Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)

1969-07-27 / 172. szám

1969. július 27. To unontmi napin 7 MIÉRT SZÉP! DERKOVITS DERKOVITS GYULA: Két anya.. 1922. vászon, olaj; mérete: 125x93 cm. Korai Derkovits főmű, a Gegesi gyűjteményből ke­rült a Modern Magyar Képtárba. A Modem Magyar Képtár egyébként a magyar festészet történetében kor­szakalkotó, a XX. századot jelentő „Nagybányai festé­szettel” Indít. A Tompa-gyűjteményből származó jelen­tős kis kollekció képviseli e korszak „napfényes” fes­tészetét. Időrendben a Nyolcak, majd az Aktivisták mű­vészete is megelőzi Derkovits elemzésre kerülő művét, de egyben össze is kapcsolják Nagybányával. Hisz ők is Nagybányától kapták a döntő impulzust a konzervatív szellemi hivatalos művészettel való szakítás szembe­fordulásához. Különösen Uitz Béla művészete (Ülő nő) gyakorolt igen erős hatást az őt követő festőgenerációra. Az ő képeinek klasszikus fegyelme, tudatos szerkezetes­sége, a formai rend monumentális szigorúsága meghatá­rozó erejűvé vált. 1919 után a fiatal Szőnyi, Aba Novák és Derkovits, miként idősebb pályatársuk, Rrnetty Já­nos is a klasszikus fegyelmet követelő formát választat­ták mondanivalójuk kifejező keretéül. Derkovits Két anya című képe tájba komponált csoportkép. Két nő és két gyermek. A táj tagolt. A hát­térben túlpart! dombok, folyó, mely párhuzamos az ég­bolt látható csíkjával. Közepén vertikális elválasztó — kopár, lombtalan törzsű fa, jobbról-balról bukszusra emlékeztető zöld. A szimmetrikus elrendezésű táj szinte kitárja a távolba a képet, összekapcsolja az élőket a hát­tér távoli víz—domb—ég egységével. Egyúttal keretezi az élőket teljesen betöltő embercsoportot. A négy figu­rát geometrikus forma foglalja egybe. Miként a rene­szánsz mesterei, úgy Derkovits is a háromszögbe kom­ponálással teremti meg a képei harmóniáját. Jobbról szoptató anya, ruhátlan kisgyerekkel, balról álló alak, mellette kifiú-akt. A két női test, miként a fa törzse is, vagy a bokrok lombja és a hegyek domborulata, plasz­tikusan tömbszerű. A festett formák szoborszernek, a testek kerekdedségének hatását a leomló drapéria re- dőivel is fokozza, miként a testek mezítelenségének for­mai hangsúlyozásával. A kompozícióban a szoptató anya és az álló nőalak közt belső érzelmi és külső formai kapocs egyértelműen követhető. Mellékszereplőnek csu­pán az álló kisfiú tekinthető. Kissé kilóg a képből, te­kintete is kifelé főidül — ellentétben a két nőalak gyer­mekre koncentráló, a kép középpontjába Irányuló fi­gyelmével. Talán elmosódottabb festői megoldása is e másodlagos szerepre vezethető vissza. A kép színvilága kiegészíti, mintegy aláhúzva a kép szigorú formarendjét. A zöldes reflexeik test és test (em­beri és természetbeli) egyenrangúságát hangsúlyozzák. Romvájry Ferenc lentkezik a munkásököl ké­pében. Szembe kell helyezni vele azt a tömegerőt, amely nem ököllel, hanem.. , emelkedett világnézetének erejével veszi fel a küzdel­met.” (?!) Ám, ennek az „emelkedett világnézet”~nek szélsőjobboldali, egyben a keresztényszocializmus álar­cában jelentkező orgánuma a Pécsi Est című lap volt. E lap hasábjait olvasva még ma is megdöbbentő — bár érthető —, primitív logikát­lansága, szélsőséges