Dunántúli Napló, 1970. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1970-01-17 / 14. szám

1970. Január 17. fitmanttnt nccpio Holnap tv-közvetítés Pécsváradról Kik énekelnek népdalt'? Köztudott, hogy a Röpülj páva televíziós vetélkedő va­sárnap Pécsváradról jelent­kezik: négy baranyai és négy tolnai versenyző mérj össze tudását az ország nyilvános­sága előtt. Nos, péntek dél­ben a pécsváradi művelődési házban hirdették meg a fő­próbát, itt találkoztak elő­ször az énekesek és a tele­vízió zenekara. Fő a pontos­ság jelszóval mi már negyed egykor megérkeztünk, közel fél órán át azonban egyedül fagyoskodtunk a dermesztő előcsarnokban. Később befu­tott a televízió gépkocsija, majd visszaértek az éneke­sek is, akik természetesen mér egyszer itt voltak — 12 előtt. A készülődés, amely ismerkedésből, fésülködésből és izgalomból állott, eléggé elhúzódott, s közben úgy hír­lett, elveszett egy nagybőgő. Hogy a zenekar azért nem érkezett meg még két óra­kor sem, mert egy nagy­bőgőt keresnek a fővárosban. Mindez azonban talán csak pletyka. A völgyeket pénte­ken ellepte a köd, az esőáz­tatta utakat a latyak. Mégis, ki vonná kétségbe, hogy va­sárnap estére minden rend­ben lesz? Három lány és egy fiú. A 104 jelentkezőt számláló selejtező, majd a 25-ös lét­számú megyei döntő végered­ménye. Változatos foglalko­zású emberek — de valami összeköti őket, valami azonos bennük. Vegyük csak sorjába mind a négy versenyzőnket! Friedszám Jánosné Kaszás Ágnes hosszúhetényi lakos, a Hirdi Kendergyár bérelszá­molója. „Nótás famíliából” származik, mindkét nagyapja énekelt már, egyik gazdál­kodó volt, a másik kőműves, de mindkettő helybeli. — Apámmal indultunk együtt a versenyen, sajnos, ő kiesett... pedagógus, huszon­öt éve tanít a faluban. Tőle tanultam a dalokat. Mit szólt a szerepléshez a férje? — ó, nagyon örül neki, még abba is beleegyezett, hogy lánynevemen- szerepel­jek. Amúgyis csak a nyár Óta vagyunk házasok. Jobb is a lánynevemen, mert va­lahogy öreges a nevem, kü­lönben. mindenki egy igazi falusi öregasszonyt várt... Ezt a többiek is megerő­sítik. Pedig a három női sze­Egészségügyi felvilágosító film A „Helga64 bemutatója Nyugatnémet színes film kerül január 22-től kezdve a pécsi mozik műsorára. Címe: Helga. A filmet tegnap délután 2 órakor a Petőfi moziban mu­tatták be a meghívott közön­ségnek, orvosoknak, egészség- ügyi dolgozóknak, pedagógu­soknak, nevelőknek, szülői munkaközösségi tagoknak stb. A vélemény az volt, hogy a film a maga módján egye­dülálló, legalábbis nálunk ilyen színvonalon és ilyen szókimondással nem készült hasonló. Szigorúan tudomá­nyos alapon beszél a film az emberi élet keletkezéséről, megmagyarázza a serdülő­korban végbemenő biológiai folyamatokat, a megterméke­nyítés lefolyását mikroszkóp­felvételeken mutatja be, vé­gigkíséri a magzat fejlődé­sét, egészen a születésig, sőt, leendő anyáknak is hasznos tanácsokat nyújt a szülésre való felkészülésről. A film kitűnő nevelési esz­köz, s a Baranya megyei Moziüzemi Vállalat ennek megfelelően nagy körültekin­téssel szervezte meg műsor­ra tűzését. Mint már emlí­tettük. január 22-től a Kos­suth mozi esti vetítésein te­kintheti meg minden 16 év feletti érdeklődő, ezenkívül azonban külön vetítéseket rendeznek a különféle intéz­mények kívánságának meg­felelően. A középiskolák igazgatói­val való megbeszélések alap­ján bemutatják a filmet a serdülő ifjúságnak is. Duga Ilona, Schmidt János, Kaszás Agnes és Szabó Anna I replő korban igen közel van egymáshoz. Szabó Anna va­lószínűleg a legfiatalabb: ne­gyedéves főiskolás. — Nem én jelentkeztem a versenyre Anyám nevezett b„ engem, én éppen Németor­szágban voltam. Ugyanis ő mindig nagyon szeretett éne­kelni, egyszer lánykorában fel is akart lépni, de a ma- mája nem engedte. Akkor az anyukám elhatározta, hogy ha valaha neki lesz egy lá­nya, aki szeret énekelni... szóval így törtéit. Duga Ilonka a harmadik nő a mezőnyben. — Világéletemben népdalt szerettem volna énekelni. Közgazdasági technikumot végeztem, jelenleg a Mecsek- vidéki Üzemi Vendéglátó Vállalatnál vagyok statiszti­kus. De jártam a zeneiskolá­ba, éneket tanultam. Csak­hogy ott inkább műdalokat kellett énekelni, és tíz nép­dalt kellett tudni a vizsgára, azok is olyan ismertebbek voltak, mint az Által men­nék én a Tiszán, meg egye­bek. Mióta dolgozom, néze­getem és tanulgatom a nép* dalgyűjteményeket és ma­gamnak énekelek. Schmidt József foglalkozá­sa is furcsán kapcsolódik a! népdalénekléshez, majdnem azt mondhatnánk: ellent­mond neki. ö ugyanis a szentlőrinci tsz főkönyvelője. — Igen, de három évet rendes hallgatóként, hármat pedig szabadiskolásként jár­tam a zeneművészeti szak­iskolába Utána magánúton tanultam énekelni. Bevallom, népdalt nem túl régen éne­kelek. A társaság valahogy rávitt, hogy magyarnótázzam, ez most egy kicsit zavart is. Nincsenek ismerőseim, akik népdalt gyűjtenek, ezért az­tán elég nehéz helyzetben vagyok. Dehát nem volt vesztenivalóm. Soha semmi­lyen versenyen nem szere­peltem; ha elindulok, gon­doltam, és kiesem, mi történ­het ... De nem esett ki, hanem 104 jelentkezőből a négy kö­zé került. Elárult valamit, aztán visszavonta, azon töp­rengtünk, megírjuk-e vagy sem. Táncdaléneklésből en­gedélye van ... Dehát iste­nem, aki énekelni szeret, s a műdaltól az operáig min­dent énekel, s aki egyébként is egészen fiatal még, nem szerethet-e énekelni mindent az égvilágon? Azt hittük, kiderül: ki éne­kel manapság népdalt. De nem nagyon derült ki. A fiatal főkönyvelő-e aki örül, ha énekelhet, bármi legyen is az, a hajdan zeneiskolát végzett fiatal tisztviselőnő? A főiskolai hallgató, aki majdan gyűjteni akarja a még fellelhető népdalokat vagy a másik fiatal tisztvise­lőnő, aki a családtól örököl­te a hajlamot, egyébként csak egyszer szerepelt, diákkorá­ban a Helikonon, de akkor is, mint néptáncos? Űgylátszik, szabály az nincs. A népdal hasznos és felemelő „jár­vány” is lehet, ragály, amit foglalkozástól, kortól, érdek­lődési körtől, lakóhelytől füg­getlenül mindenki megkap­hat ... Schmidt József egy meg­jegyzése talán sejteti velünk, miről van szó: — Sokszor 14—16 órát dol­gozom egy nap, számokkal, papírokkal. De akárhogy el­fáradtam is, ha egv órát a zongora mellett töltök, máris pihentnek érzem magam. H. E. Szabad szombat a medencében A klimatikus viszonyok nagyon jók Harkányban, még télen is, amit főként a téli fürdőzők bizonyíthatnak. Igaz, a parkban, az ösvénye­ken még megállt a hó, a Bá- nyász-kerthelyiséget is csak a fakult zöld apácarács jel­zi, meg közepén a szobor, amelyet szalmával fontak be, de a strandon van élet. A medence fölött vízpára go­molyog, mint egy világváro­si mosókonyhában. A pavilon büfésora tele áruval, bőséggel, van jó hi­deg sör is, meg kitűnő kávé, sort állunk türelmesen, mö­göttünk meg félmeztelen pa­sasok egykedvű dumája: — Ki az a fekete „bige”? — Melyik? Az ott? ö a kis „mókás” lány. A „mókás” lány ül a prics- csen, egyik lábát kinyújtva, a másikat kissé fölhúzva, lábfejét lefeszíti, afféle ma- neken-pózban, mint azt a Nők Lapjában néha látni. De ez már a fekvősor. Ami­lyen hosszú az üvegpavilon, olyan hosszan helyezkednek el szorosan egymás mellett a heverők és a heverőkön, alvó, ülő, fekvő, beszélgető, söröző, nevetgélő, cigiző fér­fiak, nők, fürdőruhástól. És közben sustorog a presszó­gép. — Ez piszokság! — Micsoda, asszonyom? — Amit maguk, férfiak művelnek itt a vízben. — Például? Szólt valaki? — Ha még csak szólt vol­na az a kopaszodó, de nem Komolytalan rovat Mottó: Egy részeg dülöngél éjjel a temetőben. Beleesik egy nyitott strgődörbe. Jaj­gat: — Jaj de hideg van! Jaj de (ázom! Arra bóklászik egy másik részeg, lenéz a gödörbe és azt mondja: — Látod marha! Magadnak köszönheted. Miért rúgtad le magadról a földet. Megjelent minap egy könyv, a címe: Huszonegy rémes történet. Egyszerre eszembe jutott a gyerekkorom, amikor a ré­mes történetek világában olyannyira otthon éreztem magam, hogyha egy erdőn keresztül mentem, nem mer­tem hátrafordulni, mert fél­tem, hogy vagy Drakula kar­társ, vagy King-Kong jön mögöttem és szószerint a földbe gyökerezik majd a lá­bam. Később, mikor a Panopti­kum című filmet megnéz­tem, ahol egy őrült szobrász élő embereket öntött le vi­asszal és így alakította ki panoptikumát, már csak úgy közlekedtem, hogy a malac- lopóm alatt egy tőrnek kine­vezett vadászkést szorongat­tam és jaj lett volna annak a rémnek — mellesleg ne­kem is —, ha közelembe ke­rül. Isteni . szerencse, hogy nem botlottam össze valami­lyen éjjeliőrrel váratlanul 21 RÉMES TÖRTÉNET mert az akkori hírlapok ket­tős, rejtélyes gyilkosságról adtak volna hírt, ha nem éppen ámokfutásról. Később, ahogy sok min­dent, ezt is kinőttem, és be­lemerültem olyan dolgokba, mint háború, hadifogság, ahol módomban sem állt ré­mes dolgokat elképzelni, mert a valóság ebben meg­akadályozott. Egy darabig a felszabadu­lás után komolyak voltunk és a krimiket elégettük. Az idők változtak, most már te­temes krimi-gyűjteményt szedhet össze, aki akar, csak valamivel drágábban, mert aki krimit akar olvasni, az fizesse meg. Krimi ügyben fejlődtünk. Lemaradtunk azonban a rémes történetekben. Már megjelent azt hiszem Hu­szonnégy izgalmas történet címmel valami, amiben ré­mes történetek is adódtak. De több alig. Most azonban színre lépett a Huszonegy ré­mes történet, amelyik már nem árul zsákba-macskát. Ezek igenis rémes történe­tek. minden kibúvó nélkül. Hogy miről van szó? Elme­sélek egyet-kettőt. Van például egy bűnbar­lang, ahol a ruletten nyerő vendéget megkínálja egy jó- viális öreg tengerész egy flaska rummal, amiből ere­detileg ő ivott, de akkor még nem volt benne altató, de most már van. Ettől elálmo- sodik és nem tud éjszaka hazamenni. Felkínálnak ne­ki egy szobát és egy na­gyon kényelmes mennyeze- tes ágyat. A mennyezet azon­ban egy óriási csavar, ame­lyik végül is . úgy összepré­seli a pasast, mint öléskor a disznósajtot. Utána bedob­ják a folyóba és vége. Ez a szelídebb. De aztán vannak valódi kísértetek. Kegyetlen bíró visszajáró szelleme, kísérteties patká­nyok, éjszakánként kihantolt hullák. Pályaőr, akit szelle­mek rémisztgetnek. Van ben­ne mérgező növény, ami úgy átitatja a szerelmeseket, hogy aki a közelükbe kerül, a le­heletüktől meghal. Ha ezt annak idején olvasom, akkor csak felgyújtott villany mel­lett alszom el, akkor is na­gyon nehezen és lehet, hogy sublóttal torlaszolom el a bejáratot. No de mi történt most. Ne­kikönyököltem a huszonegy rémes történetnek és az egészben egyetlen rémes volt: rémesen unatkoztam. Az elején még a kísértetek­kel kapcsolatos állásfoglalá­som a malícia volt. később azonban rámtört az egyszerű unalom. Két hónap kellett hozzá, hogy a huszonegy tör­ténet végére járjak. Az ötö­dik . után már csak egyetlen vágy hajtott, találjak egy olyat, amely megszabadít az unalomtól. Nem találtam. Ez azt jelentené, hogy semmivel sem lehet engem megijeszteni? Közel sem. Mindössze arról van szó, hogy nem maradt más kí­sértet már számomra, mint a köznapi rémség. Félek attól, hogy az erdőben ma­gányosan leütnek. Félek az autó-összeütközéstől, a hábo­rútól, félek átmenni az út­kereszteződésnél és félek az operációtól. Ez az, amitől félek. A félelmem a hétköznapi rémségek számára van fenn­tartva, mint azt hiszem va­lamennyiünké. Megkoptak a rémek, a hétköznapiak meg nagyobbra nőttek. Így hely­reállt a normális egyensúly. Szőllősy Kálmán A téli strandolók között kitűnőén érzik magukat a Pécsi Húsipari Vállalat sertés-, Illetve marbavágó szocialista brigádjainak tagjai. Jó munkájuk jutalmául, egy teljes napot töltöttek vállalati költségen Harkányban. is szólt, csak jött egyre kö­zelebb ... Kérdő tekintettel várom a folytatást, de a korosabb hölgy bosszúsan fordul el tő­lem és jaffát kér a pultnál. Soha nem tudom meg, mi történhetett a víz alatt. No, de a víz azért kitűnő. Az előbb érkezett, fekete ünnep­lés, állami biztosítós tsz- üdülősök kissé tartózkodóan várakoztak sorukra a váll- fás öltözőben. Az asszonyok még a pavilonban is hűvös pillantásokkal mérték végig a bikinis diáklányokat. A férfiak persze, nem. Nevetve mustrálják egymáson a bé­relt fürdőgatyákat, felső tes­tük fehér, csak nyakuk, tar­kójuk, karjuk őrzi a nyári földmunkák letörölhetetlen. barna nyomát. A medencé­ben aztán feloldódnak, ne­vetés, sikongatás hangkáosza szorul a műanyagfalak közé. — Na, nézzétek az elnö­köt! Már meg megyen a kan­tinba! — rikkant az egyik. Valóban, szikár, magas férfi kászálódik ki a lépcsőn, karjával int a férfiaknak, s nem is mozdulnak estig a sö­röspulttól. A melegből elég volt ez a tíz perc. J A parton tizenéves kisis­kolások abajgatják az olva- dozó, zsugorodó hóembert: szakadt fürdősapkát húznak a fejére, fürdőköpenybe bur­kolják, zsinórt kötnek a de­rekára. Mindjárt el is keresz­telik: — Szia, Matild! — aztán mint apró kisindiánok, kö­rülugrálják és megpaskol- ják Matild hátsófelét. Kimerészkedtem a hóra. Te jó ég, nem is hideg, ha­nem mintha égetne, vagy ta­lán szúrja a talpamat, mint a szikkadt nyári tarló, gye­rekkoromban. De aztán még­is csak kegyetlenül hideg ez a jeges hó. Most állhatok avagy fél órát a pultnál, míg a fröccsök lassan lehú­zódnak — e barbár játéknak kitett —, mezítelen talpamig. A hangosbeszélőn közben mondják, hogy egy mell­tartó találtatott a vetkőző­kabinban. Az igazsághoz tartozik per­sze, hogy nemcsak nők, a fér­fiak is feledékenyek. Hagy­tak már itt zakót, fél pár férficipőt, nadrágtartót, de még teljes öltözet ruhát is. A kabinosok mondják, hogy egy mohácsi férfi — még a nyáron persze —, annyira berúgott, hogy elfelejtette: öltöző is van a világon. Bent is hagyta a ruháját, fürdő­köpenyben lopakodott haza. Mohácsra taxival. Két nap múlva jelentkezett holmi­jaiért, szótlan, de fölötte szi­gorú tekintetű feleségével és mentegetőzött: — Mentem én körbe a ke­rítésnél, de egyetlen kabint sem találtam. Persze. Ha valaki kívül botorkál, a kerítés mentén, bizony nem is talál kabinra. No, de ez nyáron történt. Télen az ilyesmi elő sem fordulhat. Hiszen a söntéstől csupán három lépés a „váll- fás” Rab Ferenc Értesítjük kedves vevőinket, hogy január 1-e óta a tőlünk vásárolt, vállalatunk jótállási je­gyével ellátott, importált műszaki cikkek garanciális javításai az egész országban csak a RAMOVILL KSZV szervizei, ezenkívül Budapesten a RÁVISZ KTSZ fiókjai is végzik. SZÍJ VÄRÜ Országos Arubeszerző és Értékesítő Szövetkezeti Vállalat. BUDAPEST, IX., SOROKSÁRI ÜT 16. TELEFON! 336-355.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents