Dunántúli Napló, 1969. december (26. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-03 / 280. szám

W9. december 3. Dunanmit napio------ 3 K erékasztal-beszélgetés Napirenden: az ápolónők helyzete Felszabadulási tudományos emlékülés A múzeumok ma és holnap A beszélgetés részvevői: dr. Schwarz József, a Városi Kórház igazgató-főorvosa, dr. Bohenszky György docens, a Megyei Kórház belgyógyász főorvosa, dr. Barla Szabó Je­nő, a Gyermekkórház igaz­gató-főorvosa, dr. Szabolcsi Miklós, a Pécsi Orvostudo­mányi Egyetem gazdasági igazgatója, Kiss Mihályné, az Ápolónőképző Iskola igazga­tója, valamint Csorba Tiva­dar, az MSZMP Baranya me­gyei Bizottsága munkatársa és az újságíró. A napirenden egyetlen kérdés szerepel: az ápolónőhelyzet. A kérdésben egyértelműen benne foglal­tatik az ápolónőkkel való el­látottság és az ápolónők hely­zetének valamennyi összete­vője. Megkíséreltük a beszél­getésben elhangzottakat az alábbiakban összefoglalni. A problémák legfontosab­bika : kevés az ápolónő. Hogy milyen kevés, álljon itt be­vezetőül néhány számadat. A Pécsi Orvostudományi Egyetemen az engedélyezett ápolónői állások száma 371. Betöltött állás kétféle van, 304 szakképzettel betöltött, 55 pedig szakképzetlennel. De a betöltött helyek közül 50 mégis hiányzik, mert eny- nyien vették igénybe a gyer­mekgondozási segélyt. De — találomra kiemelve egyetlen napot — 1969. szeptember 30-án például 39-en voltak betegállományban. Ezen a napon tehát 253-an látták el a 371 ápolónőre méretezett munkát az egyetem klini­káin. Ugyanilyen problémákat a többi kórházban, egészség- ügyi intézetben is találha­tunk. Honnan vegyék a mun­kához eleve szükséges ápoló­nőket? Magyarországon a helyzet egyre rosszabb, de még nem éri el sok más or­szág tragikus állapotát — ugyanis nemzetközi méretek­ben gond az ápolószemélyzet hiánya, sokhelyütt egész kór­házi szárnyakat kell bezárni, kórházi ágyakat megszüntet­ni, éppen emiatt. Hogy ez ne következzék be Pécsett is, számtalan „for­télyhoz” folyamodnak. A Gyermekkórházban a takarí­tónők között hirdették ki, hogy aki kedvet, hivatást érez a pályához, ápolónő le­het. Nyilvánvaló persze, hogy a tanfolyamot nekik is el kell végezniük. Az itt kieső mun­kaórák száma, hozzávéve, hogy takarítónőkben sem bő­velkednek — alig-alig old meg valamit a nehéz hely­zetben. A másik dolog: hogy legalább a meglévő ápoló­nők ne távozzanak. De a fluktuáció igen nagy. A Me­gyei Kórházból például 74 főből 26 ment el legutóbb, fele szakképzett volt. Java­részük előnyösebb beosztásba távozott. Ez a példa már to­vábbvezet —, hogy mi is az, ami taszítja a fiatal lányo­kat, asszonyokat ettől a kü­lönben szép, áldozatos hiva­tástól. A legfontosabb probléma az ápolónők bérezése. Ala­csony, akármilyen rendezések történtek is az elmúlt időben. Azzal együtt is, hogy egy újabb rendelet módot ad a belső helyettesítésre, s arra, hogy a fennmaradt béreket a helyettesítőknek adhassák ki. Hiába: ez még mindig nem elég hajtóerő, annál is in­kább, mert az így vállalt pluszmunkák annyira fárasz- tóak, hogy sokan inkább ele­ve lemondanak a néhány- száz forintos többletről. A bérek relatív alacsonyságá- hoz járul az a tény, hogy az ápolónők köztudottan három műszakban dolgoznak. Se va­sárnap, se ünnepnap, ahogy mondani szokták. Tekintettel acra, hogy zömmel gyerekes anyák dolgoznak ezen a munkaterületen, külön gond a gyermekek elhelyezése, a .váratlan helyettesítések gya­kori ténye. Az egészségügyi dolgozóknak ígért munkaidő­csökkentés a tervek szerint nem vonatkozik majd az ápolónőkre. Az ápolónőkre, akik előtt amúgyis alig-alig van perspektíva, az előrelé­pésre, az évtizedes munka különösebb erkölcsi és anya­gi megbecsülésére. Mindez megintcsak több részre bontható. Ami a bé­reket illeti, olyan kategóriák ezek, amelyeket csak felső szinten lehetne megvizsgálni és esetleg módosítani. Más kérdés azonban az, hogy az adott — Baranyában kb. 1400 forintos átlag — bérszint mellett milyen az életszínvo­nala a többszáz nővérnek. Ha ugyanis az 1400 forintból —, ami a kezdőknél még ala­csonyabb — még egy 4—500 forintos albérletet is kell fi­zetni, az már bizony nem vonzó perspektíva. Márpedig a Baranyában ápolónőképzőt végzettek nagyrésze nem itt lakik. Laknia tehát, ha vég­zett, kell valahol. s Így jutottunk el máris a megoldáshoz okvetlenül szük­séges nővérotthon problémá­jához. A jelenlévők egyhan­gúlag kijelentették, hogy egy nővérszállás — nagyon sok helyen van már az ország­ban ! — egy csapásra sokat lendítene a megoldáson. Ah­hoz csak némi helyi segítség kellene, hogy pár lehetőséget máris kihasználjanak. Így a Gyermekkórházban ki lehet­ne alakítani szállást 12—15 nővér számára, ha a tanács, lakások biztosításával, ehhez segítséget nyújtana. Az egyetem azt tervezi, hogy a fogászati klinikán végrehajtandó átalakításokkal ideiglenesen 12—15 főnek, 3 —4 év múlva pedig kb. 70 főnek elegendő nővérszállást alakít ki. Felmerült azonban a be­szélgetés folyamán egy olyan lehetőség, hogy ha valameny- nyi érdekelt egészségügyi in­tézmény egy „kalapba” ten­né a pénzét, talán már né­hány éven belül meg lehetne oldani egy olyan nővérszál­lás felépítését, amely az igé­nyeket néhány évre előre ki­elégítené. □ Hiszen végeredményben természetes, hogy a pályavá­lasztás előtt álló fiatalok azt is megnézik: „lássuk, miből élünk”. Milyen anyagi lehe­tőségeket nyújt a választan­dó pálya. De ugyanakkor az is természetes, hogy a mun­ka egyszerű megfizetése még nem elég. Nem véletlen, hogy az ápolónőknek szinte min­dig ez a megjegyzése, legszo­morúbb tapasztalata: társa­dalmi megbecsülésben mé­lyen alatta maradnak a töb­bi egészségügyi dolgozónak. Vajon miért? \ A betegágy mellett éjjel­nappal áldozatkészen dolgo­zó, hivatást érző ápolónő miért kevesebb a társadalom szemében, mint mondjuk egy asszisztensnő? Kevesebbet kell-e tudnia az ápolónőnek? Nem. Kevesebbet, alacso- nyabbrendűt kell-e dolgoz­nia? Azt sem. Ügy tűnik, ré­gi szokások beidegzéséről van inkább szó, olyan mélyen gyökerező régi-régi nézetek maradványairól, amelyek sze­rint a „piszkos munka” ér­téktelenebb, megvetendőbb a „fehérköpenyesek” finom ténykedésénél. Nyilvánvaló, hogy elsősor­ban a kórházakon, kliniká­kon belül kell az ápolónők megbecsüléséért többet tenni. Az orvostudományi egyetem klinikáin, a Megyei és Váro­si Kórházban éppúgy, mint a Gyermekkórházban máris több kezdeményezés e téren. A Megyei Kórházban például a legjobbak munka­helyi dicséretet és oklevelet, a mégj óbbak igazgatói dicsé­retet is kaphatnak, sőt, újab­ban a kiemelkedő munkát .végző nővéreknek szabadságot adnak. jutalom­Külön téma volt a meg­beszélésen az utánpótlás kér­dése, amelyre azonban egy­szer a későbbiekben térünk vissza, tekintettel a kérdés e témakörön is túlmenő, bo­nyolult voltára. Végül pedig: a helyzet ne­héz és aggasztó, valamit ten­ni kell. Azokon kívül, ami lehetőségeket már említet­tünk, amiket a kórházak, kli­nikák szorgalmazhatnak sa­ját hatáskörükben is, való­színűleg szükség lesz orszá­gos intézkedésekre is. Hallatna Erzsébet "Vasárnap a Bartók Klub­ban megnyílt képzőművészeti kiállítás egyben ünnepélyes kezdetét jelentette annak a történt | tudományos sorozatnak, ame­lyet a TIT Baranya megyei szervezete rendezett a pécsi felsőoktatási és tudományos intézetek részvételével. Hét­főn a történelmi szekció ülé­sén felszólalt Mihail Atana- szov Mihajlov bolgár profesz- szor, aju részt vett a ma­gyarországi felszabadító had­műveletekben. A felszólaló tudományos kutatók és a fel­sőoktatási intézmények taná­rai a Pécs és Baranya fel- szabadulását követő időszak politikai helyzetét és társa­dalmi küzdelmeit elemezték. Tegnap a gazdaságpolitikai szekció tanácskozásával foly­tatódott a tudományos ülés­szak. Baranya legismertebb gazdasági szakemberei az el­múlt 25 év gazdasági fejlő­désével, a mezőgazdaság ala­kulásával valamint Pécs és Baranya ipari és népességi helyzetének alakulásával fog­lalkoztak. — A tudományos Symposion ma a művelődés- politikai szekció ülésével folytatódik. Az elmúlt évben közel hat és fél millió látogató for­dult meg a különböző mú­zeumokban, s a legújabb sta­tisztikai adatok szerint ez a szám az eltelt idő alatt to­vább növekedett. A múzeu­mok és az emberek kapcso­latának ez az örvendetes ala­kulása jól mutatja azokat a változásokat, melyek a mú­zeum szerepét illetően végbe­mentek. Valamikor a mú­zeumnak jobbára „őrzőhely” jellege volt, műkincsek, tör­ténelmi relikviák őrzése volt az elsődleges szerepe, s ez természetszerűleg vonta ma­ga után a szűkebb körű ér­deklődést. Hiányoztak a ha­tékonyabb eszközök az ér­deklődés felkeltésére, a kö­zönség becsalogatására. — A kapuk szélesebbre nyitása, az érdekes kiállítások, rendez­vények számának növekedé­se, a népművelési munkába való szerves bekapcsolódás megváltoztatta a korábbi helyzetet és, mint a fent idé­zett szám is mutatja, a mú­zeumokat a leghatékonyabb művelődési intézményekké tette. Ezzel a megváltozott hely­zettel és szereppel foglalko­zik a Baranyai Művelődés I idei októberi száma, egy­Tanuló felnőttek Minden ötödik fiatal nem végzi el az általános iskolát munkahely szerepe — Megváltozott módszerek Hol tart a sokat emlegetett felnőttoktatás napjainkban — igen nehéz lenne teljes egészében felmérni s meg­próbálkozni a válaszadással. Mégis, a kérdés ismerői — dr. Ballér Endre és dr. Bár­di László, a Megyei Tanács művelődésügyi osztályának illetékes előadói — révén megkíséreltük Baranya me­gye vonatkozásában tetten érni azokat a problémákat és motívumokat, amelyek ma­napság meghatározzák a „ta­nuló felnőttek” számát, cél­jait, igyekezetét és eredmé­nyeit Ki tanul felnőtt korában? Egy-két évtizeddel ezelőtt roppant könnyű lett volna fe­lelni erre a kérdésre. Az ta­nul, mondhattuk teljes jog­gal, aki — főleg osztályokok miatt — a régi oktatásügy­ből kirekesztődött. Majd az tanult, akinek hátrányos helyzete még a felszabadulás utáni esztendőkben is bele­szólt élete alakulásába, aki­nek tehát előbb a maga lá­bára kellett állnia, s csak azután végezhette el azokat az iskolákat, amelyeket egyé­ni ambíciói miatt igényelt. De ki tanul' felnőtt korá­ban ma, 1969-ben? Nyilván­valóan az, aki valamilyen ok­ból nem végezte el az álta­lános, majd a középiskolát. Például ugyancsak azért, mert — a mai közhasznú, jól­ismert szóval — hátrányos helyzetű diákként járt isko­lába. Igen, de az általános iskolát azért mindenki el­végzi tizennégy éves koráig, aki nagyon akarja, eddig amúgyis teljes a tankötele­zettség, eddig legfeljebb a bizonyítványt befolyásolja a tanuló otthoni helyzete, ma­gát az iskolába járást alig. vagy egyáltalán nem. Aki te­hát nem végzi el az általá­nost, az — csaknem általános érvénnyel mondhatjuk ezt ki — nem túlságosan szeret tanulni, vagy nem túlságosan képes rá. S aki nem végezte el a normális idő alatt az ál­talános iskolát, vajon termé- szetes-e, hogy később, mun­ka mellett, számtalan nehéz­séggel súlyosbítva, önszántá­ból és jól elvégzi? Számta­lan egyéb vonatkozással tér­pen áll a helyzet a közép­iskolákkal is. Baranyában — ahol az or­szágosnál rosszabb a hely­zet — minden harmadik ta­nuló nem végzi el időben az általános iskolát, és minden ötödik egyáltalán nem végzi el. Kicsi az érdeklődés Baranyában 1964—65-ben még 3096 felnőtt korban ta­nuló ember volt, az elmúlt tanévben már csak 488. — Holott, mint fentebb mond­tuk, a tanulmányaikat el nem végzők száma továbbra is aggasztóan magas. Az iskola- reform egyik fő célja volt már évekkel ezelőtt az álta­lános iskola valóban általá­nossá tétele, erre következne a kultúrforradalom igazi nagy célja: legyen általános a középfokú képzettség is. — Nyilvánvaló, hogy erre ad­dig nem lehet gondolni, amíg az előbbi problémákat fel nem számolták. Az általános iskola felnőttkorban való elvégzése tehát már csakfol- tozgatása a szakadt ruhának: a kérdés megoldását a tan­köteles korban kell kezdeni. Ez pedig összefügg a hátrá­nyos helyzetű tanulók az ed­diginél sokkal nagyobb fokú­segítésének immár társadal­milag ismert és szorgalma­zott feladatával. Mégis, ha már ilyen hely­zet alakult ki, mit lehet ten­ni? Mint egyik 'informáto­runk mondotta, „az egyéni motívumok ideje lejárt, most a társadalmi motívumoknak kellene következniük”. — Ez egészen természetes, hisz aki­ben kisebb az akarat és a képesség iskoláskorban, nem biztos, hogy nagyobb lesz benne felnőtt korában. Mi késztesse mégis az ilyen — jobbára még fiatal — dol­gozókat a tanulásra? Első­sorban a munkahely. Ha a munkahelyek jobban igényel­nék az iskolai végzettséget, máris lenne egy hajtóerő, amely a tanulás felé hajtaná az embereket. Mi