Dunántúli Napló, 1969. július (26. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-27 / 172. szám
f«9. fűTJul VT. 5 Dtmflintmt ndpio' A MUNKÁSOSZTÁLY FOQALMÁRÓL N em véletlen, högy e teoretikusan hangzó cím és kérdésfeltevés mögött mennyi nagyfontosságú politikai kérdés van. A fejlett kapitalista országok kommunista pártjai számára a munkásosztály fogalmának helyes meghatározása fegyver a modem kapitalizmus társadalmi fejlődését szándékosan félremagyarázó tőkés ideológusokkal szemben. Ennek a fejlődésnek fő jellegzetességei, hogy jóllehet a bérmunkát végzők száma és aránya a fejlett kapitalista országokban 80—90 százalék (!) rendkívül magas arányt ért el, a közvetlenül az anyagi termelésben résztvevő dolgozók aránya csökkent Sőt! A közvetlenül a termelésben dolgozók között is — a tudományos és technikai forradalom előrehaladásával — nőtt az űn. „fehérköpenyesek^ (mérnökök, közgazdászok, technikusok stb.) száma és aránya a „kékköpenyes” fizikai munkások rovására. A burzsoá ideológusok meghamisítva a marxizmust, messzemenő következtetéseket vontak le ebből, mondván: megdőlt Marx tétele, mely szerint a lakosság proletarizálódik a kapitalizmusban. Ehelyett a „középosztályok” (ide sorolnak minden „fehérköpenyest”) növekednek. A kapitalizmus és szocializmus alternatívája eszerint elavult, a tudományos-technikai forradalom társadalmi forradalom nélkül is elvezet az emberi társadalom fejlődésének végcéljához. Nem kisebb jelentőségű politikai kérdés a munkásosztály fogalmának helyes meghatározása a szocialista társadalomban. Vannak pl. olyan álláspontok, hogy ma már az osztályok közötti különbségek megszűntek, de legalább is nem számottevő tényezők. Eszerint az a tétel, hogy a szocialista állam a dolgozó nép állama a munkásosztály vezetése alatt, csupán feltételezés, mélynek „a mindennapi tapasztalat tényei, s nemcsak a tudományos megismerés, lépten-nyomon ellentmondanak”. Azaz, ismét a forradalom főkérdése, a hatalom kérdése merül fel. A mezőgazdaság szocialista átalakítása, a mezőgazdaságban végbemenő technikai forradalom (a gépesítés, a vegyszerek tömeges használata, nagyüzemi üzemszervezés stb.) valóban nagy mértékben közelítette egymáshoz a két osztályt: mindkét osztály a szocialista szektorhoz kapcsolódó, azonos típusú osztály, és közeledés történt közöttük a munka jellege szempontjából is. Különösen a gépkezelők, karbantartók munkája közeledett jellegében is az Ipari munkához. A munkások és * parasztok közötti különbségek azonban — a közeledés ellenére — ha nem is a szó klasz- szikus értelmében — osztálykülönbségek ma még. A különbségek elsősorban a szocialista tulajdon két formájával függnek össze. A szocialista tulajdon két formája közötti különbség nem éles, hiszen azonos típusú tulajdon két formájáról van szó. A munkásosztály a szocialista tulajdon össznépi (állami) formájához kapcsolódik. Az alkalmazotti (államapparátus. kulturális, egészségügyi dolgozók) rétegektől, amelyek szintén az össznépi tulajdonhoz kapcsolódó, — bérből és fizetésből élő — dolgozók elválasztja őket az a körülmény, hogy termelőmunkások. Nem a szó hétköznapi, hanem marxi, közgazdasági értelemben véve tevékenységük közvetlenül (pl. az ipari fizikai munkások esetében), vagy közvetve (pl. a szállításban, raktározásban) értéket termel. Az ipar és a mezőgazdaság termelő, erőinek különbsége is, — melynek következménye a szocialista tulajdon két formája — számos eltérést okoz a két osztály helyzetében: a jövedelem szerzésének módja tekintetében, továbbá olyan egyéb tényezőkben is, amelyeknek ma még nagy jelentősége van, de bizonyos mértékig a régi viszonyok maradványainak tekinthetők: 1. a földjáradék, 2. a háztáji gazdaság és az, hogy 3. a fejlettebb munkaszervezési, elosztási módok mellett fejletlenebbeket is alkalmaznak (mint pl. a részművelés). A régi viszonyoknak még jelentősebb maradványai vannak a nem túl nagyszámú, alacsonyabb típusú szövetkezetekben. A munkásosztály a legfejlettebb, az egész társadalom gazdaságát és fejlődését megszabó termelőerőkhöz kapcsolódik, az iparosító és iparosodó szocialista társadalom alapvető termelő ereje. A munkásosztály felemelkedésének egyetlen útja a szocialista építés, minden előre tett, vagy elhibázott lépés ezen a téren közvetlenül kihat helyzetére; ezért objektiven minden más társadalmi csoportnál jobban érdekéit a szocialista építésben a párt fő társadalmi bázisa. Helyzeténél fogva a legkövetkezetesebb szocialista osztály, vezető szerepet tölt be a szocialista kultúra, erkölcs és ízlés kialakításáért folytatott harcban is. A munkásosztály és élcsapata, a párt, nagy tapasztalatokkal rendelkezik az osztályharcban, a szocialista építésben. r É letfeltételeinél fogva az ipari munkásban vannak meg leginkább azok a vonások (a forradalmiság, fegyelem és szervezettség, nagyfokú realitásérzék, mely a természet erőivel naponta vívott átalakító küzdelem eredménye, a területi, üzemi koncentráltság stb) melyek a munkásságnak mint osztálynak sajátjai. Ma már az ipari munkásság az összmunkásság 57 százaléka. (A felszabadulás előtt a proletárné- |>esség 36 százaléka volt csak ipari munkás.) A munkásosztály törzse, gerince tehát az Ipari munkásság. A proletariátus másik, a fejlett tőkés és szocialista országokban csökkenő létszámú osztaga a mezőgazdasági munkásság. Arányúhoz összmunkásságon belül a felszabadulás előtti 45 százalékról 8 százalékra csökkent. Az alapvető osztály jegyek szerint a mezőgazdasági munkások vitathatatlanul a munkásosztály részét képezik. A mezőgazdasági munkások helyzete változott a legtöbbet a felszabadulás után. Nagyrészt szak- niunkát végző dolgozókból áll, akik sok tekintetben az ipari munkásokhoz hasonló munkát végeznek. A mezőgazdasági termelésben végbement technikai forradalom megnehezíti e rétegek elhatárolását a parasztságtól. Az ipar és mezőgazdaság, a falu és város közötti különbség, valamint a döntően paraszti eredet, továbbá a háztáji föld birtoklása inkább a parasztsághoz közelíti ezt a réteget. Ezzel szemben — mint a parasztságtól elhatároló tényező — a két tulajdon- forma eltérése, valamint a javakból való részesedés módjában különbség van. A nagyipar fejlődése megteremti a munkásosztály más, a forgalmi folyamatban: a közlekedésben, a szállításban, a kereskedelemben és a szolgáltató ágakban dolgozó osztagait. Ami a közlekedésben dolgozó munkásokat illeti, a marxizmus klasz- szikusai előtt egy percig sem volt kétséges a munkásosztályhoz tartozásuk. Marx A tőke II. kötetében elméletileg megindokolja, hogy a szállítás területén végzett munka produktív, értékalkotó munka, a szállításban alkalmazott dolgozó pedig termelő munkás. A munkásosztályhoz sorolta Marx a hírközlés és a szolgáltatások (gázművek, sőt a fényképészet) dolgozóit is. A munkásosztályhoz tartoznak a kereskedelem szállításában, árumozgatásban, továbbá a raktározás, tartósítás területén foglalkoztatott dolgozói, mivel az itt végbemenő munka is értékalkotó. Nehezebb kérdés a kereskedelmi eladók osztály-hovatartozása, mivel nem termelnek értéktöbbletet, hanem csak az érték forma- változását közvetítik. A kereskedő tőkés, vagy az ipari tőkés kereskedelmi alkalmazottai mégis munkások, akik nem termelnek ugyan értéktöbbletet, de munkájuk lehetővé teszi a tőkésnek a gyári munkások által termelt értéktöbblet elsajátítását. 'Természetesen a szocialista országokban is a munkásosztályhoz tartoznak a közlekedés, szállítás, hírközlés, kereskedelem, szolgáltatások dolgozói. A termelőerők fejlettségének mai szintjén (az ipar termelése 1968-ban két és félszer nagyobb volt, mint 1938-ban) muajr kájuk jelentősége egyre nő, hovatovább az ipari termelés növelésének is fékjévé válik, a közlekedés, szállítás, kereskedelem, szolgáltatások viszonylagos elmaradása a termelés növekedésétől. Az életszínvonal alakulását is hátrányosan befolyásolja ezen ágak elmaradása. A munkásosztály tekintélyét növeli az a folyamat, amely a társadalmi és technikai fejlődés hatására a munkásosztály egyik rétegévé teszi a műszaki dolgozókat, az üzemi technikusokat, mérnököket. A termelőerők, a technika' fejlődése tovább erősíti ezt a réteget, növeli jelentőségét a termelésben, amint azt a fejlettebb szocialista és kapitalista országok példája is mutatja. A közvetlenül a termelésben foglalkoztatott műszaki és irodai dolgozók munkásosztályhoz sorolását indokolja, hogy e rétegek a lenini osztálymeghatározás szerint ugyanolyan osztályjegyekkel rendelkeznek, mint a munkásosztály. Tulajdonhoz való viszonyuk azonos az ipari munkásokéval, emellett marxi értelemben termelőmunkások. Az üzemben dolgozó műszaki és irodai alkalmazottakat ezért osztályszempontból helyes a munkásosztályhoz sorolni, hozzátéve éhhez, hogy a hagyományos értelemben vett munkásosztály és a műszaki, irodai dolgozók összeolvadása még nem fejeződött be. Ez a folyamat a szocialista társadalom további tökéletesedése és a technikai fejlődés meggyorsulása alapján csak a jövőben fejeződik be. A termelésben betöltött hely, az életszínvonalban és az életmódban még meglévő különbségek, egyes rétegek ideológiai, politikai arculata szerint is van még eltérés, sőt bizonyos ellentétek Is a fizikai munkások és a termelésben foglalkoztatott szellemi dolgozók között. A feladat nem is az, hogy valami örökérvényű és minden országra érvényes sémát dolgozzunk ki, hanem, hogy a tendenciát nyomon kövessük — és a tendencia feltétlenül e rétegnek, a hagyományos értelemben vett, de erősen változó munkássághoz való közeledése. A kérdésről folytatott vitában a vitá- zók többségének véleménye szerint el- sősojbai) a műszakiak, s ezen bélül is a technikusok munkásosztályhoz sorolása tekinthető vitán felül állónak. Az ipar jelenlegi színvonalán a technikus valóban úgy tekinthető, mint a munkásosztály szakmailag legképzettebb része, a legkvalifikáltabb „szakmunkás”. A mérnök és a fizikai munkás közötti különbség már nagyobb, s ebben nem is lehet egyértelműen és sommásan dönteni. Legtöbb vitára az üzemben, vállalatokban foglalkoztatott irodai dolgozók munkás- osztályhoz sorolása adott alkalmat. A munkásosztály határai, kiterjedése a kapitalizmusban és a szocializmusban nagyjában azonos. A szocialista országok munkásosztályának osztályhelyzete azonban gyökeresen megváltozott. Kizsákmányolt és elnyomott osztályból a hatalom birtokosa, a termelőeszközök kollektív tulajdonosa, uralkodó osztály lett. Blaskovfts János Mohácsi Regős Ferenc: GYÜMÖLCSSZEDÖK A TIZEVES PÉCSI OPERAEQYÜTTES HORVATH MIHÁLY „Muzsikáló Pécs” című könyvének tanúsága szerint Pécsett 1800-ban játszottak először operát. Az eszéki német színház vendégeskedett a Déryné utcai régi színházban négy operával. Saját művészi erőiből a város először a felszabadulás után állított ki operaelőadásokat, igen komoly színvonalon, Horváth Mihály vezényletével. Horváth. „Kőmíves Kelemenné”, Mozart „A szín- igazgató” és Puccini „Tosca” az a három dalmű, amely közvetlen előzménye az állandó jellegű, önálló helyi operaegyüttes megalakulásának. Szeged, majd Debrecen után Pécsett létesült a vidék harmadik operarészlege. 1959. október 22-e a pécsi színház fényes ünnepnapja, ekkor rajtoltak Verdi „Rigolettó”-jával. Ha Milhaud három, villanásnyi „Percoperá”-ját egy műnek számítjuk, operistáink 34 darabot tanultak be és adtak elő. Ezzel tervüket megközelítőleg teljesítették. Módszeresen építették ki a műsortárat, egyrészt jól kipróbált, hagyományos művekből, másrészt nem zárkóztak el közben a kortárs- irodalomtól sem. A modem operák közül szerencsésnek bizonyuló választás volt Menotti újszerű „Médium”- ja és Sosztákovics nagyméretű „Kisvárosi Lady Macbeth”-je. A legrégibb opera, amit játszottak, Monteverdi „Könyörtelenek bálja”; áthidalása ez a műfaj teljes életkorának. A hazai operaéletet Erkel Ferenc két főműve képviseli, a „Bánk bán”, meg a „Hunyadi László”. Ez kevés. Azt a látszatot kelti, mintha nem volna elég választék magyar operákban. Vigaszul szolgáljon, hogy az eddigi legélénkebb érdeklődést kiváltó mű éppen a „Hunyadi László”, 19 előadásban. A bensőségesen, világosan tagolással játszó zenekaron kívül teljes elismerés illeti Eck Imre táncosait, valamint az énekkart, amely annak ellenére, hogy tagsága állandóan változik, derekasan helytállt. Volt olyan „Tru- baduri’-előadás, amelyen az ötszólamú Miserere-t mindössze hat férfi énekelte, mégis szépen hangzott! A Hunyadi 19 előadása azért jelentős szám viszonylag, mert a darabok többsége nem érte el a tíz előadást, s a „Rigolettó”-n és „Pillangókisasszony”-on kívül úgyszólván vissza se került a színlapra az első sorozat után. Ezért nem tekinthetjük a 34 művet valódi műsortámak. Visszapillantva a jubiláris tizedik évadra, azt látjuk, hogy a kőszínházban 1968. november 5-én tartották az első operaelőadást. Az „Aida”-t vették elő, fájdalom, csak akkor, egy alkalommal. Egy hét múlva a „Don Pasquale”-t közvetítette egyenes adásban a televízió, majd december 6-án Puccini Triptichon-jából a szívbemarkoló „Köpeny”-t és a bő humorú „Gianni Schicchi”-t mutatták be operistáink. E kettő 11 előadást ért meg. Február 25— 26-án az Eszéki Népszínház karmesterével és négy énekessel játszották a „Pillangó- kisasszony”-t. Ezután a Hunyadi László előkészülete miatt hosszú szünet következett, mígnem május 2-án — százhuszonöt esztendővel az 1844-i ősbemutató után — végre megszólalt Erkel Ferenc harmadik operája, európai színvonalú előadásban. A tizedik évad teljesítménye tehát 6 opera 34 előadásban, ebből három mű pécsi bemutató. Ehhez járul még a „Don Pasquale” és a „Rigoletto” néhány tájelőadása. Beleszámítva a nyári szünetet is, a tízéves átlag 11 naponként 1 operaelőadás. Ez végtelenül kevés, ellentétben az irigylésreméltó Szegeddel, ahol az opera a műsor fő tartóoszlopa. Félünk, hogy az új közönség nevelése és szoktatása nem tud lépést tartani operistáink lendületével. OPERISTÁINK mindent elkövetnek, hogy jót nyújtsanak. Előadásaink a nehéz körülmények között is ma- gasrendűek. Ahhoz, hogy eljussunk a negyedszázados évfordulóhoz is, hogy Pécs ne maradjon újra házi opera nélkül, az most már kizárólagosan a közönségen múlik, az érdeklődés jelentékeny megnövekedésén. Színházunk igazgatósága őszintén pártolja ezt a műfajt, kormányzatunk rengeteget > áldoz fenntartására s frh azt tapasztalják a szakemberek, hogy a látogatottság emelkedik, ha a sznobok nem igénylik továbbra is az egyenrangúságot a Scala és Metropolitan mammutfizeté- sű hangfenoménjaival, úgy a társulat léte megszilárdul s nem halljuk tovább kongani jövője felett a vészharangot. Veress Endre A MEGYE LEGJOBB ÖNTEVÉKENY EGYÜTTESEI (4\ A PÉCSVARADI IRODALMI SZÍNPAD Pécsváradon a Járási Művelődési Ház ifjúsági klubjában 1966 őszén egy éjszakába nyúló klubösszejövetelen kiderült, hogy az ország másik részében egy irodalmi színpad összeállítást szeretett volna bemutatni a „görgős- eke-ügyről”, de leállították őket, problematikusnak találták a műsort A pécsvá- radi klub tagjai elhatározták, hogy ők bemutatják. Kígyós Sándor igazgató kicsit tartott a vállalkozástól. Embereinek jórésze sohasem volt színpadon, alig egy-két lányról tudta, hogy mondott már verset. Havas Gáborral, a járás népművelési felügyelőjével fogott ösz- sze, hogy a klub tagjaiból az irodalmi színpad tagjait kiválogassa. Közben megkapták az ösz- szeállítást, amely valóban problematikus volt, a legjobb értelemben. Csak dokumentumokat tartalmazott. Megjelent cikkeket, nyilatkozatokat, szakmai leírásokat. Objektív tárgyilagosságával túlnőtt a „görgős-eke” problematikáján, s a legmagasabb szervekig növő bürokratizmusról, az íróasztalok mögé ültetett kisstílű önzésről rántotta le a leplet. A műsort a Műszaki Propaganda Hónap keretében mutatták be a megyében több helyen, műszaki szakemberek és a nagyközönség elismerő nyilatkozatainak kíséretében. A gimnazistákon, iparitanulókon kívül gépészt, statisztikust, közgazdászt, főiskolai hallgatót magábagyűjtő csoport tagjai közben elsajátították a pódiumművészet alapvető követelményeit. Beszédtechnikai gyakorlatokat végeztek s megtanultak verset, irodalmi prózát mondani. Más irodalmi színpadokhoz hasonlóan ünnepi műsorral köszöntötték a költészet napját, felléptek író-olvasó találkozókon, társadalmi ünnepségeken, szervesen kapcsolódva a művelődési ház kisebb-nagyobb rendezvényeihez, de alapállásuk nem változott: meglévő, bosszantó társadalmi kérdések, különböző emberi magatartások bemutatása hozta létre a színpadot, ez izgatja őket ma is. Ezért készültek olyan alapossággal a Petőfi műsorra. A tájékozatlanokat mosolygásra készteti esetleg, de Petőfiről szóló műsoruk a legmaibb, legizgalmasabb öntevékeny bemutatók közé tartozott országos viszonylatban is. Havas Gábor — aki időközben egyedül folytatta a csoport életének irányítását — állította össze az utolsó bemutató forgatókönyvét. — Iskolai oktatásunk fogyatékosságaiból adódó hamis, üres Petőfi-kép idegesített, az a közhellyé züllött „lánglelkű-poéta” skatulya, amellyel elintézik őt — mondja Havas Gábor, majd arról beszél, hogy ezért iktattak egy nevetségesen naív, középiskolás tankönyvből vett idézetet is műsorukba, hogy ezt a nagy szavakkal való semmitmondást is kipellengérezzék. — Csak ezért választották Petőfit? — Nem. Elsősorban azért, mert a forradalom egyik legönzetlenebb harcosának életével a forradalom belső ellentmondásait akartuk érzékeltetni közérthető szinten. Ezért csak egyetlen vers szerepelt a műsorban, a többi próza. Az ünnepélyesség helyett elemző leveleket, tekintélyek iránt kíméletlen naplórészleteket, dokumentumokat használtunk föl, főként a március 15-ét követő időszakból. A tizenhat tagú pécsvára- di irodalmi színpad első ízben nyerte el kategóriájában a megye legjobb művészeti csoportja megtisztelő címet. Egyik legfiatalabb művészeti csoportunk, de példamutató műsorpolitikájuk, bátor rendezési megoldásaik nem teszik kétségessé e cim jogosságát. Bükkösdi László
