Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-02 / 255. szám
y 6 Dunantmtnam« 1969. norember 2. Tóth Endre: Az öregedés ellen Én nem várom meg gyámoltalanul, kiszolgáltatva és védtelenül, amíg a hóhér idő kínjaimtól kegyesen megszabadít. En nem várom meg tehetetlenül, hogy szerveim rendre elromoljanak. Nem akarok bicegő, magában beszélő aggastyánként fal mentén tipegni, s asztmás tüdővel kapkodni egy korty oxigén után. Nem akarok vaksin hunyorogni a fényre, s dal és zene nélkül, süketen önmagam zörejeire figyelni. S nem akarom sótlanul enni étkemet, ne szabják meg, mit egyem-lgyam. Nem leszek kórháztöltelék, kísérleti nyúl, minden nyavalyák melegágya. In nem leszek szenilis bácsika, ki pornográf képekkel bujálkodik, s a lányok arcát csipkedné heherészve, de azok utálattal elfutnak előle. £s nem akarok kígyó memóriával turkálni az emlékeimben s idézgetni a megszépített múltat, melyet jobb, ha végleg elfelejtek. Rajtam kinosan ne szánakozzanak s ne vihogjanak össze a hátam megett. A föld terhére vannak az öregek. Olvastam régen egy nomád népről, ahol a mihaszna véneket szertartásosan elégették, utána tort ültek, táncoltak örömükben. Barbár szokás volt! — mondjuk ma erre. De vajon titkon, önmaguknak se vallva be, hányán kívánják szüleik gyors halálát — régen a vagyonért, ma egyszerűen azért, mert idegesítik őket ósdi szokásaik, mert útjukban állnak már, mert nincsen számukra hely ezen a földön, a kényelmes, modern lakásokban... En nem várom meg jámborul s idétlen, akár az áldozati bárány, hogy nyakamra tegyék a kést. Ha már születésemről nem tehetek, halálom módját, idejét ne diktálja más. Nekem nem kell a nyomorult, buta vég. Tudom majd a percet, mikor magam mondom ki, tiszta elmével: Elég! 1965. Czakó Gábor: ÉBREDÉS A kórházban töltött harminckét nap piszkosul kikészítette. Nyolcvahöt kilóról lement negyvenhétre. Zömök testét, amely az első napon még megtöltötte a keskeny, kórházi vaságyat, csak sejteni lehetett a takaró ráncai között. A fogyástól megnyúlt, akár egy kamasz. Egy hete az ápolónő segítségével elvonszolta magát az ablakig, hogy megnézze közelebbről azt a diófát, amely csontos ágaival már egy hónapja integetett neki az üvegen keresztül. A reggeli körútját végző prof alig ismerte meg. — Megfiatalodott, barátocskám! — Viccelődött. —Sokat nőtt minálunk. Hiába, ez a kamaszkor. Tegnapelőtt narancsot hozott neki az anyja, ö volt az egyetlen, aki az utóbbi időben még látogatta, örült, hogy nem kell idegenek szánakozó bámészkodását szenvednie. Szótlanul nézték egymást. Nem volt mit mondaniuk. Rég elmúlt a félelme és az anyja is kisírta már magát. Egy kevés víz gyűlt Össze öreg szemhéja peremén; kevesebb annál, hogy cseppé formálódva lecsurranjon. Amikor elment, meghámozott egy narancsot, és megpróbálta szétnyomni limonádénak. Halálosan belefáradt, nem is tudta meginni — elaludt a kimerültségtől. A pohár összetörött a padlón, a csúcsára esett kanál az ágy lábáig ugrott, ahol a hullaszállítók — akik a mellette fekvő öreg vasutas teteméért jöttek — laposra taposták. Vékonyra kopott ezüstkanál volt, keresztanyjától kapta csecsemő korában; harmincöt éve. Az ápolónő az üvegcserepekkel együtt a vasutas lázkartonjára söpörte és bedobta a szemétkosárba. Másnap estig aludt. A fiatal alorvos kétóránként meglátogatta; tapogatta a pulzusát, félretartott fejjel ült egy darabig az ágya szélén mielőtt kiment volna. Este benézett hozzá a prof is — nem jött be, csak az ajtóban állt meg egy pillanatra. Már ébren volt, de amikor a főorvos apró, kövér figurája megjelent az ajtókeretben, becsukta a szemét. Utálta. Mégis látta a sötét háttér előtt derengő fehér köpenyét, a feje viszont beleolvadt a folyosó homályába. Alig tudta elfojtani a mosolyát. „Már a szemhéjamon keresztül is látok” — állapította meg. Az első nap megmondta neki, hogy ne vesződjön vele, fölösleges megoperálni, de mégis fölvágta a hasát. Csak belenézett, mint a gyerek az óra belsejébe, és visszavarrta. (Ezt az öreg vasutastól tudta meg, akit az ő balsorsával akart vigasztalni az ápolónő.) Sikerült fölingerelnie a gyomrában lakó fájdalmat, pedig már megszokta, legalábbis tudomásul vette. Szemhéja vörösén keresztül végignézte a prof fej nélkül vonuló kíséretét. Valamennyien megálltak az ajtóban beHOLLÓ LÁSZLÓ RAJZA Kurucz Gyula: A KEZEK (Részlet) A nő kezei lassan, lassan ismét útjukra indulnak. Gábor leemeli lábát a szék támlájáról — mindegy hova rakja, nem lesz jobb. Bordái körül borzongatja a cirógatás, tovább kúszik a testén, befonja, mint a polipkarok. Ö meg arra gondol, hogy azon az estén, mikor leszólította a nőt, nem akart többet egy éjszakánál. Mégis, milyen jogon zsarolják a saját ágyában? Csukott szemmel a szekrény felé fordulva hallgat. Persze, a másik se jobb, talán annyival, hogy egészen fiatal, megható — őt sem szereti. Szeretni? Nehéz. Egyszer meghökkentette egy ismerősének a kijelentése: — Hogy jön egy nő ahhoz, hogy az ón ágyamba feküdjön? Van benne valami. Csak a nők lehetnek tiszták? Mindenki belepofázhat az ő testébe? Az igazi szüzek érintetlensége nem valódi tisztaság-e? És hol van ő már ettől? No igen, de mit csináljon a szabad estéivel? Még ha lenne is emberre szabott fizetése. Jobb a presszót És amúgy? Érne valamit a tisztasága, az a tisztaság? Hiszen járt a tájékán és elmenekült Talán így, «endesen, csukott szemmel cigaretta»* ni, egyedül: Igen, talán ez. De közben ne vallassák idegen kezek — élvezzék vele a csendet. Talál ilyet? Keserű nyiffanásokal ku’csolódnak rá a karok — hallgat Erősödnek a nyiffanások, dörzsölik mellkasát, aztán hirtelen megvadulnak az erőtlen öklök, ütik, verik, döngetik. Elneveti magát. Mert, ha nem nevet, sajnálnia kellene a nőt Meglapogatja a vállát, az hálásan hozzábújik, arcát vállgöd- rébe illeszti. — Kölyök — mondja neki. — Kölyök. Mi van? A nő némán örül az oldalánál. Gábort bántja, hogy sokszor megalázta. De annyira kihívja maga ellen. És ez is egyfajta választás. Aki nem bírja, megy. Mennek sorra. És neki nincs, nem lehet bűntudata — sohasem hazudik. Nők, nők, nők — betört. Hiába háborog a gyomfa, söpri ki őket -—betört egyszer s mindenkorfa: hiába lüktet benne a tiltakozás — elfogadta őket És Vélük rrtindént. Mert nihes más? Célok? Mind vérhez veZét. Akkor inkább ez az élét. Üjra meglötyögteti az ingerültség: minden simítása megalkuvás. Háromnegyed tizenegy. Menne más ez a nő. Mégsem bántja, nem bírja kirakni. Mert tudja, hogy milyen szerencsétlen? A legalapvetőbb testvériség? Keserűen megsimftja, feléje fordul, utálja és egymásba kapaszkodnak ... Tizenegy óra. Most aztán nem megy tovább. — Ne haragudj, késő van. Kofán kelek. A nő még utána nyúlna, védi kevéske csendjét Gábor maradna, de nem bír. Hátat fordít, odaadja a ruhákat, öltözik. Mögötte csendes szöszmötölés. Felcsatolja óráját — a másik szipog, nem akarja észre venni. Biztosan náthás, tavasz van. Vár. Előre jön a nő, ömlik szeméből a könny. — Bocsáss meg. Nem miattad sírtam, csak úgy hirtelen összegyűlt összefogja állkapcsát, odalép, felkarral átöleli. — Jól van na, jól van, ne bőgj. A nő elfordul, szárítja az arcát, kabátjáért nyúl. Mennek az ufcán. Gábor mohón falja a tavaszi levegőt. Villamos húz el mellettük — megfeledkezik a nŐfőL A kapu előtt állnak. — Nem lesz így jó. Edit — Tudóm. Tehetek róla? Gondolja kimenti magát, aztán ÚSég- sem szól. Nem csókolja meg, csak köszön. Belép, felsóhajt, összeszorít ja a száját: az asztalon vádlóén ketyeg egy idegen éra. szagolni egy pillanatra, elmorogták latinul a kór nevét, mert azt tudták, aztán továbbmentek — hajszálra úgy, akár az öreg. Csak az alorvos jött be hozzá... A fiatalember komoly arccal nézett rá. Hálás volt ezért a tekintetért, semmi sem volt benne az „egyhétmúlvamárfociznifogbarátocskám” hazugságából. — Kérek egy pohár nyers tejet. — Taplószáraz volt a szája. A gyomrából kondult föl a hangja a fájdalommal együtt. — Csak forraltat adhatók — sipította az ápolónő. — Jár* vány van. — Szorosan a doktor mellett állt. Kezét leplezetlenül — mintha csak egyedül lennének — odaérintette a másikéhoz. Az alcxrvoc odébbhúzódott, zavartan babrálta a nyakkendőjét. — Adjon neki, Zsuzsa — mondta. Mire megérkezett a tej, újra elaludt. Két karja lelógott az ágyról, az ápolónő kikerülte. Hallgatta egy darabig a szuszogását — a tüdeje minden csöpp levegőért megszenvedett —, belekukkantott a barna, papír narancsos zacskóba — egy híján megvolt mind —, aztán kivette a tálcát a pohár alól és elment. Reggelre meghízott Csontjain újra elfoglalták helyüket az izmok, érezte bőre alatt rugózó tömegüket. Arca kitelt, megfeszült, akár kisgyermek korában. Mozogtak az ujjai is, ugyanolyan frissen, mint annakelőtte. El tudta volna törni velük egy ember csuklóját Végzős egyetemista korában évfolyamtársaival szilveszterezett a dömörkapul menedékházban. Éjfél után egy részeg sofőr csókot követelt az egyik lánytól. A lányt utálta, de lehasaltatta előtte a pasast. A szerencsétlen sírt a fájdalomtól, a csontjai belerecsegtek a zajba. El akarta engedni, de az izmai elszabadultak. A sofőr könnyei rácsöpögtek a zakójára. Szarvasbőr kabát volt, olajos Is lett a sofőrruhától. Szarvasbőrből nehezen jön ki a piszok. Nem akart erre gondolni, de a gondolat szívósan kapaszkodott az agyában. Kinyitotta a szemét Kék pólyában feküdt, mint egy csecsemő. A finom selyem minden oldalról körülvette a testét? Nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik és hol végződik a pólya. A fölötte boltozódó ég kékje összeolvadt a selyemmel és a horizont felé haladó távolság is ragyogó kék színben csillogott É rezte, hogy el kell indulnia. Az ápolónő jutott eszébe, aki egy hete borzongva nyúlt a hóna alá, hogy ötperces sétájához fölsegítse. Megfeszítette a bicepszét Valamikor mindig ezzel kelt. Megfeszítette, és amikor meghallotta az izmok neszét, kiugrott az ágyból. Csodálkozott hogy a bicepsz most nem válaszolt Megfeszült — bizonyára hiszen akarta —, de a roppanás elmaradt. Megpróbálta még egyszer, de az akarata nem találta helyén az izmot Csodálkozása csak egy pillanatig tartott. Kalász László: Dongó a csend a nap arany sávjai s njjaim árnyéka potrohún váltakozik mint a szerencse s égen a felhő tótat a szerelem dongó a csend szárnya a szivárvány a gyorsaságtól fátylas-fehér zöld szeme gömbszita s hártyás-recés a láthatár esak a fullánk élesedik Boda István: Köznapi Bánkok Adtunk a hazának katonát, bányászt és tanítót, bazsalikomból végvárakat, menedéket, vérünkből valót, szívszorító csendes álmokat, fasorokat meg eget, hetediziglen, visszamenően áldozatokat, elesetteket. Akik meg ma élnek? Istenem dolgoznak, köznapi Bánkok. Olyanok, amilyenből a nemzet már épp eleget látott, szeplősek, magasak, rőthajúak furcsa nyírségi keverék, önnön szívében hordja a hűség lepecsételt útlevelét. Senkihez, semmihez, csak a hazához; ennyi az érdem. Kihajt az arcunk minden tavasszal a nyárfalevélen. Buda Ferenc: Péter Gyalog indul, pusztaszélről, a szegénység szérűjéből. Jött kövek között töretlen, kötelek közt is kötetlen. Agai máig erősek, zöld rügyekkel viselések, ezüst nyárfaként fehéren nő a gyepsor! gyökéren vénén Is még egyre feljebb. Vall hitet a hamu helyett égy-darábbán mindhalálig. Hetven éve fenn világít. /„ a)
