Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-04 / 78. szám
I Dmutwtqst napid 1969. április 4. Kiss Attila raja Arató Károly: Reveláció Végül Is ni tudom, amit tudok. Magamnak, s« másnak nem hazudok. Ipi-apacs, Pajtás! — Elrejtezem. Aki akar, bujócskázhat velem. Gyerekdolog? Talán. De Mvül a fogócska s lesve lesem: ki a játék fogója? Szivdobbanások közt elbújok hallgatag — hol a járda fölött, hol a járda alatt. Társam sok volt aa esztendők során: cicomás, ravasz, törtető, puhány, de mind között a legveszélyesebb, ki önmagának ellensége lett Életük, mint a mozdonyok, láttam: mellettem elrobog: ki kormot lehellt, ki szenet evett — lassan, mindegyik megfeketedett. Nem! Nem Amerikára gondolok, míg farkasszemet néznek velük e sorok s vallom, hiszem: felkiáltójellel felér a nyüzsgő feketék közt egy mozdulatlan fehér. Eszéki Frigyes: Testvérek L AZ EMLÉK Magam vagyok, csupán a szél ölel; sötét az est és ember sincs közel; vonat füttyent vadul a semmiből, fogam vacog, didergés lett a bőr, hideg szalad végig a hátamon — kísértő árnyaim nem bánthatom. Kigyúló fény vili ódzik át szemem mögött, emlék suhan: halott gyerek, s Te állsz, dalolsz, ölelsz kacagva, mint ki egy vagy velem halálomig, — örök sugár örökös álmaim fehér-fekete-számyas fátylain. Z. AZ ÉLŐ Ülök és szótlanul figyelem arcodat: találgatom, mit rejt parányi homlokod, fejtem titkos jövőd jeleit reménykedőn, lesem szemednek nyíló villanásait, remegve, büszkén óvom moccanásaid, barackvirágszín testedben gyönyörködöm, mert szép vagy, mint hegyek fölött a pirkadat, s ígéret vagy, mint őszkor a bimbós tavasz. Fábián Zoltán: ORGONASZÓ Kisgyerek korom óta szeretem a zenét. Vasárnaponként mindig fent voltam a kóruson, s harsogtam a zsoltárokat, tapostam-tiportam az orgona fújtatópedálját. Ez volt az én legkedvesebb foglalatoskodásom, vasárnapi játékom. A polgári iskola után tanítóképzőbe mentem. Erre biztatott az osztályfőnököm, Brúnó bácsi, akinek éppen olyan gyapjas-göndör fekete haja és fekete arcbőre volt, mint egy négernek; de magamtól is a tanítóképzőbe vágytam, mert úgy gondoltam, hogy majd kántortanító leszek, s akkor kiorgonálhatom magamat kedvemre. Hatan voltunk testvérek, én voltam a legkisebbik gyerek a családban. Édesapám egyedül engem tudott taníttatni; a többiek — három néném, két bátyám — rám kerestek: ruhára, tankönyvre, vonatbérletre. Aztán egyik évben jött a bolettás búza, a következő év tavaszán meg egy pengőért vesztegették a választási malacot, s a negyedik osztályba már nem tudtam beiratkozni. A nyár elején még bíztam, bizakodtam. Rögtön a vizsgák után elszegődtem egy kőművesmester mellé malterhordónak; úgy reméltem, őszig megkeresek annyit, ami kitartást ad télire. Tévedtem. Harmadik osztály után abba kellett hagynom a tanítóképzőt. Nem is ültem orgona mellé, csak egyszer, egyetlen egyszer. Jóval később, már felnőtt fővel, ezerkilencszáznegy- vennégy decemberében, amikor megszöktem a katonaságtól, s elfogtak a németek. Pest alatt állt már a front, Lőrinc határában; azt hittem, rögtön kivégeznek. De nem, nem lőttek tarkón, hanem bezártak egy templomba. Éjszaka volt, ködös, decemberi éjszaka. A templomban úgy megsűrűsödött a sötétség, hogy körülfolyta az embert, akár a víz. Eleinte nem láttam semmit, aztán meg csak azt, hogy valahol messze-elöl vörösen pislákol az örökmécses. Amikor a szemem lassanként megszokta a sötétséget, az oltárig óvakodtam. Hatalmas templom volt, körös-körül tele mellékoltárokkal, szobrokkal, gyertyatartókkal, képekkel, s mindenütt oszlopok nyúltak a magasba, de olyan sűrűn, mint erdőben a fák. Hamarosan azt is észrevettem, hogy nem vagyok egyedül; két oldalt a padsorokban emberek szuszogtak, horkoltak, a térdeplőre bukva, vagy elnyúlva az ülésdeszkán, belesüllyedve a hideg sötétségbe. Olyan hideg volt, hogy állandóan kínozott a vizelhetnék; kimenni nem lehetett, így csak szorongattam magamban, s ténferegtem ide-oda, hogy valahogy uralkodni tudjak magamon. Az egyik fogoly a szószék lépcsőjén ült, s oldalvást fordulva, ráhajtotta a fejét a díszes, faragott karfára. Először azt hittem, szobor, de amikor eléje kerültem, megszólalt: „Térdelj le és bánd meg bűneidet! Aztán aludj! Reggel úgyis felakasztanak bennünket.” Az arcát nem láttam, csak a lépcsőn kuporgó, fekete alakját, s a hangját hallottam, rekedt-suttogó hangját, amely erőszakos volt, és kísérteties. Minduntalan ismételgette; „Térdelj le, bánd meg bűneidet! Aztán aludj!” Akárhová mentem, nem tudtam megszabadulni a hangjától, mindenütt hallottam; s a végén mintha már nem is ő, hanem én hajtogattam volna a litániázo szöveget. Akkor eszembe jutott; az orgona. Alulról, a templomhajóból nem látszott az orgonából jóformán semmi, éppen csak sejteni lehetett a karzaton a karcsú fémsípokat. Mikor és hogyan szántam el magam, ma már nem tudom; arra emlékszem csak, hogy egyszerre fent voltam a karzaton, s vaksin előre tapogatóztam a játékasztalhoz^ Nem akartam hinni a szememnek: a játékasztal teteje nyitva volt, a fehér billentyűk úgy világítottak a sötétben, mint az akkortájt divatos órák foszforos számai. Mohó szomjúság, vad kívánság vett erőt rajtam: orgonáin i, orgonáim! Egyik pillanatról a másikra kiesett a fejemből minden más — háború, fogság —, s beültem a játékasztal mögé a lócára. Hatalmas orgona volt, négy manuálos, s billentyű sorok fölött akárhova nyúltam, mindenütt regisztergombokba ütközött az ujjam. A képzőben annak idején elég jól megtanultam harmóniumoznl, zongorán is sokat játszottam, így ismertem a billentyűk rendjét. Néhány regisztergombot is kitapogattam, s találomra kihúztam, hogy egészen olyan legyen, mintha igazából orgomálnék. Nyomkodtam a billentyűket, nyomkodtam, hatalmas teleakkordókat fogtam le, lábpedállal rengetve meg a basz- szus alaphangokat, és mögöttem — némán meredeztek a sípok; a billentyűk halk nyisszenése-koppanása hallatszott csak, meg a távoli ágyúzás, amitől állandóan rengett a vastag fal. De én akkor mégis hallottam az orgonaszót Fényesen, hatalmasan zengett, s gondosan ügyeltem, hogy mellé ne fogjak, hogy hidegtől gámberedett ujjaim meg ne botoljanak a billentyűkön. Az orgonának köszönhetem az életemet. Ott nyomott el az álom a játékasztalnál. Rábuktam a manuálokra, s azt hiszem, horkoltam is, mert fel-felriadtam a saját hangomra. Hajnal felé kivágódott odalent a templomajtó, aztán német vezényszavak harsantak fel. Először riadt-görcsös engedelmességgel felálltam, de megcsúszott a talpam a lesüllyedő pedálokon, s a kottatartó mögé buktam. Akkor kaptam észbe. Gyorsan bekuporodtam a lóca alá, mélyen hátra, mintha légiriadó lenne, s a bombarepe- szektől óvnám magamat. Nem tartott sokáig az egész, néhány — „Sofort!” — meg „Vorwärts!” —, s üres lett a templom. Egyedül maradtam. A karzaton hátul, az utca felé nem volt ablak, fgy nem tudtam kinézni, nem láthattam, merre viszik a többieket; nem láttam, de tudtam, mi vár rájuk. Tudtam, és képtelen voltam másra gondolni. Mind az járt a fejemben, hogy cserbenhagytam őket, hogy velük kellett volna mennem, mert az én sorsom sem lehet más, mint az övék. Katona- szökevény voltam, azok voltak ők is; akármiért is szöktek, akármivel is indokolták önmaguk és mások előtt, bátorságuk nem volt kisebb az enyémnél, ugyanazt vállalták, amit én. Akkor pedig aljasság, gyávaság elfogadnom a sors kezéből a szerencsét, az életmentő véletlent. Ilyen kusza, gyötrő gondolataim voltak. Ettem-rágtam magamat, de közben nem mertem lemenni a karzatról. Utólag, mai ésszel könnyű tegnap okosnak lenni, s megfogalmazni a tisztába tévő gondolatokat. De akkor, amikor kutyaszorítóban vagyok — tudva a törvényt! — cselekedni* ez a nehéz. Az volt a legszömyűbb, hogy akkor és ott is felismertem, mi lenne a kötelességem, mit kellene csinálnom, de képtelen voltam parancsolni magamnak; — mentettem a bőrömet. Szovjet járőr talált rám. Persze, rögtön látták, hogy katona vagyok. Hiába magyarázkodtam, hiába mondtam nekik a szökést, a fogságot, és hogy elébe akartam menni a történelemnek; nem sokat értettek belőle, azt felelték rá: — „Nicsevó!” meg „Daváj!” —, s betuszkoltak a menet- oszlopba. Hadifogoly lettem. Azon a fagyos, csípős reggelen nem sok biztatót vártam a jövendőtől; nem tudom ma már felidézni, mi minden fordulhatott meg a fejemben, de olyasformán gondolkozhattam, hogy nemigen úszom meg két-három évnél és egy flekktífusznál kevesebbel. Tévedtem. Szerencsém volt. Debrecenben akkor már működött az ideiglenes magyar kormány, s szervezték a demokratikus hadsereget. Aradról fordították vissza a szerelvényünket, fél órával a kivagoní- rozás előtt. Visszakerültünk Debrecenbe, ugyanoda, a „Pa- villon”-laktanyába ahol azelőtt egy héttel még hadifoglyok voltunk. Az volt a terv, hogy megyünk a németek ellen, de erre már nem került sor, mert közben vége lett a háborúnak. A háborúnak vége lett, de az én katonáskodásomnak nem. Rengeteget gondolkoztam akkoriban: mit csináljak, hová menjek, mit is kezdjek ezentúl az életemmel?! Volt időm rá bőven; naphosszat csak ligtünk-lógtunk a laktanyaudvaron. sepertük a havat, lapátoltuk a latyakot, sötétedés után meg hevertünk a deszkapriccsen, amit pár héttel azelőtt, hadifogoly korunkban eszkábáltunk össze A sok gondolkodásnak. töprengésnek az lett a vége, hogy úgy döntöttem; bezupálok. Sok minden akartam lenni addig az életemben, többféle foglalkozást elképzeltem magamnak — leginkább, mondom, a kán torsa got —, csak azt az egyet nem gondoltam éppen, hogy valaha hivatásos katona leszek: tiszt. Miért határoztam akkor mégi$ így? Mondhatnék rá ezt is, azt is, de ha igazán mélyen magamba nézek, akkor azt felelném rá: az a vereség, az önmagam gyarlóságától elszenvedett vereség, az kényszerítette ki belőlem a döntést Csanády János; Munkálkodó A nap szép gömbölyűén felkel — és megteszi naponta — ha ködök választják is el a földtől. A vékony Hold dagad. A Tenger árad. árad mindenütt, s ostromolja vagy elmossa partjait. A világ habjai ordítanak! Hazámnak nincs tengere, csak ege, csak búza hullámzik a horizont kekbe-vesző, karikás rétjein, s asszonyok térde villan ott, hol a föld párolog: „májusi zápor után” — Hát dolgozom. Az ifjúság elzáporoz, s feledhetetlen buborékok emléke mögül felnő kipattanó magok klorofil-zöldje. Csattoghat aszály, jégverés, tornádó törhet valahol a földre — ez itt mindig kibuggyan. A jó tapasztalás; a munka forradalma; a rend nyugalma, a világ rendetlensége közepette; a kenyér megformált, kerék biztonsága; az építés piros téglái vasbeton oszlopok klasszikus keretében. Dolgozom, ahogy majd dolgoznak Ok is szilárd, új vázak rajzos csarnokában; hol a beépített falak átengedik szelíden, szabados, s elosztják gazdagon: as éj nyugalmát, s as oszthatatlan mindenség fényeit. Rákos Sándor: Naplótöredék Rigók szavára ébredek, suhogó záporokban ázom. Homlokomon kel föl a nap, lobog három cserép virágom. Vihar ha jön, esőszagú szél ujja koccan az ablakdeszkán, hördül a mennydörgés a kertbe! akár a megsebzett oroszlán. Ha meg hirtelen kiderül, súlyosan hajlik meg az ággal a gyantás csönd s már újra harsai a sebezhetetlen madárdal. Hegyi magányom réstelen s mégis szellős, mint az ég sátra: csak msolygásom hunyorog felhőközeiből a világra.