naciona­lizmusa — szerb cenzúra el­lenére —, gyűlölködő, olcsó antibolsevizmusa. Irt és szó­nokolt: „beteg lelkünk mé­telyeiről”, „átokról”, amely megüli a magyar életet (értsd alatta a szocializmus és a munkásosztály hatalmát). Hirdette a „feltámadást”, a ..keresztény öntudat feltáma­dását”. Agitált a harcra, ám bátorsága csak a Tanácsköz­társaság megdöntése után nőtte ki magát igazán. Ak­kor a számítók azt hitték, hogy Horthy egy ugrással Pécsett terem. Csakhogy ez a bizonyos „nemzeti hadse­reg” nem volt sem olyan harcos, sem olyan bátor, sem annyira nemzeti! Hort- hjrt a „férfiak férfiának”, a „nők Ideáljának”, az „egész nemzet bálványának” titulál­ta. A lap nyíltan lázított! Ezt írta: „Pedig most itt az idő és sohasem alkalmasabb, mint ma... Ami mo6t nagyban történik Pesten, an­nak kicsiben meg kell tör­ténnie Pécsett...” tudniillik Horthy pesti rendcsinálásá­ról van szó. Fegyveres karhatalmi erő szervezése is folyt. 1918 őszi­rózsás októberében a pécsi törzstisztek sora nem megy „át”, noha erre meg volt a lehetőségük, mivel arra a szerb katonai hatóságok en­gedélyt adtak. Enyhén szólva nem szimpatizáltak a Me­cseken túli eseményekkel. Civilbe öltöztek és vártáik idejük elérkezését. Benne volt a kezük 1919 májusá­ban a szekszárdi, a Mura­közi és a Tolnatamásiban ki­robbantott lázadásokban ép­pen akkor, amikor a Vörös Hadsereg első győzelmeit aratta az északi hadjáratban. De elszámították magukat! Tolnatamásiban a 44-es vö­röskatonák — főleg pécsi bányászok — Zay Dezső pa­rancsnok irányításával más­fél órás harcban leverték a zendülést. Fancsovics György Együtt a „gyorsuló idővel Impressziók a nemzetközi iskolatelevíziós konferencián KÖNYV­TÖRPÉK A legelső magyar liliputi könyvet Kardeván Károly fedezte fel és írta le a Lite­ra túra 1928-os évfolyamában. A lőcsei Brewer Sámuel ál­tal 1676-ban nyomtatott Schöne (andächtliche) Gebe­ten c. kötetecske 48X40 mm lapméretű. Valószínűleg a 19. század végén jelent meg egy általam is látott, de az Or­szágos Széchenyi Könyvtárból hiányzó kis Petőfi-kötet, amelynek kiadóját és kiadási évét a címlap hiánya miatt nem lehetett megállapítani. 25,8X20,2 mm lapmérettel és 18,5X14 mm-es tükörmérettel rendelkezik. Nagy hibája, hogy egy-egy lapon kevés a szöveg; a 13. lapon pl. A jó öreg kocsmáros című versnek mindössze három és fél sora szerepel, tíz sorba tördelve. (Lásd képünkön.) A miniatűr könyvek bib­liofil szempontból is értékes terméke a könyvnyomtatás 500 éves jubileumára a Nyom­dai Művészet Barátainak ki­adásában 1940-ben megjelent Fitz József: A nyomdászat dicsérete című munkája. A felszabadulás után a pálmát Székely Artúr nyomdász öt­ven éves szakmai jubileumá­ra a Zrínyi Nyomdában elő­állított 84 oldalas, 10X13 mm nagyságú liliputi könyve vi­szi el. A miniatűr könyveket vi­lágszerte gyűjtik. Gyűjtőik­nek egyesületeik is vannak. Bibliográfiák jelennek meg e témakörben, s cikkek a kü­lönböző bibliofil lapokban. E könyvecskék legnagyobb gyűjteményét az Odesszai Ál­lami Könyvtárban találhat­juk. Kilenc ország és hazánk szinte valamennyi tájának képviseletében tanácskoztak nemrégiben Siófokon a pe­dagógusok és az iskolatele­víziós szakemberek, szám szrint 230-an. Elvi és didak­tikai kérdésekkel foglalkoz­tak. Tanácskozásuk néhány mozzanata, megállapítása azonban közérdeklődésre is számot tarthat. Mindenek­előtt magának a konferen­ciának a szükségszerűsége. Milyen okok indítják az ok­tató-nevelő tudomány szak­embereit arra, hogy évek szoros közelségében valame­lyik európai országban rend­re összeüljenek és kicserél­jék egymás tapasztalatait a tv-műsorok iskolai alkalma­zásáról? Marx Györgynek a Gyor­suló idő című tudományos esszéjére, a technika és a tu­dományok rohamos fejlődé­sére; a halmozódó új isme­retanyagra és az egyes is­meretelemek egyre gyorsabb elavulásának tényei re gyak­ran hivatkoztak a felszólalá­sokban. Hogyan tanuljunk és tanítsunk, hogyan tart­sunk lépést a „gyorsuló idő”- vel? Erre kell választ ad­nia a korszerű pedagógiá­nak a maga korszerű esz­közeivel. Ezért szükséges a neveléstudomány és a tele­vízió mind szorosabb kap­csolata. Art a kérdést, hogy kell-e a televízió és milyen mértékben a pedagógia esz­közeként, már régen eldön­tötte az élet. A feladat, amit a tanácskozás is a magáé­nak érzett az, hogy a tech­nika, a tömegtájékoztatás legfontosabb eszköze hogyan szolgálhatja jobban a meg­ismerést, az emberformálást, a holnap felnőttjeit? A vá­laszkeresésben vezérfonalul választottak a konferencián e fő feladat bizakodó és dia­lektikus ^ megfogalmazását: „... A várható jövő alapján kíséreljük meg a jelent meg­érteni és a múlt tanulságait hasznosítani..Vagyis az egész tanácskozás alapvető lényege volt úgy vitatni a jelen eredményeit és fogya­tékosságait, hogy az a jövő érdekeit szolgálja. S gondo­lom, ért a feladatát messze­menően teljesítette a siófoki nemzetközi konferencia. Egy ilyen — a jövő szem­pontjából fontos — felis­merés volt az, hogy a roha­mosan gyarapodó új ismere­teket korszerű eszközökkel, de régi, elavult pedagógiai gondolkodással megtanítani képtelenség. Pedagógusaink jó része még nem hangoló­dott rá az audio-vizuális nevelésre: sokan — hagyo­mányos értelemben — „is­kolát” szeretnének látni a televízióban is. Mások a tv- órák „megterhelése”, a vele járó plusz feladatok miatt vagy — kisebb mértékben még presztízsokokból is vi- szolyognak a képernyő hasz­nálatától. Pedig érdemes a többlet áldozatát vállalni! Az iskola tv-adások óriási szemléltető lehetőségeiken és motiváló érzelmi hatásai­kon túl jelentős mértékben tehermentesítik is a pedagó­gust. Nevelőink többsége ilyen felismerések birtoká­ban örömmel fogadja és fo­gadta eddig is az iskola tv- adások lehetőségeit. Mégis helytálló az a megállapítás, amelyet ugyancsak a konfe­rencia bevezetőjében hallot­tunk: „A pedagógusok alig adtak fel valamit hagyomá­nyos szerepükből, változat­lanul tartják helyüket a ta­nítási anyag és a tanulók között... Akkor látják cél­jukat megvalósultnak, akkor elégülnek ki vagy vannak egyensúlyban, ha tanítvá­nyuk minél hűségesebben kö­zelíti meg — szóbeli vagy írásbeli feleletében — az ál­taluk tankönyvben, jegyzet­ben, magyarázatban vagy vázlatban megjelölt mintát. Az önállóbb tanulás motivá­lásában, a kereső és megol­dáshoz eljutó tanulási folya­mat egyengetésében, az ön­ismeret kialakításában a mai iskola még messze elmarad a követelmények mögött." Ahhoz tehát, hogy az új módszereket és eszközökét helyesen alkalmazzák neve­lőink, a követelményekhez hangolt új pedagógiai szem­léletmódra van szükség. Ez a szemlélet egyfelől figye­lembe veszd már azt, hogy az iskolatelevíziónak éppen­séggel mást és másképpen kell adnia, mint a nevelő­nek a hagyományos kated­ráról. Másfelől számításba veszi, hogy a társadalom növekvő szabad idejével együtt, folyamatosan nő a tanulás igénye. Ennek a he­lyes módjaira — az olva­sott anyag, a könyvtár, a televízió, a rádió használa­tára; a tanulmányok és a kapcsolódó ismeretterjesztő műsorok összehangolására — meg ke-T tanítani a ma és a holnap felnőttjeit egyaránt Milyen lehetőségek, fel­adatok várnak az iskola- televízióra a jövőben, a mi oktatási rendszerünkben? Ezzel kapcsolatban is sok érdekes, ésszerű javaslat hangzott el a konferencián. Közülük nagyon megraga­dott az a megállapítás, amely — sok megkapó, il­lusztratív tv-adasrészlettel, — hangsúlyozta, hogy a tv ereje éppen „tévészerűsé­gében'’ van: képszerűségé­ben, a dramatizálások. az in­terjúk, a helyszíni (pl. gyá­ri, üzemi) riportok, látoga­tások stb. mélyen meggyőző és szemléltető hatásában. Rendkívüli segítség ugyan­akkor az új tantárgyak (pl. környezetismeret, filmeszté­tika) oktatásában is. Vala­mennyi tantárgyban — a változatosság mellett — mintát és ötleteket is képes adni a szaktanárnak; a „Képernyő tanár úr” veze­tésével nyilvánosan elhangzó viták pedig az önálló véle­ményalkotásra való neve­lésben segítenek. A tv Varázsa élménysze­rűségében áll. Ezért fontos, hogy az iskola tv-adás ne olyan legyen, mint más óra. Ne olyan legyen, mint a tan­könyv anyaga. Ne mást ad­jon, de másképpen, mélyeb­ben bevésve azt, amit a tankönyv és az olvasmány szövegében már ismerősként üdvözölhet a diák. És azt hiszem, ez az iskolateleví­ziós oktatás alfája és óme­gája. Jelene és távlatai — a rend-, szeres és állandó iskola tv- adások, több csatornán — egyaránt a jövőt szolgálják. „A jövő pedig — egy ismert Nobel-díjas tudósunk szavai szerint — olyan lesz, ami­lyen a ma iskolája.” W. E. AKI MAIQRET FELÜQYELŐT KITALÁLTA” Jlát&gatá$ í^eőrges Simenonnát A belga származású, ismert francia re­gényíró, Georges Simenon, jelenleg Svájc­ban él, egy apró falucskában, nem messze Lausenne-tól. Autónk egy kávéház előtt áll meg. Ki­szállok és bemegyek, hogy megkérdezzem, hol lakik Simenon. A keszeg, csontosarcű tulajdonos elmagyarázza, hogy ha jobbra fordulok, találok egy egyenes utat. Ezen az úton addig menjek, míg látok egy nagy fehér házat. Az a ház a Simenoné, azé az emberé, aki „Maigret felügyelőt kita­lálta” — teszi még hozzá az emberke. Bevezetnek a házba. Épphogy leülök a felkínált karosszékbe, egy mellékajtón ki­lép „Maigret felügyelő kitalálója”, közel kétszáz regény világhírű szerzője, Georges Simenon. Sovány, nagyon élénk mozgású, szemüveges ember áll előttem, szemmel láthatóan, az öltözködésben fölöttébb ked­veli a barna és a drapp árnyalatokat. A kapcsolatot egy szemvillanás alatt meg­teremtjük. A kézfogás és a kölcsönös be­mutatkozás után bevezet egy csőszerűnek tűnő szobába ... Whiskyt önt a poharam­ba, szódával hígítja. Az első kortyok után megindul a beszélgetés ... Elmondja, hogy körülbelül egy hét le­forgása alatt ír meg egy regényt. Az írás napjaiban sűrű fügöny fedi az ablakokat. Az asztalra egy gömbalakú lámpa szórja a fényt. Ilyenkor se látogatók, se telefo­nok. A háziak papucsban járnak és sut­togva beszélgetnek. Nyolc órától fél tizen­egyig dolgozik délelőtt, délután pedig há­romtól hatig. A közbeeső időben sétál, úszik és alszik egy keveset. Mikor a kéziratot befejezte, nyolc-tíz na­pig hozzá sem nyúl. Igyekszik rá sem gon­dolni, teljesen függetleníti magától. Hogy aztán valósággal egy kívülálló szemével nézhesse az új művet. — ön bizonyára azért ír meg egy re­gényt ilyen gyorsan, monsieur, mert mi­előtt hozzákezdene, már minden- előzetes munkát be'ejezett — jegyzem meg kérdő hangsúllyal. — Amikor asztalhoz ülök. még nem tu­dom a témát. — mondja Simenon. A közel kétszáz regény szerzőjének a szájából ez a kijelentés kicsit paradoxul hangzik. Simenon számított a meglepődé­semre, sőt kétkedésemre is. Erről tanús­kodik rejtélyes mosolya. — Nekem — magyarázza — el kell kép­zelnem egy embert, jellemét, családját, leg­közelebbi környezetét, a közeget, amely­ben ő forog, létének valamennyi körül­ményét. Mindezt világosan kell látnom, hogy tudjam, hogyan lép, hogyan jut ilyen vagy olyan elhatározásra. Vegyük például Alaint, A börtön Című regényemből... Tö­röm a fejem, hogyan üthetném ki Alaint a nyeregből, mivel kényszeríthefném rá, hogy mindent igazi fényben lásson, hogy megértse, mennyire csalóka életet él? És én arra kényszerítem, hogy ölje meg a nő­vérét ... Ez az én kitalálásom — nevet Simemon — de azután már mindegyik hő­söm „önállóan” cselekszik, az én akaratom­tól függetlenül... — Könyveimben — mondja Simenon — rendszerint hármas kompozíció fedezhető fel. A legfelületesebb és számomra a leg- jelentéktelenebb — a téma. A téma min­dent megköt, s azonfelül a széles olvasótö­megekre is számítani kell, akiknek min­denekelőtt az érdeklődését kell felkelteni. A kompozíció második lényeges eleme a hős és a történet az ő életéről, sorsáról. És a harmadik — a legfontosabb — a szim­bolika. Az, hogy mit akarok mondani a könyvemmel... — A megírás technikáját nem kell kü­lön kitalálni — folytatja Simenon — jön az magától, ha Van mit mesélni. A ma írójának a mai világról kell beszélni. Ré­gebben krónikákat írtak, most események­re van szükség, melyek mindent felforgat­nak a hős életében, saját történetét építik köréje. — Okvetlenül jegyezze fél — mosolyog Simenon —, hogy ezekre a következteté­sekre magamtól jöttem rá. Én nem ol­vasok sem kritikusokat, sem mai írókat. Nem akarom magam alávetni mások be­folyásának. Csak klasszikusokat, memoá­rokat, különféle szociológiai értekezéseket olvasok. És természetesen figyelem az éle­tet! (D. Zatonszkij interjúja nyomán) KIÁLLÍTÁS Budapesten a Derkovits- í teremben nyílt meg Bors \ István és Honty Márta ( Rippl-Rónai díjas művé- > szék kiállítása. Bors 1st- > ván köztéri szobrai Ba- > latonf öld váron, Veszp- í rémben és Komlón lát- < hatók, Honty Márta gob- ) lenjei több Somogy me- > gyei középület belső s berendezésének díszei. A < „Tv-galériája” sorozat- \ ban a televízió július ( 31-én ad közvetítést a > kiállításról. (Képünkön: Bors István ‘zoborrész- i let.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents