Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-20 / 269. szám
6 — Duncmtmt. napio 1969. november 1 Honfoglalás Baranyában < Százhúsz éves a Lánchíd Két fővárosi Duna-híd születésnapja van ezen a héten. Budapest első hidjai, a Lánchidat 120 esztendővel ezelőtt, 1849-ben adták át a forgalomnak, és éppen száz esztendős jubileumára, 1949. november 20-ra építették újjá a háború alatt felrobbantott hidat. A Lánchíd az egyetlen fővárosi műemlék- híd; két évtizede a régi tervek alapján, eredeti formájában épült fel. Érdekessége, hogy két pillér-kapuját — amely alatt eredetileg két autóbusz egyszerre nem fért el — kiszélesítették. A százhúsz esztendős híd a következő években megfiatalodik, korrózió-gátló új festék- bevonatot kap. Utolsónak épült meg, a háborúban elpusztult fővárosi hidak közül az Erzsébet híd, amelyet 1964. november 21-én adtak át rendeltetésének. — Nem eredeti formájában épült újjá; az ország első kábelhídja lett. Újszerűsége ellenére kifogástalanul látja el feladatát, időszakos vizsgálatai semmiféle problémát nem mutattak. A két híd a fővárosi hidak forgalmának egyharmadát bonyolítja le. Az Erzsébet híd észrevehetően tehermentesítette zsúfolt északi szomszédját, amelynek forgalma néhány évvel ezelőtti 17 százalékról 16 százalékra csökkent, az Erzsébet hídé viszont az 1965. évi 15 százalékról 17 százalékra növekedett. A kettős jubileum alkalmából a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumban elmondották, az országban jelenleg mintegy 12 000 különböző méretű hidat tartanak nyilván: több mint 90 százalékuk folyót, patakot, csatornát hidal át. A felszabadulás óta 3600 híd épült, összesen 54 000 folyóméter hosszban. A legnagyobb — körülbelül egy kilométer hosszú —, az Árpád híd. A IV. ötéves tervidőszak fontos beruházása lesz az algyői közúti Tisza híd, amelyet jövőre már cölöpöznek, s megkezdődik a vasszerkezet gyártása is. Kunszent- mártonban a jelenlegi gyenge teherbírású hármas Körös híd kisegítésére épül a következő ötéves tervben új, 200 méter hosszú közúti híd. A szakemberek hosszabb távlatokra tanulmányokat készítenek újabb fővárosi Duna-hidak és szárazföldi hídrendszerek építésére. A dunánhj'i fog'atés előestéjén Amikor a magyarság hazát kereső szándékkal a Kárpátok koszorúzta medencébe lépett, bár az imént lezajlott besenyő támadástól megtépázottan, de nem a menekülők reményvesztett szerepében érkezett ide. Az igaz azonban, hogy Etelközből való távozása szükségszerűség volt. Ma is igazolható, hogy nagy politikai éleslátásról tett tanúságot a magyarság, amikor a környező népek erőviszonyait és törekvéseit vizsgálva úgy ítélte meg helyzetét, hogy közeljövőben törzs- szövetségének még léte is veszélybe kerül, ha Etelközből nem távozik. A felismerést követte a törzsek szövetségének szorosabbra fűzése, ami hagyományainkban „vérszerződés” néven ismeretes és a katonai vállalkozásokat irányító fejedelem választása. Ami ezután következett, az súlyos gondokkal terhelt, de tudatos és tervszerű volt, hősies erőfeszítéseket, kockázatos vállalkozásokat és áldozatokat is igényelt! Maga az új haza foglalása a szteppei népek évszázadok alatt kialakult, nagy koncepciójú és hosszú idő óta eredményes hadászati szokásai szerint ment végbe. Megelőz- j te a sokirányú hírszerzés, a nép megmozdulását pedig kísérte a sokoldalú katonai biztosítás. Ennek indokoltságát a besenyő támadás is hathatósan bizonyítja. Már az Arnulf, keleti frank császár szövetségében zajló 892 évi morva, majd a 894 évi pannoniai hadjárat tudatos volt. Korai kútfőink egy része szereti az eseményeket úgy bemutatni, mintha ezek az akciók rablóhadjáratok, vagy pláne értelem nélküli pusztító vállalkozások lettek volna, holott nyilvánvaló, céljuk az erőszakos felderítés. Megismerni a birtokbaveendő terület gazdasági és stratégiai adottságait, kipuhatolni a haza-keresés során megzavarandó népek szervezettségét, katonai erejét s a védelmükre megmozduló szövetségi kapcsolatokat. Háborújuk során a magyarok biztonságosan meg is ismerték az itteni politikai viszonyokat. Megtudták, hogy e területért folyó élet-halál harc esetén elsősorban a frank, illetőleg bajor katonai hatalomtól kell tartaniok. — Ezért ezzel egyelőre szövetséget kötöttek s kerülték a vele való konfliktust. A második hatalom a 890 óta erős egyéniség kezében fejlődő morva fejedelemség volt. Ennek katonai gyengítésére Arnulf szövetsége adott alkalmat. A harmadik érdekelt hatalom a magyarokkal eddig barátságban élő bolgár állam volt. Nem lehetett célja a magyarságnak, hogy élete ezen válságos szakaszában a konfliktusokat keresse, de ha a Kárpát medencében népével szállást óhajtott foglalni, a bolgárokkal ujjat kellett húznia, hisz a Tiszántúl, a Szerémség s talán Erdély is, ebben az időben az ő patro- nálásuk alatt állt. A „Faludi évkönyvek” szerint „a magyaroknak nevezett avarok már 895-ben megrohanták a bolgárok határait de azok a magyar sereg nagy részét leölték”. — Ügy látszik ez volt az első megmozdulás a Kárpátok áthágására s Erdély földjének megszerzésére. Mivel ez kiderítette, hogy a bolgár katonai hatalom erőteljesen őrködik Erdély határain, nem maradt más hátra, mint otthonában lekötni a bolgár katonai erőt. Kapóra jött VI. Leó görög császár szövetségi ajánlata. Árpád és „Kuszán” magyar fejedelmek az előbbi fiát, Leventét küldik Bulgáriába, jelentős haderő élén. A meg- lepetésszerű hadjárat gyors kezdeti sikerekhez vezetett. Ezen sikerek fedezetében, valószínűleg Kursán fejedelem vezetésével indulhattak is már a magyar törzsek, hogy a Kárpátok hágóin át birtokba vehessék az új hazájuk számára kiszemelt föld délkeleti részét. Simeon most végleges hazájukat még nem találó besenyőkhöz fordult segítségért. Azok már értesültek arról, hogy a magyarok mozgásba jöttek, s hogy fegyverviselőik jelentős része távol van Etelköztől. Kevés kockázattal támadhatták tehát a hon maradottak erődített téli szállásait. Azaz nem a besenyő támadás indította a „honfoglalást”, hanem" a magyarok már megindult vállalkozása mintegy provokálta a támadást. Ez időben Álmos fia Árpád a gyula, ki a nemrég csatlakozott kabaroknak is vezére, Kézai is értesít bennünket arról, hogy feladata, hogy népével elöljárjon a hadban, visszavonuláskor pedig utóvédként biztosítsa népe útrakelését. Most tehát ő volt az, ki védte a szállásokat, majd fokozatosan kitért a támadás elől. Ő volt az is, ki krónikásaink szerint Vereckénél elsőnek lép az Alföld peremére, majd a Fel- ső-Tiszavölgyből kiindulva a Duna vonaláig birtokba vette a Kárpátok medencéjét. Anonymus szerint a magyarság eredményes hadat viselt a Kárpát medence északnyugati részében is s Szovárd, Kadocsa, Huba vezérletével leküzdötték az ellenállást és „azon föld valamennyi népe meghódolt nekik egész a Vág folyóig, majd ... elfoglalták egytől- egyig azoknak várait.. „ V O kf A Í v.í> . , ... . Honfoglalás /Közrfpískoiöi -börtcvTeH dMaSac. szerintf ezekbe őröket helyeztek s egész a Morva folyóig mentek, torlaszokat állítva oda. Majd, miután a görögök és bolgárok által „nagy sereggel” támogatott Salánt is megverték, a Duna—Tisza közén előnyomultak Titelig, azután Szalánkeménnél átkelve a réven, a Tisza—Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották”. Azaz nemcsak északon, hanem délen is, mintegy hara- póba fogták Dunántúlt s ezután hosszabb időre megpihentek. Amíg Arnulf élt, az ő tartományát, Dunántúlt nem' háborgatták. Közben azonban a vezérek- nemzetségei, továbbá a fejedelmek szolgálatában álló katonaelem, valamint a nép úgy helyezkedett el a már meghódított földön, hogy a további akciók kiszolgálásában a „honfoglaló érdekközösség” egésze részt vehessen. Ezt azonban elsősorban már nem az írásos kútfők, hanem helyneveink bizonyítják. — (Lásd: térkép). Minden jel arra utal, hogy a tágabb hazához szokott magyarság állattartó életmódjához szűknek érezte az eddig meghódított földet s így a Dunántúlra vonatkozó igénye már eleve elhatározott volt. Sőt, amikor népünk a Duna—Tisza közén első szállásait megerősítette, úgy Kursan, a főfejedelem, mint Árpád, a gyula és a többi törzsek fejei már tudták. hogy mi lesz a szerepük Dunántúl foglalásában s milyen szerepet kell majd vál- lalniok annak benépesítésében és katonai biztosításában. A foglalás tehát kelet, délkelet, majd északkelet felől haladt nyugat felé s Dunántúl foglalásának előestéjén a település súlypontja arccal a Dunántúlra tekintve, a Dunára és a Duna—Dráva szögére nehezedett. A népi rezervoár egy része azonban még távolabb, az északi hegyvidék erdeinek peremén szállásolt, illetve az Aldunánál és Erdélyben, pl. a Maros, Küküllők partjain, Szamos, erdélyi Sajó, Bodrog, Hortobágy völgyeiben tartózkodott. Közben a települések ösz- szeköttetéseit biztosítandó, kialakultak — többnyire ősi útvonalak csapásain — a közlekedési, kereskedelmi és hadiutak s ott, ahol azok mocsarakon át, vagy nagyobb folyóvízhez vezettek, az alkalmas révhelyek. Mindezt kevésbé a kisszámú és szűkszavú, egykorú és korai írások híradásainak logikus összevetéséből következtethetjük, mint a biztonságosabb támpontot nyújtó helynevekből. Erről azonban csak fokozatosan tudunk képet adni, addig is álljon itt egy mesz- sze sem kimerítő település- térkép. mely vázlatot próbál adni arról, hogy hogyan helyezkedhettek el törzseink a dunántúli foglalás előestéjén. A kettős fejedelemség központja ekkor a Duna—TisV köze. Azaz az Erdély, Erdőelő. Erdőelve kifejezésünk ennél az időnél régebbi eredetű. Azon évekből származik, midőn a fejedelmi központ még Erdélyben, de legalábbis az „Igfon” és Bihar-erdőn „innen”, azaz tőle keletre eeeti. A Dunán-innen. DunántiSf Tiszán-innen, Tiszántúl klfs jezés azonban ebből az időből maradt ránk, midőn a két fejedelmi szállás a Duna —Tisza közén állt. Az igazoló bizottságok Az ideiglenes nemzeti kormány 15 1945. M. E. számú rendelete hozta létre az igazoló bizottságokat, amelyeknek alapvető feladata a köz- alkalmazottak, valamint egyéb állami és egyházi személyek második világháború alatti politikai tevékenységének megvizsgálása volt. E bizottságok 1938. szeptember 1-ig visszamenően vizsgálták az igazolásra kötelezettek politikai tevékenységét, a fasiszta rendszerben betöltött szerepét. Az igazoló bizottságok népi jellegét összetétele határozta meg. — Az öt koalíciós párt tagjaiból alakultak, s a demokratikus népakarat megtestesítőjeként léptek fel. Baranyában 1945 feb1 ruártól kezdve alakultak meg a > megyei, járási igazoló bizottságok s március végén a legtöbb helyen megkezdték munkájukat. Rövid néhány hónap alatt 1945 augusztusáig közel 5000 állami és egyházi alkalmazott esett át az igazoló bizottsági eljáráson. A bizottságok tagjai az akták, a bizonyítékok, a hiteles vagy részben hiteles iratok százait gyűjtötték össze egy-egy döntés meghozatala érdekében. — Voltak olyan közalkalmazottak, akiknek az igazolási eljárása során 170 oldalnyi bizonyító anyag gyűlt össze. Ez a nagy erőkifejtés egyáltalán nem volt arányban az elért pozitív politikai eredményekkel Az igazoló bizottságok a viszonylag kényes ügyeket azonnal áttették a népbíróságra, a többieket pedig a beszerzett írásos jelentések alapján igazolták. Az enyhe, liberális büntetésekért Baranyában több bizottságot fel kellett oszlatnia a megyei nemzeti bizottságnak, de az újak sem hoztak lényeges változást. Izgalmas és tanulságos viták zajlottak le 1945 első felében az igazoló bizottságok munkájáról, s általában a fasizmus maradványainak felszámolásáról. E területen is — mint a gazdasági, politikai élet minden területén — kibontakoztak a koalíciós politika ellentmondásai. A Baranyában jelentős erőt képező kulák-bur- zsoá kisgazda jobbszárny álláspontja az volt, hogy nem szabad eltúlozni a háborús bűnöket, mert „lényegében mindenki felelős az ország sorsáért”. „Vagy mindenkit felelősségre vonnak, vagy senkit” — , tette fel a ravasz kérdést Perr Viktor, a jobboldali kisgazdák pécsi i vezére. A haladó erők álláspontja az volt, hogy az igazoló eljárásoknál és a népbíróságokon a fasizmus, a fasiszta németbarátság aktív hirdetői, a demokrácia ellenségei méltó büntetést érdemelnek. A „mindenki bűnös” jelszó nagyon ravasz fogás volt a fasiszta fertőzöttségtől terhes Baranyában. Kétségtelen, hogy a korábbi történelmi körülmények befolyásolták, sőt meghatározták az egyes emberek vagy ember- csoportok politikai magatartását. A fasizmus léte hatott az emberekre, a fasizmus tett egyeseket bűnössé. De a fasizmust nem lehetett felelősségre vonni, igazoló bizottság és népbiróság elé állítani. A fasizmus rémtettei, kegyetlenségei egyes emberek cselekedetén keresztül hatottak, valósultak meg, tehát azokat kellett felelősségre vonni, akik a fasizmus hívei voltak, akik ke- gyetlenkedtek. Ezeket a személyeket pedig elég pontosan meg lehetett nevezni Az igazoló bizottságok sem 1945-ben, sem későbbi teljes elsorvadásukig nem tudták betölteni alapvető politikai hivatásukat: nem tisztították meg a közigazgatást a reakciós, jobboldali tisztviselőktől. Ezt a feladatot csak 1946 folyamán nagyrészt a B listázás oldotta meg. Az igazolási eljárások eredménytelensége nem sajátos baranyai, hanem országos jelenség volt A Magyar Kommunista Párt egyik vezetője 1945. augusztus 30-án Budapesten, a közalkalmazottak nagygyűlésén az alábbiakban értékelte az igazoló eljárásokat: „Mi azt hittük az első hetekben, hogy a reakciós közalkalmazottakat igazoltatással ki fogjuk küszöbölni a magyar köztisztviselők közül. Meg kell mondanom, hogy ez a várakozásunk teljes csőddel végződött”. Nem az igazoló bizottságok gyenge munkája volt az alapvető hiba. Az igazolási eljárás egész rendszere rossznak bizonyult A közigazgatás megtisztítását nem lehetett csak kívülről elkezdeni és eredményesen folytatni. Először rendezni kellett a közigazgatásban lassan, de egyre erősödő haladó, néphez hű alkalmazottak sorait, csak azután lehetett belülről és kívülről egyszerre támadást indítani a reakció e veszélyes góca ellen. Ezért volt helyes az az Intézkedés, amely szerint 1945 végén, 1946 elején a haladó erők szervezésében rövidlejáratú közigazgatási tanfolyamok indultak. E tanfolyamok, ha nem is adhattak magas szakmai ismereteket, arra mindenesetre alkalmasak voltak, hogy az ezeken kiképzettek pótolják a reakciós szakembereket. Ezek a tanfolyamok a B listázás előfeltételei voltak, hiszen a B listázás nem egyszerűen létszámcsökkenést, hanem politikai téren minőségi cserét is jelentett. Ez pedig az új, demokratikus Magyarország számára nem volt közömbös. Fehér István > i l
