Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-30 / 74. szám
Omtantmi napid 1969. március 30. Sólymos Ida: Könyved hátlapjára Ki bántott? sötét soraid alján a tűz mért csak parázslik? Engem, botorgót, odavisz, hol nőni láttam tintafáid... Őrizném, óvnám magamat, veszély vagy, kamaszságom éje! Miattad küldtem hadakat egy liliputi csatatérre...? Hiszékenységemért a szégyen tőlem nem tágult percre sem. Félmúltamat is tántorogva nézem — fölállni nem segítsz — te sem. Hogy jó vagyok? Az is hiába! hogy föltettem az életem egyetlen tétel igazára, mely győzhet-bukhat csak velem? Undorod magas, mint az átok. Életem, holtom is kevés. Már szabadalmadul kívánod e csontporlasztó szenvedélyt. Nőnek születtem (nagyobb terhű küzdők közé cibált a sors), ki férfiak magasabbrendű barátságáért meglakolt. Fejemben bár emberszabású gondolat épít kasztrumot, oda száműznél, hol a bárgyú v rímcseléd holdfényről nyafog. Pardi Anna: Anyám Anyám, anyám juharfa lombja lehúz téged a föld magasa lehúz szádon a gyökérnyi sóhaj fehér térítők szépen kivasalva zöld tengeriszár térdeid fölött rég holtak s születendők éjszakái között tudsz engem úgy betakarni hogy ne hallgatődzon semmiféle csönd. Az Astoria-aluljáróban nagyon nagy volt a reggeli forgalom. Az újságos belerekedt a napi szenzációba; az öreg lottós szelvénykínálgatása szinte könyörgésszámba ment: „Ne menjenek el a szerencséjük mellett”; a négy feljáró nyílásán át együtt tolakodott lefelé a napfény a villamosok zakatolásával, fékek csikor- dulásával, keveredett az alul közlekedők sietős kipp-koppjával, úgy, hogy azt a sokszoknyás, idős nénikét, aki ott bizonytalankodott az áradat közepén, hol ide, hol oda sodorták a rohanók, miközben a hangja a lármába fulladt: —• Mondják, kedveskéim, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?! Janka is csak a mondat kérdő lejtését, s az egyetemet értette belőle, amikor Dezső elragadta mellette, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy feléje fordítsa a tekintetét. Valahogy azonnal ismerősnek tűnt az öregasszony szeme. Hangjának elbizonytalanodása úgy csendült a fülébe, mint egy idegen lakásból a falon átszűrődő, valahol már hallott zene, s egész esettke valósága úgy megfogta, mintha feléje nyújtotta volna a kezét. Megállóit, lefékezte Dezsőt is — egyelőre csak ennyire futotta belőle. Majd — mert a dús-sörényes, farmer- nadrágos fiú rántott egyet rajta, kivonta a hóna alól a karját. — Mit akarsz Jan? — kérdezte ingerülten Dezső, és ismét utánanyúlt. — Néha olyan vagy, mint akinek kirándulni ment az esze! — Miért lennék olyan? A lány tiszta arcán kétkedés suhant át, s szemöldökének ikerhidját is ívbe görbítette a csodálkozás. — Mert csak úgy megállsz és — bámulsz. — Nem hallod, hogy az a néni az egyetemet keresi? — Bizonyosan tökmagot akar árulni előtte. — Szégyélld magad! Dezső rándított egyet a vállán, és felinalt a lépcsőn. Janka pedig át- evickélt a tömegen, és odament az öregasszonyhoz. Mindén lépéssel ismerősebbnek tűnt néki pirossal szegett sokráncos szoknyájával, vesszőből fonott háti kosarával, berlinerkendőjével együtt. .Mintha a nagyanyja lett volna, ahogy utolsó képe a kétéves gyermek Íriszére vetült. Az édesanyja vonásai időben közelebb hozták hozzá, de ő is elment nyolc évvel ezelőtt. Honnan való hát akkor ez a nagy hasonlóság? A hátikosaras néni is őt nézte már, s egyenesen hozzá címezte a kérdést: — Mondja, kedveském, merre az a nagy egyetemi iskola? — Tessék velem jönni — mondta neki szelíden, és kézenfogta. — Éppen odamegyek. Ezután együtt tiporták felfelé a lépcsőfokokat, együtt léptek ki a fényes Kossuth Lajos utcára, s ahogy belevegyültek a tömegbe, s olyanok voltak, mint a jelen és a múlt groteszk ellentéte. Sokszoknyás néni, kendősein, hátikassal, s szolidan, minis diákleány a háta közepéig lendülő hajsátorral. Csak éppen Janka nem foglalkozhatott ezzel a kedves kontraszttal, mert a néni egyre beszélt. — Tudja, kedveském, felszállítottunk húsz tömött kacsát, azt adtam el a csarnokban. Csak a három legkövérebbet vágtam le magunknak. Egyet TÍMÁR MÁTÉ: nekünk az öregemmel, kettőt pedig a fiamnak. Lesütöttem zsírba. Jó lesz neki, ha már házasulatlan maradt. Janka végre rést talált a tömegben. — Hány éves a fia nénikém? — Huszonkilenc lesz István vértanúkor. — Itt dolgozik az egyetemen? —1 Azt írta, de majd most megtudom. Janka nem értette első szóra. — Tudja, kedveském — folytatta az öregasszony —, a Serfőző ángyom Lacija is öt évig húzta a lózungot, hogy tanul, a végén már mérnöknek mondta magát, amikor meg feljött az apja, kiderült, hogy csak valami rajzoló. Az én Mihályom nem ilyen, de azért körülnézek. A lány elgondolkozott. Micsoda múlt ültethette beléjük azt az önvédelmet, hogy még a gyereküknek sem hisznek? A fia nevét is szerette volna megkérdezni, de már ott jártak az egyetem alagútjában, s a karórája is sürgette a búcsúvételt. — Megérkeztünk nénike — mondta mosolyogva. — A portán majd eligazítják, hogy hol találja a fiát. — Rámparancsolt az öregem — mondta az asszony —, hogy először a főnökségét gyóntassam meg, hogyan dolgozik, nincs-e rá panasz, meg mi, csak azután keressem. Elköszöntek. Janka felrobogott a lépcsőn, s véle az a megnevezhetetlen gondolat is, ami nem hagyta békén az óra alatt sem, miközben Czinke Mihály előadó Móricz Zsig- mond parasztábrázolásáról magyarázott. De nemcsak hogy nem hagyta el, egyre inkább birtokába is vette ez a gondolat, annyira, hogy már az előadó tanárban is a néni alakmását látta. Eleven tekintetét ennek két szeme tükrében, szavainak muzsikáját a kandidátus kottáznivalóan szép mondataiban, sőt még a járását, gesztusainak kedves félszegségét is rokoní- totta amannak elbizonytalanodásával, ott az Astoria-aluljáró közepén: „Mondja, kedveském, merre igyekezzek abba a nagy egyetemi iskolába?” S minél jobban elfoglalta ez a gondolat, annál inkább elégedetlen lett önmagával, s a „branccsal”, ahová szinte jóízlése ellenére odakapcsolta Dezső. Czinke A boldog ember-bői idézett: „Annyi sok fejércseléd közül a legjobbat választottam ki. Hálát adhatok az istennek, hogy ebbe a szerencsébe részeltetett, hogy lelki boldogságot adott...” Véletlenül találkozott a tekintetük, éppen akkor, amikor nyílt az ajtó, és belépett rajta a sokszoknyás, hátikosaras öregasszony. A legkisebb zavar nélkül „Jónapot kívánok”-ot köszönt, odament a fiához, megcsókolta. — Csakhogy megleltelek — mondta örvendezve, mintha ketten lettek volna csupán. — El sem képzelnéd, te Miska, milyen jókat mondott felőled az a főtanár úr. A hallgatóság kíváncsian figyelte a közjátékot, s miközben a tanár a folyosóra kísérte az édesanyját, a legkülönfélébb vélemények hangzottak el. — Tipikus kádernyanya — mondta Lukács Győző, a „nagymenő” szűcs fia, akit gépkocsijáért Onassis-na_k hívtak. — Ha ilyet látok, mindig attól félek, hogy megint balra megy a parti. — Hunyd be a szemed! — szólt rá Lakatos Vince. — Többet érhet az, mint ti mindnyájan. — Azt hiszem, hogy Ázsiában élek az ilyen népi sereglések idején. Többen is rápisszegtek. Azután visszajött a tanár, és folytatta az órát, de az előbbi természetességét nem nyerte többé vissza, mintha érezte volna, milyen megosztott a hallgatósága. Hamarosan megszólalt a csengő is, nem kellett kínlódnia tovább. Janka kilépett a folyosóra, ahová az újra keveredett vita hívatlanul is elkísérte. — Mi az elvtikém, megsajdult a* osztályharcos szíved? — kérdezte Onassis. — Miért nem vitted el kikúráim valahová?! — Fogd be a szád, te szemét! Még a csattanást is hallotta, mégse fordult vissza, pedig azt sem tudta, hová igyekszik annyira. Olyan mélyen kavargott benne minden, hogy a Dezső köszönése is váratlanul érte, a szokott helyen, az V-ös előadóterem iránt. — Szia, Jan. — Szervusz... — „Csombé”-nak Bécsbe ment a mamája, estére lesz kégli! — Nem érek rá ... — Mit izélsz? Te mondtad az este, hogy még egy nap! És megint várni kell? ... Tudod, hogy milyen tele vagyok! — Akkor sem érek rá! Nagyon szégyellte magát, s ügy ment tovább, hogy meg sem állt. A lépcsőfordulóban utolérte az öregasz- szonyt, meg a fiát, s amikor elkocogott mellettük, a néni utánaszólt. — Várjon csak leányom! — Ránevetett a fiára. — Ez volt az a kedves, Miskám, aki reggel idevezetett. Ismered? — Persze, hiszen a tanítványom. — Hát akkor hívjuk meg estére kacsapecsenyére. Hiszen olyan, sá- padtka, mint a holdvilág. Eljönne? Janka elpirult. — Nem szeretnék terhűkre lenni. — Jöjjön nyugodtan — invitálta a tanár is —, mondjuk hétre. Jó? , — Köszönöm szépen, ott leszek ... Dezső a porta iránt érte utol.., — Ugye csak marhultál, Jan? Szótlanul végigmérte. — Szóval nem? — Nem ... — És mikor? — Azt hiszem, soha? Ahogy kimondta, mindjárt erősebbnek érezte magát... — Mért dilizel, Jan? — Vége van Dezső, vége!... Visszafordult egy percre, megfürdette az arcát a lefelé lépkedő kosaras néni mosolyában, azután kilépett az utcára. Az Erzsébet-hídon már legszívesebben táncraperdült volna... rÚLI JÓZSEF: Érettségi bizonyítvány rózsával Már ébrein volt, amikor az autó negállt az ablak alatt; minden regjei ébren volt, amikor az autó el- nent az iskola előtt, noha már esz- endők óta nem állt meg. S ma regjei ismét megállt, hallotta, amint dnyílt az ajtaja, lépések közeledek az ablak felé, és a következő úllanatban valami berepült a nyi- ott ablakon a szobába. Aztán kisvártatva ismét fölbúgott a motor, íz autó elviharzott, csak egy kis izürke porfelhő jelezte, hogy merre. A sertésólak irányába. Tehát ő volt! Egy csokor vörösrózsa feküdt a izoba padlóján, friss még, rajta volt i reggeli harmat, a hosszú szárak 3gy vastag, karton papírral voltak becsavarva, s egy selyemszalaggal átkötve. Primitív lélek romantikus megnyilvánulása, gondolta a tanítónő, s attól félt, hogy valaki meglátta, és akkor jaj, mit fognak szólni a pusztabeliek. Hány éve is már? Nem emlékszik pontosan, olyan régen volt, amikor ez a pusztai kanász megkérte a kezét. Sertésgondozónak mondják mostanában. Igen, nem átallotta megkérni a kezét! Volt bátorsága odaállni eléje, és azt mondta: legyem a felesége. És fölsorolta, hogy mi mindene van: itt ez az autó, háza a faluban, most meg azon mesterkedik, hogy egy olyan fajtiszta pulikutya-farmot létesítsen, amilyen kettő sincs az országban. Éva csak dadogni tudott ekkora merézség hallattán: ha akármeny- nyire is csak egy pusztai tanítónő ő, s ha nincs is rá reménye, hogy valamikor innen elmehessen, akkor is egy tanítónő, több itt valameny- nyinél. Tapintatosan, nehogy megsértse ezt a vakmerő fiatalembert, mert ezek a primitív lelkek mind olyan sértődések, és még valami szörnyűségre vetemedik, tudtára adta: odáig rendben van, hogy a pusztai bálban fölkérte táncolni de gondolja csak el, mi lenne, ha ők ketten összeházasodnának? Soha nem lenne egy közös témájuk, nem tudnának egymással miről beszélgetni, mert hiszen, szóval hát, a szellemi különbség, az iskola... nem lenne boldog a házasságuk. S arra gondolt: hogyan magyarázná meg a kollégáknak, ha rászánná magát erre a lépésre? Eljátszott a gondolattal: talán kizárnák maguk közül, soha többé egyetlen meghívást sem kapna tőlük. Reménykedések között múltak fölötte az évek, hogy majd csak jön valaki is: egy-két találkozás után odábbállt az orvos, nem jött többé a főagronómus, elfogadta egy kolléga közeledését, de az is elmaradt és mást vett feleségül; futó kalandjai voltak, ha beutazott a városba. Aztán belépett a harmincadik életévébe, s a kegyetlen-magányos éjszakákon arra gondolt, hogy róla már mindenki megfeledkezett, sor- ra-rendre megnősültek, kikben egykor reménykedett. Egy-egy futó kalandra talán még jó lenne nekik, de csak már megalázó titkolódások árán, valahol a csordakútnál, vagy a halastó körül... A pusztáról sem igen mozdult ki, s ha néha el is ment valahová, hideg közönyt talált a kollégák társaságában, esetleg szánakozást látott a tekintetekben. Nem ment. Inkább maga köré gyűjtötte a pusztai gyerekeket, nyaranta kirándulni vitte őket Pestre, vagy paradicsomot és paprikát szedni az állami gazdaságba; a szülők hálából, hogy a gyerekeikre felügyel, megkapálták a kukoricáját, ősszel le is szedték neki és fölhordták a tanítólakás padlására, tavasszal meg megvették tőle, alacsonyabban a piaci árnál. Tavalytól már tyúkokat is tart Januárban disznót vágott, s a falubeli kollégák reggelig maradtak a disznótorban, s amit nem ettek meg, toros-kosár címén elvitték magukkal; nem győzték dicsérni, milyen kitűnő háziasszony lett belőle, ő meg boldog volt, s a kollégák azóta feléje sem néztek. De ha néha ösz- szetalálkoztak, emlékeztek a jó pusztai disznótorra, mondván, hogy jövőre ugye, megint lesz? S hogy egy esztendőben egyszer megint boldog legyen, ismét vásárolt egy kis malacot és már hízásra fogta. Es visszaköszönt a kanásznak, aki ha autóval elment mellette, mindig üdvözölte, de mindig valamilyen gúnyos mosoly kíséretében és soha még csak meg sem állt, pedig néha már arra vágyott Éva; álljon meg, kérdezze meg tőle, hogy van, legalább csak ennyit; de ennyi sem történt. Bizonyára megsértődött. Hallott róla másoktól. Soha nem érdeklődött senkitől, mégis beszéltek; létesített valami pulikutya-farmot, messziről is eljönnek hozzá kutya- kölyköket vásárolni; hetenként több alkalommal el-eltűnik a faltából, biztosan van valakije a városán, ahhoz megy autóval, sőt némelffcór már tudni vélték, hogy valami safe? tisztséget viselő nőnek udvarol; meg hogy olyan szép háza van, tele rózsával az udvar, kettőt se lehet üyet találni a faluban, talán még a városban se. Garázs is van a ház alatt! És mennyi pénzt kap azokért a gobon cos kutya-kölykökért... És lám, annyi esztendő után megállt az autó az iskola előtt és egy csokor vörösrózsa berepült hozzá az ablakon. Remegő kézzel bontotta le róla a kemény kartonpapírt, és nem kapott levegőt: a kemény kartomlap egy érettségi bizonyítvány volt Azt bizonyította, hogy Kondor Gábor jeles eredménnyel érettségi vizsgát tett a K.-i Mezőgazdasági Technikumban. Ennyi, semmi több. í 6 A
