Dunántúli Napló, 1969. november (26. évfolyam, 254-279. szám)
1969-11-20 / 269. szám
Dunantmt napio 3 ÍH9. november 20. tjabb segítség az óvodaépítéshez Hiánycikkeket termelnek Látogatás az ország legkülönösebb vállalatánál Az Endresz Gy. utcai óvoda földszintes helyett emeletessé történő építéséhez újabb vállalatok ajánlották fel segítségüket. A Baranya megyei Tejipari Vállalat nevében Kirchner András igazgató és Katona György szak- szervezeti bizottsági titkár értesítette szerkesztőségün- \ két, hogy mérlegelték kis- j gyermekes dolgozóiknak \ helyzetét, s a női dolgozók létszámára is tekintettel 75 ezer forinttal kívánnak az építkezéshez hozzájárulni. — Természetesen igényt tartanak bizonyos férőhely rendszeres biztosítására a vállalatnál dolgozó anyák kisgyermekei számára. A Pécsi Hőszolgáltató Vállalat pedig nem tud ugyan az építkezéshez pénzt adni, de saját hálózatfejlesztési költségeinek terhére 65 ezer forint értékben elvégzi a Türr István utcai óvoda mélyépítési és gépészeti munkálatait. A Pécsi Postaigazgatóságtól Kántor Sándor igazgatóhelyettes értesítette a szerkesztőséget, hogy 14 postás család tartana igényt óvodai elhelyezésre, ezért a postaigazgatóság tárgyalni kíván arról, hogy anyagi erejéhez képest, mekkora összeggel járuljon hozzá a költségekhez. Figyelemre méltó a Pécsi Kesztyűgyár segítőkészsége. Ez a termelő üzem ugyanis nagy költségen fenntart egy üzemi óvodát, sőt, ebben 38 olyan kisgyermeknek is helyet nyújt, akinek szülei nem kesztyűgyári dolgozók. Mivel azonban a város területén 84 kesztyűgyári szülő kisgyermeke tanácsi, más-más üzem óvodájában van, Gulyás József igazgató közölte, hogy e mozgalomhoz ennek ellenére is hozzájárulnak bizonyos pénzösszeggel. Ennek a gyárnak a segítőkészsége azért figyelemre méltó, mert dolgozóinak többsége nő, sőt, kisgyermekes .anya. n hiánycikk nem magyar és nem Is szocialista specialitás, hanem világjelenség, mely kiterjed Párizsra és Londonra is. Az angol fővárosban jutottam erre a felismerésre, egy „Csináld magad!” mozgalom keretében megrendezett kiállításon. Ott vettem észre, hogy nemcsak azért terjed ez a mozgalom, mert az emberek szeretnek „bütykölni”, hanem azért is, mert egyes dolgokhoz nem tudnak hozzájutni. Gumitömlő és számítógép Sipos István, a Kisipari Termeltető Vállalat — az ország egyik legkülönösebb vállalatának — igazgatója mondotta a fenti szavakat, Budapesten. Bízvást mondhatjuk, hogy nincs még egy ilyen vállalat az országban. Nincs irodaházuk: mindössze egy emeletet foglalnak el a Tanács körút egyik közönséges bérházában. Nincs állandó munkáslétszámuk, mert a KTV- — ez a vállalat nevének rövidítése — csak kisiparosokkal dolgozik, s a velük szerződésben álló kisiparosok személye állandóan változik. Végül — még mindig a különös jellegnél maradva — nincs a szokásos értelemben vett profiljuk. Ma ezt gyártanak, holnap amazt, attól függően, hogy mi a hiánycikk. Csernavölgyi Antal pécsi kirendeltségvezető irodájának szekrényében egész minta- kollekciót gyűjtöttek össze a pillanatnyi termékekből. Valóságos bazár fogadja az embert, ha az üveglap mögé néz: kávéfőző illetve autószifon gumitömítő, autóbusz fékmembrán, ékszíjak, bútorgörgő, szoptató anyák által használatos tejszívó gumilabda, vitorlás csónakhoz való csigák, háti permetezőgép alkatrész, .zsanér stb. Akár egy tehettek volna, mert — a Sikondai Éjjeli Szanatórium megrendelésére — még ezt is gyártanak. v Honnan ered az „isteni“ szikra? — Az élettől származik az „isteni” ötlet — válaszolta erre Sipos István igazgató. — Korábban ugyanis, amíg KETI (Kisipari Exportra Termeltető Iroda) volt a nevünk, csak exportcikkeket illetve olyan termékeket gyártottunk, amelyeket egyébként külföldről kellett volna behozni. Már akkor gyakran felkerestek bennünket a különböző vállalatok, hogy állítsunk elő számukra egy adott terméket. Bár a szóbanforgó termék nem volt importpótló cikk, „kegyes csalással” annak minősítettük, mert láttuk, hogy nagyon hiányzik, s mert az előállítása nekünk is hasznot hozott. 1969. január 1-gyel létrejött a KTV, központi rendelkezéssel megszüntettek egy csomó korábbi kötöttséget, így nem volt szükség többé „kegyes csalásokra”. Azt gyártanak, amit akarnak. Így alakult ki a jelenlegi 50:50 százalékos arány. Ez annyit jelent, hogy a vállalati kapacitás fele még ma is exportra, a másik fele belföldi szükségletre dolgozik. Sok olyasmit állítanak elő, amit egyébként külföldről kellene behozni, következésképp ma is „erős oldal” az importpótló tevékenység. Azonnal gyártják Ami a rentabilitást illeti — ti. miért kifizetődő e vállalatnak az, ami más vállalatnak egyenesen ráfizetéses — a válasz roppant egyszerű. A KTV kisiparosokkal dolgozik. A szekszárdi olajkályha, üzem például .6 ezer darab olaj kályha szegély lécet kért a pécsi kirendeltségtől. Egy ilyen kis tételre egy nagy vállalatnak nem is érdemes „ráállni”. Somfai Vilmos pécsi kisiparosnak viszont — ő vállalta el ezt a munkát — megéri, hiszen az ő lehetőségeihez képest, ez nagymeny- nyiség. összesen 1400—1500 kisiparost foglalkoztat ez a vállalat, ebből 900—1000-ret a budapesti, s további 500—600-at a négy vidéki — győri, pécsi, miskolci és békéscsabai — kirendeltség. A KTV a nagykereskedelmi vállalatoktól, kisiparosoktól, a különböző társadalmi szervektől szerzi be az információt Tőlük tudja meg, hogy időről időre mi a hiánycikk, a lakosság miért bosszankodik. A vállalat ezután felkeresi azt a kisiparost, aki a kérdéses hiánycikk gyors előállítására a legalkalmasabbnak mutatkozik, s ha megegyeznek, szerződnek, már meg is kezdődhet a termelés. Jellemző a vállalat a mozgékonyságára és jellegére, hogy a hiánycikk felfedezésétől a gyártás megkezdéséig országosan 8— 10, a pécsi kirendeltség területén mindössze 5 nap telik el. Megtörtént már az is, hogy azonnal megkezdték a gyártást. A már említett szekszárdi olaj kályha üzem például 1969. szeptember 30- án rendelte meg azt a 6 ezer darab szegélylécet, s a KTV pécsi kirendeltsége még aznap megkötötte Somfai Vilmos pécsi kisiparossal a szerződést. Csodavárás nélkül A vállalat munkájáról, méltatásáról szóló cikkünket „kedélycsillapító” sorokkal kell zárni. Ti. bármilyen nagyszerű dolog is, hogy egy ilyen vállalat létezik, dolgozik, ezért a hiánycikk probléma még nem fog megszűnni. Kisparosokról lévén szó, nem tudnak például cementet, vagy cserepet gyártani, pedig azt is nagyon keresik. Nem készíthetnek Elzett-zá- rat, a többi között azért, mert — kis szériáról lévén szó — nem tudnák gazdaságosan előállítani. Nem gyárthatnak még több száz más cikket sem, mert nincs kivel megtermelni. Ne felejtsük el ugyanis, hogy a kisiparosok alapvető feladata a javítószolgáltató tevékenység. Az egész társadalom élete felborulna, ha az emberek adott esetben nem tudnának idejében vízvezeték-, vagy villanyszerelőhöz jutni. Ez a szüntelenül jelen lévő társadalmi igény az . oka annak, hogy a vállalat a 75—78 ezres magyar kisiparosságnak csak 2 százalékát képes foglalkoztatni. Ez a 2 százalék a hiánycikk-lista mintegy 15 százalékát tudja előállítani. Ha arra gondolunk, hogy a hiánycikkek száma évről évre ezer fölött mozog, nem sok ez a 15 százalék. De ha azt is számításba vesszük, hogy a vállalat még így is több száz olyan hiánycikket állít elő, melyek gyártásával azelőtt nem, vagy alig foglalkozott valaki, akkor megértjük: mégiscsak van ebben valami nagyszerű. Kevesebbet kell mérgelődni és bosszankodni. Magyar László digitális számítógepet is kiRühl Jakab: onnan érkeztek a felszabadítók Foto: Szokolai Bekötő utak A HAJDANI Magyarország mostoha útviszonyait semmi sem jellemezete olyan jól, mint az a közel évszázados mondás, mely szerint „Magyarországon sarat sárra halmoznak, s ezt útnak nevezik!” Száraz időben ful- lasztó por, esős időben tengelyig érő sár — ilyenek voltak a magyar utak. Az idézett mondás érvényes volt a felszabadulásig és még utána is évekig, amikor az ország erőit az újjáépítésre, majd a szocialista gazdaság alapjainak megteremtésére kellett összpontosítani. Most azonban, felszabadulásunk negyedszázados évfordulója küszöbén már elmondhatjuk, hogy a múltnak ez a nyomasztó öröksége pár éven belül ugyanúgy az emlékek lomtárába kerül, mint a sötétség. A villanyfény mindenütt megelőzte az utakat és ez jó dolog, hiszen az elektromosság közvetítésével bejutott a falvakba a rádió és a televízió révén az a kultúra, amelyet a rossz utak addig távoltartottak onnan. A felszabadulás Baranyát is úgy érte, hogy a megye községeinek egyharmada egyáltalán nem rendelkezett kiépített, járható úttal, s ami volt, az is a lehető legegyszerűbb — vízzel kötött ma- kadám-út — volt. 116 község várt jó bekötő útra, a többi pedig arra, hogy a korszerűtlen utat felújítsák. A rohamléptekkel fejlődő élet pedig egyre több oldalról sürgette a jó utakat. A betegellátás kiterjedt a legkisebb falvakra is, de sürgős esetekben a mentőautó csak a köves út végéig ment, a beteget a faluból szekéren kellett odáig vinni. A tankötelezettség kiszélesítése növelte azoknak a gyerekeknek a számát, akiknek a tudás megszerzéséért naponta kilométereket kellett gyalogolni a rcesz utakon a távolabbi községekben lévő iskolába. A falvak állami és szövetkezeti üzlethálózata a folyamatos áruellátást igényelte és ehhez ugyancsak utakra volt szükség. A jó utak iránti igény megvolt már akkor, amikor falvainkban a 40-es évek végén megkezdődött a szocialista átalakulás, de az útépítés igazi lendülettel csak az 50-es évek végén indult meg megyénkben. Akkor ez a munka a lakosság lelkes támogatása nélkül elképzelhetetlen lett volna, s bár az útépítés azóta egészen más alapokon történik, nemes hagyományként ez a mai napig is él falvainkban és a lakosság erejéhez mérten mindenütt hozzájárul ahhoz, hogy mihamarabb korszerű úthoz jusson. Az útépítés ilyenformán szüntelenül napirenden lévő téma, melynek megoldása komoly erőfeszítést igényel államunktól. A jelenleg érvényben lévő árak szerint egy kilométernyi bekötő út költsége mintegy 2 millió forintot tesz ki, s ez nem csekély összeg, ha azt vesz- szük, hogy a kilométereket szinte százasával kell számítani. A felszabaduláskor 400 kilométernyi út várt kiépítésre a megyében, amiből a harmadik ötéves terv végéig 290 kilométer elkészül. A megye nagyobb községei már most egytől egyig rendelkeznek jóminőségű úttal. Ami visszavan, az szorosan összefügg a megye településszerkezeti ■ sajátosságával. Ismeretes, hogy Baranyában nagyon sok a kis település, melyeknek lélekszáma alig haladja meg a kétszáz főt. A negyedik ötéves tervben 40 baranyai községbe kell bekötő utat építeni, s ezek közül mindössze háromnak a lakossága van ötszázon felül, kilencé pedig kétszázan alul van. De még ezeknek is van jussuk a jó úthoz és a következő tervidőszakban meg is kapják, mint ahogy éppen kedden is egy ilyen kis község, a 147 lakosú Bürüs kapott új bekötő utat. Ebben az esztendőben még Pécsdevecser, Kiskassa és Velény kap bekötőutat, több községben pedig oiyan állapotban van az útépítés, hogy már a jövő év elején várható az átadás, másokban pedig az építés előkészítése folyik. Az 1970-ben végetérő harmadik ötéves tervben Baranyában összesen 26 község kap bekötő utat, jóllehet a tervidőszak elején „csak” 21- ről volt szó. Á többlet főleg a vasúti közlekedésben végrehajtott változtatások következtében jött létre. Persze, a következő ötéves tervben ilyen „plusz” már nem lesz, hiszen 1975-ig minden községnek meg kell kapnia a beköőutat És meg is kapják! HA BEVEZETŐBEN ; egy régi mondást idéztünk, most befejezésül ismét a múltra emlékeztetünk. Valamikor jól bevált képviselőválasztási kortesfogás volt megígérni fűt-fát, s ezek között a bekötő utat. A szerencsétlen falusi választó hitt az ígéretnek, leadta voksát az ígérő jelöltre — és utána maradt minden a régiben. A bekötő út építésének ígérete most is szerepel a választási gyűléseken, de egyre kevesebbszer. S nyugodt lelkiismerettel mondhatjuk: a következő országgyűlési választás lesz az utolsó, amikor magyar képviselőjelölt bekötő utat ígér választóinak. H. I. így történt... Már hetek óta egyhangúan esett. A szürke felhők ólomszínűre festették az eget, ráültek a háztetőkre, aztán nehézkesen továbbúsztak a tompaszínű táj fölött. Az út- széli árkok patakokká duzzadtak, a sáros dűlőutakon térdig süppedtek az emberek a latyakban. A visszavonuló németek ázottan, riadt borzongással ültek autóikon, amik mint különös óriási bogarak, hörögve, nyüszítve másztak a pocsolyás utakon. Az emberek borzongva nézték a felhőket, a fényes háztetőket. Ha feltűnt a sarkon a postás, kiszaladtak a kiskapukhoz. Bizakodva várták a tábori levelezőlapokat. A harcok már a dunai hídfőállások kiszélesítéséért folytak. November 7-én és 9-én a 3. Ukrán Front csapatai Apatin és Batina körzetében átkeltek a Dunán. Elsőként néhány század jutott át szükségeszközökkel a megáradt folyón. A két kis hídfőért két hétig elkeseredett harcokat vívtak. A mocsárrá változott Duna árterében, a 3. Ukrán Front csapataival szemben a „Brandenburg” harccsoport, a 31. SS gyalogos hadosztály és az 54. magyar portyázó osz- ttly erői álltak és fokozatosan érkeztek a térségbe a 44. „Hoch und Deutschmeister” hadosztály egységei. A dunai átkelést a Tolbu- hin marsall parancsnoksága alatt álló 3. Ukrán Front erői egy pontonhíd és két gőzkomp segítségével hajtották végre. Ezek állandóan a német tüzérség és légierő tüze alatt álltak, így jobbára csak éjszaka tudtak a csapatok átkelni a folyón. A jobb parton a németek megerősített támpontot építettek ki, ahonnét állandóan tűz alatt tartották a hídfőbe érkezet szovjet egységeket. Itt szerzett nagy érdemeket Dolgopolov százados és zászlóalja. A Duna árterében, mellig érő vízben gyalogoltak két kilométert, fejük felett víve fegyvereiket. Megkerülték, és megsemmisítették a német támpontot és biztosították a front főerőinek átkelését. Az 57. hadsereg Sarohin vezérezredes parancsnoksága alatt az átkelés után kijutott a pél- monostor—mohácsi útra. és tovább nyomult előre. 1944. november 20-a volt. Ivándárda kisközség a déli határ mentén. A Villány—sároki útról jobbratérő földút mentén fekszik. A műút valamikor ráfutott a mohács— pélmonostori útra, ma csak az országhatárig vezet. Huszonöt éve a legfontosabb utak közé tartozott a keskeny, akkor még maka- dám burkolatú út. Reggeltől estig és éjszaka vonultak rajta a gépkocsikaravánok, szekeres írének, harckocsik és gyalogosok. A falú az úton tartotta állandóan a szemét, mint valami barométeren, ami pontosan mutatja a harcok alakulását. Már november eleje óta hallatszott a faluban az egyre közeledő ágyúzás tompa moraja. Aztán amikor már a házak is beleremegtek a Sárok melletti német ütegek tüzelésébe, a falu levonult a pincékbe. Akkor már rendszeresen megjelentek a szovjet repülők is az út, meg a falu felett. Bombázták a felvonuló németeket Beck Dávid akkor volt tizenhét éves. Éppenhogy megúszta a katonaságot. A tizennyolcéveseket már mozgósították. ö így emlékszik azokra a napokra: — Mi Mórék pincéjében húzódtunk meg. Csak etetni jártunk haza. Apámat október végén, vagy november elején behívták, rám hárult a munka javarész«. A faluban németek voltak beszállásolva. Csak lestük, mit csinálnak, mikor mozdulnak? Amikor már a közelünkbe ért a front, egyik nap a németek összeterelték minden házból az állatokat. Szarvas- marhákat, disznókat, lovakat és kihajtották a faluból. De nem jutottak messzire, a szovjet repülők bombázni kezdték őket Az állatok szétfutottak a határban, ott kóboroltak egész éjjel. Másnap aztán sokaknak sikerült hazahozni az állatokat. így mégsem maradtak üresen az istállók. Amikor Főherceglak felől már puskalövéseket is lehetett hallani, akkor délután a németek hirtelen elindultak a faluból. Rettenetes nagy sár volt akkor a faluban. Alig tudták az autóikat a kövesutig kivonszolni, aztán menekültek Villány felé. — Közben a faluban is le-le- csaptak rájuk a repülők, az utat is állandóan bombázták. Másnap, amikor feljöttünk a pincékből és mentünk etetni, akkor találkoztunk az első szovjet katonákkal. Sárosak voltak, ruhájuk átázott, látszott, hogy fáradtak. Végigjárták a házakat, nincs-e valahol elrejtőzött német. Kik voltak az elsők? Nevek? Nem tudom. Az elsők, akikkel találkoztunk, azonnal mentek is tovább a faluból. Néhány nap múlva jöttek i csak újabbak, ök már tovább maradtak, de az ő nevüket sem tudom már. Rühi Jakab bácsi a kukoricadaráló melöl jön elő. ö is a kevesek közé tartozik, akik Ivándárdán érték meg a felszabadulást. Az akkori öregek közül sokan már nem élnek. Mások elhagyták a falut, a németség egy része a kitelepítéskor került el innen. Hogy is volt? Régen volt. Az ember sokat felejt Nevekre már nem is emlékszem, pedig akkor névszerint sokat ismertem a szovjetek közül. Márcsak úgy, hogy Iván, Nyikoláj, szóval a keresztnevüket Akkor még a tejházzal szemben laktunk. Kora reggel volt, amikor kimentem az utcára. A kövesút felől jött az első szovjet katona, akit láttam. Akkor már mindenki tudta a faluban, hogy hamarosan itt lesznek, hát nem voltunk meglepődve, örültünk, hogy szerencsénk is volt. Mert nem voltak harcok a faluban. Szinte csak átfutott rajtunk a háború. Ez a magányos katona aztán bement a tejházba. — Lehet, hogy szólt neki valaki. — Az ajtót alig tudta kinyitni. Egy német feküdt ott. lábait az ajtónak vetve aludt Ittragadt, elaludt, amikor a többiek este elmenekültek. Alig lehetett felébreszteni. A szovjet katona aztán elkísérte a kövesút felé. Később már nagyobb csoportok szállásoltak be a faluba. Minden házban laktak, össze is barátkoztunk. Persze sokat nem tudtunk beszélgetni. Én ugyan tudtam néhány szerb szót, de inkább csak bólogattunk, mutogattunk. És iddogáltunk. Egy hajtásra egy pohár bort kellett inni. Ök is úgy itták, hát mi is. Hát néha egészen jókedvünk volt... Beck Dávid: kár, hogy akkoriban senki sem írta föl az eseményeket, neveket Így már nehéz pontosan mindenre visszaemlékezni. Persze, ha összejövünk, beszélgetünk, azért még sokminden előjön. Dehát nagy dolgok ebben a kis faluban akkor sem történtek ... Ivándárda a hadműveleti térképen egy aprócska pont. Elfoglalásáról valamelyik alegységparancsnok harcparancsában eshetett szó. Nem folytak a faluért véres harcok. Annyi történt, hogy 25 éve, november 20-ára virradó éjszaka az 57. hadsereg katonái elfoglalták Ivándár- dát. Kurucz Pál í k
