Dunántúli Napló, 1969. június (26. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-15 / 136. szám

1969. június 15. Ovnotinui (umta 7 SZÍNÉSZEK-SZEREPEK r 2. CSIFO FERENC Áprilisban ez volt a nagy sztori a színházban: — Énekel a Csifó! Többen azt is terjesztet­ték: — Bezárkózott a kiskar­mesteribe, és egész nap pró­bálja a hangját! Csifó Ferenc, a balett-tán­cos most jellegzetes vagány­mosolyával intézi el az ügyet: — Mennyire nem volt iga­zuk! Én a legkevésbé fél­tem az énekléstől a Schnei­der—Ondracsek darabban, a Gentlemanekben. Azért, hogy jól megformáljam Juan fi­guráját, a prózától izgultam. Ez valahogy igényesség, az­tán felelősség dolga ... És megint a jellegzetes mosoly, ami annyira mai, annyira vagányos, annyira Juan os, hogy meg kell kér­dezni: — Ugye a természetességre törekedett a prózai alakítás­ban? — így van, feltétlenül er­re törekedtem. Nem figyel­tem arra. hogy esetleg va­lami lehet a mozdulataim­ban a balett-táncos mozgá­sából, hanem egyszerűen csináltam, úgy, ahogy jött, ahogy az ember egy gesztust használ az életben, vagyis ahogy civil emberként moz­gok. Hiszen a darab is any- nyira mai, és Juan annyira A pécsi vöröskatonákat megbecsülték. Sásdi tartóz­kodásukról a Sásd és Vi­déke című lap 1919. május 2ö-én a következőket írta: ...... az itt volt katonák kö­zül ezek voltak a legdere­kabbak .. A fent említett bányász zászlóalj határvédő szolgá­latot látott el. Vonaluk 30— 40 km-re húzódott az egész pécsi bányavidék hosszá­ban. Jobbszárnyukhoz csat­lakozott (Oroszló, Kishaj­más térségében) a jugoszláv internacionalista zászlóalj, amelynek katonái szerbek­ből, horvátokból, volt itteni orosz hadifoglyokból és szö­kött SHS--kafonákból állott. A Tanácsköztársaság kor­mányának lemondása után a bányász zászlóalj parancs­noksága megegyezést kötött a szerb hatóságokkal (1919 augusztus), amelyben bizto­sították számukra a szabad visszavonulást a fegyverek átadása fejében. E tényt egy szerb kormánybiztosi jelentés is megerősíti (au­gusztus 10-én kelt). A bá­nyaigazgatóság pedig garan­tálta a bányászok bántat- lanságát. illetve a munka­helyükre való visszatérést Jellemző viszont, hogy 1920- ban a DGT bányáinál a nagy' munkáselbocsátás so­rán „különös” módon azo­kat küldték el, akik vörös- katonák voltak. Kaposváron, valamint Dombóváron folyt a 44-es vörös dandár szervezése, Hajdú Gvula és Zay Dezső irányításával A fiatal tanacshatalom elleni katonai intervenció közel áll hozzám, hogy nem volt nehéz. Csak mégis élt bennem egyfajta izgalom, mert mégsem vagyok prózai színész, és ez a természetes­ségre való törekvés mellett sem ment fel az igényesség, a felelősség, a pontosság alól ■— Ez az érzés bizonyára a „Veronai szerelmesek” óta alakult ki? Kicsit lenéz a földre, még egyszer meggondolja, aztán határozottan kimondja: — Igen, azóta. Azt a da­rabot és benne Rómeót na­gyon megszerettem. Pedig mióta az eszemet tudom, nem vágytam arra, hogy bármiféle műfajban megfor­máljam Rómeót. De most megszerettem, mert ez a faj­ta felfogás közel áll hozzám. A „Veronai szerelmesek már- tíriuma” szándékosan törek­szik arra, hogy ne legyen romantikus. És ha valami nem az, akkor már való ne­kem. Majd tíz éve, hogy dr. Né­meth Antal egy próbán azt mondta valamelyik színész­nek: „Nem érzed, hogy nem jól fogod meg a figurát? Pedig olyan egyszerű, hogy' ha Csifónak azt mondom, játszd el, fél óra alatt bele­talál. Pedig ö balett-táncos, kezdete után a belső ellen- forradalmi erők is mozgo­lódtak. Nagyobb méretű el­lenforradalmi megmozdu­lás, amelynek leverésére Zay egységének különleges alakulata parancsot