Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-31 / 201. szám
1969. augusztus 31. 7 3Un-»v-‘ -rcrirtmüLt napio % ZELK ZOLTÁN: NYÄRVEQI vers Az alkonyt nap köszörükövcn szikrázik még a Badacsony, de már közel a perc, melynek vezényszavára a környék fecskéi seregbe gyűlnek s elkezdődik a gyönyörű gyakorlat. Nem lepkét, legyet, szúnyogot kutatnak a lég rrpedéseiben: az ősi huzalt keresik, mit két óriás csőr tart kifeszltve kegyek, tengerek s a csillagok porában matató emberi értelem fölött. S elindulnak. Miként százezer éve. Miként tavaly. A boldogtalanak, kiknek hazát és eleséget a nyár ad csupán, kik esuszamló szelekben. déli tűzvészben és a záporok szögesdrótjai között menekülnek a véreres szemű évszak elől. Nem igy a táj. A tó s a fák radarja ha jelzi is már a messzi telet, most vetkezik, öltözik igazán csak kert és hegyoldal, most próbálja föl a színeket, miket lábukhoz hordott kétszáz s nehány hajnal és alkonyat — s egy ág se int a távozók után. S hogy ők visszanéznek csak egyszer is? Ki tudja azt. KENDE SÁNDORNÁL — Nagyon hiányzik az, hogy nem tudunk a hasonszőrűekkel elbeszélgetni. Egészséges klubéletet kellene teremteni a művészeknek vidéken. Azt szeretem Szig- ligeten az alkotóházban, hogy reggeltől estig dolgozom, de amikor fáradtan beszélgetni akarok, akkor írókkal talál- kozhatom, csak le kell mennem az emeletről. Az igaz, hogy az ilyen társasélet senkiből nem hozza ki a művet, ha valakiben nem fogamzott meg, de egy önálló klub elkelne. Helyileg nem is a Jelenkor szerkesztőségére gondolok, hiszen az munkahely. Persze napjainkban van egy sokat emlegetett atomizálódás világszerte, de vidéken nem csak erről van szó. Sokmindenről lemarad az ember, távol a fővárostól. Itt van éppen a Magyarország felfedezése c. sorozat, amelyre már kiosztották a megbízásokat. Viszont ki tudta, kérdem én, hogy ilyen sorozat indul? Vagy Pesten tudták-e, hogy vannak azért vidéken is erre alkalmas emberek? Pedig egészségesebb irodalmi és kritikai élet esetén külön feladata lehetne a .vidéknek”: a fiatal írók felkarolása, a „bábáskodás”. Ma már ugyanis egyre ritkábban fordul elő, hogy a kezdő beállítson a „mesterhez” egy kézirattal, s másnap már fel is fedezzék. Kende Sándor egyik vá- lászlott hivatása a könyvterjesztés. 1966 óta a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat dél-dunántúli területi instruktora, igy több megye is hozzá tartozik. — Ném csak úgy függ ősz- sze ez a munka az írással, hogy könyvekkel kell dolgoznom, hanem úgy is, hogy rengteget utazom, s közben gyűjtöttem az anyagot. Ha a vonatban a szemközt ülő utas elkezd beszélni, mindig kibukik belőle egy izgalmas életsors, szinte kész novellaként, hiszen a vonatban nincs idő, hogy az egész életét elmondja. Szűkre kell szabni a cselekményt. Négy fal között nem lehet ma írónak lenni, valahol be kell szívni a kor levegőjét. Erre ad lehetőséget nekem a munkám. Sok más mellett ezért sem vállalnám, hogy szabadúszó legyek. S ennek köszönhetem azt is, hogy Pécsett vagyok. 1849- ben úgy jöttem ide, hogy néhány hétig maradok". A Könyvterjesztő Nemzeti Vállalat megbízásából államosítani kellett a hálózatot. Az volt a terjesztésünk hőskora, bár az államosítás cseppet sem volt kényelmes feladat. Emlékszem, közvetlenül az államosítás után a Széchenyi téri Szent István könyvesbolt kirakatában együtt voltak az imakönyvek és kegytárgyak a Lenin kötetekkel. Volt is elég kárunk a különféle „felékezetek” kirakatbetöréseiből, cégtábla ledöntéseiből... Az emlékezés húsz év távlatából hangzik el, Pécsett, ahol végül letelepedett, a Rákóczi