Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-10 / 184. szám
6 — utflnöimtiBii navtn 1969. augusztus 10. Andrássy Lajos: Kettős kínomba belefeketüíten Kristályvirágok ablakomon, s kívül. Óév múlásán s újnak kezdetén messzebbre Iát szemem, mint hittem hívül e harcos pályán, életem delén. Véremben gyógyszersalakkal s szívemben tisztább tüzekkel, újraéledőn látom magamat Krisztusként feszülten s idvezülten is el nem ért tetőn, kettős kínomba belefeketüíten (ember s istenként róva az utat. magamtól rámmért Kanossal?) led ültem az útkarónál, mely továbbmutat. S tudom már: mihez elszántam erőmet, elegendő lesz, nem több s nem kevés, beosztom ... Rekedt régi hegedűmet vitrinbe raktam ... Múltam ködbe vész mégis távolba nézek — s vakmerőén új hangszert húroz szívem: új dalok (mire kezdettől s mindig újratörtem) telzenilítöje lenni akarok! ’ Ü.j év — a régit őrzöm nem-tagadva s nem is feledve — hozz új láncokat! A költő érzi: lombot hajt tavaszra, zöld-árnyasat a férfiáldozat, s nyílik virág is szúrós tüske nyelvén, dalolhat is a költő, hogyha bírt zokogni sokszor meg sem ért keserven magának s másnak. Tán felszabadít lelkében, eddig szégyenlős-szerényen megbúvó csacska rezdüléseket, s a harcra-éber férfi csók-szclidcn elandalodhat még egy keveset. Üj év! Üj arcú élet, rég kutatlak, epeömlések födtek eddig el, higgadtam — s bízom: éveim ha vannak jobbak, azoknak most már jönni kell! Papp György: Talicskák Fenákel Judit: Széli Margit (Regényrészlet) | _| áromszor is végigolvasta Ben kő János beszámoló1 1 ját, minden írásjelet a helyére tett, minden nélkülözhető kötőszót kihúzott. — Hát ezzel végeztem — mondta hangosan, és hosszút sóhajtott, ahogy a fáradt emberek szoktak. Aztán bekopogott az ajtón, s mindjárt be is nyitott. — Elkészült, Margitka? — Benkő föl se nézett egy másik papírból, csak a kezét nyújtotta a beszámolóért — Talált benne komolyabb hibát? — Néhány apróságot kijavítottam. Persze csak olyasmit, ami nem változtatott a mondanivalón. — A mondanivalóval egyetért? — Hogyne — bólintott Margit —, természetesen. — Köszönöm a fáradságát. Ha gondolja... haza is mehet. Majd holnap ... Margit hevesem tiltakozott. — Nem, dehogy. Négy órakor, mikor letelik a munkaidő. Benkő megint azzal a meglepett pillantásával nézett rá, s kis szünet után mondta: — Ahogy gondolja. Azt hittem, vám még elintéznivalója a gyárban. Szógyelte rámondani, hogy nincs. Sehol nincs semmiféle elintéznivalója. Egy jó kis letolás. Ahogy Feri bácsi leszúrta őket, ha görbén szaladt a tű a ruha széliben. — Hol az istenben jár az eszed, Manci! Mit képzelsz, miért fizet téged a magyar állam, Manci! A fene a kis körmödet, hogy Így belebarmoltál ebbe a sasép kartonköténybe! Van neked lelked egyáltalán, vagy otthon hagytad az anyádnál? A többiek kuncogtak, és azt mondták, hogy az öreg borsot reggelizett. A mozgalomban másként ment a letolás. — Az elvtársnő tudatában van annak, milyen kárt okozott a párt politikájának? Az elvtársnő fölmérte a következményeket? Figyelmeztetjük az élvtársnőt, ha mégegy- szer... Az utóbbi években senki sem szidta az anyja istenit, nem figyelmeztették, nem fenyegették. Csak „ahogygondolja” volt, meg „ajavadatakarjuk” volt, meg „kikészültek- azidegeidmajdottkipihenhetedmagad” volt. Nórával még össze lehetett veszni, de annak is mi értelme? A vége úgyis az, hogy Nóra lehülyézi és rácsapja az ajtót. Aztán másnap kezdheti elölről. Ha szerette volna Suha Bélát, szenvedélyesen össze tudott volna csapni vele. De csak sajnálta. Egy emberrel, aMt sajnálunk, nem lehet hangoskodni. Estefelé végigdőlt a sezlonon, lehunyta a szemét és Lovászi Sándor katonás lépteit hallotta maga mellett. Egy-kettő, egy-kettő — ismerte jól a padlóhoz verődő cipősarok ritmusát. A szűk kis vendégszobában, mikor álmatlanul leste, nyílik-e az ajtó, gyákran számolgatta a feje fölött koppánó lépéseket Egy-kettő, egy-kettő, szünet. Aztán visszafelé megint ugyanaz. — Te is csak a magadét hajtogatod — mondotta Lovászi Sándornak. Így mondta: Te, és néha azt is hozzátette: Sándor. — Mindenki a magáét hajtogatja. Szidod az embereket, mert futnak a pénz után. Hova futnak — kérdezed —, hová fut ez a sok ember, hol keresik a boldogulást? De téged is tanítgat a sofőröd délutánonként, és az udvarban ott áll tükörfényesen a Skoda, rajta a fekete T betű. A többiek téged látnak, terád csóválják a fejüket: ugyan hoPolner Zoltám: Futó tanyavilág Hazám! Búcsújáró szegénységeddel ilt vonulok a puszták sivó porában. Távol a falvak és országutak zajától, az imbolygó petróleumlámpák körmenetében, Nagy, csontos arcok gyötrelmével babonás, seszínű szemek szótlanságával itt vonulok a megbocsáthatatlan magányú sorsok közölt. Fekete kalászok zokognak a dűlök alól. A tanyák felgyújtott máglyáin szalmazsákok tolongó penésze füstölög. Ropognak az izzadságszagú szobák korhadt ablakai és a láng üvegén át behajol egy agyonhajszolt ló szánalmas feje. Zokognak a fekete kalászok: esendő gyökerüket kis, véznakezű A nagy lemeíkczések idején hozzád menekültek föld, kitakart puha melleidre bújtak. Vajon ki oldozza fel a szegénységet* A szél tornácairól kiabálhattok már lázas mezők. Fiaitok elmennek fényhoinlokú városokba hiába is telepítette egykor ide, a nyomor végzetes alföldjeire apáikat az elnyomás pásztorbotja. Búza-illatú hatalom most téged dicsérlek a pusztákról kilábaló szegényekkel, a hold aranytócsáiban álldogáló jegenyéket elhagyókkal, akik az egész országra .karnak rálátni, hogy letelepüljenek végre, hogy hazaérjenek végre. Szepesi Attila: Fölirat hazám, vészek valaha-földje májusi esőben ázz, nagyok közt bámész donkihóle, holnap, meteor-parázs, kölyök, ki fogad közt pipaccsal nézel a lomb alól, fölötted istentelen angyal lebeg, szélfújt dalom. kívül barna dombok, erdők, hegyek, szittyók és nádasok, május, mégis kiáltozom veled emezöben, ahol látomásom vért-szivárgó levél, sehova-úton roppanó avar, mégis remény, virág az évezres palánk alatt Füst terül menekül szétszakad virágzik vörös virradat Fagy zörög ág motoz halkuló rian az álmodó jégfolyó Vasfolyó bronzfolyó kavarog arcomra álmokat takarok Lobbantok kezemből kék tüzet dereng a csillagos mennyezet Simái Mihály: Örökség Ez még nem az idő csak örökbe-kapott Inda anyámról lm a viszerek átkígyóznak lábikráimra ez még nem az idd csak apám halánték-havazása év tükröm elé állok • látom fehér üstökét Iderázza de ez a ránc itt az idő már dicsekedhetnék magas korommal szép húsvér-bolygóm életem ez a halandó történelem nem mérhető csupán a rádiummal Hej dobra ütött árvaság szerelemkacatok rongyruhák rongy-szavak rongy-szivek rongy-idő szán aszét-gyer ekkor-dara bök magamból magammá sarjadok hó szökik slrdogál elpereg suhognak fölöttem nagy egek férfikort vlllámló Virradat varázsolja az arcomat Veress Miklós: Vigalmas Kopasz Márta: Szegedi háromkirályok vá fut ez a Lovászi Sándor, ez a mi kiváló elvtársunk, nézzétek csak, milyen ész nélkül szalad a pénz után. Ne szólj közbe Sándor, én végighallgattalak téged, százszor is végighallgattalak, éveikig csak téged hallgattalak. Én akkor is csak hallgattam, mikor azt mondtad: eridj beljebb egy kicsit. Meg akkor is, mikor nem jöttél többet. Hát én is beleuntam a hallgatásba. Pedig ti mind azt gondoljátok, jó lány ez a Széli Margit, olyan szépein tud hallgatni. De azért ne bízzatok benne, hogy örökké tart ez a hallgatás. Egyszer én is kibeszélem magam, akárhogy ráncolod a homlokod, meg villogsz azzal a hideg szemeddel. Tulajdonképpen már nem félek a szemedtől, pedig szeretlek, mégsem félek, mert tudom, hogy a te hatalmad a mi gyávaságunk volt, de én most már nem félek, hiába fenyegetsz a párttal, a párt se fél tőled, a saját féleséged se fél tőled. Azért kell neki a prémes kabát, meg az autó 1* azért kell, pedig azelőtt örült, ha te voltál néki egy-egy éjszakára, eszébe se jutott, hogy autó után kívánkozzon. Nékem még most is elég lenne belőled annyi, amennyit rámpocsékoltál magadból, de nem érsz rá, hogy is érnél rá a sok futkosástól, az autóvezetést is meg kell tanulni, hisz a Skodát belepd a por az udvaron, a feleséged Mába csattogtatja az ajtaját, hogy mindenki lássa, ez a Lovászi Sándor Skodája. Hát csak futkossál, szaladj a többivel az autód után, aztán a még drágább autó után, aztán a legdrágább autó után, aminek aranyból van a fityegője, rohanjatok csak, hátra se nézzetek, mert legelöl megy a legeslegdrágább autó, hiper benzin hajtja, gyorsabb mint a rakéta, és a kereke száz kilométernél azt énekli, hogy rontása tört ránk a dúló viharnak. Ott száguld elöl az összkomfortos kommunista autó marxista világnézettel bélelve, mozgalmi dal kísérettel. Nem, nincs jogod félbeszakítani engem, én annyit hallgattam érted, hogy nincs jogod elém állni, ha egyszer istenigazából kibeszélem magam... A. z+án kinyitotta a szemét, izzadt tenyerét beletö' ' rölte a sezlomtakaróba, és azt mondta hangosam majdnem szótagolva: — Vén marha vagyok. Tóth Béla: Tisza (Részlet) MELEG Június végi, július eleji napokon, alkonyattájt, mint felhőtlen égből lezúduló hózápor önti el a víz színét a tiszavirág. A jelenséget kétezer évvel ezelőtt írta le Arisztotelész; hogy tűnt fel kísérteties alakjuk a Hypanisz folyó habjai felett s hogy hanyatlott visz- sza halandó testük rövid szerelmi tobzódás után a vízbe. Még a Tisza mellett is sok ember él, aki a vízvirágzásról pusztán a nagyon ismert, émelyítő melódiájú műdalból szerzett tudomást. Temető a Tisza, mikor kivirágzik, millió kis lepke színe fölött játszik, egy sem él odáig, míg olvasok százig, temető a Tisza, mikor kivirágzik. A dal szövegéből, ez igaz, a tiszavirágról a leglényegesebb dolog kiderül. Milliónyi rövid életű lepke, amit tiszavirágnak ismer nemcsak az Alföld népe, de a szakirodalom is. Akinek szerencséje volt gyönyörködni az évenként két-három napon át, abból is egy-két óráig tartó tiszavirágzásban, azt két dolog ragadta meg. A kánikulai melegben lezajló hóhullásszerü cikázás az egyik. De torokío- góbb a látvány másik oldala, a rövidéletűség. A tiszavirág emberi szemmel láthatóan csak percekig él, a szerelmi nász beteljesülése után elpusztul. Az ember hajlamos arra, hogy a tárgyak, más élőlények sorsát belelássa a sajátjába. A tiszavirág párzás utáni azonnali elpusztulása megdöbbenti az embert. Milyen szép, milyen tragikus, milyen szomorú. AKÁRMILYEN hihetetlennek tűnik, a tiszavirág előbb létezett, mint maga a Tisza, Amikor ez a rovar már szinte mai mivoltában az egykori Európa borostyanercieát
