Dunántúli Napló, 1969. szeptember (26. évfolyam, 202-226. szám)
1969-09-05 / 205. szám
1969. szeptember 3. Sunanttut napio 1 an kötelezett ség: 16 éves korig A pécsi továbbképző iskola Magyarországon 16 éves korig van tankötelezettség. Az a tanuló, aki tehát — a normális időn belül — 14 éves koráig elvégzi a nyolc általánost és nem tanul tovább, még két évig köteles a továbbképző iskolába járni. — Mindezt az 1961. évi III. törvény mondta ki. Évente 150—200 gyerek Pécsett is, csakúgy, mint az ország más részein, eleinte döcögve folyt a szervezés. — Eleinte a városban öt helyen rendezték meg a továbbképző iskolákat, és három éve történt, hogy a Városi Tanács döntése szerint a Jókai utcai általános iskolában egy helyre összpontosították. A továbbképző iskola azóta igen szép eredményeket ért el. — Hogy mi a célja, mik az eredményei, arról Bencze Györgyöt, a továbbképző iskola vezetőjét kérdeztük meg. — Be kell vallanunk, hogy azok a tanulók, akik sehová nem jelentkeznek tovább tanulni, illetve akiket nem vesznek fel középiskolásnak vagy ipari tanulónak, általában gyengébb tanulmányi eredménynek is. Nevelési problémák is jobban adódnak, mint másutt. Mégis sikerült elérnünk, hogy évente 160—180 tanuló jár el rendszeresen az iskolába, amelynek órái hetente két délután vannak. Pécsett ez idén összesen 2068 nyolcadik osztályt végzett tanuló tanul tovább, ebből 1116 középiskolában. — Továbbtanulásra az összlét- szám 11 százaléka, vagyis 272 tanuló nem jelentkezett. Ha ebből leszámítjuk azokat, akik már a nyolcadik osztályban elérték 16. életévüket, továbbá azokat, akik időközben mégis találtak maguknak valamilyen továbbtanulási, szák- matanulási lehetőséget, akkor az idén kb. 200 hallgatóra számíthat a továbbképző iskola. Munka én tanulás A 14—16 éves fiatalokat maximum 6 órás munkára lehet alkalmazni. Az iskolába azoknak kell jönni, akik napi 4 órát dolgoznak, de jellemző az iskola népszerűségére, hogy jönnek azok is, akik 6 órát dolgoznak. Teadélutánok, kirándulások, közös üzemlátogatások és egyebek teszik vonzóvá az iskolát. De maga a tanulás sem olyan tanulás, mint amilyen az iskolára jellemző. Igaz, a tantervben szerepel az általános iskolai anyag ismétlése, pontosabban pótlása, de inkább például kereskedelmi számításokkal foglalkoznak számtanórán, az irodalmat, az olvasást igyekeznek megkedveltetni, magyar órán, gyakorlati, egészségügyi, köznapi ismereteket igyekeznek nyújtani az életbe hamarosan kikerülő fiataloknak. A tanulók túlnyomó többsége lány, ezért a gyakorlati foglalkozás többsége is háztartási ismeretek, kézimunka, szabás-varrás. A továbbképző iskola mindent elkövet, hogy az idejáró tanulóknak munkát is szerezzen. Már egy sereg vállalattal jó viszony alakult ki, ha négyórás munkaerőre van szükségük, szívesen fordulnak a továbbképző iskolához. — Kapcsolatuk van többek között a Faipari Ktsz-szel, a Fehérnemű Ktsz-szel, a Vegyesipari Vállalattal, az Állami Áruházzal, a csecsemőotthonokkal, a fiúk vonatkozásában pedig a DÉDÁSZ-szal. — Az igyekvő gyerekek sokszor megszerettetik magukat, és bekerülnek később az adott vállalathoz ipari tanulónak. Jellemző szám, hogy tavaly a 160 tanulóból csak kb. 70-en kaptak végbizonyítványt, mert a többiek időközben elhelyezkedtek, illetve továbbtanultak, még közgazdasági technikumba, gyors- és gépíró iskolába és gimnáziumba is bejutottak néhányan. A vállalatok felelőssége Az iskola feladata természetesen csak részben az, hogy segítsen megtalálni növendékei konkrét helyét az életben. A másik feladata, hogy azokat a gyerekeket, akik nyolc éven át közösségben éltek, tovább nevelje, biztosítsa számukra a közösség nevelő erejét, de végezze el azokat a nevelési feladatokat is, amelyek fokozottan jelentkeznek itt, hiszen az idejáró gyerekek zömét a szülők már nem tudják vagy nem is akarják nevelni. Éppen ezen a téren kellene a vállalatoknak — tehát a felnőtt társadalomnak — megérteni a továbbképző iskola jelentőségét. Igaz, hogy a vállalatok azzal tehetnek legtöbbet, ha gondolnak a pályát nem választott, hivatást nem talált gyerekekre, ha lehetőségük van, foglalkoztatják őket, sőt, a hónuk alá nyúlnak, s az arra érdemeseket befogadják az üzemi, vállalati kollektívába. De sajnos, van még egy probléma. A beiratkozás amúgysem szokott csak úgy „magától” menni, rengeteg felszólítás, utánajárás után jönnek csak el a gyerekek az iskolába. Ha pedig már járnak, felmentést kapnak, amennyiben közben hatórás munkát vállalnak. Sajnos, elég sok eset volt, amikor a tanuló megkapta a felmentést, munkába is állt, de egy-két hét múlva sem az üzemben, sem az iskolában nem jelent meg. így „veszhet nyoma” a nevelési szempontból is problematikus tanulóknak, mert a vállalatok soha nem szólnak az iskolának: mi történt a gyerekkel, miért nem jön, nézzenek utána. — Hihetetlen nagy segítség lenne számunkra, ha ezt kérhetnénk a vállalatoktól — mondja befejezésül Bencze György. — Mert bár tanulóink zöme igyekvő, rendes, becsületes gyerek, s meg is állja a helyét az életben, akadhat olyan is, aki később a társadalomnak okoz rengeteg problémát, s akit ma még, közös erővel, könnyebben a jó útra téríthetnénk. H. E. A szereplők angolul beszélnek Brissot: Baracsi Ferenc — OKTATÓFILM-SOROZAT A VILÁGTÖRTÉNELEM NAGY ESEMÉNYEIRŐL — MAGYARORSZÁGON FORGATJÁK A FRANCIA FORRADALOMRÓL SZÓLÓ FILMET IS Tudományos munka — kényszermegoldásokkal Szabálytalan ankét fiatal kutatókkal Néhány érdeklődőt vagy érdekeltet térben, időben — s mindenekelőtt tárgyban — ösz- szehozni, ez lehetne az ankét meghatározása általában, bárha az ankétot megrendezni szokták, nem pedig meghatározni. Rendezésnek ezúttal sem mi nyoma, s hogy a szóban- forgó ankét a különböző helyen és időben kifejtett vélemények akaratlan összecsen- gése révén, rendhagyó módon is létrejött, legkevésbé sem a „vitavezető” érdeme. íme a résztvevők! Dr. Bándi Gábor régész, muzeológus 1967 óta önálló aspiránsként tevékenykedik a tudományos pályán, s csupán „társadalmi munkában” látja el egykori s jövendő munkahelyének, a Janus Pannonius Múzeumnak tudományos titkári tisztét. Dr. Benke József adjunktus, a Pécsi Orvostudományi Egyetem Marxizmus Intézetének fiatal oktatója — ugyancsak aspiráns — ez idáig mintegy tucatnyi írást tett le az Agrártörténeti Szemle, a Világosság és egyéb folyóiratok szerkesztőségi asztalára. Az elmúlt évben egy könyve is napvilágot látott a barcsi Vörös Csillag Tsz életéről, mely magyar viszonylatban az első tudományos igénnyel készült tsz-monográfia. Dr. Szita László, az MTA Dunántúli Tudományos Intézete történettudományi osztályának munkatársa. Egyik szellemi irányítója, társszerkesztője a Pécs-baranyai munkásmozgalom történetének dokumentumait közreadó, úttörő jellegű vállalkozásnak. Stílszerűen egy könyvtári kutatószobában kaptuk „ceruzavégre”, a legegyszerűbb, ha mindjárt neki adjuk át a szót — Társadalomtudományitörténettudományi kutatásokat, bölcsészkar híján is, jó- néhány intézményen belül folytatnak — elsősorban Pécsett A Jogtudományi Kar, a Tanárképző Főiskola történelem tanszéke, az Orvostudományi Egyetem és a főiskolák marxizmus intézetei, az MSZMP Baranya megyei Bizottságának Oktatási Igazgatósága, a Janus Pannonius Múzeum, a Levéltár, az Egyetemi Könyvtár, s végül, hogy hazabeszéljek: a Dunántúli Tudományos Intézet, mind egy-egy jelentős bázisa az ilyen irányú helyi kutatómunkának. Az intézmények összefogásának, hogy úgy mondjam, történelmi hagyománya; vannak nálunk, különben nemigen mennének a dolgok. Egy-egy nagyobb munka elkészítése így sem könnyű, kényszermegoldásokkal küszködünk, elsősorban azért, mert egyik kooperáló intézmény sincs profilírozva a tulajdonképpeni szervezőmunkára. — Tudomásom szerint jó- néhány évkönyv és ehhez hasonló időszaki kiadvány lát napvilágot ma is helyi intézmények gondozásában?! — Igen, ez így van, ám e vállalkozásokat, főként a kis- létszámú helyeken, nem minT T ■ Ol rr fr Vmcze Győző Néhány napja dolgozik ismét a színházban Vincze Győző, a Pécsi Nemzeti Színház festőművésze. — A nyarat Jugoszláviában töltötte, az azt megelőző két hetet pedig Svédországban. Jókai utcai műtermében, seregnyi készülő kép között meséli el, hogyan történt a svédországi meghívás. — Évekkel ezelőtt két képem kikerült Svédországba, itteni ismerősök ajándékozták kint élő rokonuknak. A képeket valahogyan meglátta Gösta Hilding, egy saját galériával rendelkező képkereskedő, és meghívott, rendezzek nála kiállítást. Május végére tervezte, de mivel lassan lehetett csak elintézni a szükséges ügyeket, a kiállítás időpontjában már megkezdődött Svédországban a nyári idény. Ilyenkor kihalnak a városok, mindenki a nyaralójában igyekszik kihasználni az ott ritka és rövid jóidőt. A kereskedő úgy gondolta, hogy ez károsan hat majd ki a vásárlásra. Valóban: elég kevesen jöttek el a megnyitóra. A vásárlások viszont várakozáson feliül sikerültek. Hány képet állított ki? — Negyvenhármat. De házigazdám, aki egyébként vendégül látott engem és feleségemet is, s állta a kiállítás minden költségét, látva a második napon az érdeklődést, megvette tőlem az egész anyagot egy összegben. Saját szememmel láttam, amint egyik képemet pontosan tízszeres áron adta tovább egy stockholmi színésznek ... A kiállítás Borasban volt, ami Stockholm és Göteborg között fekszik, s nagyjából olyan kiterjedésű, mint Pécs, de kevesebb a lakosa. A helyi lap a kiállítás megnyitásának napján nagy képesriportot készített „Győző Vincze” magyar festővel, aki „első kiállítását rendezte meg Nyugaton”. Két hét alatt „story” is akadt. — Megismerkedtem egy valódi gróffal, aki rendelt nálam két képet a vadász- kastélyáról. Mikor megfestettem, kocsit küldött értem, s meghívott engem és feleségemet a kastélyába. Én természetesen gróf úrnak szólítottam, mire ő kikérte magának, és azt mondta: azok az idők elmúltak, ő csak „egy egyszerű gazdag ember”. Vincze Győző egyéves szerződésre is kapott ajánlatot, de nem vállalta. — A klíma se tetszett, as emberek is kissé hidegek. És van egy sereg tervem, amit itthon meg akarok csinálni Most feldolgozom a jugoszláviai vázlatokat, megfestem a Bikali Állami Gazdaságban az őszi nagy lehalászást, be szeretném fejezni színházi tárgyú képemet, amelyen Eck rendezi a Pókhálót, a Pécsi tóról és az Erőműről készítek egy-egy nagyméretű képet, és van egy készülő művem a villánykövesdi szüretről. Április 4-re szeretnék egy önálló kiállítást rendezni. s ezzel hozzájárulni a felszabadulás 25. évfordulójának ünnepéhez. I dig győzik erővel. Igen dicsé' retreméltó, hogy helyenként átengedik a terepet külső erőknek is, persze ki tudja, hogy hány kutatómunkára termett fiatal reked meg — elérhetőbb, s egyúttal jelentős fórum hiányában, legjobb esetben is az egyetemi doktori cím megszerzésénél. A tudományszervezés helyi bázisainak megalapozása tekintetében, érzésem szerint egyelőre csupán a formakeresésnél tartunk, a Megyei Pártbizottság legújabb kezdeményezései, az akadémiai bizottság ügyének valódi ügyyé válása azonban igen jelentős esemény e téren. A gondolatmenet jónéhány házzal odébb, dr. Bándi Gábor muzeológus lakásán folytatódik. — Vidéki muzeológusnak lenni ma összehasonlíthatatlanul jobb. mint — teszem fel — egy évtizeddel ezelőtt, amikor még egészen kézenfekvő igazságokért is harcolni kellett. Állítom, hogy az ún. vidéki problémák gyökerét mindenekelőtt a tudományszervezés országos szintjén kell keresnünk. Nem a pénz kevés, vagy legalábbis nem ezen kell nyafognunk elsősorban, inkább azon, hogy ezt a keveset egy olyan rosszul szervezett tudományág birtokolja, mint a mienk, s a rendelkezésre álló összegek „vásárlóértéke” legalább egyharmadára csökken a nem eléggé súlyozott fel- használás, továbbá a nehézkes és egyoldalii finanszírozási módszerek következtében. Mindenképpen indokolt, hogy a tudományos kutatómunka akadémiai irányítását közelebb hozzuk a vidékhez, mint ez már folyamatban van. Benke József adjunktus is ezzel kezdi, s megint csak néhány házzal odébb, az impozáns uránvárosi „hétemeletesek” egyikében. — A múltkoriban egy rendkívül jelentős külföldi folyóiratféleség egyetlen számáért két napon át kellett hadakoznom — Budapesten, miután hiába próbálkoztam a Pécsi Egyetemi Könyvtárban. A Dunántúl legjelentősebb tudományos gyűjteménye a legjobb akarattal sem tudja járatni a folyóiratot a rendelkezésére álló beszerzési eszközök, s nem utolsó sorban a katasztrofális helyhiány következtében. S hogy mit hiányolok még? Azt, hogy vidéken, főképp a mi tudományterületünkön, alig nyílik lehetőség az aktivitást rendkívül megnövelő emberiszakmai kapcsolatok létesítésére. A rendhagyónak, szabálytalannak titulált ankét „össze- hozója” is jelentős információnyereséggel zárja a vélemény- cserét, s ezt a nyereséget igvekszik rövid úton továbbadni. Remélhetőleg nem haszontalanul. Boda Miklós Baracsi Ferenc a gnilieun alatt Azt mondta Jean Becker, a francia rendező: — Mr. Baracsi. legyen szíves vitesse magát a guillotin alá! v Két héttel ezelőtt mondta Sopronban, s Baracsi Ferenc, a Pécsi Nemzeti Színház művésze még mindig csóválja a fejét, fanyar arccal: — Hát rettenetes érzés volt! Méghozzá szakadt az eső, nem akart szűnni, a filmet pedig forgatni kellett. Sőt Beckerék még ahhoz is ragaszkodtak, hogy igazi francia guillotin- hez méltó módon, egy falemezféle csapódjon ránk és az lökje a fejünket, éppen a guillotin alá, a nyak számára kivágott mélyedésbe. De a legrosszabb érzés akkor kerülgetett, amikor Jean Becker kijelentette, hogy a kivégzést Brissot tábornokkal, Robespierre ellenlábasával kezdik. A filmen én vagyok Brissot. A felvétel negyedszerre sikerült. — Szóval kivégezték? — Két pribék egy szekéren vitt a guillotinhez, lerángattak róla, majd a vesztőhelyre tuszkoltak. A falemez jól fej bevágott — mire a franciák mondták, hogy ez az igazi guillotin és csodálják, hogy a magyar filmes berendezők nem ismerték eddig. A guillotin igazi nehéz és éles, nagy kés volt, ezért rám helyeztek még egy fadeszkát is, a nyakamnál megfelelő kivágással, hogy arra csapódjon. Lenéztem a „fejeknek odakészített” kosárba, piros málnaszörppel behintett fűrészpor volt benne. Brr, — rázkódtam meg, s a következő pillanatban a hóhér rámengedte a kést. Hát mondhatom, még a deszka ellenére^S'v}ól megcsapta a nyakam. A furcsa nyári művészkalandot Baracsi Ferenc annak köszönheti, hogy a szülei már tízéves korában angol nyelvre taníttatták, s mostmár jól beszéli Shakespeare nyelvét. Sőt, kint is járt Stratford am Avon-ban, a nagy angol szülővárosában. — Csak akkor voltam nagyon szomorú, amikor megtudtam. hogy a Stratford am Avon-i színházban Laurence Olivier játssza az Othellót és színész létemre nem volt any- nyi pénzem, hogy megnézzem az előadást. Végülis angol kultúrájának köszönheti, hogy az Egyesült Államok nagy filmvállalkozásának szereplője lett. Az USA egyetemei ugyanis oktatófilmet rendeltek, s ebben az egész világtörténelem minden jelentős eseményét feldolgozzák. Így a francia forradalmat is, méghozzá Magyarországon. Robespierre Pató István volt, a Budapesti Nemzeti Színház tagja, Danton pedig Mádi- Szabó Gábor. Mindhárman beszélnek angolul. Bár a filmet amerikai angol nyelvre szinkronizálják majd, mégis angolul beszéltek, hogy a szájmozgás és a nyelv ritmusa megfelelő legyen. — Egyébként — mondja Baracsi Ferenc — a sorozatban az 1848-as magyar szabadságharcot is filmre viszik majd, ugyanazzal a stábbal, vagyis velünk. Most pénteken este próbáljuk Komlón a szabadtéri játékot, éjfél után kettő körül végzünk, s ha nem tudok kocsit szerezni, akkor kimaradok a filmből, mert szombaton reggel hétkor már Pesten forgatjuk a Napóleonról szóló részt, ahol a hadügyminisztert alakítom, s utána délután vissza kell jönnöm Komlóra a szabadtéri előadásra. Nehéz ügy tehát ez a film- forgatás, de rangot jelent, s azt bizonyítja, hogy — enyhén szólva — nem baj, ha egy színész nyelveket tud. Földessy Dénes