kapott, egyszer fordult elő. 1919 jú­niusában Tolnatamásiban kellett rendet teremteni. A május-júniusi felvidéki, majd a tiszai hadjáratnak számos pécsi és baranyai részese volt. Bekövetkezett a visszavonulás, a túlerő ledöntötte a proletárhadse­reget, s vele a Tanácsköz­társaságot. A 44-es dandár 1919. au­gusztus 3-án értesült a tra­gikus eseményről. Zay, a parancsnok megköszönte katonái hősiességét, áldoza­tát és Steinmetz István ja­vaslatára elhatározták, hogy ők is „salvus conductus”-t, menlevelet kérnek az SHS hatóságoktól. Igv is történt és átjöttek a demarkációs, vonalon. Ám mielőtt Zay Dezső csatlakozott volna kato­náihoz, a fehér terroristák fogságába esett, s a „vörös­grófot” 1919 augusztus 11- én Simontomyán kivégez­ték. Maga a hírhedt Pró- oay ismerte el naplójában: ........ Meg kell hagyni, Zay i gen férfiasán viselkedett — bal szemén monoklival állt a fegyverek elé.” Nem ő volt az egyetlen, aki életét áldozta azokban a napokban a szocialista Magyarország létéért és jö­vőjéért! Fanesovíts György Csifó Ferenc mint Rómeó Kiss Attila rajza A JELENKOR JÚNIUSI SZAMA mégis tehetséges színész.” Csifó Ferenc persze nem emlékszik erre. Magyarázó háromszögeket ír le beszéd közben az égő cigarettával: — Nagyon sokat dolgoz­tunk a maestroval, tudja, Alonsóval. És alaposan. En­nek már csak eredménye le­hetett. Lett is: az évad egyik leg­színvonalasabb táncos-prózai alakítása Csifó Ferenc Ró­meója. Vagyis bevált Né­meth Antal jóslata: Ez a fiatalember afféle egyetemes színházi egyéniség, akit át le­het küldeni egyik műfajból a másikba. Pedig nyolc-tíz éve még vajmi kevés fogal­ma volt a színészéiről. — Egy sztori kellett hoz­zá, hogy rádöbbenjek, mi­lyen pályára csöppentem. Este az Olimpiában bemu­tattak a ruhatárosnak. Erre azt mondja: „Csak nem a Csifó művészúmak a fia?” A magyarázat? Akkor kellett valaki, aki a Seherezádéban eljátssza a szultánt, rámra- gasztottak mindenféle ősz szakállat, hajat, s én lettem a szultán. Fél órát nevettünk az Olimpiában, aztán kezd­tem rájönni, hogy ez a szín­ház, itt ilyenek is varrnak. Énekel, táncol, prózát mond. S a műfajok közötti negyedóránkénti váltás nem könnyű feladat. — Ez a fajta egyetemes színjáték nem jár gátlások­kal? — Hát... szerintem, ha ma Magyarországon valahol előadják pl. a West side storit, hát törhetik a fejüket meg­felelő szereplőkön. Az is igaz, hogy a főiskolai képzés jobban törekedhetne a2 egyetemességre. De az igazi színházi embérriek, azt hi­szem, nincsenek • szubjektív <> gátjai, ha másik műfajba kell átmennie. Ez persze nem mentesít a felelősség. a koncentráció, az igényesség alól. — Mégis, melyik a kedve­sebb szerepe: Rómeó vagy Juan? — Rómeó. Emiatt az újfaj­ta felfogás miatt. Mert a maestro arra alapozott, hogy a világot sohasem a szeretet vitte előre, hanem sajnos, a gyűlölet. Ez ellen küzd az ember, és aki küzd, az már nem lehet romantikus, az mindig időszerű, mindig mai figura. Ez úgy hangzott, mint egy ars poetica. Földessy Dénes „Külön világot alkotok ma­gam” —■ írta József Attila. Minden igazi művészben ez a törekvés élt és él, megte­remteni azt a világot, mely csakis az övé, de ugyanak­kor minden értő ember szá­mára otthonos. Martyn Fe­renc, akit hetvenedik szüle­tésnapján gondolatgazdag ta­nulmányokkal és meleg­hangú vallomásokkal kö­szönt a folyóirat, mindig en­nek a külön világnak a meg­teremtésén munkálkodott, s lehet-e méltóbb elismerés, mint arról szólni, hogy ez a legjobb művészet rangján sikerült neki. Az ünnepi al­kalomból közölt írások mindegyike ennek a közös gondolatnak a jegyében fo­gant, ehhez tér vissza a ba­rátok vallomása, a müértdk tudós értékelése. Csorba Győző szép szavai nyitják meg a művészről szó­ló írások sorát. Majd Vár- konyi Nándor emlékezik az egykori „munkatársra”, a Sorsunk műveszeti szerkesz­tőjére. Várkanyi a művész tiszta jellemében találja meg alkotásainak emberi forrá­sait, azokat a lényegi össze­tevőket, melyekből festmé­nyei, rajzai felépülnek. Mar­tyn akár absztrakt képet fest, akár klasszikus vona­lakkal rajzol, egyformán emberközelben tud maradni, mert mindig a való világból merít, átszűrve azt gazdag egyéniségén. Takáts Gyula az együtt töltött kaposvári évekre emlékezik vissza, az első képek benyomásait idé­zi fel, a formálódó művészi arc körvonalait kutatja a messzi időben. Martyn Fe­renc munkásságának leg­szebb darabjai közé tartoz­nak illusztrációi. A közel­múltban alkotott Berzsenyi- sorozat minden bizonnyal maradandó, klasszikus mű­remek. Tüskés Tibor ennek a rajzsorozatnak az ihleti eredetét kutatja írásában, s az öregedő Berzsenyi sorsá­nak tökéletes átélésében, megmutatásában látja a raj­zok szuggesztív, döbbenetes erejét. Csendéletein szintén egy „külön világ” tárul elénk, a folklór elemeinek gyakori felhasználása a népi eszközök, tárgyak különös variációjában jelentkezik \liárs Éva tanulmánya ebben á világban segít bennünket eligazodni, megláttatni olyan mozzanatokat, melyek a gya­korlatlanabb szem számára közömbösek vagy csak ala­posabb odafigyelésnél vehe­tők észre. A folklór elemek kombinációi a művész ecset­je nyomán életre kelnek, s gondolatokkal, érzésekkel, hangulatokkal népesítik be a képet. Így válik a tárgyi valóság Is Martyn Ferenc művészetében élő emberivé ♦ Érdekes sorozatba kezdett a májusi számban Bertha Bulcsu, baráti asztal mellett beszélget el költőkkel, írók­kal, akik közelebbi vagy tá­volabbi viszonyban állnak a Jelenkorral. A címben ugyan „interjú” szerepel — ez a kicsit hivatalos ízű szó —, a beszélgetések azonban köz­vetlenek, barátiak, olykor kedvesen személyes, sőt bi­zalmas jellegűek. A gyakori nehézkes interjúk után ezek a beszélgetések valósággal üdítőleg hatnak, könnyed olvasiiiányok, de tanulságo­sak, értékesek is egyben Bertha ügyesen kérdez, első­sorban a művészre, mint emberre kíváncsi, közösségi és magánélete egyformán ér­dekli, művészetét mindig ösz- szekapcsolja az emberrel Kerüli a sablonos kérdése­ket, a megszokott helyett szívesebben hajlik a bizarr felé. A májusi számban Ka­lász Mártonnal folytatott be­szélgetését olvashattuk, a jú­niusiban Arató Károly felel a kérdéseire fiatalságról, szerelemről, költészetről. Tulajdonképpen sorozat­nak nevezhetnénk azt az esszé-láncolatot, mely vagy másfél éve több-kevesebb rendszerességgel napvilágot lát a Jelenkorban, és élő író­ink eddigi munkásságát igyek­szik felmérni. A legutóbbi számban Ottlik Gézáról ol­vashatunk kimerítő tanul­mányt. Ottlik érdekes alakja élő irodalmunknak, nem tar­tozik sem a termékeny, sem a nagyon olvasott írók közé, művészete mégis kivételes erővel érezteti jelenlétét. Életműve mindössze két re­gény és néhány novella, el­beszélés, azonban az Iskola a határon a felszabadulás utáni irodalmunk egyik leg­jobb alkotása, olyan mű, mely ha nem lenne, feltét­lenül éreznénk a hiányát. Pomogáts Béla, a tanulmány szerzője, Ottlik műveinek legmélyebben rejlő értékeit kutatja fel, s s egy' kivételes képességű és rangú író vi­lágába kalauzol bennünket biztos tudással, alapos, rész­letes tájékozottsággal. A Pécsi Irodalom Kistükre címmel a júniusi számban kezdődött meg az az iroda­lomtörténeti sorozat, mely a város irodalmi-szellemi múlt­jának a számbavételére és bemutatására vállalkozott. Az érdekesnek és helytörté­neti szempontból minden­eképpen értékesnek Ígérkező „kis irodalomtörténet” most közölt része a kezdetektől Janus Pannoniusig tárgyalja a Pécsett először megjelenő s mind szélesebb körben ter­jedő magyar, illetve ' latin nyelvű irodalmiságot, ♦ A júniusi számban kevés a szépirodalom, az egyen­súly ez alkalommal elbillent a tanulmányok javára. Ken­de Sándor és Tímár György elbeszéléseit olvashatjuk, a már befutott és ígéretesen startoló fiatal költők közűi Szepesi Attila, Kiss Dénes, Szapudi András, Kulcsár Já­nos versei találhatók a mos­tani számban. Kovács Sándor KOZMIKUS SZÍNHÁZ AZ ALWIN NIKOLAIS TÁNCSZÍNHÁZ VENDÉQJÁTÉKA Imago (Képek egy különös város életéből.) Kozmikus színház — ezt s különös, időszerű, félelmetes és szép, érthető és mégis megmagyarázhatatlan theát- rumot hozta el az Állami Operaházba a New York-i Alwin Nikolais Táncszínház. Nem hiába a világ egyik el­ső táncegyüttese, s nem hiá­ba öntörvényű társulat — a New York-i kritika bemu­tatkozásuk után írta: van klasszikus balett, van mo­dem balett es van Alwin Ni­kolais —, mert két előadásuk lázba hozta a magyar szín­házi életet, vitákat fakasz­tott A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy Alwin Niko­lais a színházat, mint komp­lex művészetet másképp ér­telmezi. Nála a színházban szereplő egyik művészeti ág sem alárendeltje egy mű­fajnak — akár balettnek, akár operának, akár prózá­nak —, hanem a művészeti ágak, műfajok szinte egyen­rangúvá válnak. Itt kezdődik ön törvén yűsége: a New York-i Alwin Nikolais Tánc­színház nemcsak „tánc”- szinház, hanem egyetemes színház. A műfajok egyen­rangúvá tétele segítette elő a színpad kozmikus méretek­re történő kitágítását, még­pedig az absztrakció segít­ségéve). Valósággal elszaba­dította a kifejezési formá­kat, s hagyta, hogy ezeknek önmagukban jelentésük le­gyen. A színpad teljes hát­terét vetíti tele színekkel és formákkal; zenekar nélkül, gépi zene segítségével ad — nem zenét, hanem zörejt, reá­lis, valóságos élethan gokat, gépzakatolást. golyófüttyöt, csikorgást, sóhajt, teljes össz­hangban az érzékenyeen vál­tozó fényű vetített háttérrel, a táncosok mozgásával, sőt, beszédével, s mindezt másod­percenként váltakozó, gyors ritmusban. Arra a lélektani lehetőségre alapoz, hogy a vonalak, a zörejek, a fények közvetlenül érzékelhető han­gulatokat ébresztenek ben­nünk. A Pesten előadott há­rom darab — Imago (Képek égy különös város életéből). Tent (Sátor) és Tower (To­rony) — közül a második főszereplője például egy koz­mikus térbe helyezett óriási sátorlap. s ez hol eltakarja, hol körülöleli a törpéknek érzett táncoló, mozgó ember- csoportot. hol hagyja, hogy azok örömteli pillanatokat éljenek, de akkor is Damok­lész kardjaként fejük felett lebeg. Elszemélytelenedett emberi testek félelmetes harca ez a kozmikus térrel, azzal a térrel, amit mi, em­berek fedeztünk fel, s azzal a világképpel, amit mi tágí­tottunk ki önmagunk számá­ra, de ezen a színpadon han­gyává törpülünk benne. Végül is a kozmikus tér érzékelhető valósággá lett, s ebben van Alwin Nikolais csodálatos ereje. De túl a szín­pad világán, filozófiai síkon kérdéses a New York-i tár­sulat munkája. Mert hiszen igaz. hogy kozmikussá tágult a világunk, igaz, hogy ez is­meretlen veszélyeket rejthet magában, hogy fennáll az ön­pusztítás lehetősége, hogy pa­lackba zárt szellemmel ját­szunk. De az emiatt kelet­kezett szorongást, kötöttséget Alwin Nikolais színháza nem tudta feloldani, nem tudotf rá megoldást találni. F. D. 1 í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents