Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)

1969-11-07 / 259. szám

Dnnanttm ndpio tWf. nwembef T. RADNÓTI RADNÓTI MIKLÓS: Mohácson, október 24-én irta le Radnóti, a huszadik század magyar lírájának egyik legnagyobb egyénisé­ge: Az ökrök száján véres [nyál csorog, az emberek mind véreset [vizelnek, m század bűzös, vad [csomókban áll. Fölöttünk fű a förtelmes [halál. A halálos menetelés köz­ben tiszta kézírással, darab­ka papírra vetett sorai, a Razglednicák, a költői nagy- ' ság iszonyú és szívbemarko- ló példái. A halálba masíro­zó nyomorultak között egy költő haladt, aki a század egyik legtisztább, legembe­ribb költészetét teremtette meg, s ki tudja, mit alkotott volna még. Radnóti neve el­választhatatlan a fasizmus rettenetétől, s nemcsak az­ért, mert őt is úgy ölték meg, mint a többi egyszerű emberek százezreit. Azért is, mert egész költészete klasszikus fényű, mély em­beri tiltakozás volt a kor iszonyata ellen. Helytállás, a szörnyű korban az emberi tartás — ez volt Radnóti költészete már a harmincas évek végén is. ALARECHERCHE... Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek l Költőkkel s fiatal feleségekkel koszonízott tündöklő asztal, hova csúszol a múltak iszapján? hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok a szépszemű karcsú pohárból? Verssorok úsztak a lámpák fénye körül, ragyogó zöld jelzők ringtak a metrum tajtékos tarján és éltek a holtak s otthon voltak a foglyok, az eltűnt drága barátok, verseket írtak a rég elesettek, szivükön Ukrajna, Hispánia, Flandria földje. Voltak, akik fogukat csikoritva rohantak a tűzben, s harcoltak, csak azért, mert ellene mitse tehettek, s mig riadozva aludt körülöttük a század a mocskos éj fedezéke alatt, a szobájuk járt az eszükben, mely sziget és barlang volt néki e társadalomban. Volt, ahová lepecsételt marhakocsikban utaztak, dermedten s fegyvertelen álltak az aknamezőkön, s volt, ahová önként mentek, fegyverrel a kézben, némán, mert tudták, az a harc, az az ő ügyük ott lenn, — s most a szabadság angyala őrzi nagy álmuk az éjben. S volt ahová . • • mindegy. Hova tűntek a bölcs borozások? szálltak a gyors behívók, szaporodtak a verstöredékek, és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján; elnehezedtek a tündér- léptü leányok a háború hallgatag évei közben. Hol van az éj, az a kocsma, a hársak alatt az az asztal? és akik élnek még, hol vannak a harcra tiportak? hangjuk hallja szivem, kezem őrzi kezük szorítását, müvük idézgetem és torzóik aránya kibomlik, s mérem (néma fogoly), — jajjal teli Szerbia ormán. Hol van az éj? az az éj már vissza se jő soha többé, mert ami volt, annak más távlatot ád a halál már. — Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és beleisznak majd poharukba, kik eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak. (Lager Heidenau, Zagubiea fölött a hegyekben, 1944. augusztus 17.) KOLBE MIHÁLY KÉPEI Mohácson, az új Kossuth­filmszínház szép kiállítóter­mében találkozhat az érdek­lődő Kolbe Mihály krétaraj­zaival. Most Mohácson, né­hány hét múlva Pécsett. Ez­úttal a szőkébb pátriát il­lette az elsőbbség: a Múzeu­mi Hónap egyik fontos ren­dezvényeként e kiállítással a Mohácson élő, alkotó Kol- bét saját városa köszönthet­te. A pécsiek — akik emlé­keznek rá — 1957-ben látták „cementspanyolozás”-nak nevezett tábláit a múzeum Káptalan utcai termeiben. Kolbe Mihály akkor azt ke­reste — miként lehet a mo­dern építkezés rideg beton­falait saját anyagával díszí­teni, magát a cementet a művészi alkotás eszközévé tenni ? Több éven át tartó kísérletei során nemcsak a dekoratív térképezés tanul­ságához jutott el, de a nép­művészet egyszerű, tiszta valóságához is egyre köze­lebb került. A cementspa- nyolozás technikájával ké­szült 1957-ben a pécsi Szülé­szeti Klinika előadótermé­nek fríze. Akkor a szakma nagy érdeklődéssel fogadta s aztán hamar el is feledte. — Mohács messze van Buda­pesttől. Kolbe visszatért a rajzoláshoz, festéshez. Saját maga, bérlakásának kis ud­vara számára ugyan ki ké­szít falburkoló cementképe­ket? Miközben a mohácsi kisiskolásokat a rajzolás mesterségére tanította, idejé­ből arra is jutott, hogy a ha­tárt, a környező falvakat járja, megismerkedjék a szőlődombok, nádasok, ma­gányos fák sajátos világával, a figyelő festő Számára ki­tárulkozó, gazdag élettel. 1964-ben pécsi művésztár­saival együtt jelentkezett Budapesten, a Dürer-terem­ben rendezett kiállításon. Neve, szereplése ismét a „felfedezett” újdonságával hatott, érzékeny, tisztán fo­galmazó rajzkultúrája a szakmai kritika elismerését érdemelte ki. Aztán szép rajzait és őt magát megint elnyelte a déli határszél csendje. Am erre a csendre Kolbénak nagyobb szüksége volt, mint a főváros zajára, a tőle idegen hangosságra. Sokan nem értették, hogy él­het egyedül, távol a művé­szeti események színterétől, művésztársak nélkül? Ma művei — főként rajzai bizo­nyítják, hogy csak így, ön­magában, önnön-magával küzdve alakíthatta, formál­hatta egyéni művészetét. Rajzaiban a dél-baranyai táj oly intim, olyan meghitt és hiteles tolmácsolásban kél új, festői létre, ahogy az csak itt élő, a tájat szeretet­tel ismerő művész kezenyo- mán lehetséges. Évtizedeken át látta, figyelte a dombol­dalakon guggoló fehérfalú présházakat, mosolygó ab­lakszemeikkel, hosszúra nyúlt ajtószájakkal. Nap­nap után nézte a vízen csil­logó, táncoló napsugár tü­körbenéző, szemkápráztató aranyzuhatagát. Átélte — többször is — a kavargó nagy folyam dühös áradását, de a baj elmúltával ismét csak visszatért dunaparti otthonába s újra járta a mo­hács-szigeti nyárfák, náda­sok útjait. Ezek a találkozások Kolbe Mihály képein a valóság többszörös áttételével jelent­keznek. A természetmegfi­gyelés eredménye a kifeje­zésben a táj, vagy tájrészlet lényegének megragadásában érvényesül. S mindezt tuda­tosan építő képfogalmazás­sal, lírai, érzelemgazdag, fes­tőién kezelt vonalvezetéssel, pasztózus, puha, mégis hatá­rozott rendben komponált folt-formációkkal éri el. A táj festői, rajzi megformálá­sában egyúttal ott érezzük a város sajátos folklórját, a sokac népviselet, a busó-já­ték színes világát Kolbe alkotói útja, élet­műve céltudatos és követke­zetes: a népi világ s a ter­mészet tiszta harmóniáját a gondolkodó, építő, mai em­ber igényes művészetévé emelte. A mohácsi kiállítás — hosszú évek hallgatása után — nemcsak meglepe­tést: örömet is hozott. Üjra láthattuk, hogy Kolbe Mi­hály művészete hazai kép­zőművészetünk legjobbjaival egy sorban halad. Hárs Éva Már 1944 van, a fasizmus tombol a vérbeborult kis or­szág felett, amikor Radnóti tollából megszületik az egyik legszebb vers, ami az igazi magyarságról, az igazi haza- fiságról vall, „Nem tudha­tom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőha­zám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerek­korom világa...” Kiölhetet- len hit munkál a költőben, aki még ekkor is, itt is be­lekapaszkodik az emberi tisztaság és értelem fellelhe­tő nyomaiba: „de élnek dol­gozók itt, költők is bünte- len, és cs.ecsszópók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik sötét pincék­be bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke uj­ja...” A költő, aki csodálatosait tudott dalolni a békéről, aki még a szögesdrótok között is így tudta felidézni a hit­vesi szerelem, a békesség és csend világát: „zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek" — a gyilkos hatalom áldozata lett, s utolsó soraiban nem tehetett mást, mint példa­szerű pontossággal, százado- , kon átsütő költői erővel megszólaltatta a borzalma­kat: Halált virágzik most a [türelem. — Der springt noch auf — [hangzott fölöttem. . Sárral kevert vér száradt [fülemen. Ezek voltak utolsó sorai. Meghalt valahol, a■ halálme­netben, úgy, ahogy utolsó versében megjövendölte. De ránkmaradt költészete, a legnagyobbak és legteljeseb­bek egyike. 9. E. ÚJ KORSZAK, ÚJ IRODALOM A SZOVJET IRODALOM első nagy­szerű időszaka a huszas évek, a forra­dalmat és a polgárháborút követő ke­mény évtized. Az idősebb írónemzedék tagjai, akik tevékeny részesei voltak ennek a korszaknak, rajongással em­legetik, a fiatalok, különösen az „új hullám” néven ismertté vált generáció fiataljai csodálattal és tisztelettel te­kintenek azokra az időkre, újra és új­ra felfedezik, magukénak vallják mű­vészeti örökségét. Mintegy másfél év­tizede indult meg az a folyamat, mely­nek következtében egyre teljesebben tárul elénk a szovjet irodaiam első évtizedének kimeríthetetlen gazdagsá­ga. Az utóbbi években ismertük meg például Mihail Bulgakov nevét, aki­nek Fehér gárda című regénye a pol­gárháborúról szóló művek sorában méltán állítható Solohov vagy Alekszej Tolsztoj alkotásai mellé. Paszternák, Ahmatova, Mandelstam erre a kor­szakra eső költői működése mostaná­ban vált az olvasók közkincsévé. Szá­munkra külön örömet jelent, hogy az Európa Könyvkiadó a közelmúltban Kegyetlen szerelem címmel kétkötetes, átfogó válogatást adott ki a huszas évek kisprózájából. Természetesen nem volt egységes a huszas évek irodalma. A forradalom után különböző írói csoportosulások léteztek, melyek szemléletben, olykor törekvésben is elütöttek egymástól. A legtekintélyesebb csoport a proletár íróké volt, a RAPP köré olyan írók tömörültek, akik minden tekintetben vállalták a dolgozó emberek ügyét. Nem a származás számított, hanem a szemlélet. A RAPP mellett az ún. „útitárs* írók voltak számban a leg­többen, a szovjet kritika 1923 óta hasz­nálta ezt a kifejezést azokra, akik ro­konszenveztek ugyan a forradalommal, de művészi szempontból fenntartásaik voltak elveit illetően. A kritika meg­különböztette még a burzsoá írók cso­portját, sajnos tévesen sokáig ide so­rolták Alekszej Tolsztojt, Bulgakovot és Ehrenburgot is. A MÜVEK minden kinyilatkoztatás­nál ékesebben beszélnek. Alighogy elcsitultak a harcok, máris születtek az első művek a friss élmények hatá­sára, különösen a polgárháború kínált rengeteg megírnivalót. Látványos küz­delmek, tragikus emberi sorsok töltöt­ték meg a regények, elbeszélések első oldalait. Egy szemüveges fiatalember, aki Bugyonnij híres lovashadseregében szolgált, apró novellákba tömörítette sebtében lejegyzett történeteit. Iszak Babel novellái a polgárháború remek pillanatfelvételei. A kamaszkorból épphogy kinőtt Mihail Solohov döbbe­netes elbeszélésekkel hívta fel magára a figyelmet. Hamarosan megszületett a Csendes Don terve, melyből néhány kötet a huszas évek végére el is ké­szült. A Csendes Don a forradalom és polgárháború eposza, a regényfolyam a Don vidék kozákságának sorskróni­kája. Alekszej Tolsztoj, akit a kritika elhamarkodottan a burzsoá írók cso­portjába sorolt, megírta a Golgota első két könyvét, melyben saját gyötrel­mein keresztül mutatta meg az orosz értelmiség útját, míg eljutott a forra­dalom igenléséig. Nevek és művek so­kasága tűnt fel. Fagyejev az egyszerű partizánok hősi cselekedeteit ábrázolta Tizenkilencen című regényében, a nép ellenállhatatlan, sodró erejéről szól Szerafimovics Vasáradata. Furmanov, Vszevolod Ivanov, Leonov, Lavrenyev müvei mind ott vannak a legjobb al­kotások között. A forradalom lendü­letes költészete elsősorban Gyemján Bednij munkásságában virágzott ki, de emlékezetesek Biok Tizenketten című költeménye, Jeszenyin Szovjet-Orosz- országa és Majakovszkij poémái. A huszas években indult Tyihonov, Iszakovszkij, Tvardovszkij, akik ma a szovjet költészet élő klasszikusai. A huszas évek irodalma tükrözte a nép alkotó munkáját. A forradalom és a polgárháború mellett, az építés volt a leggyakoribb téma az iroda­lomban. Gladkov megírta Cement cí­mű regényét, melyben egy gyár újjá­születésének történetét mondta el, az emberi összefogás, akarat csendes dia­dalát. A Cement egy új regénytípust teremtett, nyomában számos olyan mű született, mely a dolgozó emberek erő­feszítését ábrázolta, gyakran romanti­kus színezettel. A munkaversenyek lá­zát idézi Katajev Hajrá című regényé­nek címe, a szelíd hangulatok kedve­lője, Pausztovszkij az Aranygyapjú földjében földmunkások életét mutat­ja be. Az újjáépítés lendületének örö­me lüktet Majakovszkij Csuda jó című poémájában, Bednij költeményeiben. Nem hiányzott a huszas évek szov­jet irodalmából a humor, a szatíra sem. Ellenkezőleg ennek az időszak­nak olyan, ma már klasszikus egyéni­ségei voltak a szatírában, mint Ilf- Petrov, Olesa, Zoscsenko, Alekszej Tolsztoj, Majakovszkij, Bulgakov és a még élő Katajev. Különösen a NÉP korszak idején virágzott a szatíra. AZ ÉLÉNK TÁRSADALMI érdeklő­désű irodalom mellett létezett egy zártabb, de emberi mélységekben gaz­dag irodalom is a huszas években. Paszternák ekkor adta ki Nővérem — az élet című verseskötetét, melyben egy különösen erős lírai egyéniség nyilatkozott meg, aki metafóriával va­lóságos forradalmat csinált a modern költészetben. Ahmatova, Cvetajeva, Mandelstam inkább a csöndesebb hú­rok mesterei voltak. Költészetük ma már méltó elismerésben részesül, mun­kásságuk a szovjet irodalom szerves része lett. Kovács Sándor KÉRDEZ A — VIDÉKI — NÉZŐ Statisztikai adatok nélkül is feltételezhetjük, hogy Pé­csett és Baranyában az átla­gosnál többen megnézték a múlt héten a Pécsi Film­szemlén készült Kérdez a néző... c. műsort. Bizonyá­ra nemcsak a legbuzgóbb lo­kálpatrióták, és nem is csu­pán a filmek szerelmesei ül­tek a képernyő elé, hanem azok az edzett, sok műsort látott s épp ezért már sem­min sem csodálkozó „átlag­nézők” is, akik azért mégis­csak felkapják a fejüket és jobban odafigyelnek, ha sző­kébb hazájuk, városuk, me­gyéjük „szerepel” a tv-ben. A Kérdez a néző ... egész ügyes, jó kis műsor volt, és legalább három tanulsággal szolgált. Akik személyesen is részt vettek a beszélgetésen, ame­lyen a felvétel készült, bizo­nyára elcsodálkoztak, hogy egy többórás, szerteágazó, erősen ingadozó színvonalú és érdekességű, időnként fá­rasztó, zavaros és unalmas kérdezz-felelek játékból mi­lyen értelmes, összefogott, majdnem hogy tömör adást tudott „összevágni” a televí­zió. Lehet, hogy a szélsősé­gek mérséklődtek kissé, né- "mely vadságok megszelídül­tek, a leglényegesebb s va­lóban országos érdeklődésre érdemes kérdések azonban megmaradtak, sőt közép­pontba kerültek. A találkozó a technika csodája következ­tében, pontosabban a rende­ző, a szerkesztő és a műsor­vezető érdeméből bölcsebb- nek mutatkozott a képer­nyőn, mint amilyen a való­ságban lehetett Az első tanulság tehát a televízió egyik nagy lehe­tőségére utal: élő, többnyire spontán, nehezen áttekinthe­tő. beszélgetésekből, vitákból ügyes szerkesztéssel, tömörí­téssel ki tudja emelni, mint­egy nagyítani a vita tényle­ges belső értékét leghasz­nosabb gondolatait Óriási lehetőség ez, bár többet élne vele a tévé! A másik tanulság, hogy erre persze csak akkor ké­pes a televízió, ha a beszél­getés, a vita valóban tartal­mazza azokat az értékeket amelyeket ki lehet emelni. A semmiből sem a technika, sem a rendező vagy szer­kesztő nem teremthet érté­ket örülhetünk hát annak, hogy a műsor tanúsága sze­rint Pécs nemcsak befogadó otthona a Játékfilm Szemlé­nek, hanem rendelkezik egy olyan, túlnyomórészt fiatal értelmiségiekből álló réteg­gel, amely megfelelő szín­vonalon tud kérdezni és szenvedélyesen tud vitatkoz­ni a filmkultúrával kapcso­latos kérdésekről. A harmadik tanulság köz­vetettebb és általánosabb. Ez pedig az, hogy a televíziónak többet és bátrabban kellene foglalkoznia a vidékkel, el­sősorban a kulturális cent­rumokkal, s ezeken keresz­tül az ország minden tájegy­ségével. Nem önálló vidéki adók létesítésére gondolok, inkább az állandó vidéki tu­dósítók rendszerére, az or­szág tervszerű „feltérképezé­sére”, a vidéki társadalmi és kulturális élet rendszeresebb figyelemmel kísérésére. Felbecsülhetetlen szolgála­tot tesz a televízió azzal, hogy a világot átfogó képe­it vidékre, a legkisebb falu­ba, tanyákra is elviszi. Erre a „felfelé nivelláló” hatásra mindig szükség lesz. Többet kellene azonban arra is gon­dolni, hogy a vidék is foko­zottabban beleépüljön a te­levízió világába, amely ma még túlzottan Budapest- centrikus. Tudom, a decent­ralizáció ezen a területen is drágább — de hosszú távon kifizetődik. Szederkényi Ervin

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents