Dunántúli Napló, 1969. május (26. évfolyam, 98-123. szám)

1969-05-04 / 100. szám

6 onnantmi napio 1969. május 4. Thiery Árpád: Jó emberek éjszakája Ä SZÍNHELY. Távolságban elvesző, csukás zűrke _ háttér. Néhány, a levegőben függő háborúellenes felirat is elképzelhető. A színpadtér egyik oldalában öt katonai vaságy sorakozik. Ez minden berendezés. AZ ELŐZMÉNY. 1918 tavasza. A laktanyában — ahonnan reggel menetzászlóaljat indítanak a frontra — a legénység egy része lázadásra készül. A barakkban, ahol a történet játszódik, öten vannak: Tasi, Ágoston, a háborús hős, az ak­robata, a grafológus és Götz, a diák. Az es­te megkapták a feladatot. A szervezés fo­gaskerékrendszerű. ök öten, kulcsai a láza­dásnak. Hajnal előtt el kell foglalniok a laktanya géppuska-tornyát, ahonnan negyed ötkor leadják a két rövid, egy hosszú, két rövid sorozatot. Ez a jel. A toronyból ők biztosítják a többi akciót, mint a fegyver­raktár megrohamozása, az őrség lefegyver­zése. Uralják fentről a laktanyát. A torony­ban ezen az éjszakán tiszti őrség teljesít szolgálatot. Abban az időben, amikor egyál­talán megoldható a torony feltűnés nélküli elfoglalása, az ezred közismerten legrende­sebb, leghumánusabb tisztje teljesít szolgá­latot: Mike hadnagy. De, nincs más válasz­tás. Nem lehet kockáztatni. De, ki intézze el hajnalban Mike hadnagyot? Egyelőre nincs jelentkező. Hallgatnak. Egyik-másik érveket keres. Sajnálják az ezred legrende­sebb tisztjét? Sajnálják. Bélnek önmaguk- tól? Előbb meg kell szokni a gondolatot? Testvérré kell fogadni a feladatot?... Az egész lázadás sorsa forog kockán, ha nem vállalják. De, ki vállalja? Ez történt eddig. Az előzmények után Tasi — egyetlen kom­munista a kis csoportban — a töprengést, a döntést mindenkiben a most következő né­hány éjszakai órára bízza. Vekkert szed elő. Felhúzza, éjfél után két órára beállítja és kiteszi az ágyak sora elé. Ott ketyeg... Ez történt eddig. Álomképek következnek Az alábbiakban az öt álomkép közül három. Az első, a második és az ötödik (A sötét színpadon két éles fénykör je­lenik meg. Az egyik a magasból az akro­bata ágyára vetődik A másik a képzelet­beli bejárattal szembeni falra világít, amely előtt az Impresszárió áll. A fejét nagy, cir­kuszi jellegű, csaknem groteszk bábfej ta­karja el. Rövid ideig ritmusos cirkuszi ze­ne szűrődik be. A jelenet alatt egy női zsonglőr sétál át a színpad hátsó részén, majd egy műlovar jelenik meg, hosszú, haj­lékony lovaglóostorral a kezében. Az Akro­bata. mozdulatlanul fekszik az ágyon. Ami most itt lejátszódik: álmában történik ve­le.) Akrobata: 36 estét kívánok, uram! Impresszárió: Jó estét. Kihez van szeren­csém? Akrobata: Talán még emlékszik rám, uram, a régi időkből... Impresszárió: Nem emlékszem. Akrobata: Egy időben a Levegő Királyának hívtak. Impresszárió: Rengeteg ilyen név van. Akrobata: Pedig ez a legfontosabb, amit el­mondhatok magamról. Impresszárió: Dolgozott már az én produk­ciómban? Akrobata: Hogy dolgoztam-e?..A barakk­ban egyik éjszaka azt mondtam magam­nak: Nem ténfereghetsz tovább itt a világ­ban, hanem átlépsz Svájcba és megke­resed a nagylelkű Bauer urat. A leghí­resebb impresszáriót! Impresszárió: Ez igazán derék dolog magá­tól, csak még mindig nem mondta meg, hogy mit óhajt tőlem? Akrobata: Szerződést kell kapnom, uram! Impresszárió: Szerződést? Az nehéz lesz. Akrobata: A Levegő Királya voltam, uram! Az öcsém is magánál dolgozott. Biztos emlékszik rá! Zágrábban leesett a kö­télről. A bokája annyira tönkrement, hogy amputálni kellett a lábát. Impresszárió: Telt ház van most nálunk, sajnálom. Az egyik produkciónk már Amerika felé hajózik, a másik holnap indul Indiába. Csupa világszám!... Egy évre beállt a programunk. Akrobata: De, nekem óriási ötletem van, Bauer úr! Igazi világszóm! Látatlanból is esküdni merek, hogy jobb azoknál, amiket Amerikába küldött Impresszárió: Na, mondjon valamit erről a világszámról, ne csak lelkendezzen. Akrobata: Hisz ön az autók jövőjében? Impresszárió: Fiatal koromban, amikor még üres volt a zsebem, autóversenyzéssé akartam pénzt keresni. Akrobata: Visszahozom az ön fiatalkori ál­mát. Impresszárió: Ez egy nagy marhaság lehet, amit maga tervez. Akrobata: Világszám, Bauer úr! Világszá­mot ajánlok önnek!... Most már ki­mondhatom: a világ első autóbohóca áll ön előtt! A jövő szórakozása az autó lesz. Az emberek bolondulni fognak az autóversenyekért. Impresszárió: Beszéljen valamivel világo­sabban ! Akrobata: Ha megvenné, uram, Porsche űr új konstrukcióját, a Saschát, amivel megnyerte a Florio-versenyt Olaszor­szágban ... Ha megvenné, én azzal a ko­csival bámulatos mutatványokat tudnék csinálni! Impresszárió: Micsoda mutatványokról be­szél maga? Akrobata: Először két jobb keréken, aztán két balkeréken. Aztán hurok és betűgya­korlatok. természetesen bekötött szem­mel, .. Aztán teljes sebességgel átrobog­nék egy olyan beton alagúton, ami csak centikkel szélesebb és magasabb, mint a kocsi... Ha kívánja bukfencet is tudnék csinálni. Sőt, a tűzugrást is vállalom. Impresszárió: Miféle tűzugrásról beszél itt maga? Akrobata: Ezt úgy képzelje el, uram, hogy a kocsival felfutok egy magas trambu- linra. Legalább öt méter magasan fo­gok úszni a kocsival a levegőben, át egy lángoló tűzkarikán. Pontosan úgy kép­zelje el, mintha egy cirkuszi oroszlánt látna maga előtt. Vásári trükk, nem mondom, de a közönség biztos meg fog őrülni érte. Impresszárió: Látja, ebben a tűzugraíásban tényleg van valami fantázia. Dehát mégis vissza kell magát utasítanom. Most már jobban emlékszem magára. Igazán jó kis akrobata volt, de meg kell mondanom, hogy ezt az autós számot nem használhatom. Akrobata: Miért, uram? Impresszárió: Sokba kerül. Legalább egy millióba kerül a pálya. Feltételezem, hogy hetenként összetörne egy kocsit. És, ha egy szép napon maga is összetö­rik? Hol találok én egy embert, aki vé­gigcsinálja azt, amire maga vállalkozik? Ez a szám nem hoz sikert nekem. Akrobata: De, nekem minden áron szerző­dést kell kapnom. Impresszárió: Talán egy év múlva segíthe­tek. Akrobata: Most kell a szerződés, uram! Reg­gelig meg kell kötnünk a szerződést! Impresszárió: Egy év nem nagy idő. Egy év múlva számításba veszem, de csak mint levegőakröbatát! Ezt előre is kikötöm! Azt az autóshülyeséget pedig verje ki a fejéből. Akrobata: önben volt minden reményem, uram! Impresszárió: Igazán sajnálom. Igazán saj­nálom. .. (A sötét színpadon ismét megjelenik a két éles fénykör. Az egyik most Ágostont vilá­gítja meg, a másik fénykörben a Halott Bajtárs alakja áll. Az ő fejét is különös, de nem groteszk bábfej takarja el. A magas­ból drótokon kétfedelű Albatrosz repülőgép hatalmas modellje ereszkedik le, majd meg­állapodik a levegőben. A légcsavar helyén egy abnormálisán nagy rajz látható, amely Mike hadnagy arcát ábrázolja, ahogy Ágos­ton az este beszélt róla: nagy fekete fej, keskeny bajusz.) Halott Bajtárs: Nem vállaltad. Ágoston: Nem vállaltam. Halott Bajtárs: A többiek csalódtak benned. Ágoston: Nem érdekelnek a többiek. A meg­állapodásunk különben is csak addig szól, amíg a lázadást kirobbantjuk. Halott Bajtárs: Az 6 szemükben te vagy a korovói hős. Mindenki elszánt és bátor embernek tart, aki nem hátrál meg a másokért hozott áldozat elől. Ágoston: ök miért nem vállalták? ... Mert gyávák! Halott Bajtárs: Rád vártak. Titokban mind rád várt, hogy majd te. Te pedig azt hajtogattad magadban: Nem tehetem meg, nem tehetem meg!... Várták, hogy megszólalsz végre, de a hallgatá­sodból kellett nekik megérteni, hogy már nem vagy azonos a korovói hőssel. Ágoston: Korovó!... Korovónál tönkremen­tek az idegeim. Azóta mindentől félek. Félek a sötétségtől. Félek az egyedüllét­től. Sokszor az erősebb hangoktól is megriadok. Azelőtt kiválóan úsztam, de , Korovó óta nem merek a folyó közelé­be merészkedni. Halott Bajtárs: Most is épp úgy reszketsz, mint amikor a gödörből a kétfedelű Al­batroszt figyeltük. Amikor megláttad egy- lyukas garast nem adtál volna az éle­tünkért. Ágoston: Ügy volt. Halott Bajtárs: Most épp úgy reszketsz. Ágoston: Félek a vekker csörgésétől. Halott Bajtárs: Mi lesz veled, ha a többiek mégis megbízzák Tasit, hogy jelöljön ki valakit? Mi lesz, ha ő éppen téged vá­laszt? Ágoston: Nem akarok erre gondolni. Halott Bajtárs: A többség akaratával nem szegülhetsz szembe. Ágoston: Isten óvjon, hogy rám essen a vá­lasztás. Nem akarok embert ölni. Halott Bajtárs: Hát, igen... Elég volt egy­szer, Korovónál a baj társadat elintézni. Ágoston: (döbbent csönd után) Mit akarsz ezzel mondani? Halott Bajtárs: Ha másért nem is, de miat­tam magadra kellett volna vállalni Mi­ke hadnagyot. Tiéd lett volna a többi­ek hálája, ráadásul pedig hű maradtál volna ahhoz a szerephez, amit kiválasztot­tál magadnak. Ágoston: Milyen szerepről beszélsz? Halott Bajtárs: Arról a szerepről, amit ak­kor játszottál el, amikor átvetted a ki­tüntetést az Albatroszért. Ágoston: A századosunk, akinek semmi kö­ze se volt az egészhez, aranyat ka­pott. Halott Bajtárs: Amikor a segélyhelyen fel­szólítottak, hogy írd le a támadást, és az ellenséges gép megsemmisítését, azt írtad, hogy te kezelted a gépfegyvert. Ágoston: Azt írtam, hogy ketteo voltunk ott. Halott Bajtárs: Azt miért nem írtad bele, hogy kettőnk közül én lőttem le az Al­batroszt? Ágoston: Én is lőttem! Halott Bajtárs: Igen, te is lőttél. Utána lőt­tél az Albatrosznak, és ránkszabadítot­tad, mint egy darazsat. Amikor először áthúzott fölöttünk, észre se vett ye­nünket. Látszott, hogy eltévedt az állá­sok fölött és mielőbb el akarja érni az erdőséget, hogy átcsússzon valahogy sa­ját vonalaihoz. Te utána lőttél. De, ami­kor visszafordult és ránktüzelt, gyáván a gödör aljára lapultál. Én pedig ott ma­radtam egyedül a repülővel szemben... Végül pedig ott hagytál a gödör mel­lett, mint egy kutyát. Ágoston: Nem én hagytalak ott! Halott Bajtárs: Miután a géppuskával ke­servesen leszedtem az Albatroszt, és búcsúzóul még odanyomta mellénk az utolsó bombáját, otthagytál a gödör mel­lett. Ágoston: A szanitéc a sílécen csak az egyi­künket hozhatta el. Azt mondta, hogy az én életemhez több remény van. Halott Bajtárs: Csúnyán véreztem, az igaz. De, ha idejében orvos kezébe kerülök, élve maradhattam volna! Ágoston: Nem is mozdultál! A szanitéc is láthatta! Csak oda kellett nézni és lát­hatta, hogy kész vagy! Rá volt írva az arcodra! Halott Bajtárs: Te mondtad a szanitécnek, hogy már halott vagyok... Pedig még volt élet bennem. (A sötét színpadon most megjelenő két fénykör közül az egyik Götz fekvő alakját világítja meg, a másik pedig az Almafa bábfiguráját. Götz álmában a gyermekkori kertben ácsorog, az utolsó almafával beszél­get.) Götz: (csalódottan felkiált) Negyven alma­fa volt a kertünkben! Almafa: Egyedül maradtam a negyvenből, fiatal úr! Götz: Borzasztó ez... Almafa: Alattomos kór pusztította el a töb­bit. Götz: Hol volt a kertészünk? Miért nem se­gített az almafáknak? ... De, hisz üres a kertészház is! Almafa: A kertész meghalt, fiatalúr. Götz: Meghalt? Almafa: Két éve már. A felesége egyszer megharagudott rá, mert nagyon elver­te. Az asszony átköltözött a szüleihez a szomszéd faluba. A lányt is magával vitte. A kertész egyik nap nagyon el­keseredett és berúgott. Gondolt egyet, elindult, hogy megnézi a lányát. Nyitva volt a szobaablak. A lány olvasott bent. A kertész intett neki, még szólt is, de akkor a kertészt az apósa hátulról egy késsel elintézte. Götz: Egy késsel! Borzasztó ez..: Almafa: Minden borzasztó, fiatalúr,, amit szeretünk, aztán egyszercsak idő előtt végeszakad. Ezért borzasztó látvány ez a kert is. Egyszer sokan voltunk itt, mi almafák, most meg egyedül maradtam. Götz: Mi lett a kertész lányával? Almafa: Férjhez ment már. Götz: Férjhez ment? Almafa: Állítólag a városban éL Götz: Az első szerelmem volt. Almafa: Emlékszem, hogy minden este itt bujkáltak a kertben. Götz: Nappal lent éltünk • tengerparton. Rajtunk kívül egy teremtett lélek nem járt, ameddig csak elláttunk. Naphosszat futkostunk a víz szélén. Almafa: Azóta a szülői háznak még a rom­jait is benőtte a bozót. Götz: Pedig ez a kert valamikor a környék legszebb kertje volt. A tűzvész előtt a mi házunk volt a környék központja. A plébános úr a mi kertünkben rendezte az egyház jótékonysági ünnepélyeit. Apámnak még Párizsból is jöttek ven­dégei. Almafa: Régóta nem járnak már ide ven­dégek. Az utolsó ember, aki bejött a kapun, egy detektív volt. A kertész ha­lála után nyomozott. Azóta a fiatalúr az első vendég. Götz: Ez az! Mint vendég jöttem vissza!..: Pedig gyerekkoromban úgy mentem eJ az internátusba, mint a mesehős, aki messzi tájakra indul. Minden este arra a dicsőségre gondoltam, aminek a fényé­ben majd visszatérek ide. Azóta egy­szer jártam itthon, amikor leégett a ház. Most másodszor, amikor kipusztult a kert. Szép kis bevonulás, mondha­tom. Almafa: Láttam én itt az idők folyamán mindenféle bevonulást. Lóháton, zene­karok élén a vadászatból hazatérő ura­kat. És láttam azt a szörnyűséges bevo­nulást, amikor a tűzoltóautók besziré­náztak a kapun... Mindenféle bevonu­lásban volt itt részem. Götz: És öregkorodra még egy ilyenben is mint most az enyém. Almafa: A családhoz tartozom, mint egy öreg cseléd. Mindent láttam, mindennek tanúja vol­tam, és a fiatalúr hazatérése öröm ne­kem. » Götz: A gáztámadás alatt, amikor a szél megfordult, és a sárga felhő, amit az el­lenségre zúdítottunk, a saját frontvo­nalunkra szállt vissza, azt hittem, ütött az utolsó órám. Az emberek kimásztál! az árokból és visszafelé tántorogtak. A vadászezred parancsnoka ott állt tőlem száz méterre. A torkához kapott és hö­rögni kezdett. Én levegő utón kapkod­va feküdtem a földön, de még abban a borzalmas percben is a hazatérésre gon­doltam. Az én szép bevonulásomra. Ott, lerogyva a hideg földre, megfogadtam, hogy részletenként foglalom majd visz- sza a múltat. Először a vaskaput, amit az öreg falusi kovácsmester kalapált az apám tiszteletére. Aztán a ház előtti dísz­kertet. Aztán a szülői házat Aztán a fé­szert. Aztán az istállókat, ahol gyerek­koromban a hátaslovak voltak. És vé­gül az almáskertet. Hát, most itt van a visszatérés... Almafa: Való igaz, csak én maradtam hír­mondónak. Götz: De most már neked is véged lesz, Al­mafa! Almafa: Mit akar fiatalúr? Götz: Nem mást, minthogy kiváglak. Almafa: Jaj, fiatalúr!... Götz: Nem tehetek mást, Almafa... Igazán nem tehetek mást... (Csaknem sír a fel- indultságíól. Zuhogás hallatszik. Az Al­mafát megvilágító fénykör kialszik. Az Almafa kidőlt. A szín teljesen elsöté­tedik.) A sötétben megszólal a vekker. Lassan, tompán világosodni kezd. A vekker csörög, már-már kínos hosszúsággal. Végül Götz a pokrócát dühösen rádobja az órára. A vek­ker elhallgat Götz, a grafológus, Ágoston és az akrobata rosszkedvűen, a súlyos ál­moktól elcsigázva ébredeznek. Tasi ágya üres. * Részlet a tanácsköztársasági irodalmi pá­lyázaton díjazott egyfelvonásos drámából. "fezei András: Anyám Panaszkodik, panaszkodik, szerencséiét úgy elrejti, hogy mér akkor se lel rá, mikor nem látja senki. Attdl is fél, ha valaki olykor boldognak látja. Mindig a böjtre gondol, sosem a JólUkásra. Esküvőjén ss öltözött tetőtöl-talptf üjba. Világítanak tárgyal mélyből, szekrénybe csukva. A kalap megöregedik polcon, sriyempapfrbaa a vasalt ágyneműk között, rejtett, költik na sírban. S már mümiákt a vágyai örök gondokba zárva tartják, hogy szét na essenek kegyelmes szarkofágba. Siető kijelöltetett születésemtől fogva. Azóta fog egy szatyrot. Az meg a kezét fogja,

Next

/
Thumbnails
Contents