Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-27 / 275. szám
6 Dimanimt. napio 1969. november 27. Nagy életek, nagy emberek ...AHOVA 1FJUSAQOM ANNYI SZÉP ÉVE KÖT „Olyan a hangja, mely a szív mélyére hat...” — jutottak eszembe Fidelio szavai, valahányszor Ernster Dezsőt énekelni hallottam. És ez a mondat Haydn egyik késői leveléből: „Tehetséggel és emberséggel jutottam idáig” — valahányszor sikerekben, ünneplésben gazdag pályájáról beszélgettem a világot járó, de szülővárosába, Pécsre mindig örömmel hazatérő művésszel. Ismerem jól négy évtizedes művészútjának minden fontos állomását. Gyakran leírtam szavai nyomán az első operaszínpadra lépését 1923- ban Plauenben, ahol a Tannhäuser őrgrófját énekelte. Beszélgettem vele híres szerepeiről, a morcos-tréfás Oz- rainról; Pognerről, a bölcs mesterdalnokról; II. Fülöpről, a kegyetlenségében is tragikusan magányos uralkodóról; Roccoról, az emberséges börtönőrről; Boriszról, a lázálmaival viaskodó cárról, Ochs báróról, a faragatlan vidéki nemesről és a többiről, akiket Berlin, Dessau, Düsseldorf, Graz operaszínpadain keltett életre. Szó esett arról is, hogy Winifred Wagner meghívta Bayreuthba a Parsifal-elő- adásra Toscanini vezényletével énekelni, és hogy Amerika nagyvárosainak közönsége tapsolt neki, amikor egy salzburgi nemzetközi operaegyüttessel ott turnézott. Ezek a nagy, parádés fellépések a New York-i Metropolitanban és a zürichi Operaházban már közismertek. Most valami másról kellene beszélni, más emlékeket idézni... Talán a gyermekkort, ahol Ernster Dezső először hallott éneket és ahol ő maga is először énekelt... Ernster Dezső I — Nemcsak édesapám volt művésziélek, pályáján országos híresség, hanem fiatalon elhunyt anyám is gyönyörűen énekelt, akárcsak testvéreim. Bátyám annak idején a pécsi színház korrepetitora volt, az ő segítségével hatéves koromban már a Carmen gyermekkórusában énekeltem ... És hangom mentette meg az életemet, amikor tizenhét éves koromban, távol a hazámtól, egy kozákokkal teli katonavonatban szökevényként énekelni kezdtem. A szép dalokért rajongó katonák futni hagytak, és én 1917 szilveszterén megérkezhettem Pétervárra, a forradalom városába. Ma is felejthetetlen emlékként él bennem a Nyevszkij-prosz- pekt és a Téli Palota környéke ... Hosszú, kalandos út végén jutottam ismét haza Pécsre. Váratlanul érkeztem, apám nem volt otthon, a templomi szolgálatot látta el. Én a templom végében meghúzódva hallgattam apám énekét, míg aztán a szertartás végén túláradó boldogsággal, könnybelábadt szemekkel megölelhettük egymást ... Ahányszor beszélgettem Ernsterrel,, édesapján kívül mindig hálával telve említett egy nevet: Kalliwoda Olgáét, az áldozatos lelkű művészasszonyét, a neves énektanárnőét, aki első tanítója volt. És nekem mindig az az érzésem ilyenkor, hogy Ernster mennyire szeretné elmondani egykori tanárnőjének, miképp lett a tanítványból világjáró művész, aki már 1933 előtt eljutott karrierje egyik csúcspontjára. — A berlini Staatsoperben legszebb szerepeimet énekeltem nagy karmesterek vezényletével és nagyszerű kollégák közreműködésével. De olyan emlékezetes hangversenyem nem volt, s nem is lesz soha, mint a bergen- belseni koncentrációs táborban... 1944-be n én is ott éltem és énekeltem a barakk lakóinak. Tudtam, hogy erőt kell adnom a csüggedöknek, közelebb kell hoznom az elveszített otthont, a családot, a táborból száműzött szépséget, fel kell ébresztenem bennük az élet iránti szere- tetet. Odaálltam a sokszáz deportált elé, s elkezdtem Schumann Heine versére irt dalát, a „Két gránátos”-t. A hatás olyan volt, hogy hozzá hasonlót soha nem tapasztaltam. Igaz, talán soha olyan alázattal, annyi odaadással nem énekeltem, mint akkor. Aztán belekezdtem Kodály „Ádám hol vagy?” című dalába, mely szinte odaillett ebbe a környezetbe, hiszen jelképesen kerestem az embert a gyilkosok között. Amikor a dal elhangzott, egyik deportálttársam egy darab száraz kenyeret nyújtott felém. Nagyobb honoráriumot sohasem kínáltak fel nekem... Ez az a mélypont, melyről Fábián Imre így ír1 Emster- ről szóló könyvében: „A Fidelio börtönében vagyunk Rocco mesterrel, lent a sötétségben. Egyetlen vigaszunk, hogy részünk lesz még a Fidelio megszabadító világosságában is, a felszabadult ember és művész nagyszerű győzelmében.” Már fél menekülés az is, hogy Ernsternek sikerült a haláltáborból Svájcba jutnia, ahol a baseli színház vezetőinek közbenjárására koncertezhet. járhatja .a menekülttáborokat, több mint száz ária- és dalestet ad, természetesen honorárium nélkül. — Legnagyobb színházi sikereim sem tudták soha feledtetni ezeknek a szerepléseknek csodálatos légkörét. Ilyen hálás, a zenére, kultúrára kiéhezett hallgatóságom sohasem volt, s én tudásom legjavával igyekeztem megköszönni bizalmukat. Az én köszönetem az éneklés lehetett. Emlékszem, amikor Svájcba érve átestünk az előírt fertőtlenítési, egészség- ügyi procedúrán, bevittek valamennyiünket a gőzfürdőbe. Társaim arra kértek, most, ebben a megrázó pillanatban legyek én az, aki kifejezi valamennyiünk háláját és köszönetét vendéglátóinknak. Én pedig rákezdtem a Sa- rastro-áriára: „Itt megtisztul a lélek, E csarnok mélye szent...” Felejthetetlen és leírhatatlan pillanat... EIt unt pécsi irodalom (VI.) KÖZKÖNYVTÁR PÉCSETT A XV. SZAZADBAN És kevés szó esett még arról a jelentős eseményről is, amikor Ernster 1946-ban New Yorkba érkezett és a Metropolitan vezetői előtt énekelt ... — Bruno Walter azt kérte, I énekeljem mindjárt Sarastro E-dúr áriáját. Én szerettem j volna előbb beénekelni magamat, ezért a Tannhäuser őrgrófjának jelenetével kezdtem. De ezután Bruno Walter már türelmetlenül felugrott és követelte az E-dúr áriát. Elénekeltem, utána a Pogner monológja következett, majd Fiesco áriája, s a Fülöp-ária. Amikor befejeztem, Bruno Walter odament a színpadhoz s felszólt: „Meg tenne nekem, öreg embernek még egy szívességet? Elénekelné a D-dúr Ozmin-áriát?” Így adott valóságos hangversenyt Ernster a Metropolitan vezetőinek, hogy aztán szerepek egész sorát énekelje estéről estére New Yorkban, Becsben, Zürichben, Budapesten. És szólni kell még egy felejthetetlen Sarastro-alakítás- ról. 1966 nyarán, a Margitszigeten, Mozart utolsó, s talán legnagyobb alkotásában, a Varázsfuvolában búcsúzott el Ernster az opera világától, zárta le sikerekben oly gazdag, ragyogó művészpályáját. Azt a művészpályát, melynek járása közben soha, egyetlen pillanatra sem felejtette el magyarságát, ö mondta egyszer: — Én hazajövök akkor is, ha Budapestre hívnak, akkor is, ha szülővárosomba, Pécsre látogatok el. Mert én nem vallom másokkal: Művész hazája széles e világ ... Énekelhetek én több nyelven, hivatásom köthetett New Yorkhoz, Zűriekhez, Bécshez, \ otthon csak a Mecsek alján érzem magam, ahová ifjúságom annyi szép éve köt, s ahová mindig elzarándokolok, mert odahív drága jó édesapám és első tanítóm emléke is... — nt — Gyerekek! Megérkezett TÉLAPÓ a CENTRUM ÁRUHÁZBA Naponta 2 órától este 7 óráig vár benneteket és elmondhatjátok kívánságotokat. A magyarországi reneszánsz kultúra Mátyás király korában még eléggé vékony humanista rétegből állott. A jobbára köznemesi származású értelmiségiek jórésze Vitéz János rokonságából és pártfogolt- jaiból adódott. Vitéz védencei közül a patrícius polgári származású Handó György vitte a legmagasabbra: kalocsai érsek és egyúttal Mátyás fő- és titkos kancellárja lett. Életét tisztelője, a híres firenzei könyvkereskedő: Vespasia- no da Bisticci írta meg (Vite de Uomini Illustri del Secolo XV.). Mátyás uralkodása alatt a díszes hártyakódexek legtöbbje firenzei műhelyekben készült. Amíg Mátyás Budán fel nem állította másoló és könyvfestő műhelyét, a Bibliotheca Corvina (Corvin-könyvtár) köteteit firenzei díszítőmesterek készítették. Mátyás példájára a humanista főpapok majd mindegyike (főleg Vitéz János, Janus Pannonius, Bakócz Tamás stb.) díszes könyvtárt gyűjtött magának össze. Amíg azonban e könyvtárak kivétel nélkül egyéni, magánkönyvtárak voltak, addig Handó György pécsi prépost (1467—1478) talán az ország első nyilvános könyvtárát létesítette Pécsett a XV. század végén. Az életrajzíró Vespasia- no da Bisticci így emlékezik erről: Handó a Mátyás és Beatrix közötti házasság megáldása után „Firenzébe ment, ahol 3000 forintnál is nagyobb értékű könyveket vásárolt, hogy Pécsett, pré- postsága helyén, könyvtárt szervezzen. Elnyervén a királytól a kancellári méltóságot és mert minden eszköz rendelkezésére állott, olyan dolgokat vitt végbe, minőket kevesen a hozzá hasonló rangúak között ... remek könyvtárt alapított, és ebben minden tudományszakhoz tartozó könyveket helyezett el. — Több, mint 300 munkát gyűjtött itt össze, és maga állapította meg a könyvek elhelyezését. A könyvtár élére jó fizetéssel egy papot állított, akinek feladata volt a könyveket gondozni, a könyvtárt naponként kinyitni és bezárni ... Minden vagyonát, még magán pecsétjét is belefektette ebbe a könyvtárba.” Ki kell emelnünk a Bisticci által elmondottakból a könyvtár mindennapos nyit- va tartását és a könyvtári könyvek különböző szakterületekhez tartozását. — ö, aki Padovában megszerezte az „artium et iuris doctor” (a művészeteknek és a jognak doktora) címet, értett ahhoz, hogy a humanista tudományos műveltséget elősegítő közkönyvtárt létesítsen. Az életrajzíró azt is megemlíti, hogy az egyházi célokat szolgáló könyvek beszerzéséről külön gondoskodott. Handó könyvtára előtt már Janus Pannoniusnak is volt könyvtára Pécsett. Ez azonban nem volt nyilvános jellegű, és halála után Mátyás a Corvin- könyvtárban helyezte el a javát. Az első pécsi nyilvános könyvtár elhelyezésére vonatkozólag Petrovich Edének az a felfogása, hogy az a Káptalan u. 2. számú, préposti hivatalnak minősített házban volt. A 300 kötet akár egy teremben is elférhetett. „A könyvtár létezése figyelmeztet arra, hogy a préposti kúria már ez időben (1467—1478) sem szorítkozhatott csupán a ma ismert déli homlokzat keleti szakaszára. Kellett az épületben egy északi szárnynak lennie, amit különben a földszinti kamra. szokatlanul vastag nyugati fala is valószínűsít”. (Adatok a Káptalan u. 2. sz. ház történetéhez.) Mi lett a pécsi Handó- féle könyvtár sorsa? Nem tudjuk. Valószínű, hogy Handó kalocsai érsekké történt kinevezésekor magával vitte ezeket a könyveket is, de lehetséges az is, hogy Szathmá’ry György pécsi püspökre hagyományozta. Akárhogy is történt, bizonyos, hogy Handó György pécsi nyilvános könyvtára a Pannóniában is hódító reneszánsz műveltség jelentős terjesztője volt. Dr. Tóth István Az egyre erőteljesebben kibontakozó népi demokratikus forradalomban jelentős szerepet játszottak a népbíróságok. A népbíróságok az új magyar állam önvédelmi szervei voltak, amelyek a reakció itthon maradt szélsőséges elemei felett mondtak ítéletet. Alapvetően politikai perekkel — háborús és népellenes, demokráciaellenes bűnözőkkel foglalkoztak. A népbírósági tárgyalások szakszerűségét a népbíróságokban tevékenykedő hivatásos bírók szavatolták, s a népakaratot, a népitéletet a koalíciós pártok küldöttei képviselték. Baranya megye területén a pécsi népbíróság mondta ki az ítéleteket a különböző politikai perekben. A pécsi népbíróság 1945 áprilisában alakult meg, s 1946. augusztus 1-ig mintegy kétezer esetben hozott elmarasztaló ítéletet, közöttük halálbüntetést is. — Érthető tehát, hogy a reakciónak és a jobboldali irányzatok híveinek állandó támadási célja volt a népbíróság. A koalíciós pártokban megbúvó jobboldali erők nyíltan nem merték vállalni, hogy fellépjenek a bűnözők érdekében. Ezért közvetve támadták a népbíróságot. Különösen sokat foglalkoztak a népbírósági eljárások módszereivel, tagadták a laikus népbírák működésének jogosultságát. Még arról is megfeledkeztek, hogy az eszményképükként tisztelt angolszász államokban és más nyugati polgári államokban esküdtszék formájában már régóta működtek laikus bíróságok. A Polgári Demokrata Párt Baranya megyei elnöke, mint megyénk egyik nemzetgyűlési képviselője még az ideiglenes nemzet- gyűlésben is támadta a népbíróságokat. A népbírósági perek közül politikai hatásukban, tudatformáló jelentőségükben kiemelkedtek a volt (negyei főispán, a megyei alispán perei, a pécsi Getto parancsnokának és keretlegényeinek perei, a fasiszta Baross Szövetség megyei vezetőinek perei, a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége (KABSZ) pécsi tisztikarának perei, néhány vezető volksbundista pere, valamint egy-két szadista munkásszázad-parancs- nok pere. A bizonyítási eljárások hosszú során fény derült a fasizmus, s a fasiszták rém- tetteire. Komlóról még 1942 folyamán több baloldali bányamunkást internáltak, akiket egy pécsi laktanyában 1942 tavaszán lezajlott kommunista tüntetés vádlottjaival együtt alakított büntető- századdal a keleti frontra szállítottak. A büntetőszázadból alig néhányan tértek vissza. A visszatértek elmondották, hogy „a kegyetlen bánásmód miatt több egyénnek az elméje megzavarodott, végtagjaik lefagytak, sokan az éhségtől hullottak el. Világos nappal az ellenséges állásoktól 100 m-re kellett dolgozniok, s akit golyó nem ért, az a «verésektől pusztult el. Télen sem vonulhattak védett helyre, mindig a szabadban töltötték a nappalt, az éjszakát. A büntetőszázad tagjai 35—36 kg súlyra fogytak le”. Még akkor is megverték, kikötötték őket, ha a megfázástól hangosan köhögtek vagy tüsszentettek. A történelem ítélőszéke igazságot szolgáltatott, amikor a 80 fős kegyetlenkedő őrség tagjai közül kettőt sikerült a pécsi népbíróság elé állítani. Az ilyen tárgyalásokon rendkívül nehéz volt a szenvedélyeket korlátok közé szorítani. A népbíróságoknak azonban nemcsak a háborús bűnösökkel, hanem a demokratikus rendszer új ellenségeivel is számol niok kellett. Az új magyar állam 1946 március végén törvénybe iktatta a köztársaság és a demokratikus áílamrend védelméről szóló törvényt. E törvény értelmében nemcsak a múlt bűnei miatt ítélkezett a nép e szerve, hanem az új rendszer exponált támadói, nyílt ellenségei közül is mind többen lakat alá kerültek. A fennálló jogszabályok értelmében a köztársaság és a demokratikus államrend ellen vétkezők felett a pécsi népbíróság tagjaiból kikülönített ötös tanács mondott ítéletet. Az ötös tanács hatásköre, Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyékre terjedt ki. E perek kapcsán került sor a kisgazdapárt jobboldali, reakciós vezéralakjának, Vidovics Ferencnek, Perr Viktornak, Kovács Józsefnek s másoknak népbíróság elé állítására is. Felmerülhet annak a gondolata — mint ahogy a kortársakkal történt beszélgetések folyamán fel is merült —, hogy a népbíróságokon a szenvedélyek uralkodtak, a bosszúvágy fűtötte az embereket, esetenként még a nép- bírákat is. A krónikás olyan véleménnyel is találkozott, amely szerint koholt vádak alapján ítéltek el egyeseket a tárgyalt időszakban. — A Baranya megyei bíróság irattárában található közel 50 folyóméternyi peranyag áttanulmányozása szilárd meggyőződést ad arról, hogy a népbíróságok a legnagyobb szakszerűséggel. törvényességgel, alapossággal és a szocialista humanitás elvei alapján tevékenykedtek. — Csak a bizonyító eljárások alapos lefolytatása után, a tények birtokában mondták ki az ítéletet. Előfordultak persze olyan esetek is, hogy az ügyészségi vádirat alapján előzetesen letartóztatott egyéneket a népbírósági tárgyaláson kellő vád hiányában felmentették. Ez is a törvényesség messzemenő tisz- teletbentartása mellett szól. A népbíróságok a munkás-paraszt demokratikus állam törvényes büntető szervei voltak, amelyek a forradalmi törvényesség alapján tevékenykedtek. ítéleteiknek jogosságához 23, 24 év távlatából sem férhet kétség. Fehér Istváa » ; f
