Dunántúli Napló, 1969. április (26. évfolyam, 75-97. szám)
1969-04-27 / 95. szám
1W*. óprffls 27. DUTiOn' io 7 KAPOSVÁRI BENYOMÁSOK A cím semmiképen nem pontos. A napokban Kaposvárott lezajlott tanácskozás, amelyen a Magyar Képzőművészek Szövetsége Déldunántúli Területi Szervezete tagjai, valamint a négy megye tanácsi és pártszerveinek képviselői vettek részt, nem benyomásokat adott a figyelmes szemlélőnek, nem is tapasztalatokat, nem is tanulságokat. A tanácskozás összefoglalta az eddig is ismert, tudott problémákat, még élesebben rajzolta ki a legsürgősebb és legfontosabb tennivalókat, ám végső soron nem oldott meg semmit. Inkább kezdetnek nevezhetnénk azt, ami ott történt. Szükséges, hogy pár szóban ismertessük, miért is jött létre ez a tanácskozás. Köztudott, hogy a Déldunántúli Szervezet négy megye képzőművészeit fogja össze, Baranya, Somogy, Tolna, és Zala mindazon képzőművészeit, akik vagy szövetségnek, vagy a Képzőművészeti Alapnak tagjai. Tehát a már „bizonyított”, a számon tartott alkotókat. Mindamellett a szervezet dolga a* is, hogy a fiatalok vagy kezdők számára is megnyissa az utakat, amelyek az érvényesüléshez, a komoly alkotó munkához vezetnek. A négy megye képzőművészeinek, tehát a szervezetnek együttes munkája, valóságos szervezeti élete mindeddig alig bontakozott ki, az akciók többnyire elszigetelten történtek, az együttműködés csaknem a vezetőségválasztó ülésekre és a négyévenkénti közös kiállításokra szorítkozott Az idei új vezetőségválasztás, majd az azt követő munkatervkészítés után máris több erőfeszítés történt, hogy a négy megye valóban egy szervezetként dolgozzon, hogy közös problémáikat közösen, egységes koncepció jegyében igyekezzenek megoldani. A kaposvári első ilyen nagyobbszabásű találkozó azonban mindjárt egy olyan alapvető kérdés megtárgyalásával kapcsolódott össze, ami a vidéki művészeti élet legfontosabb gondjaiból adott ízelítőt Mint Imaáeza Da jós, a Magyar Képzőművészek Szövetsége vidéki bizottságának titkára összefoglalójában kifejtette, a vidéki képzőművészeti élet Jelentős fordulópontját kísérhetjük figyelemmel napjainkban. Húsz éve hozta létre a szövetség a vidéki munkacsoportokat ame- ' lyek a művészeti élet decentralizálás! törekvéseinek még csak csíráit jelentették, további éveknek kellett eltelnie, mire a vidéki városokban annyi képzőművész telepedett le, nőtt fel, hogy szóba kerülhetett a szövetség vidéki szervezeteinek létrehozása. Egészen fiatal kezdeményezés a több megyére kiterjedő, területi szervezetek rendszere, úgy tűnik, ez a megfelelő forrna, a művészek kis létszámának, az elszigeteltségnek valamennyi velejáró problémáját ezen az úton lehet kiküszöbölni. Hogy miért any- pyira fontosak ezek a területi szervezetek? Hadd idézzem szó szerint Luzsicza Lajos beszámolójának Idevágó kijelentését: „képtelenség lenne azt várni, hogy Budapestről, a központból oldjuk meg Magyarországon a tömegek kulturális felemelkedésének feladatát”. A kulturális feladatok, amelyek a vidéki művészekre, bennük a képzőművészekre is várnak, vitathatatlanul nagyobbak, mint a budapestiek esetében. A művészet és a társadalmi, közéleti felelősség elszakíthatatlanabbul kapcsolódik azokon a helyeken, ahol már a méretek miatt is jobban a közérdeklődés középpontjában vannak a művészek. A társadalmi feladatok — beleértve minden népművelési, ismeretterjesztési, alkotási, kiállítási, vita-feladatot — és azoknak vállalása is okozzák, hogy vidéken nagyobb a képzőművészek tá- feMSatása. Mindezeket tehát mint a szövetség véleményét hallottuk Kaposvárott, a tanácskozáson. Ahelyett, hogy részletesen ismertetném az egyes hozzászólásokat, a titkárok beszámolóit, a vezetőszervek képviselőinek nagyon érdekes, gondolatébresztő megjegyzéseit vagy a panaszokat, maradjunk inkább ennél a gondolatnál, mert végső soron az egész tanácskozás — de egyszersmind a vidéki képzőművészet — legfőbb gondja ezen a téren keresendő. Támogatják-e kellőképpen a képzőművészetet a megyék? Feltétlenül támogatják, nagy általánosságban ki lehet ezt mondani, még akkor is, ha ez nem minden megyére, s nem minden egyes kérdésre egyformán igaz. Koordinálják-e ezt a tevékenységüket a megyei tanácsok — a párt- bizottságok segítségével — valamint maga a szervezet? Nem eléggé. De ez — különösen a kaposvári találkozóval megkezdett úton — rövid idő alatt megoldható feladat. Még akkor is, ha a baranyaiaknak arra a javaslatára, amely egy konkrét, nagyszabású akció közös lebonyolítására és finanszírozására célzott, egyelőre nem reagáltak a többi megyék. Szóba került aaorsbass a koordinálás a „központ" és a terület között S ez már az a kérdés, amely a fentebb említett „társadalmi fontosság” problémájához kapcsolódik. Ha elfogadjuk azt a tényt, hogy a kultúrpolitikai feladatok megoldása tekintetében a vidéki művészeknek legalább akkora a felelősségük, mint a fővárosiaknak, sőt a tömegekhez való közelségük révén közéleti szerepük valamivel még nagyobb is, akkor fel kell tennünk az ebből logikusan következő tényt: az elvi megállapításon túl, mivel juttatják kifejezésre ezt a tényt a „központi szervek”. Nyilvánvaló, hogy országos feladatokat csak helyi erőből megoldani — nem egészen Igazságos és helyes dolog. Lehet, hogy a kérdésfeltevés túlságosan nyersnek tűnik, mégis ki kell mondani. Megállapítottuk — már sokan megállapították — hogy a megyék valóban ügyüknek tekintik a képzőművészek támogatását, megpróbálnak műtermeket adni, megbízásokat (saját erőből), pályázatokat hirdetnek, vásárolnak, kiállítást rendeznek, és így tovább. Éppen központi helyekről hallatszott olyan Igény is, hogy próbáljanak még több fiatalt letelepíteni, „idecsal ogatni”. Mindez nagyon jó. Jó, hogy Baranyában a járási tanácsok is beléptek a mecénások sorába. Igen, de hogy állunk a támogatásnak azokkal az eszközeivel, amelyeket államunk egy „közös kalapban” biztosít éppen a képzőművészetek részére? Panaszkodnak a művészek, hogy a kiállítások (a „leghelyibb” kiállítások!) zsűrizéséhez mindig „pesti zsűri” vonul le. Panaszkodnak, hogy a beruházásokhoz kapcsolódó megbízásokból nem részesülnek, vagy csak néha és esetlegesen. Megtörténhet, hogy a helyi szervek és a területi szervezet vezetői sem tudják, területükön milyen szobrot állítanak fel, vagy ki az, aki egy-egy épület képzőművészeti díszítésére megbízást kap? Hogy történik egyáltalán a megbízások eldöntése? Van a Képzőművészek Szövetségének már több vidéki szervezete, de a pénzzel gazdálkodó, döntési joggal felruházott szervek ma is úgy dolgoznak, hogy tevékenységükre a „központi” az egyetlen alkalmazható jelző. Ha a nekilendülőben lévő decentralizálás hasznos, perspektivikus folyamat, jó lenne ezt a folyamatot most már szervezetileg is tovább segíteni. Ha nem visszük végig a gondolatokat, könnyen kudarcba fulladhatnak a legjobb kezdeményezések is. n. v. VITA KULTURÁLIS ÉLETÜNKRŐL A MÁNAK ÉPÍTSÜNK, DE QONDOLJUNK A HOLNAPRA IS O Olvasom — s egyre növekedő érdeklődéssel — a Dunántúli Naplóban hovatovább hónapok óta folyó színes, őszinte, izgalmas vitát, s nemcsak azért teszem ezt, mert Pécs városához szívszerinti irodalmi emlékek fűznek. Sokkal inkább azért teszem, mert e vitában a magyar kulturális életnek sok „érző pontját” vélem fel- sajdulni. Hogy hozzá is szólok, nem a közmondásbeli kibic közömbösségével teszem, hanem abban a reményben, hogy egy-két „téglát” talán tudok adni a pécsiek leendő „épületéhez”. Nem egy cikk élén az a mottó, felcím áll: „Hagyományainkhoz méltóan”. Innen kell gondolatsoromat indítani. Fel kell tenni ugyanis a kérdést: elegendő-e a mának, ha a hagyományokhoz képest él, folyik, virul vagy sápad Pécs kulturális élete? Vajon mi a szocializmust, a szocializmus művészetét és kultúráját nem a kétezredik esztendő emberére is gondolva alkotjuk? Tüskés Tibornak és Právicz Lajosnak adok igazat abban, hogy a kultúra pécsi hajlékának építésénél okvetlenül gondolnunk kell a holnap generációira is, s ezért nem látom elégségesnek a hagyományainkat, mint egyetlen értékmérő bázist emlegetni. O Többek közt a Magyar Pedagógiai Társulat egyes szakosztályaitól egészen a művészeti szakszervezetekig, számos hozzáértő testület kinyilvánította már, hogy köznevelésünk erősen és egyre inkább (érthető okokból) technicizálódott, és elsősorban a humanista nevelőjelleg rovására. A szocializmus viszont azért is magasabbrendű bármilyen magas technikai kultúrájú egyéb társadalommal szemben, mert a következő évtizedekben uralkodóvá tudja tenni a teljes embert, aki „a szépség törvényei szerint is” (Marx) alkot. Ehhez viszont nem lehet elégséges a tömegkommunikációk nyújtotta alkalmak, információk tömege, ehhez az iskolában is és azon túl is fel kell támasztani a művelődés igényét Magyarán: nem elég a népművelő, kell az önként kezdeményezett művelődés is, önmagunk művelése... Ehhez hozzá kell fűznöm azt a megjegyzést is, hogy mi most mintha túlságosan bíznánk és megelégednénk a tömegkommunikációs eszközök (televízió, rádió, sajtó) művelő, ízlésfejlesztő erejével és hatásával. Mi most még nyugodtan felépítünk modern városrészeket kulturális intézmények nélkül, s elkészítünk terveket, amelyekbe utólag illesztjük be a mozi, később a könyvtár épületét, de Várpalotán, vagy Komlón, stb. a zeneiskola már nem ennyire létfontosságú.« Egyszóval: teljes ember kialakításáért szocialista nevelői felelősséget érzők megállapítása köznevelésünk el- szakosodott jellegéről mintha ráillene a jövő életforma megtervezésére is. A pécsi vita és a helyzet ismerete csak erősítette eme vélekedésemet O Pécsre kanyarodva: miért látszik ez a vitából? Amit a vitában résztvevők felsoroltak a pécsi kulturális élet jellemzőiből, abból az derül ki, hogy Pécsett a tíz évvel ezelőttihez mérten kisebb-nagyobb hiányosságokkal küszködve íolydogál, virágzik is a kulturális élet legtöbb szektora, de valahogyan érződik ennek az „éppen elégséges” volta, és a töprengések ezért tolulnak a Napló majd minden vasárnapi számába: vajon mi lesz tíz év múlva? A tényleges helyzet azt mutatja, mintha elégségesnek lát- szódna Pécsett is a tömegkommunikáció nyújtotta kulturális javakból való részesülés, s a meglevő kulturális intézmények a ma feltétlenül szükséges kiegészítő kulturális szolgáltatásokat tudnák csak elvégezni. Mintha élne némi elégedettség ezzel a helyzettel kapcsolatban, s a holnap gondját el intézettnek látnák a kulturális „központi ellátmány” (filmfesztivál, tudományos ülésszak, stb.) időről-időre érkezésével. _ Holott a vitából a figyelmes olvasó könnyen kiolvassa azt, hogy a ma és a jövő művelődése feltesz és megoldásra javasol néhány égető kérdést. Ezekhez fűznék néhány gondolatot — Kétségkívül a legnagyobb gond a művelődési központ hiánya. Olyan korszerű és harminc év múlva is elégséges épületkomplexumra gondolunk, amelyben filmes, bábos, táncos, színpadművészeti, kiállítási, könyv- és folyóirat olvasói stb. igények aktívan és pasz- szívan egyaránt kielégítést nyerhetnek. Lehetetlennek látszana? Miskolc, Salgótarján után Békéscsaba és Debrecen is felépíti a maga művelődési központját. Olyan tűzhely lehetne ez, melynél egymásra találnának a már meglehetősen elkülönülten élő művészeti törekvések Pécsett is. Közismert, hogy a feltörekvő, forradalmi szakaszokban a művészetek és az irodalom együtt, egymásból erőt merítve virágzanak; stagnáláskor, elerőtlenedéskor szoktak a művészeti ágak begubózni saját köreikbe ... — Ha az a kívánságunk, hogy Pécsett pezsgő, a század első évtizedbeli Nagyvárad „párizsi” életéhez hasonló alakuljon ki, ahhoz helybenlakó művészek, írók szükségeltetnek. Manapság Magyarországon a. színészek, zeneművészek, zenepedagógusok, egyetemi tanárok állandóan vándorúton vannak. Mikor válik egyhelybenlakó- vá a művész, író? Ha lakóhelyén meg tud élni. A mai irodalmi és művészeti bérezés nomenklatúrái nem ismeretlenek. Ahhoz, hogy egy író vagy művész a vele egy kvalitású műszaki szakember jövedelmét megkeresse, Budapesten kell laknia, mert Pécsett (és másutt) nincsen rádió, televízió, filmstúdió, szinkrongyár, könyvkiadás, elégséges havi-, heti- és napilap szerkesztőség, koncer- tálási lehetőség... — S ott vagyunk a sokat emlegetett decentralizáció gondolatánál. Találkoztam már ezzel a gondolattal több évtizeddel ezelőtt is, a legutóbb pedig Tóth Dezső népszabadságbeli cikkében. Azt gondolom: a szocialista fejlődésünk nyújtotta nagyobb önállóság ma már lehetőséget ad arra, hogy ne csak elvár junk felsőbb szervektől bizonyos kulturális juttatásokat, hanem önmagunk is alkossunk. A Jelenkor—Magvető (igen szerény) könyvkiadóról sok szó esett a vitában. Más városok régesrég adnak ki könyveket, évkönyveket, negyedéves szemléket. Ne vegyék ünneprontásnak, de úgy tűnik szememben: hagyták, hogy elmenjen Pécsről a könyvkiadás. Akár egy *| Dunántúli Szemlét meg lehetne csak pécsi írásokkal tölteni... De hát még a Jelenkor sem foglalkozik ezekkel, hanem inkább fővárosi irodalmárok hosszú elmélkedéseit közli ívszámra... — Azzal már nem kell foglalkoznom, hogy a Modem Képtár vagy a Janim Pannonius Múzeum megfelelő, harminc év múlva is elegendő tároló és kiállító helyisége nélkül bajos a hagyományos kulturális élei folytatása is Pécsett, ezt mások helyesen megírták. Viszont mint jövendő töpren- geni-valót felvetem a következőket: gondolnak-e Pécsett arra, hogy egy-két évtized múlva a televízióadás és a filmgyártás nyilvánvalóan nem a mai távlati tervek alapján fog fejlődni? Ha már 1964-ben jóindulatú mosolyt fakasztott az a javaslatom a Jelenkorban, hogy gondolkodni kellene egy pécsi filmstúdió jövendő létesítéséről, az már talán nem látszik irreálisnak, hogy gondoljunk a filmművészet amatőr gyakorlóira. Talán csak Debrecenben találnak hajlékra az amatőr filmesek? © Pécsett sem lehet más a kulturális munka célkitűzése, mint a teljes ember kialakulásának elősegítése. Ehhez szükséges, hogy mind a passzív néző, hallgató megkaphassa a maga kulturális járandóságát, mind az aktív kultúra-élvező, hogy úgy mondjam: jó értelemben vett „sznob”. Hajlok Právicz Lajos véleményére, miszerint önmagunknak kell kezdeni a kezdeményezést. Igenis, össze kell fogni a kultúrára manapság is „elfolyó” pénzeket, és meggondolt tervek alapján, jó hadvezérek módján, kellene a csatákat megnyerni. A meggondolt jelzőt úgy értem, hogy a helyi, lelki- ismereti felelősséget érző hozzáértőkkel előzetesen és a nyilvánosság által is szentesített és aztán elfogadott tervek alapján lenne érdemes megépíteni a kultúra hajlékait Pécsett. Ismétlem: kicsit a XXI. század fordulójára is gondolva. Elvégre Pécsett ez nem okozhat gondot, hiszen itt valamikor Sopianae is volt... TUDOMÁNYOS FELMÉRÉST... (A* alábbiakban dr. Molnár István hosszabb elemzéséből, helyszűke miatt, közlünk egy gondolatsort.) A felszabadulást közvetlenül követő időkben szinte fellángolt az úgynevezett „kulturális élet”, de ugyanakkor egyre inkább polarizálódott is. Ez a kiéleződött ideológiai harc természetes velejárója volt. A keret, amelyben tevékenykedhettek, részben adott volt a múltból (egyesületek, klubok stb.), mindenki osztályhely- zetének megfelelően szinte demonstrálni akarta ideológiai hovatartozását és az a rendezvényeken való passzív, vagy aktív tevékenységében jutott kifejezésre, feloldódásra. A politikai pártok, szakszervezetek kulturális tevékenysége különösen sokrétű és élénk volt körülbelül 1948-ig. A múzeumok gazdag programjaiban a Tanácsköztársaság hagyományai elevenedtek meg. (19197ben szinte spontán módon lettek e múzeumok a kultúra propagálóivá.) A fordulat éve után a politikai pártok és különböző egyesületek megszüntetése, a kiadók, könyvtárak, iskolák államosítása utat nyitott az új világ kultúrája számára, de egyben pillanatnyi megtorpanást is hozott az új módszerek, az új formák kialakításának ideje alatt. Sajnos a társadalmi élet egyéb területein elkövetett hibák itt felnagyítva jelentkeztek. Egyik nagyon kedvezőtlen jelenségnek azt kell tartanunk, hogy a munkás kultúrhagyo- mányokat hordozó formákra (egyesületek, munkásotthonok, dalárdák, színjátszó csoportok stb.) is átterjedt ez a pangás, szinte megszakadt a lánc folyamatossága, olyannyira, hogy a munkásotthonok kulturális nevelő szerepét a ma működő kultúr- házak még mindig nem képesek pótolni. A megrekedés egyik pontja itt van. Egyrészt a személyi feltételekben (a kultúrotthonok művészeti és egyéb tevékenységét irányítók műveltségi érdeklődése, művészi ízlése, tájékozottsága terén tapasztalható fogyatékosságok) másrészt a módszerekben, formákban való megrekedés, az anyagi lehetőségek helytelen fel- használása (pl. malomi, postavölgyi kuitúrház belső kialakítása építési szempontból, a modem vetítők hiánya, stb) említhetők, mint nem kizárólagos okok. Ugyanakkor e téren a továbbfejlődés lehetőségeit magukban hordó jó példák is születtek, például a szigetvári könyvtár, a pécsi kultúrházak általában stb. A magam részéről csatlakozom azokhoz, akik hisznek a továbblépés eredményességében, a kultúrnimbusz olyan formálásában, hogy az vonzó és hagyományalakító legyen. De ehhez elsősorban a ma emberéhez kell szólni, a modem technika és az új ideológia által, az új társadalmi viszonyok között a megváltozott tudatban élő embert kell számításba venni. Az a munkásosztály, amely nem proletár többé, a múlthoz viszonyítva tagadhatatlanul jó anyagi körülmények közt él, nem elégszik meg saját osztályának régi hagyományaival, tovább akar lépni. Nem az ő hibájuk, hogy sokan megrekedtek a számukra a múltban fejlettebbnek látszó polgári igények (operett-kultúra) színvonalán. A munkásság megváltozott anyagi helyzete megváltoztatta gondolkodását, ízlését, szemléletét. Anyagi felemelkedésének következménye kulturális fel- emelkedése. Ebinek egyik kézzelfogható bizonyítéka lakáskultúrája. Az e téren tapasztalható nagyon kedvező átalakulásról egyöntetű véleményük Volt mindazoknak, akik az újmecsekaljai szociológiai felmérést végezték. A polgárság kulturális átalakulása sokkal bonyolultabb kérdés. Bonyolultabb, mert egy felbomló rétegnek a sajátjáról kellene lemondani, ezen kellene túllépni, ennek helyébe kellene újat befogadni Meggyőződésem, hogy mindkét rétegnél a továbblépés feltételeinek csírái élnek. Ezt életrekelteni az értelmiség feladata, csak elő kell venni és az új körülményekhez alkalmazni a régi hagyományokat, valamint megkeresni az új formákat A jelenlegi helyzet feltárására szociológiai felmérést kellene végezni, amelyekből konkrét igények tartalmára, formájára kaphatnánk választ, felmérhetnénk, mennyi az a szabadidő-mennyiség, amelyet az egyes foglalkozási ágak dolgozói ilyen célra fordíthatnak. Hol, mikor, mivel lehetne a közönséget bevonni, aktivizálni? Ki-ki (életkor, nem, foglalkozás szerint) a kultúra melyik területe iránt érez vonzalmat? Milyen mértékben volna hajlandó e területen közreműködni? stb. A felmérés végrehajtására valamelyik erre illetékes szerv a jelenleg Pécsett szociológiával foglalkozó kutatókat felkérhetné, illetve összefoghatná e sokrétű munka lebonyolítására. Ez kettős haszonnal is járna: egyrészt pontosabb adatokat kaphatnánk, másrészt a helyi szociológusok sok hasznos tapasztalatot szerezhetnének. Dr. Molnár Istváa
