Dunántúli Napló, 1969. augusztus (26. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-17 / 190. szám
1 Dunantau napio 1969. augusitus 17, Várhelyi József: Jelek a végtelenből A szobában csak a tévé képernyője fénylett. Az óra sugárzó körón vidáman lopakodott előre a másodperc- mutató, s a doboz halkan dünnyögött valami álmosító muzsikát. Kellemes meleg áradt, a kissé félrehúzott függöny mellett berezgett az utca fénye. Időnként elmosódott hangok, léptek kopogása szűrődött a lépcsőház felől. Az emeleteken kinyitott vízcsapok meghersegtették a falakat. Lefekvéshez készülődött a ház. Rozálka hálóingben, mezítláb állt a szoba közepén, és egyszerre érzékelt mindent. Pedig nem is figyelt semmire, csak befelé hallgatózott önmagába, élvezte az idegeiben borzolódó jó érzéseket, a tompa fényeket, az érkező apró zajok hullámverését az agyában, a hálóing langy érintése nyomán végigfutó vibrálást a bőrén. Rozálka nagyon szeretett így álldogálni. Ilyenkor úgy érezte, hogy egy csodálatos lokátor, amely mindent felfog, ami körülötte létezik, sőt, ha akarná, odasereglenének köréje mind a bútorok, a virágok, egy intésére énekelni kezdenének a falak. A hálóínget is szerette. A pizsamával együtt a gyermekkorát is levetette, amikor férjhez ment — mondotta egyszer — meg különben is, a hálóing asszonyi méltóságot kölcsönöz a nőnek. Persze ezen Jupi csak csúíondároskodott, és rögtön felállította ellen-elméletét, aminek ürügyén olyanokat mondott, hogy a borostás kaktuszok is elpirultak volna. De nem kell komolyan venni. Például őt se Rozálkának keresztelték, szép komoly neve van, Csendes Márta. Csak hát egyszer, amikor a haját két kis cicafarokba fonta, mint kislány korában, Jupi majd megpukkadt a nevetéstől, és kijelentette, olyan, mint Rozálka a tanyai iskola első osztályából. Azóta rajta ragadt a név. A fürdőszobában valami csörömpölt. Rozálka ezt is úgy érzékelte, mint a többi neszt, csak egy rezzenésnyit elmosolyodott. Jupi biztosan levert valamit, hát hogyne vert volna, amikor olyan ügyetlen. [-> ersze. Jupi se ezen a néven szerepelt a matrikulában, * hogyan is lehetne ilyen mulatságos neve egy komoly tanárnak. Vass János a becsületes neve. Félelmetesen tudja a történelmet, és szenvedélyesen érdekli a politika. A zsebéből folyton újságok állnak ki, és mindenféle cikkeket meg tanulmányokat ir. Amikor benn, az üzemben mondják, hogy olvastuk ám a férjed írását, Rozálka szerény arcot vág, de belül nagyon büszke, és olyankor megengedi, hogy Jupi Jupiter legyen. Pedig csak ő találta ki, hogy barátainak megmagyarázza csúf nevét, amit Rozálka ragasztott rá. Topor András: V ariációk a vízről Még udvarolt János — udvarolt!, tudott Is ő udvarolni! — amikor egy hosszú sétájuk alkalmával (különben mindig hosszú sétájuk volt, ami abból állt, hogy Málta belekapaszkodott János könyökébe, és zötyögött mellette, mint egy utánfutó), hogy ugrassa a szótlan fiút, ránevetett: — No, mit jelentett ma az UP1? János felhorkant, és felvilágosította. hogy az nem upi, hanem ju-pi-áj. Mártika megsértődött, és ráöltötte a nyelvét a nagyokosra: — Jól van, te Jupi! — János ezen úgy meghökkent, hogy még máig is nevetnie kell, ha megrökönyödött arcát maga elé idézi. Azóta is ez maradt, a barátai előtt úgy magyarázta meg, hogy az a Jupiter rövidítése, mert ő akkota úr otthon, mint a villamos főisten az Olümposzon Dünnyögött a muzsika. Rozálka felkuporodott a megágyazott rekamiéra, úgy, ahogy az igazhivők szoktak leborulni a müezzin kiáltására. Arcát belefúrta a frissen mosott párnahuzatba. Rozálka ezt is nagyon szerette. Nem győzte magyarázni a hitetlenkedő Jupinak, hogy gyermekkorában mindig így szokott elaludni, és az valami felségesen jó dolog volt. Most csak akkor űzi ezt a szertartást, ha friss ágyat húz, mert annak az illatát imádni kell. És úgy el lehet ringatózni benne, mint ahogy az egész lakásban, amely ugyan nem több egy szoba összkomfortnál, de még egyen elférnek benne majd. Mert Jupi, azaz ebben a vonatkozásban János, azt mondta, hogy jövőre eggyel biztosan többen lesznek. És ha ő mondta, akkor úgy is lesz. A muzsika elhalt, a lépegető mutató finom füttyöket hallatott. A tévé-híradó következett. Rozálka fel se emelte a fejét, mégis tudta, hogy Jupi ott áll a fürdőszoba ajtajában, a szája szélén fehérük a fogkrém habja, s nyomban kérdezni fog: — Rozálka, mi lesz a híradóban? Így aztán még el se hangzott a kérdés, már mondta is: — Csúnya, buta emberek csúnya, buta dolgokat művelnek egyrészt, okos, jó emberek okos, szép dolgokat művelnek másrészt... t^ozálka ezt egy szuszra hadarta, és oda se figyelt, mit istentelenkedett vissza a párja. A vánkos átmelegedett az arca, a melle alatt, jól érezte magát, tovább akart gondolkodni. Igen, akkor is így dünnyögött a televízió, ö már kissé álmos is volt, de Jupi biztatóan rámosolygott és átnyúlt, hogy megsimogassa. Forró tenyere a mellét ért?, és ő később már csak arra eszmélt, hogy valami jelek érkeznek a végtelenből... Amikor pedig a képernyőn fel- sugárzott a semmi fehér fénye, Jupi szeme úgy égett, akár a csillag, és azt mondta: — Meglátod, kislány lesz, olyan, mint le voltál kicsi korodban. Két cicafarokba fonjuk a haját, és tizenhárom szeplő lesz az orrán. Azóta Rozálka sokat gondol erre, és az esti álldogálások, meg a mohamedán álmodozások új színekben tündökölnek, s néha azon tűnődik, nem lenne-e becsapás, ha mégis fiú lenne, és az apjára hasonlítana. Ezen még gondolkodni fog, határozta el újból, amikor kopogtatást érzett a háta közepén. — Talán odébb vinné, kartársnő, a mérhetetlen hátulját! Rozálka pontosan tudja, hogy anatómiája szinte tökéletes. Nem sértődött meg tehát, hanem ahelyett, hogy mozdult volna, feltételt szabott. — Csak akkor, ha dörmögsz, amikor bemászol. Ez is olyan játék volt, amit Jupival nagyszerűen lehetett játszani. Dörmögött, brummolt, amikor a fal felőli részre bevackolt, és sose lehetett tudni, komolyan csinálja-e vagy csakugyan játszik. — De előbb fújd el a tévét, álmos vagyok. Ha Rozálka álmos, nincs erő, ami ébren tartsa. János tehát odaballagott a készülékhez és engedelmesen legombolla. Mire beóvatoskodott a helyére, Rozálka már aludt is. dakünn egyre sűrűbben szövődött az éjszaka. Nagy, várakozó csend ült a világra. És amikor a lámpák fénye sápadni kezdett, a kukások megdöndítették kannáikat a kapu alatt, Rozálka megmocorgott, mint az álmában pity- tyegő madár. — Ugye, de nem tizenhárom lesz... — motyogta, és boldog szuszogással aludt tovább. PÁL JÓZSEF VERSEI Mi marad? S mi marad annyi önkinzás után? — Elég volt, nem is csüröm-tekerem tovább, hanem kimondom kereken, a közöny az, mi nyakörv a kutyán: spárgát rá, s ciháinak vele. Az ám, barátaim, kis mocskos tereken, betonutakon, kristályereken menni végig, és megkötve, sután. Ez bánt cs az, hogy nem mint fürge róka, ha erdőn kemény vascsapdába lép, lerágja lábát, ezt a kötelet nem rághatom át. Csak mint egy anyóka, kinek már nincs Ínyén foga se ép, motyoghatom: — fiú, mi lesz veled? M utatványosbódé Talpam nyomát megtalálod a Himaláján jégcsillag nőtt ki belőle és csillog hőcsillagok között látod óceánok mélyén jártam a mélységnek kitártan s elhozott lovam egy polip a jelenkorig melyikünk a nap s a bolygó mindegy vagy a pálya fontos kapcsolat e páva-bokros mint kölykét a fiabordó féltve cipellek magammal hisz fölverte már a hajnal sátrát fölénk fénylik a kezünk is s megérkezünk Önarckép 1967-ből Vagyok aki voltam leszek aki vagyok kérésre tárult tenyér adni kinyújtott kéz Örsi Ferenc: Romulusz és Rémusz Llktorok: (Romulusz elé kísérik Rémuszt.) Romulusz: (némán int a lik- toroknak, akik eltávoznak): Ülj le, Rémusz! (Mutat a falra.) Rémusz (keserűen): Kedves vagy. (Leül, és a közönség felé néz.) Romulusz: némán nézi testvérét, ,. aztán ő is leül melléje) Hajnal óta talpon vagyok... Rémusz: Sajnállak .. . Romulusz: Kialudtad magadat? Rémusz: Köszönöm ... igen . .. Romulusz: Mit álmodtál? Rémusz: (vállat von) Nem emlékszem pontosan ... Veled volt valami bajom ... Azt hiszem, az a visszatérő álmom volt. .. tudod ... a tejről... Romulusz: Vitatkoztunk? Rémusz: Mint mindig, mióta az eszünket tudjuk... igen, az a szokásos álom... magam sem tudom pontosan, hogy emlékszem-e rá, vagy Laurencla meséje alapján képzelem el... a farkas alatt voltunk és veszekedtünk. Te mondtad a magadét, hogy milyen hasznos a tej; mert erősek leszünk tőle ... (sóhajt) én meg a magamét, hogy milyen jó a tej, mert kellemes íze van ... ez volt... Romulusz: Mint egész életünkön át (Drámarésziet) Rémusz: (nyel egyet) Igen ... Romulusz: Laurenciával találkoztál? Rémusz: Haragszik rám .. . Romulusz: Ki kell békite- ned ... Rémusz: (komolyan felé fordítja tekintetét) Mikor? Romulusz: (előrenéz, némán) Rémusz: Ez előbb-utóbb várható volt... csak most, hogy bekövetkezett — furcsa. Minden más értelmet kap ... Magam sem hittem volna... A víz új ízt... a szélben más zene szól... A szoba fehérre meszelt falán az árnyékok képekké rendeződnek ... furcsa — mondom —, furcsa ... Romulusz: Az ember mintha ingoványra tévedt volna... az eddig szilárdnak m hitt talaj süppedni kezd... kiszámíthatatlan erők emelik a lábát... kapaszkodni próbál fák törzsébe, folyondárokba — és valamennyi síkos, mint a kígyók bőre. Rémusz: Rossz álom ... Romulusz: Itt az ébredés nem hoz megkönnyebbülést. Rémusz: Ki tudja? (Hosszú hallgatás következik.) Romulusz: Rémusz... én szeretlek téged! Rémusz: (feléje fordul) Tudom, te hülye! Romulusz: Reggel szerettelek volna megpofozni .. most meg ... Rémusz: Halálra fogsz ítélni. Romulusz: Rémusz ... Rémusz: (nem engedi szóhoz jutni) Ne szabadkozz! Ostobaság lenne ... Tudtam a törvényt! Hisz éppen az bőszített fel... Túlságosan tömény volt... mint a szesz... amelyik azonnal a fejembe száll... Azóta minden megy a maga útján. Romulusz: (felugrik) Ha Ce- ler nem csikarja ki azt a törvényt... Rémusz: (utánanyúl) Ülj le! A Uktorok meg ott a távolban az emberek (mutat a nézőtér felé) azt hiszik, hogy most félelmetes összecsapásban védem magamat, és te rám olvasod minden bűnömet, ami idevezetett. — Ez lenne a szokásos dráma... Pedig csak sajnállak, Romulusz ... minden hiábavalóságért sajnállak... Tudom, te meg engem sajnálsz ... De tehetsz-e ennél többet? S tulajdonképpen magad sem tudod, miért sajnálsz, mint ahogy én sem tudom, hogy miért sajnállak. Mindketten vak eszközei vagyunk a sorsnak, és ügyés emberek majd tőkét kovácsolnak belőlünk. F.z ellen semmit sem tehetünk. Romulusz: De tehettünk volna. Rémusz: Ha meg sem születünk. Nézd, Romulusz, én ma sem hiszek semmiben. Az élettől is csak mint egy megszokott állapottól búcsúzom. Ez a búcsú — hidd el — csak hangulatokat, furcsa, új hangulatokat ad neki, de értelmet nem. Romulusz: Ha neked adják az istenek a kedvező jóslatot, ha te építheted a várost — nem válsz ilyenné. Rémusz: Az istenek nem véletlenül adják jóslataikat. Bizonyára vannak olyan korszakok Romulusz, amikor a tej hasznát látó emberek kellenek. Romulusz: Ha türelmesebb lettél volna. .. még néhány év, és azt építheted, ami tetszik. Rémusz: Mindig csak néhány év választja el az embert a beteljesüléstől. És ha elérkezik netán: nemegyszer rosszabb. Romulusz: A beteljesülés? Rémusz: Igen, mert amíg küzdesz érte, erőt ad, előrevisz a vágy, s amikor elérted, rád tör a rettegés, hogy elveszted. Romulusz: A rettegés gondolkodásra késztet, s a gondolatok megmutatják a menekülés útját. Rémusz: önmagad elől sohasem menekülhetsz. Ne.. ne szólj közbe, hadd mondjam el: én nem a szabinoktól és nem tőled félek, Romulusz, hanem Önmagámtól. Ha most — bármilyen furcsa is lett minden — egykedvűen fogadom a halait: önmagámtól próbálok menekülni általa. Az én számomra az élet mindig furcsa hallucinációk ke- vergése volt. Ezer felől érkező hatások rendszertelenül kavargó, kegyetlen játéka, amelyben minden csak délibáb, bizonytalanság. A halál az egyetlen bizonyosság. Romulusz: Mert sohasem mertél hinni semmiben. Rémusz: (egykedvűen) Hinni? Te, aki a legkézzelfoghatóbb dolgokat akarod végbevinni, a legmegfog- hatatlanabb valamiből próbálsz erőt meríteni? Romulusz: Száraz és kegyetlen matematikus ésszel reménytelennek látszott volna mindaz, ami már eddig is megvalósult. De x hinni mertem az emberek vágyaiban, és hiszek bennük, amíg élek. Rémusz: Vallomásnak szépen hangzik... (Vonja a vállát.) Romulusz: Igen, Rémusz: vallomás! Nekem is voltak halh/cinációim, s nem Irigyelnék értük senkit, de a hallucinációk zűrzavarából csak a vallomások vezethetik biztos útra az embert. Rémusz: De a vallomások köteleznek. Romulusz: Kérlelhetetlenül. Rémusz: Látod, ezért nem lesznek nekem soha vallomásaim. — Nem akarom feladni a függetlenségemet, nem akarom ámítani magam, hogy az a kolompszó, amely a ve- zérürü felől hangzik, több a levegő egyfajta rezgésénél — és csak az az üdvözítő. Ezerféle hang vibrál a levegőben, éppen ez a helyes, ez az egyetlen?! Romulusz: Az a hang, amelyikre a legtöbb húr re- zonál, erővé válik. Akaratlanul rezdül meg a többi — lehet, hogy nem olyan árnyaltan, de ugyanúgy! — És ezek a falak felépülnek! Rémusz, én szeretném, ha te is megérnéd... Rémusz: A törvény: törvény. Romulusz: (tépelődve) Beszélek az emberekkel, Rémusz ... S ha vállalod, hogy köztük, velük együtt építed te is ezeket a falakat, hiszem, hogy megbocsátanak. Rémusz: (sajnálkozó arccal) Félsz, Romulusz? Romulusz: Féltelek, Rémusz! Rémusz: A vallomásaid, lásd, önámításhoz vezetnek. Engem féltesz? Ostobaság! Te félsz, Romulusz, hogy az utókor — ha lesz egyáltalán — Káinnál Írja majd egy lapra a neved. Romulusz: Meg akarlak menteni, Rémusz, hogy lásd a holnapot — amiben ma még nem hiszel. Akarom, hogy építhess palotákat és szökőkutakat. Rémusz: (keserves fintorral) Nem tudom, hogy jót tennél-e velem. Ma még úgy halhatok meg, hogy azt hiszem, tehetséges voltam — csak a körülmények miatt lettem, ami lettem. De ha elérkezik az a pillanat, amikor bizonyítanom kell, keserűbb halá-