úton, egy padlástérben kialakított lakásban, kilátással a székesegyházra és egy hordókkal telezsúfolt udvarra. A „barlang”, a dolgozó- szoba tiltott terület. Még a feleség is illő kopogtatással hozza a kávét, ha a férj dolgozik. Egy eredeti Krúdy kézirat a falon, keretben. Egy ablak a lichthofra. Tengeri kagylók Olaszországból. „Az egyik még búg is” — mondja az iró. — Azzal hitegetem magam, hogy a majd ha nyugdíjba mentem, akkor újra nekifogok a Lilith fiai c. 1948-ban megjelent regényem témájának. A mítoszból is ismert történetneík, mely szerint Ádámnák nem Éva volt az első felesége, hanem Lilith. Jelenleg két regényre van szerződésem, közülük az egyik már a nyomdában van. Sze- relmetes barátaim lesz a címe, a Szépirodalmi kiadónál jelenik meg. Hogy miről szól? Három tehetséges ember, az egyikük nő, együtt indul a pályának. A férj és feleség Olaszországba kerül, s bár életüket tették egy munkára, mégis egyéniségük feladására kényszerülnek. A férj világhírű lesz, de sikerét rutinmunkával éri el, a feleség pedig, engedve a társadalmi szokásoknak, otthagyja a munkáját. A harmadik az itthonmaradó, átéli 1956 megpróbáltatásait, majd letöltve börtönbüntetését, kint, külföldön döbben rá a felismerésre, hogy mit kell tennie. A tennivalókra, amelyeket csak itthon lehet elvégezni. Ennyi, kurtán, a történet. A másik regényem a Kozmosz könyvek közt fog megjelenni, Tüzek a téren a címe. Fiatalokról, kamaszokról írok benne. Galeriről, ha úgy tetszik, de nem a rossz értelemben vett bandázásróL Abban a válságos periódusban vizsgálom meg őket, amikor különösen kíváncsian figyelik a felnőtteket, és sajnos, a felnőttek cseppet sem olyanok, hogy segítséget nyújthatnának nekik. Fiúkról lesz szó a könyvben, mert hiszem, hogy fiúk esetében a nemi érés időszaka legalább olyan válságos, mint a lányoknál, de mi előszeretettel foglalkozunk inkább a lányok problémáival. Ha megjelenik, ez lesz a tizedik kötete. Az első, a Három Lázár még 1943-ban látott napvilágot. A kerek számnak — bár az irodalmat nem mennyiségre mérik — ünnepi hangulata van. MARAFKÖ LÁSZLÖ M I IRT SZÉP? RÉTI RÉTI ISTVÁN: Kenyérszelő. 1906, vászon, olaj, 54x65 cm Sokan Réti legszebb képének tartják. 1906-ban festette, miként nagyobb méretű párdarabját, amely a Réti- monográfiát író Aradi Nóra szerint összefogottabb, rétibb. Szubjektív ellenvéleményt szerintem szembeállíthatunk e racionális okfejtéssel Véleményem szerint a pécsi kép éppen vázlatosabb, egyben színgazdagabb megjelenítésével őrzött meg több frisseséget abból a vonzóan megkapó hangulatból, amely a képből csak úgy sugárzik felénk. Mindenképpen Réti egyik főművének tekinthetjük. Érdekes, talán éppen azért, mert hosszú évtizedeken keresztül volt a kép magántulajdonban, alig szerepelt eddig kiállításon (a Tompagyűjteménnyel került a Modern Magyar Képtár birtokába). Réti István festői oeuvre-je nem túlságosan nagy, keveset festett — túlságosan kritikus volt önmagával szemben —. Amellett azonban, hogy kitűnő művész volt, halhatatlan érdemeket szerzett pedagógiai, művészetszervezett munkásságával. Egyik alapítója, majd tanára lett á Nagybányai Művésztelepnék. Később, mint a Képzőművészeti Főiskola professzora, festőgenerációkat látott el gazdag szellemi útravalóval. A pécsi múzeumban egyébként jelentős kis együttes képviseli festészetét. 1899-ből való Jókai Mór portréja, 1901-ből a Napos táj boglyákkal, 1904-ből önarcképe, 1906- ból a szóbanforgó Kenyér- szelő, ugyanebből az évből a Nagybányai táj házakkal, 1918-ból a Nagybánya (Árokpart), és végül 1921-ből a Klastromrét (Szinte valamennyi festmény a Tompagyűjteménynek köszönhető). Zsánerkép is, enteriőr is, csendélet is. Témájában a mindennapi cselekvés egyszerű mozzanatát örökíti meg. ‘Idős hölgy — a művész nagynénje — áll a szobában, a kép középterében. Lilás-fehé- res csíkozásé blúzban, fején kendővel, kezében kenyér és kés. A szobabelső biedermeier hangulatot áraszt. Ívelt támlájú kanapé jobbról, balról ovális asztal, mellette hajlított támlájú székek. A fal sötétebb, elmosódottabb, egyhangúságát a falióra és a két kép geometriája bontja meg. És a sötét tömegű ajtó foltja, mely szinte keretezi, egyúttal ki is emeli az emberi alak derűs, hangsúlyozottan megvilágított foltját. Az árc finom, öreges vonásait, a mozdulat lágyságát gazdagon ámy*lt festóiséggel ábrázolja. Az emberi alak mellett fő szerepet kapott a kép bal oldalára kerülő terített asztal is. Ez a kép talán legjobban megvilágított része, ha Ilyen fokozatokat egyáltalán megkülönböztethetünk, annyira egységes összhatásában. Az abrosz és a rajta levő porcelánok fehérségét pasztell színekkel fogja össze, bravúros színgazdagságot ér el a szinte azonos színen belül is. Ez pedig annak túd- ható be, hogy lazúrosait fest, vagyis úgy viszi fel egymásra á festékrétegeket, hogy azoknak árnyalati eltérései i» áttetszenek egymásom. A kép zsáner-enteriőr- csendélet hármassága szorosan összetartozik, szerve» egységet alkot, bár külön-kü- lön is értéket képviselnék. Együttes erővel fokozzák a kép hangulati erejét. A részr letek finomsága nem aprózza el a látvány egészét. Olyan ez a kép, hogy minden a helyén van, a képi egyensúly, a kifejezés intenzitása szinté tökéletesen egybevág. Minden állandó bernié és fenséges, szuggeráló és atmoszférát érzékeltető, ugyanakkor valóságot újrateremtő. Lehet, hogy pont ezek az igazán nagy művek ismérvéi? Rotnváry Ferenc A nagyság az emberben ' ' sohasem hivalkodik, hanem rejtőzködik ... Ki látta a kis Misit, — — legkisebb az osztályban — amint megy hazafelé a sötétedő pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után, fülében az énekóra foszlányai: „Pásztortüzek égnék mesz- sze...”? — kérdi a költő egyik versében. — Ki látta? Senki nem vette észre. De nem látták, nem akarták látni akkor sem, amikor Misiből Mihály lett. Ki látta? — Én mindig látom, amint a Széchenyi térről, a Nagy Lajos Gimnáziumból jövet az esti szürkületben balra befordul a sétatér felé. A pezsgőgyár házának sarkán egy gázláinpa nyúlik a járda fölé, s meleg, sárga fényt dob a kisdiáig hátára, míg elmegy a dóm* előtt. A nagy rajztábla vitorlája aztán újra balra fordítja lépteit, hogy a Landler 8. — akkor Klimó utca 16 — számú házban eltűnjön. A nagydiákkal pedig, már rajztábla nélkül, ahogy a Varady Antal utcán fordul balra, hogy a Zrínyi utcára néző kis diákszobájába térjen. Ekkor mar a ciszterciták gimnáziumában a szelíd és kissé félszeg Mihály lépéseit Janus Pannonius labanyomába igazították, s az önképzőkörbe hosszú tanulmányt írt a másik Mihályról, az éppen mo évvel előbb született Vörösmartyról. Az AiHARMINC ÉVES A „JÓNÁS KÖNYVE u földön virrasztó, kötelességet teljesítő pásztortüzek- kel lelkében, s Vörösmarty ihletével így lépett be a magyar Irodalomba. A nyolc osztály elvégzésével a zirciek gimnáziumából kikerülve Mihály humanizmusa az ifjúság tobzódásával dionizosti, pogány, lázadó lett. Tüzelt a reneszánsz oltárairól hozott lángokkal táplálta. Az első világháború idején már tanár, s ekkor már így is és mint költő is szembeszáll az „Eduardoknak éljenektől zengő poétákkal”. A tébolyult nacionalista háború ellen harcól: „nem magamért sírok én, — írja — testvérem van millió”. Tisza Istvánék hazaárulónak bélyegzik. A Tanácsköztársaság aztán, mint arra legméltóbbat, a budapesti egyetem magyar tanárává nevezi' ki. Babits Mihály pedig a katedráról még messzehangzóbban az öntelt nacionalizmus történelmi veszedelmeiről érteketik. Horthyék ezután — akik szülővárosában, Székszár- don is az egyik legnagyobb vérengzést vitték végbe — természetesen ismét hazaárulónak bélyegtik, s egyszersmind mindenféle tanéri működéstől is eltiltják. „Alig van magyar költő, akit annyi félreértés kísért életében is, halálában is, mint Babits Mihályt” — írta nemrég Illyés Gyula. Valóban, a két háború alatt és között Babits üldözött sorsán, elnyomott egyéni életén pontosan lemérhető a nyüzsgő, vakbuzgó fenevadak gyávasága és erőszakossága .,, Ln, ha találkozom a far- kasokkal, mindig csak á költő kezét keresem. A költőét akit gyakran „oszlopos szent”-nek Is csúfoltak, pedig csak magányos volt, nagyon magányos a farkasok között A költőét akinek mindig másokért kell élndé. S Babitsnak éppen ezért lett különös dráma az élet. Mert a költő sohasem rendelkezik önmagával: mindig a Belső Hang szerint kell szólnia. cselekednie. Babits sohasem menekült. Akkor sém, amikor már a humánumellenes erők életveszélyes dübörgéssel vonultak feL Alit, figyelt, virrasztott s ezt némán sem tehette, mert így a gonoszság cinkosa lett volna. Ki kellett kiáltania figyelmeztetését átkát éá ellenkezését: védelmeznie kellett az emberséget, a humánumot. S mikor 1939 szeptember 1-én hajnali 4 óra 45 perckor eldördültek az első fegyvereit, Mihályból Jónás lett: az apokaliptikus látomás, a totális háború megérzett szorongat tatásai kisajtolták belőle a könyvet, a fenséges zengzetű, vérzőszavú művet, az utolsó gyönggyé szenvedett alkotást, mely egész életének foglalata, s bizonyosan a világ egyik legnagyszerűbb allegóriáját. Egy nagyon tragikus kor katasztrófákkal teli élményanyaga sűrűit a Jónás könyvébe, egy koré, mely 71 állam 1700 millió emberének háborújává fejlődött és 18 millió ember pusztulásával végződött. Babitsnak, aki a műveltség és békesség megtestesítője volt, aki teljes életében az élet szépségeit szerette volna ápolni, s mint kis pásztortűz az emberi egymásmellettélés áldott elvein szeretett volna őrködni, öregen és betegen, népét féltéé prófétaként kellett lobognia és jajongnia. 1939- ben az óriás cethal: a betegség „nyálkás hús-záraiba zárta”. Érti, nincs már sok idéjé vissza, s roncsolt gégével is el kell még kiáltania a figyelmeztető szavakat, le kell lepleznie Ninive farkasait, el kell átkoznia azt a bűnös embertelenséget, amitől annyit szenvedett.. S mindezt bátran, a katasztrófák hullámverésében, a gonoszság kellős közepén. S éppen ő kapta a Belső Hangtól ezt a feladatot, ő, aki vilógéletében nem volt harcias természet, aki „rühellé a prófétaságot”. Ám az Űr, az Egyetlen Ür, a Lelkiismeret parancsára Jónásnak engedelmeskednie kellett, s ki kellett hirdetnie mondanivalóját még akkor is, ha miatta a „feddett nép megkövezné”, ha a „ninivei hatalmak” beléfojtanák a szót... I áttam Ninlve romjait *-* Drezdában, Lipcsében. Budán, s míg a tépett falak, iszonyú pusztulások törmelékei között álltam, körülöttem állandóan a sok míves és mimes, árus és vámos, hatalmas és hatalmaskodó sunyin és villogó fogakkal lihegett... S bátorító kezet keresve minduntalan azon kaplam magam, hogy Babits-versek között motoszkálok, sorokat keresek, s egyszercsak egészen tisztán, kristályosán, s azóta is mindennap, állandóan hallom: „ • • • Többet, örökké többet, amíg élünk!” HARCOS OtTÖ
