Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

WCT. mSJat ti,

n

to

7

LÄTOQAT0BAN

KOLOZSVÁRI QRANDPIERRE EMILNÉL

Mit lehet írni egy íróról? Az tis6 pillanatban csaknem reménytelennek tűnik a vállalkozás. Ha egy írót fölültetnek a közvélemény színpadára, és ráirányítják a kíváncsiság reflektorait, rendszerint csak zavartan, elfogó- dottan hunyorog, s valószínűleg arra gondol, hogy mit mondhat még azon kívül, amit megírt, éa ugyan, hogy cáfolja meg a róla szőtt legendákat? Érzésem szerint Kolozsvári Grandpierre Emil is így tűnődhet most magában, aki egyik legszélesebb műfaji skálájú írónk, híre* racionalizmusához ragaszkodva gondolataiból, érzéseiből semmit sem hallgat eL Mit mondhat még a művein és a róla készült tanulmányokon kívül? A legendák pedig? Szeli enne* anekdóták veszik körül. Azon kevés írók közé tartozik, akiket maguk az írók is szeretnek. Jókedély« elegáns és ironikus. A legendák? Mosolyogj A legendák felvidítják az embert, emlékeztetik a nagy pillanatokra* a arra, ami valóság volt Az anekdótákból úgy tűnhet, hogy az írás helyett mindenféle bohémsá gokkal, pajzán vígságókkal tölti az Idejét a az ember nem érti: mikor dolgozik? Az 6 napja talán — a rendes halandóktól eltérően — csak a harmincadik órában ér véget és azt a titokzatos hat órát írással tölti? Valójában keményen, céltudatosan dolgozik.

A látogatásnak őszintén

Örül, de legalább annyira óvatos és kíváncsi, mint maga a riporter. Szabályos, előre szerkesztett kérdésekre számított, kis meglepődéssel fogadja, hogy ez nincs. Az első por valósággal csikorog. A méltóságteljes íróasztal

költőien rendetlen. Közepén az írógép uralkodik a befűzött kéziratpapírral, lcdgázva maga körül a könyveket, folyóiratokat, sőt s fehér telefont Is, amely időnként türelmetlenül meg-megcsörren.

Az íróasztal mögött a könyvek állnak űrt a fal teljes hosszában és magasságában. Néhány érdekes szőnyeg a falon. A harmadik emeleti lakás erkélyért az egész fővárost belátni, egészen Csepelig. A látvány megnyugtat* a dolgok végtelenségére figyelmeztet.

Eszembe jut róla egy Ida

nosztalgiával kevert történet Pécsett tartózkodott, s a hivatalos dolgok között végre egy-két óra jutott a kamaszkodásra is. Szerkesztő barátjával útnak indult egy régi pécsi utcába, hogy megkeressen egy hölgyet — vagy legalább a házát — aki ifjú korában néhányszor jókedvre derítette a fiatal pécsi egyetemi hallgatót. A hölgyet már nem találta, de ennek valószínű az volt az alapos oka, hogy az öreg házra sem lelt rá. Kolozsvári Grandpierre Emil a megszakításokkal együtt öt évig élt Pécsett. A város jellegzetes alakjai sok írásában, könyvében föltűnnek. Az utóbbi években maga is mind többször bukkan föl Pécsett. Legújabb írásai közül nem egyet a Jelenkor közöl eredetiben, mint legújabb kötetének — Utazás a valóság körül — több részletét is.

Kezdjük hát, a pécsi évekkel.

— ö, Pécs !... — derül föl az arca. — Annak a városnak köszönhetem az írói karrieremet.

— Csak nem? *

— Rögtön megmagyarázom. Kolozsvári születésű vagyok. Tizonnyolc éves koromban Budapestre kerültem, majd Franciaország. Belgium és Olaszország után — kizökkenve a speciális magyar szemléletből — Pécs következett. Pécs akkoriban szendergő életű város volt, kivéve a Király utcát. Azonban megtaláltam azokat a témákat, embereket, amelyek már otthon, Kolozsváron is foglalkoztattak. De most, egy európai körút után találkoztam ezzel az életformával. Pontosabban megfogalmazva: az úgynevezett keresztény középosztály lényegével, a beteg valóságérzékkel. Én tulajdonképpen mindig erről Írtam. Mi magyarok ugyanis, valahogy mindig hadilábon álltunk a valósággal. Amit pécsi éveimben tapasztaltam, az tudatosult bennem. Rengeteg ismerősöm, barátom volt a városban, tele voltam témákkal. Éreztem, hogy nagyon értékes matéria birtokába jutok, de egyelőre távoli volt, hogy íróilag mikor tudom kiaknázni. S aztán visszamentem Kolozsvárra, és megírtam első regényemet, a Rostá-t, amely szerintem az egyetlen könyvem, amely hagyományos magyar technikával készült.

— Idézek egy tanulmányból, amely ezekben a napokban jelent meg egyik folyóiratunkban: „Kolozsvári

Grandpierre Emil... kezdettől újszerű és nehéz feladatok megoldására vállalkozott, a magyar próza világától elütő hangon szólalt meg...” Írásaira a modern kezdeményezés jellemző.

— Igen, • modern irodalom régen megfogott Név szerint Pirandello. Doktorátusra készültem, amikor megismerkedtem Pi rondellával* és fölkeltette az érdeklődésemet Nagy küzdelem kezdődött bennem a régi technika és az új között S akkor megpróbáltam valami mást csinálni. Már a másodi k regényemben is, a Dr. Csibráky szerelmeiben, amelyet — megjegyzem — sok tekintetben ugyancsak pécsi benyomásaimnak köszönhetek. Ezek után következett Budapest ahol nagyobb tere volt az aktivitásnak, t akkor megírtam a Tegnap-ot, egy önvizsgáló regényt Ez formailag új, váltakozó Idősíkban Játszódó regény volt

— Hogyan lett Író? EH*- merena, nem túl idetpiyugtató egy író számára, de hát még egy szabálytalan körülmények között készült riportból sem hiányozhat Az olvasók roppantul kiváncsiak as Ilyen válaszokra.

— Kolozsváron már a Sornyi rág-ba írtam cikkeket A tanárok ezeket megvitatták, ami akkor nem nagyon volt szokásos. Észrevehetetlen folyamat ez, hogy egyenes választ adjak a kérdésre. Közben tévút is volt Hat-nyolc évig rossz verseket írtam, és akkor Kolozsváron hirtelen ngrott ki belőlem a prózairó. Ez egy titokzatos dolog.

— A kissé hiányos felsorolás is árulkodik: Rosta, Dr. Csibráky szerelmei, Tegnap. A félszabadulás után Lófő és kora, Lelki finomságok, Mérlegen, A csillagszemű. Aztán a Boldogtalanság művészete, a Párbeszéd a sorssal, a Változatok hegedűre, majd legutóbb a tanulmánykötet: Utazás a valóság körül..,

— Sejtem a kérdést Nos* az Írónak az írás életforma. Az író megírja, amiről úgy érzi, hogy meg kell írnia. Most fölmerül az, hogy olvasója válogatja. Van, akinek a könyv időtöltés. Program helyett program. Másokat pedig elgondolkoztat. Én, személy szerint hiszek abban, hogy az irodalom segítségével el lehet érni valamit Példákat tudok idézni

— Kérem, beszéljen a legközelebbi terveiről

— Egy új szatirikus regényt írok, Nők apróban címmel. Ez csupán keret. Egy fiatal házaspárról szól, akik él akarnak válni, és a férj vállalja, hogy apróhirdetés útján oldja meg a konfliktust Ezen keresztül sok női típust és egzisztenciát mutathatok be. Terveim között szerepéi, hogy folytatom a Tegnap-ot Amikor írtam, harmincöt éves voltam. Azóta nagyon sok új gondolatélmény összejött bennem, és elég tűrhető anyagi viszonyok között élek, hogy hosszabb, fáradtságos munkába kezdjék.

— Rendszeresen dolgozik?

— Mindennap reggel és délelőtt négy-öt órát írok. Ezenkívül a témához „hozzáolvasok:”. Most három hónapig „lustálkodtam”, ugyanis negyven év után ismét Párizsban jártam, két hónapig. Most darabot fordítok. Remélem, ez a munka majd átsegít az írói kizökkenésen.

— Milyen volt Párizs negyven év után?

— Nem változott. Vannak új épületek, de a régi Párizs hangulata megmaradt Egyetlen változás, ha az ember lenéz a magasból: elfogja egy érzés, hogy az emberek már csak rövid ideig maradhatnak emberek. Óriási garázs az a város. Láttam két retrospektív kiállítást Mondriani és Hartung. Azért érdekes épp • kettő, mert bemutatja a kezdettől a végig, hogy mit csináltak. Az ember a folyamatot látja, nincs abszolút véglegesség éa törvényszerű- lég.

— Mint magánember, hogyan él?

— Sportszerűen. Tornászom, túrázom, úszom. A nőket még mindig imádom. Egyébként, nős vagyok. És a bort szeretem.

— Szenvedély? Hobby?

— Nemigen van. Nem gyűjtök semmit Ha gyűjthetnék, szőnyeget gyűjtenék.

— Sok barátja van?

— Sok meghalt a világháború folyamán. Megjegyzem, a jó barátság is időszakos, egy idő után elhalványul.

— Szereti az embereket?

— Hogyne. Az Író enélkül nem űzheti ezt a foglalkozást A gyűlölet, a közöny nem ad tápot

— A természetet szereti?

— Mint minden öregedő ember, szeretem a természetet Azelőtt is szerettem, de például nem vettem észre, hogy kint a természetben mennyivel frissebb a levegő.

— Szokott Pécsre járni?

— Nem túl gyakran. Egy évben egyszer, vagy két évenként. A barátaim szétszóródtak...

Hirtelen szomorú pillanatokkal lep meg. Valami olyasmit mond, hogy 1938- ban leszámolt, nagyon kevés reményt érzett, hogy élve megússza a háborút, és azóta minden évet ajándéknak tekint. Nem tudok hinni a szomorú pillanatoknak. Derűs és következetesen racionalista gondolatvilága tűnik föl műveiből, s a felejthetetlen alakok, s végül vallomássze- rű sorai A hatodik határkőből: „Mindig arra törekedtem, hogy a valóság közegében gondolkodjam, s csak azt fogadjam el gondolatnak, aminek valóságos tartalma van, csak azt a gondolkodás- módot, mely gyakorlattá változtatható. vezérfonalul szolgálhat a cselekvéshez ...”

Mondtam. Kár minden további szóért. íróról maga az író mondhat a legtöbbet.

Thiery Árpád

Irodalmi epizódok

A Pécsett 1931-ben megalakult irodalmi egyesület, a Janus Pannonius Társaság múltjának felejthetetlen epizódjai között.őrzöm a Babits Mihállyal együtt töltött órák el nem halványuló emlékeit.

A Társaság alakuló közgyűlését 1931. június 10-én

tartotta. Jelen.voltak az ősz- szes irodalmi társaságok képviselői, a Tudományos Akadémia kiküldöttje, a művészeti egyesületek megbízottjai. Babits Mihály az ünnepi gyűlés műsorában verseivel szerepelt. Emberi alázatára, páratlan szerénységére vall, hogy a pódiumra csak akkor akart felülni, amikor a szerepe következik. A Pannónia Szálló előcsarnokában egy nagy karosszékbe süppedve egyedül maradt. Feladatomról kissé megfeledkeztem, izgatottan futottam érte, s bizony az utolsó percben csak akkor értünk az előadóterembe, amikor az elnöklő Surá- nyi Miklós bejelentette: „Babits Mihály verseiből olvas fel”. Halkan, szenvtelenül, észrevétlen modulációkkal adott elő. Hangjába a gondolatoktól, érzelmektől fűtött megannyi hangszín, változat lopódzott bele; előadása lenyűgöző volt.

Az alakuló közgyűlést megelőzőleg vendégeinkkel ebédre a Pannónia-étterembe gyűltünk össze. — Babits Mihályt a pesti író barátai körébe szerettem volna leültetni, de a kiszemelt helyet váratlanul más foglalta el, s Babits arrább került, a pécsi orvosprofesszorok társaságába. Babits nem tudta, kik a szomszédai, s a professzorok sem ismerték fel, hogy ki az idegen vendég. Az addigi vidám beszélgetés elakadt. Babits hallgatott. Amikor Scipiades lemér, a szülész súgva megkérdezett, hogy ki a szomszédja, s barátainak továbbadta, hogy Babits Mihály csöppent közéjük, minden arc az illusztris személy felé fordult, a székeket közelebb húzták, s pár perc múlva már Babits élénk beszélgetést folytatott az 6t láthatóan nagyon megbecsülő asztal társaival.

A megalakulás után Babits nem utazott mindjárt haza, feleségével, Török Sophieval

egy napot még itt töltött Pécsett. Június 11-én délelőtt az Egyetemi Könyvtárban, a belvárosi plébánia templomban és a székesegyházban jártunk. Babits szerényen megemlítette, hogy szeretne a Mecsekre is felmenni. Délután előállt a vármegyei kényelmes, nagy autó. Babits Mihály, Török Sophie, Mohácsi Jenő, a feleségem és én fölkocsikáztunk a Mecsekre. Babits és Mohácsi eleinte szüntelenül beszélgettek. Mohácsi „Az európai irodalom történeté”-nek készülő újabb fejezeteiről faggatta Babitsot. Mohácsi kérdéseiből láttam, nem ez az első beszélgetésük erről az óriási alkotásról, s hogy jól ismeri Babits hatalmas koncepciójának irányvonalait. Lenyűgözve hallgattam a válaszokat. Megille- tődötten néztem az aszkétaarcot és a mindig messze tekintő, két nagy, fénylő szemet. A csendesen ejtett szavakból a tér és idő távolságain átívelő örök irodalom értékeinek összefüggései világosodtak meg előttem. A város fölé értünk, elkanyarodtunk a Mandulásnál. A Lapisi vadászház előtti fordulónál kiszálltunk. Babits is, Mohácsi is hallgatott. A nap akkor bújt le a Jakabhegy lapos hullámai mögé, lent az Istenkút, a Daindolok völgyei kéklettek. Hosszasan álltak

ott, a boldog viszontlát^«

hangulatában a vendégek.

Elsétáltunk a vadászházhoz, leültünk a tornácon, Babita és Mohácsi a diákköri kirándulások emlékéről mondtak néhány szót. Nem akartak visszaülni a kocsiba, vonzoit- ta őket az erdő; itt hatalmasak a fák, sűrűk a bokrok. Illatos hűvösségben, puha Ösvényen lépkedtünk. Az asz- szonyok virágot szedték. Nagy volt Babitsné örömei amikor egy-egy kék harangvirágra, rózsaszín turbánliliomra akadt. Babits is, Mohácsi is szótlanok, önfeledtek voltak. Visszatértünk a ko csiútra, beültünk az autóba* Babits kérte a kocsivezetőt* hogy lassan hajtson. Elhaladtunk a Kozári vadászháj mellett, aztán rátértünk a mánfai útra. Besötétedett* kétoldalt az erdő árnyai magas fallá sűrűsödtek. Hamarosan feltűntek a kertes, virágos bányászházak körvonalai, aztán megvillantak a gyárvárosi lámpák. Babits Mihály megkérdezte: „Ugye most a Balokányi tóhoz érünk?” Hangjában ott búj- káltak e helynek egykori versre hangoló színes emlék- képei.

Babitsék másnap elutaztak. Babitsné a harangvirág- és turbánliliom-csokorral szállt föl a vonatra.

Lovász Pál

Zsikó Zsuzsa és Tőke Péter kiállítása

A Tanárképző Főiskolán tanárképzés folyik, s ez alól a rajz tanszék sem kivétel. Ennek ellenére évről-évre tanúi lehetünk annak, hogy a tehetséges hallgatókat gondjaikba veszik, segítik művészi kibontakozásukat. A főiskolai napok alkalmával nyitották meg két fiatal festő kiállítását. Közülük Tőke Péter tűnik első pillantásra a határozottabb karakterűnek: látomásos képei, megragadó színvilága erőt sugall, kérdés, hogy a legmodernebb törekvések némelyikével rokon kí„BILINCSBEN..."

ÉLETRAJZREQÉNY KISS QYÖRQY SZOBRÁSZMŰVÉSZRŐL, MEQYÉNK SZÜLÖTTÉRŐL

Amikor a szerzőt, Bucsfcy

Mihályt megkérdeztük, mi inspirálta arra, hogy az eredetileg tervezett dokumentum gyűjtemény helyett regényt írjon a múlt század felezőjén született, s már 50 éve eltemetett mester életéről, pályafutásáról, először csak any- nyit mondott:

— Mert az őt számontartó művészettörténészeknek vajmi keveset adhattam volna az általam felfedett újabb adatokkal. Ezért határoztam úgy, hogy az olvasóknak, s közülük is elsősorban a baranyaiaknak tárom fel szukebb hazájuk szülöttének élettörténetét

Ehhez persze nemcsak a baranyaiak lokálpatriotizmusának felélesztése, ébren tartása adta az inspirációt, hanem egyéb, s általa lehango- lónak tartott előzmények is.

— Tíz évig tanítóskodtam Szászváron Kiss György szülőfalujában, s miért ne mondjam meg őszintén, hogy jó magam is, csak a még ott élő rokonsága révén döbbentem rá arra, hogy mily keveset tudok, s tudunk a mesterről.

De az a gondolat, hogy valamilyen formában a nyilvánosság figyelmét is felhívja az elmulasztottakra, csak évekkel később érlelődött elhatározássá. Amikor a hatvanas évek elején kezébe került Kolta Ferenc Baranya Története című kötete, amelyben többek között Kiss György neve is szerepelt, ezzel a rövid, de annál elgon- dolkoztatóbb megjegyzéssel: „— 1952-ben születésének 100. évfordulóján emlékezhettünk

volna meg róla, ha el nem felejtjük..

— Nos. igazában ezek után fogtam csak hozzá a munkához, amelyhez a szakiroda- lomban és a korabeli újságokban található adatok, cikkek begyűjtésén túl nagyon értékes forrásanyagul szolgált a család birtokában lévő tárgyi és írásos dokumentumok ismételt áttanulmányozása is, mondotta.

És a közel hat esztendős kutató, illetve írói munka eredményeként elkészült a több mint 400 oldalas kézirat, amely, — reméljük — könyv alakjában Is hamarosan eljut az olvasókhoz, vagy ahogyan Bucsky Mihály szeretné, — elsősorban a baranyaiakhoz ...

— Akik közül bizonyára nagyon kevesen tudják, hogy csupán Pécsett 30 szobor, köztük a Székesegyház régi és a Nemzeti Színház valamennyi külső szobor dísze, és a Dóm-téri Szepessy Ig- nácz szobra Kiss György emlékét, művészetét őrzi, mondotta. — És talán még kevesebben azt, hogy élete 112 alkotásából 41 kapott méltó helyet a Nemzeti Galériában, az Országházban, a Zeneakadémián és a főváros különböző terein.

De ahogy mondotta, Esztergomban, Szombathelyen, sőt Temesváron, Pozsegán, Berlinben is megtalálni alkotásait a szászvári szegény- parasztházból tízegynéhány éves korában elinduló, s nemcsak elismerést, dicsőséget szerző, hanem oly sok gáncsot, megaláztatást is elviselő művészünknek.

Ezt az eredményekben gazdag, de buktatókkal is teli életet foglalta regénybe Bucsky Mihály és szerencsésen, — ezt mi mondjuk így — évfordulóra készült el a kéziratával. Ugyanis a szászváriak kezdeményezésére emlékművet állítanak az idén a művész szülőfalujában és ez némiképpen törlesztése is lesz a fentebb már említett adósságnak. Ha 1952-ben „el is feledkeztünk” Kiss György születésének 100-ik évfordulójáról, pótoljuk ezt a kései, de szíves kegyelettel lerótt kötelességünkkel.

— s. gy. —

A 90 éves Farkas Imre jubileumi estje

Május 5-én Budapesten al „Erkel Színház” zsúfolt nézd* tere köszöntötte Farkas Imrét a 90. születésnapja alkalmából. Megható látvány volt, amikor a reflektor fénye végigpásztázta a nézőteret egy ezüst csillogásnak tűnt a sok ősz haj. A mai fiatalság nem nagyon emlékszik névről talán e pátriárkái kort megért kedves szerény zeneszerzőre, de az idősebb korosztály tudja ki, és isme.-i, ezt látni lehetett abból a szerető ünneplésből, amiben öt részesítették.

Szép este volt és meghatottam köszönte meg az ünneplést a 90 évesnek nem látszó kedves jubiláns, akinek a vidéki közönség is meleg szeretettel gratulál és kívánja, hogy még számos művel gazdagítsa a magyar dal és nótakincsünket.

DR. SZABÓ ENDRÉN*

a

t

sérletezését hogyan sikerül továbbfejlesztenie, saját képére gyúrnia.

Zsikó Zsuzsa az anyaggal és a rázúduló formák sokaságával küzd. Nagy érzékenységgel feledkezik bele a való világ nyújtotta formai szépségek megrajzolásába és megfestésébe. Ebből a sokfajta próbálkozásból úgy tűnik, lassan kiválik néhány tendencia, amelyek következetes kibontásától és a célratörőbb művészi szándéktól függ további fejlődése.

— móló —