Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)
1969-06-29 / 148. szám
1969, június 29» ounontrni napid E lég sok év van mögöttem. S az évek során természetesen rengeteg emberrel beszéltem. A lovakról is. A lovakról úgy szokás beszélni, hogy ösz- íösen szinte meghajtjuk magunkat, csak- em tisztelettel. Mert először: a ló a leg- sztább állat, olyan vödörből nem is iszik, íelyből más ivott. Másodszor: pogány idők a leghasznosabb munkatárs, cseléd, ba- át, baj társ. Én még a háború előtt kezdtem a katema- agot. A gyalogságnál, ahol ló csak a szá- .adparancsnoknak járt, azonkívül legfel- ebb szelídített géppuskahordozók és féltör- >e málhásállatok lézengtek az istállóban. — i mozgókonyhák elé már csak a hadialaku- at sorozott be igásckat. Mint karpaszomá- tyos újonc, nem is találkoztam egyetlennel em. Elég volt nekünk a kiképző őrmeste- ■ünk, aki éppen azért utált minket, mert a ovak mellől vezényelték a tiszti iskolára, íogv megpróbáljon a sok fehérbőrű városiról embert formálni, ha már az apánk el- nulasztotta. — Karpaszományos urak! — húzta el a záját, s csupán azért nem köpött, mert ez ovak közt nem szokásos: az istálló nem vasúti váróterem. — A lónak több esze van; naguknak hiába prédikál az ember! — így KENDE SÁNDOR, KATONALOVAK No, most végre itt volt nekik személyemben egy dicső karpaszományos, akiből nem lesz tiszt, ejha! Most aztán hajrá! Így fogtam ki a gyalogsági laktanyában ingyen erősödő néhány jól zabolt ló közül éppen én a legtürelmetlenebbet. M | eg is tanultam hamarosan, milyen tiszta állat a ló. Hát még a katonaló! A katonalovak! Az istenverte csillogó patájuk! A baka félórát is alig kapott reggelente arra, hogy pokrócos álmából szájba hörpin- tebt mosdóviz, lerángatott göncök, s löty- työs, hideg kávé után suvikszos bakancsban tisztelegjen, — de a dög patáját órákig fényesíthette. Az elkényeztetett állat addig talán enni se lett volna hajlandó, míg a vakarószerszámmal annyi port össze nem kefélek a hátáról, hogy abból az istálló elé ki tudjam verni a földre a nevét: MANCI. ezdte. s a továbbiakban nem is prédikált úlzottan sokat, de mi többet izzadtunk a íeze alatt, mint szeretve-szeretett lovai va- aha. Bajuszt nem növesztett, dohányozni sosem attuk. Szokatlanul kicsi ember volt. Haki- nenöre kardot kötött: a csillogó nikkel hosz- izan kalimpált az oldalán. Nem is igen járt ti a laktanyából. A gyakorlótérre viszont így vezetett, olyan hegyesen lépett, kopogósán, hogy megnyúlt, szikár volt, barna, »j-nabb. mint a föld, melyről azt oktatta, iogy üdvös lehet néha leszorítani hozzá az arcunkat. A civil nem ember! — sütött szeméből a gyűlölet és a katonagőg. Gyerek talán sohasem volt ez, így született, komiszruhában. Három hónap múltán szólt hozzánk először, majdnem emberi hangon. Aznap kapuk meg ugyanis az első csillagot. S az első ii maradási engedélyt. Mindössze hárman mai-adtunk este a négy egymásbanyíló, kegyetlenül nagy szobában. Végignyújtóztunk, s vakaróztunk végre nyugodtan a vaságyon. Ekkor rontott ránk ő, váratlanul, Bodnár jrmcster. — Föl! — kiáltotta. — Azonnal! Kard lógott az oldalán, — ebből megértettük: a városba készül. — Hogy merészelnek ilyenkor itthon dögölni?! Nyavalyások! Megmozdultunk. — Extrát húzni! Velem jönnek! A Makkhetesben fogtunk neki, hogy megünnepeljük az első csillagot. A fogdában fejeztük be, még éjfél előtt, s a csillagot másnap már le is szedték a gallérunkról. Mert alig kezdtünk ünnepelni — a pincér biztosan nem fordult háromnál többször — mikor a félrenyíló folyosó felől goromba, vad kiáltozás vágódott be. Mi, hárman, extraruhában, tüstént felpattantunk: — az őrmesterünk verekedett kint a vécében. Akit kipenderített, előráncigálta az emléklapját: akkor derült ki, hogy tartalékos tiszt. Most már nem lehetett másként tenni: Bodnár őrmester kikapta a civilember kezéből az igazolványt, bevágta az őblítőkagylóba, és ráhúzta a vizet. Erre érkeztünk mi, hősen, kakasfiatalon, hárman, hogy megvéd- jük az őrmesterünket. A rendőrség nem bírt velünk, — szuronyt ránts! — egy életünk, de rendőrnek nem adjuk meg magunkat! A katonai készültségnek aztán sikerült. A fogda után, a tisztiiskola helyett, lefokozva, egyenesen a századhoz kerültem, a legénység közé. t Bodnár őrmester a lovakon kívül mindenkit utált, legfőképp a civilt; -— a többiek vi szont egyöntetűen a karpaszományosra haragudtak a legmélyebb indulattal. Csakhogy a kiképzőtisztes, jól meggondolva a dolgot, kénytelen volt visszafojtani dühét, tudván, hogy félév múlva rangban fölébe kerül az úr fia, s kamatostul torolhatja meg a szabvány kegyetlenkedést. Ha az őrnagy úr szemlére jött, ő is ezt nézte először: vastagok-e a betűk vonalai: MANCI, CSILLAG, FÜLES; — hát még az a szerencsétlen lovász, akinek ilyen hosszú nevű kanca jutott: BOLDOGSÁGOM! S mire glancosra dolgozva minden, s fedező rendben az átkozottak alatt még a szalmaszál Is; akkor emelte meg valamelyik mindig a farkát, a Helyes, vagy a Pejkó, mikor az őrnagy úr sarkantyús csizmája már a neveket rúgta szét az ajtó előtt! Mire futotta ekkor már? Arra legfeljebb, hogy odatartsam a markom, és zsuppsz, az egészet zsebre gyorsan, hogy a ló tisztán, a katona meg vigyázzban álljon, amikor Bar- dóczy őrnagy úr ellép a szalma szélén. A lóra persze nem ült fel a parancsnok, csak ha díszkivonulás volt, udvarlaki őrség, vagy tábornak érkezett a laktanyába. A széles hétköznapokon csak végigjárta az istállókat; aztán indulhattunk, meg kellett sétáltatnunk a drága állatokat, hogy kifáradjanak valamennyire, s ne rúgják szét az oldalfalakat a potyára zabáit hegyes abrak miatt. Az órákig tartó homoktaposás néha nem is a hátsó udvarban folyt, hanem ki kellett vezetnünk ezeket a kisasszonyosan óvott, ideges, erejüket fitogtató, s minduntalan táncba kezdő szeműnkfényeit a gyakorlótérre. Oda és vissza. Oda és vissza. Hogy miért? — Nem tudom. Katonabölcsesség. Mihelyt a laktanyakapun kifordultunk, a Manci jobbra vágta a farát, keresztbe a sorban. Olyat rántott a gyeplőn, hogy majd elszabadult. Váratlanul ért, — elestem. De a szíjat nem engedtem. Ettől még jobban elvesztettem az egyensúlyomat. Keveregtem, térdeltem, csúsztam a porban, csak gyeplőhöz nőtt karom mutogatott az égre, mintha nyújtózkodnék. így, majdnem hasonmászva, láttam meg Bodnár őrmestert. Azaz, már nem őrmester. Hiszen a Makkhetes miatt őt is lefokozták. Csak a karján maradt meg az ezüstsávos háromszög, ami azt jelentette, hogy: hivatásos. Emiatt főbe lőtte magát. Csakhogy a lovakhoz jobban értett, mint a saját fejéhez, — rosszul célzott, félszemét vesztette csak el, különben meggyógyították. Viszont az öncsonkítás kísérlete miatt lecsukták. Most szabadulhatott. Talán ma reggel; annyira szürke volt még az arra a beesett, fekete szemhely alatt. S mindjárt idejött, hogy láttára a laktanyaló hisztériába törjön! A rangjelzés nélküli komiszköpeny úgy lógott Bodnár őrmesteren, mintha három számmal nagyobb lenne, most látszott igazán, milyen alacsony ember, — a földön másztam, négykézláb, szorítva a gyeplőt csakazértis, ő meg ott állt a villamossínek előtt, csüngött a keze a köpenyvarrás mellett, és nézett minket. A Mancit, meg engem. Ekkor már az egész lovasoszlop rendje felbomlott. Volt, aki megállt, más meg előre trappolt. ö odalépett hozzánk. Felnyúlt a ló pofájához, s a gyeplőt a zablakarikánál marokra szorította. — így fogja! — mondta — akkor nem tudja rángatni. A 16 valóban megállt. A farkát csapdosta, és nyugodtan maradt. Szótfogadtam: — megmarkoltam, ahol az ő keze tartatta. Pontosan ott. — Jó, — mondta, s hátralépett. A kanca ebben a pillanatban újra megrándult. A pofájával most nem tudott rángatni, így tényleg nem, — kétlábra merevedett hát, nyakát megfeszítette és megemelt, mint egy kiürült zabos tarisznyát Lógtam, tehetetlenül kalimpálva a levegőben. Ebből a magasságból láttam Bodnár őrmester arcát. A szürke börtönarcot. Nem gyúlt ki, a szeme is szürke maradt. Egyetlen szót hallottam: — Állat! A lóra semmit se mondott. Kettőt lépett, hogy beforduljon a laktanyakapun. Az őrnek megmutatta az igazolványát. Tovább nem tudom, mi lett a sorsa. Nemsokára végre megszabadultam a lovaktóL Amikor nyáron Erdélybe bevonultunk, már semmi közöm nem volt hozzájuk. Egyszerű puskát cipeltem, ami tulajdonképp csak tizenöt kilométer után kezdett nehéz lenni. A meleg miatt, s a posztózubbony, állógallér, kaucsuknyak miatt, a hátiszerelék, ólmos töl tény táska, kenyérzsák, gázálarctok, gyalogsági ásó, csákány, pokróctekercs. vas-sisak miatt, meg az állandó hegyi emelkedő miatt, a negyven fok miatt. •. azért, mert a tizedik kilométernél drága lovaink már megcsuklottak a napon, s kevéske tartalékvizünket boríthattuk a kulacsunkból a dögök nyakába: hiszen, ha már any- nyit kényeztettük őket otthon, nyilván úgy illett volna, hogy most aztán legalább a géppuskarakaszokat cipeljék, meg a nehéz- fegyvereket, — de nem; a primadonnák hátáról a tizenötödik kilométernél minden nap a magunk nyakába szedhettük jóformán még a nyergüket is, hogy ki ne dőljenek szegények. A napi negyven kilométer vastag, puha vérhólyagokat votnt a talpunkra, a bakancsot nem mertük lehúzni éjszakára sem, • a második hét végén a hátunkat is feltörte a szerelékszíj. Az Országúton felbomlott a menetrend, — az árok szélén lépkedtünk, ahol puhább a föld, s akadt, aki a hátiborjút úgy vonszolta maga után a porban. P ihenőidőben odafarolt a rádiókocsi, s jólvasalt, friss katonáik ugrottak le az ülésről. A forgós hangszóró recsegni kezdett, mintha a ludakat akarná elijeszteni a rétről. Ez a nóta szólt, itt hallottuk először: „Győz a szittya förgeteg, a rohanó sereg...!” — Szittya förgeteg! — serciníett Máté tizedes. — Épp úgy nézünk ki... — dünnyögt* más, és a sapkarózsáját előrébb húzta. A zeneszóra, s a pihenőre pedig azért volt szükség, mert város határához értünk, rendbe kellett hoznunk magunkat, diszbevonu- lás. Bakancs, derékszíj, tölténytáska, lóheveder kisuvikszolandó, bogárkemény feketére, még a sisak állszoritója is! Aztán sorakozó, vigyázz, menetirány egyenes, nóta az élen! Az első házaknál cserdített rá hirtelen a nyári eső. Mire a térre fordultunk, a friss suviksz fekete ráncokban folyt az állunkon, zubbonyunkon, nadrágunkon. De a díszlépést a szobortól a nagykávéházig, az ezredes úr előtt, a vérrel és maszattal bélelt bakancsokkal, ki kellett vernünk, nótaszóra, szittya förgeteg! Járt is érte egy álló nap pihenő. Aki nem volt éppen szolgálatban, egyetlen parancsra kellett vigyáznia csupán; a téren, a nagykávéház előtt, a járdára csak tiszt léphetett, lóháton akár, — más katona lent az úttesten, ahol tegnap a díszlépést verte. Máté tizedes nem ment a városba, a térre. Kint szellőztette a lábát egész nap az Olt partján, és szárította a kapcáit. Hanyatt feküdt, s fütyürészett az égre, mintha a felhőket hívná. Bodnár őrmester nem taposhatta végig az erdélyi országutat Szatmárnémetitől Brassóig és Brassótól Nagyváradig. Félszemmel nem illett a szittya förgetegbe. Csak a lovaira volt szükségük, öt. nem tudom, hová osztották be otthon. Aztán egyszer még láttam Bodnár őrmestert lóval. Amikor rég, évek óta nem jutott eszembe. PA KOLITZ ISTVÁN! DIÓFA Szép ha ki idejében ültet diófát árnyékába ülhet betakaríthatja gyümölcsét és remélheti hogy az a bizonyos hat szál deszka is kikerül belőle, De még szebb ha ki már biztos benne hogy nem ülhet árnyékába a diót sem törheti tül ■ az la mindegy milyen fából tákolják «esze a végső ágynak valót és mégis ültet diófái Mindenáron másnak akarsz látszani S ez annyi Időt, energiát fölemészt, hogy Istenigazából ki Is cserélhetnéd magad. Kölcsönkért kellékeid látványos-petárdás ügyeskedések; árnyalatukban is őrzik a számodra fontos, vagy kevésbé fontos személyiség adakozó gesztusát. Minden várható fordulatra készen vsa előregyártott mosolyod, higgy észt és ed; a többrendbeli Talán, a sokféle csomagolású Lehetséges. Lényeg híján összetákolod szedett-vedett lényegedet. Még uralkodni is tudsz magadon: visszafojtod a sírást — Elkenődnék arcodon a festék. Ekkor már hetek ófa pincékben élt a város. Lakók, katonaszökevények, menekülők, bujkálok szorultak meg az óvóhelyeken. Dideregtünk, s a száraz bab is elfogyott. Valaki besurrant, annyi kendő volt a hátán, a nyakában, hogy öregasszonynak látszott. Súgott valamit a lócán fekvő embernek. Az megmozdult. De alighanem más is meghallotta, mert megbolydúlt a sarok, s hárman, négyen feltápászkodtak. Valamit kerestek, aztán kilopózíak. D öglött ló feküdt az út közepén, a kifordult villamossíneken. Akna vághatta fel a hasát. A lábán vastagon a ráfagyott sár. Valaki már térdelt, mászott ott, fogdosta, mire odaértünk, s egy nem nagy zsebkéssel próbálkozott. Nálunk konyhakés és klsbalta volt, — ő nem tágított. Kifordított, s gallérjától megfosztott katonaköpeny takarta a hátát. Felnézett ránk, s hiányzó félszeme helyét bics- kás kezével eltakarta, mintha szégyellné. — Maga???! — léptem egyet önkéntelenül. Én civilben, ő is rongyosan. Megismert. — Mit ordít?! — állt fel a ló mell«, szembe velem. Ijesztően kicsi volt. A két asszony, meg az ember, aki a kis- baltával jött ki, nekifogott. Hideg volt, siettek ; a ló puha húsába kellett nyomni a kést, — félretoltak minket, Bodnár megbotlott. Nem esett el. Dühösen felkapta kezét, a bicska megvillant. Le kellett volna fognom. Azok nem törődtek velünk, csinálták a magukét, háborús szakértelemmel. Láttam az arcát: utálkozó, megvető fintorát, a félsaeméből sütő gyűlöletet. Elhajította a bicskát, oda, közénk, a lő elé. — Állatok! — bugyborékolt a hangja, mintha vért nyelne vissza. Elfordult. A lendülettől lecsúszott köpenye. Ment és lóbálta a kezét ökölbeszorítva; — Állatok!
