit kiborultál mostanában. nem? Valamitől. De mitől? — Magamtól — mondta Edit. — Ülök a fodrásznál, és nézem magam a tükörben. Az a hülye fodrász kedveskedve dumál, de tudom hogy csak a borravalóért. Egyébként kis hülye nőnek tart. Csak az a vicces, hogy igaza van. Nézem magam a tükörben. nézem, hogy mit csinál a hajammal és látom hogy egy kis hülye nő vagyok ... — Majd elviszlek Bélához — mondta Petra. — Béla megvizsgál és felír valamit. Nyugi, nyugi. — Béla nem tud felírni nekem semmit — mosolygott Edit. Aztán: — A múltkor Teriéknél találkoztam egy nővel — szólt később. — Ismerem? — Kit? — Azt a nőt. — Nem nem Ismered. En sem ismertem. Valami rokona Terinek. Csinos, szőke nő. Talán negyvenéves. — Negyven? — Petra alig figyel Editre. A férfi, amott az asztalnál halat evett, lassan, előkelőén, mint egy király — A férje nagyon beteg volt, halálosan beteg. Benn feküdt a kórházban, nem tudták megmenteni. — Ki volt beteg? — Annak a nőnek a férje, akit Teriéknél megismertem Mindennap bement hozzá, ott ült órákig az ágya mellett. Mégis akkor halt meg. amikor nem volt mellette. A férfi még a halevés közben is tudta figyelni Petrát. — Iszunk még valamit? — kérdezte Petra Edittől. —» És most tudod ml az a nő? — Micsoda. — Ápolónő. Tavaly elvégezte a tanfolyamot, és abba a kórházba, arra az osztályra kérte magát, ahol a férje meghalt És semmi más nem érdekli, csak a betegek. Kedves, udvarias, mosolyog... — Szörnyű!... — Mi szörnyű? — önkínzás. — Nem hiszem — mondta Edit. — Ha láttad volna ott Teriéknél, nem ezt mondanád. Egyáltalán nem valamiféle mártír. Nem. Látnod kellett volna. — Igyunk valamit — türelmetlenkedett Petra. — Talán konyakot. És itt tánc is lesz. nem? ötórai tea. Maradunk? S zólt a pincérnek, és kért két konyakot. A férfi látta, hogy rendel, és cseppet elmosolyodott, elégedetten, szární- tóan. — Szia! — koccintott Petra Edittel. — Igyál, és ne lógasd az orrod. — Nem, most nem — mondta Edit. Könyökölt és bámult ki a csillogó utcára. A kövekre, a tetőkre. Az emberekre. Ezen küldeményt 1 forintos bélyeggel ken ellátni Hegyei Tanács VB Művelődésügyi Osztálya („Röpülj páva") Pécs