jellemzi tehát a dolgo­zók iskoláit? Az óriási — néha a tanulók felét kitevő — lemorzsolódás, a bukások igen magas száma (átlagban a negyedrész bukik) és a rossz tanulmányi eredmé­nyek. S persze az az eddi­giekből következő tény is, hogy a felnőttek iskoláinak átlag életkora egyre csök­ken. Űj módszerek, új f ormák A dolgozók általános isko­lájában ma már valóban tu­dományosan megalapozott, a felnőttekhez mért, sajátos módszerekkel dolgoznak. E téren tehát a megoldás csak a jobb propaganda, az intéz­mények, üzemek, más mun­kahelyek megfelelő igénye lehet, túl azokon a felada­tokon, amelyeket a még is­kolaköteles korban kellene megvalósítani. A középiskolákkal némi­képp más a helyzet. Az elég­gé jó eredményű (lásd: a munkahely szerepe!) techni­kumok mellett a dolgozók gimnáziumai nem vonzottak elég továbbtanulót Az új forma itt a dolgozók szak- középiskolája lesz, amelyhez igen sok reményt fűznek. — Módszertani és tartalmi vo­natkozásokban még sokat kell fejlődnie ennek a formának, de ebben az időszakban mégis ez lehet a megoldás útja. részt a múzeumok és az is­kolák, másrészt a múzeumok és a népművelés problema­tikáját állítva a vizsgálódás középpontjába. Tanárok, gya­korlati népművelők mondják el tapasztalataikat, vélemé­nyüket. szólnak az eredmé­nyekről és arról, ami még javításra vagy kiegészítésre szorul. Szinte elképzelhetetlen, hogy egy művészettörténeti órát a tanár össze ne kap­csoljon egy tárlatlátogatás­sal vagy egy történelem, órát egy múzeumi sétával. Az ok­tatás ilyen módjának hasz­nosságáról győznek meg Múlik László (A történelem- oktatás és a múzeum), 'Bér­ez?/ Pálné (A művészeti em­lékek szerepe az esztétikai nevelésben), Bán Valér (Ta­nulmányi séta a múzeumban) írásai. A szerzők megfigye­léseikkel jól egészítik ki mind az iskolai oktatás, mind a múzeumi munka lé­nyeges elméleti és gyakorla­ti kérdéséit. Szélesebb körben érvénye­sül a múzeumok szerepe a népművelési munkában, „a múzeum a népművelés ha­tékony eszköze lett. — Sók megoldásra váró probléma adódik ezen a téren, hiszen a kapcsolat még nagyon rö­vid múltra tekinthet vissza A problémák közül néhány nagyon is elevenbe vágót érintenek az írások. Sarkadi- né Hárs Éva a múzeumok­ban kifejthető vizuális neve­lés kérdéseit boncoljá, Bük- kösdi László a múzeumok és a klubok kapcsolatáról ír, Petres Éva pedig az idő­szaki kiállítások lehetőségeit és gondjait tárgyalja. H. E. A kiadvány bemutatja *a Pécsett és" Bárányában lévő múzeumokat, s ezzel egyben az ötletes propagandát is elősegíti. s." — k. s. — Balázs Balázs erdősmároki tanító, aki régebben foglal­kozik fafaragással, a Lenifi- centenárium tiszteletére a munkásmozgalom nagy vezé­rének szoborportréját készíti. Képünkön a Lenin-portré (fa­faragás). A KOHÁSZATI ALAPANYAGELLATÓ VÁLLALAT PÉCSI ÜZEME felvételre keres GVORS- ÉS GÉPIRÓNÖT. TELEPŐRÖKET, ELEKTROMOS HIDD ÁRU VEZETŐT, TMK-LAKATOST, AUTO-MOTORSZERELÖT, KŐMŰVEST, VALAMINT RAKODOMUNKASOKAT. Csökkentett munkaidő. Minden második szombat szabad. Fizetés a kollektív szerződés szerint. Jelentkezés PÉCS, LÉGSZESZGYÁR ü. 30. 4 t

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents