Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-11 / 106. szám

1M9. május If. Dunoman nm>io< Hunyadi László Erkel Ferenc operájának bemutatója Többszörösen ünnepi alka­lomra gyúltak ki a Pécsi Nemzeti Színház rivaldafé­nyed. május 2-án este Erkel Ferenc: Hunyadi László cí­mű operájának bemutatóján. Jubileumot ünnepeltünk, a működésének első évtizedét lezáró operaegyüttest, jólle­het e jelentős évfordulót nem hozták a közönség tudomásá­ra (még a szokásos műsorfü­zet sem készült el a premier­re!) Pedig operaegyüttesünk figyelemreméltóan hosszú utat járt be e tíz év alatt. Megteremtette a népszerű operarepertoár alapjait és országos figyelmet, elismerést vívott ki néhány ritka zenei csemege bemutatásával. Az utóbbi években mintha kissé megfáradt, decrescendóba halkult volna e magas baívelő lendület. Ügy érezzük, rangos helyet kivívott operaegyütte­sünk több támogatást, szere­tet érdemel az „igényesnek" kikiáltott pécsi közönségtől és legalább annyi megbecsü­lést a színház vezetőitől, mint amennyit például a beat-műfaj kap. Hiszen az operaelőadások — ha nem is járnak kasszasdkerrel — szó­laltatják meg a színpadon a Zenét, a tiszta és nemes mű­vészetet Épp ezért tekintünk ünnepnek minden operabe­mutatót A jubiláló együttes azzal is fokozta az ünnep fé­nyét, hogy a magyar nemzeti opera megteremtőjének, Er­kel Ferencnek alkotását, a Hunyadi Lászlót tűzte műso­rára. Üjabb jubileum, hogy e népszerű, közismert mű épp 125 évvel ezelőtt, 1844. január 27-én hangzott fel először Pesten a közönség ujjongása, elemi erejű tetszésnyilvánítá­sa közepette, előre megjósol­va, hogy „ez operán nem fog kifogni az idő vasfoga.” A Hunyadi László az ünne­pi alkalomhoz méltó előadás­ban és körülmények között szólalt meg a pécsi színpa­don. Persze akadtak és akad­nak fanyalgó sznobok, akik ez előadást csiszolatlannak, kiforratlannak, a statisztéria mozgását tétovának, egyes énekesek teljesítményét (Mo­ll acohoz és Cállashoz viszo­nyítva) gyengének minősítet­ték. Nincs igazuk. Tudomásul kell vennünk, hogy a Pécsi Nemzeti Szín­ház kicsiny, kínosan rossz akusztikájú színpadán nem Monacok és Callasok énekel­nek, még csak világviszony­latban jegyzett vendégművé­szek fellépésére sem került az idén sor (a tiszteletremél­tó eszékieket leszámítva). A statisztériát, a tizenkilenc fő­nyi színházi kórust kiegészítő énekkari tagokat véres verej­tékkel toborozták össze és ke­vés számú próbákon tanítot­ták meg a színpadon mozog­ni. Persze ideálisabb lenne és a produkció színvonalán, hő­fokán is érződne, ha nem ilyen „hősies” erőfeszítések­kel születne meg egy opera- bemutató, amihez nem ele­gendő néhány gitár és hang­erősítő. Mindezek ellenére az előadáson érződik a monu­mentalitásra való törekvés. Nemcsak arra gondolok, hogy Vata Emil díszlettervezőnek sikerült a kicsi színpadot is kitágítania. A naturális és jelzett díszletek szerencsés keverésével, a gyorsan moz­gatható, kifejező erejű dísz­letelemek alkalmazásával ideális játékteret biztosított, amellett, hogy e díszletekből — többek közt gondolok a nyitóképbeli nándorfehérvári kapubejáratra, az eskü szín­helyéül szolgáló várkápolná­ra, vagy akár a börtönképre — döbbenetes hangulati erő sugárzik. A felülről mozgat­ható díszletelemek a gördülé­keny, gyors színváltozásokat szolgálják, ugyanakkor lehe­tetlenné teszik a színpad le­fedését, rontják az akuszti­kát. Az alapfeltétel, a néző elé táruló miliő tehát adott; a rendezőn, a szereplőkön a sor, hogy ezt az ideális kere­tet megtöltsék élettel, a kö­zönséget megrázó, gyönyör­ködtető tartalommal. Horváth Zoltán rendezői munkájának értékelése során már korábban is kiemeltük a térformák beállításának meg- komponáltságát, ami a külö­nösen ezúttal nagyszámú, Vá- gó Nelli színpompás jelme­zeibe bujtatott, bár alkalmi statisztéria átgondolt mozga­tásánál jelentett emberfeletti feladatot. Impozáns tömegjelenetek forrósítják fel az előadást, főleg a finálékban: Czilled meggyilkolásának, László ki­rály esküjének és a legvégén Hunyadi László kivégzésének drámaisággal telt jeleneté­ben. Horváth Zoltán munká­jában a látványosság, a fény­hatások alkalmazása mellett a mondanivaló, a belső ösz- szefüggések tisztázására tö­rekszik. A történelmi háttér, Egressy Béni szövegkönyve tiszteletbentartásával korsze­rű, világosan megfogalma­zott előadást hozott létre, mindenkor kiindulási pont­nak tekintve a zenét. Nagy Ferenc zeneileg ki­egyensúlyozott, tiszteletre­méltó előadást vitt a közön­ség elé. Segítőtársai: dr. Dőry Miklós zenei asszisztens és Károly Róbert, aki a jelentős feladatot képviselő, erőteljes hangzású férfi kar és lírai lágysággal éneklő női kar be­tanításáért érdemel elisme­rést. A dirigens Nagy Ferenc már a népszerű, az opera legszebb dallamait megszólal­tató nyitánnyal csatát nyert; a közönség szokatlanul hosz- szan és melegen köszöntötte a zenekart A taps a továb­biak során is sűrűn szakítot­ta félbe az előadást, a Brada Rezső koreográfiájára eltán­colt Palotást meg kellett is­mételni. Nagy Ferencnek mindvégig sikerült biztosan megtartania a kontaktust a színpaddal, annak népes sze­replőgárdájával. Törekvése elsősorban arra terjedt ki, hogy zeneileg pontosan szó­laljon meg mindaz, amit a partitúra tartalmaz. Megbíz­ható és precíz munkával ezt sikerült elérnie, ha némiképp adós is maradt a tempók merészebb fantáziával való alkalmazásával, és a rendező­vel együtt azzal a magasabb hőfokú izzással, a cselekmény színpadiságát elfeledtető, azt élettel, ha kell hátborzongató drámaisággal megtöltő, min­dent magával ragadó lendü­letével, azzal a plusszal, ami már nincs benne a partitúrá­ban, de ami egy előadást, e becsületesen megrendezett és kivitelezett előadást is, felejt­hetetlen élménnyé tesz. Per­sze ez legfeljebb a Karaja- nok titka, és mi ne feledjük, a Pécsi Nemzeti Színházban ülünk. Az előadás operatársula­tunk csaknem valamennyi tagját színpadra szólította. Valamennyien képességeik, adottságaik maximumát nyújtják, ha ezek helyenként korlátozottak is. A tíz év előt­ti „alapító-tagok” közé tarto­zó Wagner József V. László király szerepében zenei stí­lusban és szerepformálásban egyaránt megtalálja a helyét, történelmi hűségű gyenge, jellemtelen, esküszegő ural­kodó. A Hunyadi Lászlót ala­kító Juhász Pál hősi tenorja jól érvényesül a címszerep­ben. Áriáiból nem hiányzik a líraiság sem, bár a dinamikai változások közti átmeneteket helyenként nem éreztük elég­gé finomnak, árnyal tnak. Nagyrészt sikerült levetkőz­nie korábbi modorosságát, a vokálisok helytelen megfor­málásából adódó kiugró han­gokat. Szilágyi Erzsébet mé­lyen drámai izzású alakját ■ Horváth Eszter vitte színpad­ra. Megjelenésének méltóság­teljessége, fiainak életéért küzdő anyai szeretete a sze­Hunyadi László: Juhász Pál MARIO DELLI PONTI rep megformálásának hiteles­ségét biztosítja. E sikerrel megoldott színészi alakítás mellett gazdag szépségű hang­jával könnyedén megbirkó­zik a szerep technikailag igé­nyes énekesi oldalával. így válik az előadás egyik csúcsá­vá rendkívül népszerű, de hallatlanul nehéz áriája, az ún. La Grange ária. Gara Mária lírai szépségű, zenei­leg is igényes szerepében a kulturált hangú Ágoston Editnek tapsolt a közönség. A Satal Hunyadi Mátyás rö­vid szerepében Cser Tímea jeleskedik. A hatalomra tö­résben, Hunyadi László ki­végzésének elkészítésében pontosan elhatárolt szerep- felfogást követ a Czilleit megszemélyesítő Krémer Jó­zsef és Gara nádorként Bolla Tibor. Czillei a köréje sereg­lett magyar főurakkal szövi a hálót, hogy elveszítse a nándorfehérvári hős fiait: Lászlót és Mátyást. Krémer ravasz, talán kissé túlzottan Mefisztó-szerűen, de zeneileg sikeresen oldja meg egy fel- vonásnyi feladatát. Bolla Ti­bor, a leánya boldogságát is feláldozó apa érzelmeit he­lyezi előtérbe. Berczeli Tibor, Rest Ferenc illeszkedik még kisebb szerepekben az együt­tes sikeres munkájába. A Hunyadi László előadá­sa egyaránt sok örömöt és ze­nei élvezetet nyújt az opera- rajongóknak és az e műfaj­jal most ismerkedőknek. Az operaegyüttes valamennyi lel­kes tagja megérdemli, hogy szép produkciójának minél többen tapsoljanak! Dr. Nádor Tamás Alig két héttel Dubrovka Tomsic bravúros zongoraest­je után újabb, rendkívüli él­ményben volt részünk: Ma­rio Delli Ponti művészetét élvezhettük a Liszt-teremben. Köszönet és elismerés illeti a Filharmóniát, hogy ezt a kiváló olasz zongoraművészt Pécsett megismerhettük, kí­vánjuk, hogy a jövőben mi­nél több, ehhez hasonló él­ményben legyen részünk. Mario Delli Ponti nagy művész. Az a ritka előadó, aki feltárja a remekművek legmélyebb költői és drámai tartalmát. Előadásában szinte a Mű keletkezésének leszünk tanúi. Előadásmódja hallat­lanul koncentrált. Szuggesz- tivitásának titka a művekkel történő azonosulása. Ez a gyújtó szenvedélyesség, el­omló líraiság, izzó drámaiság teszi méltó helyükre a műsor nagy romantikus alkotásait. Végletes elemeket tartalmazó remekműveket csak így, vég­letesen érdemes előadni. (Hányszor halljuk ezeket a műveket lecsiszolt, cizellál­tan klasszikus előadásban! A hallgató elámul a művész produkciója láttán-hallatán, de a Zenével, a Remekművel nem találkozik.) Mario Delli Ponti olyan dolgokat mond el a zenéről, amire a legna­gyobbak közül is csak keve­sen képesek, muzsikálása leg­inkább Szvjatoszláv Rihteré- hez hasonlítható ... Természetesen szertelen ez a zongorázás, mint ahogy szertelenek azok a művek is, amelyeket hallottunk, formá­lásban, indulati gazdagság­ban egyaránt. Szokatlanul széles Delli Ponti dinamikai skálája: az alig hallható, le­heletnyi pianissimóktól a dü­börgő, korlátot nem ismerő fortissimókig terjed. Billenté- se hihetetlenül árnyalt, ezt még a Liszt-terem hangsze­rén is megcsodálhattuk. Vir­tuóz technikáját alig észleli a hallgató, mert ez a techni­ka személytelen, a kifejezést szolgálja. Ez a kifejezés — Is­mételjük: a művek szolgála­tában! — sokszor fékevesz­tett, ezért ne kívánjunk az előadástól „tökéletességet”, a félrecsúszott hangolt, a for­szírozott hang, bizonyos kül­sőségek, mind hozzájárulnak az egységes hatáshoz: a rendkívüli élményhez. A műsort három grandió­zus, a maga nemében egyen­ként csodálatosan szép ro­mantikus mű képezte. C. Franck: h-moll prelúdium, korái és fúga c. alkotását szinte improvizálva, de még­is összefogottan, mesteri fel­építésben hallottuk. Az utó- romantikus mű tengernyi színét, harmóniai gazdagságát maradéktalanul feltárta Del­li Ponti. Előadói egyéniségé­hez talán Schumann művei állanak a legközelebb. A g- moll szonáta hallgatása so­rán eltűnt a zongorista, he­lyét elfoglalták a schumanni csapongó szenvedélyek, vég­letes indulatok. A gyors té­telek magukkal ragadó, lírai pihenőkkel tarkított tovatű- nését, a dalszerű lassú tétel megkapó halkságát, befelé fordulását sokáig, nagyon so­káig nem fogjuk elfelejteni. Delli Ponti zenei karaktert telibetaláló készségét Mu­szorgszkij: Egy kiállítás ké­pei c. ciklusában csodálhat­tuk meg igazán. A vissza­visszatérő promenád-téma mindig előre vetítette a kö­vetkező kép hangulatát. A képek Delli Ponti előadásá­ban nemegyszer lázas vízi­ók voltak, meg nem alkudva a hangszer-nyúj tóttá lehető­ségekkel. Szólni kell a ráadá­sul hallott darabokról is. Schubert: C-dúr Moment mu- sical-ja a Pesten hallott Rih- ter-i előadást idézte. Brahms: Esz-dúr Intermezzo- jának halk poézisét, Debussy: Ba- baszerenád-jónak szellemes­ségét, finom báját valóban ajándékként kapta a hang­verseny szerencsés hallgatója. Szesztay Zsolt Az olvasásra nevelés kérdései Tudományos ülésszak a Főiskolán Ha boldogult iskolás ko­romra gondolok, annak elle­nére, hogy irodalomszerető ember voltam és vagyok, bi­zony a kötelező olvasmányok és az órákon megbeszélt mű­vek emléke meglehetősen ve­gyes érzéseket kelt bennem. S bizonyára sokan így va­gyunk. Pedig az olvasó em­berré nevelést még idejeko­rán. az iskolában el kell kez­deni, erre figyelmeztetnek azok a felmérések is, amelye­ket az Olvasó Népért mozga­lom tett közzé tavaly: az or­szág felnőtt lakosságának 55—00%-a egyáltalán nem olvas. Az általános iskolai irodalamoktatásban fellelhető hiányosságok kiküszöbölésé­nek szándéka érződött a Ta­nárképző Főiskolán megren­dezett tudományos ülésszak felszólalásaiban is, amelyen az ország különböző tanár­képző főiskoláinak tanárai mondták el véleményüket a kialakítandó módszerekről. Dr. Kolta Ferenc vitaindító­ja, Az olvasásra nevelés problémái az általános isko­lai irodalomtanításban vala­mint a korreferátumok kon­centráltan tartalmazzák a kulcskérdéseket. „Egyáltalán szükség van-e az olvasásra?" A kérdés felvetődik, s a válasz önként adódik; igen, szükség van. De miért? A „második ipari forradalom” korszakát éljük: életünk is hihetetlenül meggyorsult. És ugyanakkor beszűkült: a mérnök hónapokig csak terv­rajzaival foglalkozik, s ami­kor nyáron utazni megy, rá­döbben, hogy nemcsak gépek vagy épületek vannak, hanem csodálatos tájak, tengerpart, és itt-ott szobrok is. Az em­ber észre sem veszi, és ki­derül, hogy valami eltorzult benne: ismétlődő tevékenysé­gének rabjává vált. Egyre jobban teohnicizálódó társa­dalmunkban az olvasásnak óriási szerepe van: megte­remtheti a felbillent egyen­súlyt, az egyoldalúvá váló személyiség teljességét. A tananyag ... Megfelelő könyvet megfe­lelő korban — vajon érvénye- sül-e ez az elv? A tanterv valóban irodalmunk jeles műveit írja elő, de az is bi­zonyos, hogy tudományos hi­telű, átfogó vizsgálatok — néhány részlettanulmányom kívül — egyelőre nem szület­tek arra vonatkozóan, vajon egyes életkorokban milyen a gyerekek esztétikai élmény­befogadó képessége. Kezdjük talán a lírával, amely a tan­tervben is annak megfele­lően, amilyen szerepet irodal­munkban betöltött, tekinté­lyes helyet kapott. De az ál­talános iskolai anyagban sze­replő versek egy része, ha részleteiben meg is fogja a tanulókat, egészében megha­ladja a befogadó képességü­ket, nem hat az élmény ere­jével, s nem valószínű, hogy hatásukra szabadidejükben szívesen fognak majd egy verseskötet olvasásához. 10— 14 éves korban a kalandos, „izgalmas” könyveket kedve­lik a gyerekek, ennek elle­nére kevés mai témájú if­júsági alkotás kerül a gyere­kek elé. Irodalmunk klasszi­kus alkotásával, A kőszívű ember fiainak (amely aján­lott olvasmány) általános is­kolai feldolgozásával kapcso­latban szakfelügyelők jelen­tették, hogy nem kaptak tőle kedvet a gyerekek újabb mű­vek elolvasásához. A tanár.., Nemcsak a jó tanárért ké­pesek rajonganá a gyerekek, hanem azért az anyagért is, amelyet tanít. Minden tanár­nak vannak kedves írói, könyvei, amelyek nem min­den esetben esnek össze a tantervban előírt anyaggal A tantervben biztosított sza­bad órák beiktatásával mó- ■ dot lehetne adni, hogy a ta­nár „kiélje” a szenvedélyét, s tábort szerezzen azoknak a műveknek, amelyeket szeret, A vitában felvetődött, hogy gyakran nem is a tanítandó művekben, hanem a mód­szerben van a hiba, ahogyan tanítják a pedagógusok az irodalmat. A tanterv és az esztétika is azt követeli, hogy a tartalom és forma egységé­ben kell elemezni a művészi alkotásokat, de régebben a tartalmi elemzés túlzásába (s ma is ez kísért a legin­kább) estek, s manapság elő­fordul a formai oldal eltúl- zása is. Osztályzatért vagy a könyvek megszerettetéséért ? Ugyancsak szakfelügyelői jelentések figyelmeztettek ar­ra a veszélyre, hogy a rossz feldolgozás, elemzés miatt a tanulók szinte úgy rágják át magukat az irodalmon, hogy közben semmiféle élményt sem kapnak. Kifejtik a mű­vek mondanivalóját, beszél­nek a formai sajátosságaik­ról, de arról szó sem esik, vajon tetszett avagy sem az olvasott könyv, vagy mit éreztek olvasás közben és után. Ennek okai között találjuk a már említett elemzési egy­oldalúságot, amely a tanárok képzettségével függ össze, de közrejátszik a tananyag tar­talma avagy a tanuló rossz olvasási készségszintje is. Tanári körökben nem ke­vesebb szó esik a feleltetés­ről. számonkérésről manap­ság, mint a diákok között Míg a tanulók többsége szá­mára a feleltetés félelmet je­lent, a tanároknak kínos, szükséges rossz. Van olyan a pedagógusok között, aki va­lamilyen beszélgető formájú számonkéréssel cserélné fel a „kifaggatást”, amelyen mű­helyhangulatot lehetne te­remteni. Mások szerint — joggal — nemcsak a szűk tananyagot kell beleszámíta­ni a jegybe, hanem a plusz munkát, az olvasottságot is, hiszen az iskolából kikerülve azok számára volt hasznos az irodalom tanulása, akik továbbra is olvasnak majd, bármiféle kényszer nélkül. Fura dolog az, amikor a tanár feláll a katedrára és elhinti a tudás magvait, ame­lyeket a tanulóknak szorgos madarakként fel kell csipe­getniük. Az önálló munka, s megszenvedett tudás sokkal maradandóbb, sokkal mé­lyebbre jut. Ezért hasznos önálló feladatokkal megbízni a gyerekeket, gyűjtést indí­tani a még fellelhető irodal­mi emlékek felkutatására, vi­tákat, szellemi pezsgést éb­reszteni egy-egy órán. Mind­ez hozzájárul annak a lég­körnek a megteremtéséhez, amelyben aztán valóban olyan emberek nőnek fel, akik nem a tananyagra em­lékeznek vissza a magyar órákra gondolva, hanem ön- maguktól is olvasnak, könyv­tárba járnak, mert igénylik az állandó szellemi táplálé­kot. A vita résztvevői kifejtet­ték, hogy nem vészharang kongatásról van szó, csupán a reformtanterv feladatainak következetesebb megvalósítá­sáról, célratörőbb módszerek felhasználásáról, az eddigi eredmények továbbfejleszté­séről. Marafkő László A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents