Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)
1969-12-21 / 296. szám
1969. december 21. nunantmi ndpio Klubkönyvtárak A helyi erőforrások felszabadítására számított a Népművelési Tanács, amikor ez- év augusztusában meghirdette a „100 falu — 100 könyvtár” mozgalmat. Megyénkben összesen 15 nevezés futott be klubkönyvtár létesítésére. A megyei tanács művelődési osztálya felterjesztette a Művelődésügyi Minisztériumnak is a jelentkezett községek anyagi igényeit. A klubkönyvtárak berendezésére, ugyanis a felhívás közzétételében központi segítséget is kilátásba helyeztek. A tanácsi támogatáson kívül több községben a tsz-ek is hozzájárulnak az építéshez, a lakosság és a KISZ- szervezetek pedig társadalmi munkával segítik a munkák mielőbbi befejezését. A pécsi járásban Szentlőrincen létesítenek az akció keretén belül klubkönyvtárat. Több helyen már megkezdődtek az építési munkák. A mohácsi járásban Kátoly községben van készülőfélben egy nagyobb klubkönyvtár. A községfejlesztési alapból 600 000 Ft-ot biztosítottak erre a célra, s az egész beruházás értéke 1 millió 400 000 Ff. Az átadás jövő év áprilisában lesz. Nagynyárádon a lakosság 49 000 Ft önkéntes adománnyal járul hozzá az építkezéshez. A községi tanács anyagot biztosít, a tsz pedig vállalta 3 szállítást Mária- kéménden jövő évben kezdik meg az építést. A sásdi járásban Somogyapátiban létesül nagyobb művelődési ház. A munkálatokat két ütemben végzik el, s az összesen 1,5 millió forintos létesítményből a klubkönyvtéri rész mintegy 900 000 Ft-ot tesz ki. A költségek negyedrészét a községi tanács, a fennmaradó összeget pedig a járás fizeti. Somogyhatvan- ban a községi tanács támogatásával átalakítás útján hoznak létre klubkönyvtárat. A felhívás tehát megmozgatta a községeket. Reméljük, a klubkönyvtárak berendezéséhez a központi segítség sem marad eL Miért szép? Csontváry CSONTVÁRY KOSZTKA TIVADAR: CASTELLAMARE Dl STABIA vászon, olaj, 100X120 cm A Modem Magyar Képtár egyik legújabb szerzeménye, 1969-ben a Bedő-gyűjtemény megszerzésével került Pécsre, októberben, a múzeumi hónap alkalmával sorrakerülő részleges képtár-átrendezéssel egyidőben. A Bedő-gyűjteményből egyébként a Fohászkodó Üdvözítő című remekmű is a Modem Magyar Képtárba került többek között, a szerződés értelmében azonban későbbi időpontban hozható csak el a gyűjtőtől. A képtár eddig egyetlen Csontvá- ryja, a Római híd Mosztárban ezzel társat kapott. (Sajnos a képtár négy hamisnak ítélt Csontváry képpel is rendelkezik). 1902-ben készült. Ez az év fontos állomás a festő életében. Tudjuk Csontváryról, hogy hosszú éveken keresztül végzett kitartó festői stúdiumokat, tudjuk róla azt is, hogy festői elhivatottságát felnőtt korában „égi” sugallat indította el, de tudjuk ma már azt is, hogy ez a sajátos álomvilág csodálatos csúcsokat ért el. Nem volt köznapi ember, belső világa patologikus volt, nála azonban, miként a zseniknél, a széttört lélek tükre mesés kaleidoszkóp képévé állt össze. Ekkor már közel ötven éves volt. Tulajdonképpen csak egy évtized adatott meg neki arra, hogy maradandót alkothasson. A szakirodalom szerint 1900 körül megváltozik a stílusa. Az eddigi képek objektiv látása helyébe a naiv expresszionlzmus lép. Nagy természeti és történelmi motívumokat keres: Tátra, Badlbek, Taormina. A libanoni évezrede* cédrusok, vízesések és tűzhányók lenyűgöző nagyságát saját lelkének megnyilatkozásával vélte egyenrangúnak. A fenséges motívum keresése azonban nem csupán szeszély, hanem festői kifejező eszköz Is egyúttal, nála a motívum szimbólumot is tartalmaz. A festmény a Vezúv tövében elterülő várost, Castellamare di Stabiat jeleníti meg. Jobbról part házakkal, balra az öböl ívesen kanyarodik, mögötte a Vezúv lankásan ereszkedik alá. Elöl a kép mintegy kétharmadát kitölti a tengeröböl. Első látszatra sima a víztükör, a partot érve azonban kimutatja a víz az erejét, mardossa a partot, vad tarajokat vetve. A partot mellvéd határolja, kerítés, mely éles árnyékot vet a partmenti út kövezetére. A házak sűrű egymásmellettisé- gét csak egy utca és egy-egy alacsonyabb épület bontja meg csupán. Jobboldalt egy szamaraskordé áll az úton. félig keresztbe fordulva, talán minfegy a vad hullámtaraj láttán hőkölt meg az állat. A kocsis egykedvűen gubbaszt a bakon, a kocsi hátulján egy kalapos férfi áll. Mögötte a kép szélén lépő ló félalakja látszik. A kép egész magasságát betöltő szélső ház egyik erkélyén álldogáló-figyelő hosszúruhás figura. Távolabb biciklista alakja tűnik elő. árnyéka hosszan a falra vetődik. Még egy emberi alak fedezhető fel a képen, a csónakban ülő figura. Az emberi létnek más közvetlen jele nincs Is több a festményen. Balra a házsor kűbusa gyárkéményes épületsorban folytatódik, a hegy fölött a kéményfüst irányát követi a felhőcsík. Az előtérben a vízen két part felé sikló vitorlás, az egyiken a festő jelzésével: Castellamare di Stabia, az 1902- es évszámmal. A kép kompozíciója, belső egyensúlya tökéletes. Jobbról a város, sajátos világ, balról a természet, hegy és víz. Egymásrautaltságában és egyben ellentéteiben jelentkezik a két alapmotívum. Álmos hangulatú városka, fura figurákkal. A természet viszont annál pezsgőbbnek tűnik. A sima víztükrön is tarajok borzolód- nak. Csupa feszültség minden. A parti fövenyen végigfutó hullámok fehér fodrai közt vöröses reflexek tüzelnek. A kép koloritja rendkívül élénk. A házak narancs és rózsaszínűek, a víz kobald és fehér és fekete a föveny. A vitorlások narancssárgák és lilék. Az ég kék, szürke, világoszöld és zöldes-rózsaszín ezernyi átr menete. A vad természeti energia' lenyűgöző, elementáris erejét érezzüki Á látvány látomássá fokozódik. A látvány és a művész belső víziója egyesült a képen. Romváry Ferenc meg a pusztulást. Jegyzetfüzeiébe felírta: XII. 20. Fogadónap. Brennert nem engedtem eL A mérnök olyan volt, mint egy kamasz. Arca pattanásos, szőke haja tüskésen ágaskodott. — Jószerencsét Százszor is meggondolta mire átmerészkedett. Eltervezte, hogy elmondja min dolgozik, és akikkel együtt végzett már rég többet keresnek mint ő,- pedig fele annyit sem dolgoznak. Most meg egyetlen értelmes mondat sem jutott eszébe. — Mi a baj? — A fizetésem... — Tudom... — A munkám... 1 — Mikor végzett? — Három éve. Azóta... — Család...? — Most született a második gyerek. Albérletben lakunk. Az igazgató arra gondolt: ezen segít. Kell, hogy legyen lehetőség... A telefon felé nyúlt. Kissé fel kellett emelkednie, hogv a legtávolabbi készüléket elérje. — Hogy állnak a művelési tervekkel? — Jól halad ... A városi telefon csengője kettétörte mozdulatát. A mérnök szinte hálás volt az ismeretlen telefonálónak. Annyira félt, hogy most sem sikerül... Talán míg beszél, talál valami lehetőséget.., Vagy már talált Is, hiszen nem utasította el, A * igazgató mögötti falon a bánya térképe függött. Végig kísérte a színes tussal kihúzott vágatokat. Az egyik tíz centivel feljebb került a ralzon, mint a valóságban. Arra gondolt: jó, hogy a bányászok nem tévedtek. Az a tíz centi 200 métert jelent. Közben félmondatok jutottak fülébe, értelmetlen asavak kopogtak agyában: — Köszönöm főnök, jól... Csak amit te is tudsz... Igen, többen akarnak menni... nem! Senkit! Ismerem... persze, a műszaki osztályon ... Bátyád fia... ? Nem tudtam... Nem... Nem tudom ki, mivel foglalkozik... Annyira részletesen... Hát... ! A béralap... Hiszen nem kell mondanom... El lehet intézni, de hát többen is ... Már bocsáss meg... Halló ... ! Halló... ! Elgondolkodva nézegette a néma kagylót. Szinte csak magának mondta: így... így... Olyan mozdulatot tett, mintha a kagylót akarta volna a mérnök felé nyújtani, aztán csak visszaejtette. — A maga apja hol dolgozik? — Meghalt... A bányában. Sokáig tartott, mire ki tudta mondani: — Nem tudok segíteni. Most nem... ‘ Jegyzetfüzetébe felírta a Brenner alá: Várhegyi András fizetés emelése. Zárójelbe meg azt: telefon a főnökkel. Amikor felnézett, már előtte állt. Észrevétlenül lopód- zatt be — 20 év homályából. Inkább csak a szája mozgásából látta, mint hallotta a köszönését. Kopottas, barna kabátban volt. Mindig azt hitte, hogy elhízott mióta nem látta. Sápadt és sovány. Szerette volna megsimogatni — olyan kicsi, olyan törékeny a hatalmas íróasztal előtt... Régebben volt ott egy szék... Ki kellett dobatni, mert az emberek ülve sokkal tovább panaszolták perces problémáikat, mint az ő ideje megengedte. Most nagyon szerette volna, ha ott a szék... Kényelmetlenül érezte magát. Úgy tűnt, bezárta a karos- szék, az asztal... a 20 év ... Felállt, de így sem lett jobb... — Anna. Régen találkoztunk ... — Régen... — Hozzám jöttél... ? — Lakás... Talán ki sem mondta. Talán csak gondolta... Mátrai Ferenc igazgató meghallotta. Eszébe jutott egy szám: 67 — ennyi jogos lakáskérelem feküdt fiókjában... Később a sziklára gondolt «Kereszt állt a csúcsán. Egy kispap emlékére állították, aki szerelmi bánatában leugrott ... Az volt kedvenc helyük ... Alattuk a hegy oldalára épített házakban tettek vettek az emberek. Megszokták őket ott fent, a kereszt alatt. Távolabb, a parkban csak a fák koronája látszott. — Anna, emlékszel a sziklára? Mozdult, hogy megfogja a kezét, de egy villanásnyi fényét sem látta Anna szemében az emlékezésnek. Szomorúan nézett. Talán nem is rá. Mögé a térképre, vagy azon túl a szoba-konyhás lakásba, ahol egyedül maradt a kisunoka. — Lakás... Mari férjhez ment, 2 éves a kicsijük. Géza egyetemre jár és az öreg. Most is a szivattyúnál dolgozik — három műszakban. Soha nem piheni ki magát.., A telefon csengett. A férfi felvette, aztán visszatette a kagylót. Kint az ablakpárkányon koppant egy vízcsepp. Olvadt. Úgy látszott enyhülés lesz... — Géza a fiad? — Orvos lesz. Ha sikerűi... A férfi úgy érezte, megint a „nagy rendező” játszik. Ott a villa, a négy szoba, oda várta... Mindig remélte, hogy egyszer hazatér... Másik lakást akar!? — Emlékszel, a Margitszigeten, a szokőkútnál... Annában talán felvillant a májusi délután emléke, vagy más... Talán felragyogott egy pillanatnyi derű ... Fekete haja most szürkén simult a kendő alatt. Bőrén sárgás-lila foltok voltak. Emlékezett arra, hogy a hidegtől mindig ilyen lett. Aztán arra gondolt: ha Brenner elmenne, lakását... Végig sem merte gondolni ... Két emberen lehet segíteni, de a többi...!? Ha egyet elenged, menni akar az egész üzem. És a lakásigénylők...? Csak egyszer. Csak egyszer... Mindenki megtenné... Mindenki igy tesz... Csak most az egyszer... Eljött! Hozzá jött! Csak most az egyszer— F elriadt. A szoba sötéten, hidegen vette körül. Az óra ketyegése szinte kopogott a bútorokon. Felkapcsolta a villanyt. Négy óra volt. Nehéz, nyomasztó álmát szerette volna felidézni ... öntudatlanul is érezte: nem igaz... majd fel fog ébredni ... akkor minden jó lesz... Most semmi nem jut eszébe. Csak az a furcsa, hogy jókedvűnek érzi magát. Nem tudott az ágyban maradni. Mint gyerekkorában az utazás előtti reggeleken, amikor türelmetlenül várta az indulást Korán elkészült. Hidegen itta teáját. Később jegyzet- füzetét nézegette. Tárgyalás az osztályvezetőkkel. Fegyelmi ügy. Műhely ellenőrzése... Visszalapozott. Anna lakáskérelme. Kicsit kuszán: nem teljesíthető. A tegnapi utolsó bejegyzés... Eljött. És elment. Most őrösre. Becsukta a jegyzetet és táskájába dobta. Még korán volt, de nem tudott a lakásban maradni. Langyos, tavaszi szél simított végig a hegy oldalán. Ügy tűnt, mintha április lenne. Csak az ereszről olvadó jégcsepegés bizonygatta a telet. Olyan volt, mint az óra ketvegése, amikor felébredt. Erről eszébe jutott álma: lekötözve feküdt egy szobában, homlokára vizet csepegtettek, amíg lyukat nem vájt fejében... A kerítésnek dőlt. Arra gondolt, hogy jövőre nem csinál virágkruppokat a kertben. Megnyirja a bokrokat, és beveti fűmaggal az egészet — jó lesz úgy is. Csak a rózsafákat hagyja... Autóbusz húzott el az úton. Ma velük megyek! — robbant benne a gondolat, f utni kezdett. A megállóban még elérheti. Sok a felszálló. Száz méter, de már húsznál elakadt a lélegzete. A felengedett úton, hatalmas tócsák kényszerítették kerülőkre, ugrásokra. Két villanyoszlop között fekete árnyékok sötétlettek — mind többször toccsant a sárban. A megállóban sorra tűntek el az emberek a busz ajtaja mögött. Pedig nem siettek. Tudta: mindannyian egy nagyot szippantanak, csak aztán dobják el a cigarettát. A cigány alig fészkelődött fel, máris hallotta: nem vagyok én kéremsépen cigány, csak fístelőbe nevelkedtem ... Mátrai Ferenc bányaigazgató alig pár lépésre volt, amikor az autóbusz elindult. Még jól el tudta olvasni a saras hátuljára firkált feliratot: HAJRÁ FRADI! Tüdeje sípolt, mellében és gyomrában szúrást érzett. Ügy tűnt, hogy a kanyarban eltűnő busz berregését valahonnan a város felől hallja. Mondják a hegyoldalon enyhe időben életrekelnek a hangok... —■ Jószerencsét! Elkéstem igazgató elvtárs? Ügy állt meg mellette az autó mint egy nesztelen árny. — Nem! Nem — riadt fel gondolatából — csak kijöttem korábban egy kicsit levegőzni. Nagyon megenyhült tegnap óta... a iMTERJŰK... Tévében, • rációban,, tatéban egyaránt reneszánszát éli az interjú. Mindenekelőtt a számszerű növekedés szembetűnő. Több van belő*- le, mint régebben, s betört már olyan területekre is — a különböző folyóiratokba például —, ahol eddig Viszonylag ritkán fordult élő. Első pillantásra úgy tűnhet, hogy csupán divatról van szó, amely természete folytán magában hordozza a gyors múlandóságot. Ha azonban a jelenség mélyére nézünk, észre kell vennünk, hogy az interjúk elszaporodása összefügg a demokratizmusnak, a tömegek közéleti, politikai érdeklődésének megnövekedésével, s ugyanakkor az egyéni felelősség kiszélesedésével, azzal az egészséges folyamattal, amely őszintébb és közvetlenebb kapcsolatot teremt vezetők és vezetettek, a politikusok és a nép, a‘ közügyek és a közösség egyedei között. Mindezt a szerdán este elhangzott kitűnő interjú juttatta eszembe, amelyben Nér meth Károllyal, a budapesti Pártbizottság első titkárával beszélgetett Szepesi Oyörgy riporter. Az interjú Budapestről szólt, de azt hiszem, a vidékiek éppúgy érdeklődéssel figyeltek, mint a fővárosiak. Hiszen egyetlen, mindnyájunk számára közös világvárosunk jelen problémáiról ék jövőjéről volt szó, s ez aá egész ország ügye. Most mégsem a tárgyról szeretnék írni, hanem a formáról, arról, hogy ez az interjú nagyon tetszett, mert a riporter is,- meg az interjúalany is kitűnően felkészült, a kérdések éppoly egyenesek és okosak voltak, mint amilyen őszinték és közvetlenek a válaszok, hogy jólesett hallgatni, mert nemcsak információkat kapott az embeí, hanem természetes, meleg légkörével is szimpátiát éjs, bizalmat ébresztett bennünt^." Néhány hónapja egy írószövetségi riport kapcsán leírtam már, hogy művészei?, tudósok, politikusok tévészereplésétől nem szórakoztatást, még kevésbé komédiá- zást vár a néző, hanem hasznos információkat, logikut okfejtést, művészi értékű szavakat vagy magvas bölcsességeket. S nincs vissza- taszítóbb annál, ha egy tekintélyes közéleti személyiség yiszálja magát. Ilyesmit is láttunk már a tévében, nyugati választási kampányok Idején, néhány híradó- kockán. Megelégedéssel állapíthatjuk meg, hogy hazai interjúink nemcsak számbelileg növekedtek, hanem, színvonaluk is jelentősen emelkedett. Igaz, a képernyő nálunk nem a nyugati választási kampányokéhoz hasonló politikai küzdelmek színtere, nem pártharcoknak s nem a tömegek manipulációjának, hanem szándékaink szerint szocialista tudatformálásának eszköze. Az is bizonyos, hogy nálunk a káderkiválasztás szempontjai között kisebb jelentőségű a személyes megjelenés vagy a szónoki képesség. Ezért előfordul még, hogy néhány közéleti személyiség televíziós megnyilatkozásainak tartalmi értékei, főképp beszéd- kultúra-béli fogyatékosságok miatt, kisebb hatékonysággal jutnak el a nézőkhöz, A jövő útja, ügy tűnik, mindinkább az. amit szerdán láthattunk, hallhattunk! Mindenekelőtt az alapos, lelkiismeretes felkészültség, a biztonság, a közvetlenség és az őszinteség, a természetes meleg légkör. Emellett aztán a szimpatikus külső megjelenés és á megfelelő szintű beszédkultúra. Az interjúk száma örvendetesen szaporodik, színvonaluk emelkedik, mégsem növelhetjük ma még általában, hogy ez az igen fontos műfaj jelentőségének és lehetőségének meafelelő arányban és minőségben kap helyet a televízióban. Szederkényi I A
