Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-21 / 67. szám
1969. március 21. »muimmi n to 8 Bertha Bulcsu: Át a Styx folyón (regényrészlet) öek István nézte a lány fekete szemét. üde bőrét, haját, ruháját, melyet nap mint nap viselt. Egyszerű volt és mégis érthetetlen, megfoghatatlan ... Kinyújtotta a kezét és magához húzta — Marad? — kérdezte a lány. — Igen... Veled maradok... Jobb lenne, ha elmennék, de most már veled maradok. Miléna hozzásimult. Orcimpái finoman mozogtak. Olyan volt, mint egy kedves, fiatal állat. Elek megsimogatta az arcát, karját, mellét, aztán a derekához nyúlt és kioldotta a sárga szoknya kötőjét. Dél elmúlt, s még mindig a száraz, illatos sarjún feküdtek. Elek István a lány finom tapintású bőrét simogatta. Lent a házban Zselic apó matatott. Egyszer a fák alá is kiállt, és kiáltott egyet: — Miléna! Miléna moccanatlanul feküdt Elek mellett. Hozzásimult, és barázdált, tűnődő arcát nézte. — Szólított az apó — mondta Elek. — Nem baj. — Nem jön fel a padlásra? — Eeee... Semmi dolga itt Elek szorosabban ölelte a lányt és megcsókolta. Zselic Miléna boldog volt Simogatta emberét Szorította a karját csókolgatta. — Leánykánk születik majd — mondta. — Leánykánk. — Sok leánykánk, és sok fiúnk, mert mindig együtt hálunk... A lányoknak fekete haja lesz, mint nekem, a fiúknak meg erős izmai, mint az én emberemnek. Gályások lesznek. Motort veszünk a gályákra és eljárunk sóért — Eljárunk. j. — Halakat fogunk..1 — Hadakat. — Kecsegét mámát.*. A gályákkal behordjuk Szegedébe és eladjuk. Maga majd kiszámolja, melyikért mennyi jár, és engem is megtanít mérlegelni. — És a leánykákat. — A kertet már holnap megnagyobbítom .. i Ások hozzá... Vetek őszi borsót céklát, karalábét fekete retket krumplicskát... A többihez már késő az idő .;. Fogunk küszt és gardát... lerakjuk ecetes hagymáygl,.. Füstölhetünk is... Ha kell, nagy halakat fogunk a jég alatt. Apó tudja a helyeket — Nem halunk étien. — Nem... Itt nem lehet étien halni... — Miléna? — Tessék. > 2 — Szeretlek... Kis átkozott füvészi Nem szégyenled magadat? Szinte gyerek vagy még... Korai neked a szerelem . s . — Elment volna — mondta a lány és sírva fakadt — Most? — Marad ... Megkötöttem. 2. Megbabonáztam ; . . — Megbabonáztál... A szépségeddel, fiatalságoddal... — Bánja..; ? — Nem... Boldog vagyok. — Én is boldog vagyok. Mindig erre vártam. Lejártam a Tiszára és álmodoztam. A hajósok integettek, de mind szutykosak voltak, mint az apó... Maga szakállas volt és pont olyan szuty- kos, mint azok... Mégis másféle. Olyan vörhenyes, gyönyörű ... Halk és erős... Mosolygós és kegyetlen ... Ilyen embert akartam magamnak... — Én nem vagyok kegyetlen. Szelíd vagyok. — Dehogy. Maga kegyetlen. — Nem. — Kegyetlen. Megtört engem. Ezért még jobban szívlelem. Eleresztettem volna, ha csak kínoz. Az olyan semmilyen emberek mire valók,.. ? — Eleresztettél volna? — El... A gyöngék ugyanis elvesznek ... Akár állat, akár ember. De maga kegyetlen. Megragadja, amit akar. Megszerzi és tartja. — Félreismersz, Miléna;.. Szelíd vagyok, jót akarok az embereknek. Neked is, apónak is ... — Nem igaz. Megragadott. Látta, milyen fiatal vagyok, mégis megtört. — Te is akartad... — Mit számít az az életben?... Ha nem tör meg, engedem menni... De megtört... Most még jobban szívlelem. Sírok még, de örülök is. — Nem látszik rajtad. — Belül örülök ... Belül nevetek és kívül sírok ... Majd kiismerjük egymást. Sokat hálunk együtt, eszünk, halászunk ... Fekszünk a parton ... Télen madarat hurkolunk, és gyalogéban megyünk a Tisza hátán. — Az .. Gyalogéban ... —- Szívlel még? — Mondtam, hogy szívlellek. A városban úgy mondják, hogy szeretlek .,. így szebb is, nem? — Nem. Parázna beszéd. Amazok beszélnek így. Amazok, akik nem tudnak sem várni, sem választani... — Mások a szokások falun és városon ... — A ruhák is mások. Az asszonyok is. Éreztem én, ha elmegy, örökre el- hágy. Meg akartam tartani. Ilyen egy vörhenyes ember nem lesz másnak a Tiszán.\ — Szeretlek. Miléna, mondj, amit akarsz... — Megkötöttem. — Meg — Nem kívánkozik a messzeségbe? — Te vagy nekem a messzeség... Neked pedig én vagyok ... — Dolgozunk egymásért... — Dolgozunk... Tudod, Miléna, eredetileg én tanár vagyok. Latin, történelem szakos tanár... Tudós városi férfiú ... — Ne hazudjon. — Igazat mondok. Latin, történelem szakos tanár... De csak eredetileg ... Az újabbkor! történelem közbeszólt. — Maga feleltette a gyerekeket? — Feleltettem ... — Katedrán ült? — Katedrán. — Az áldóját magának! Mifélék voltak ezek a veresek? Apó azt mondta, szegény népség, szegényebbek, mint mink vagyunk. Maga meg tanár volt? — Mondom ... Tanár... — Mit akartak akkor ezek a veresek? — Nem sokat... Azt akarták, hogy a nép közösen birtokolja a földeket, gyárakat, iskolákat... Mindenki dolgozzon képességei szerint, és a megtermelt javakból részesüljön igényei szerint. — Ilyen nincs. — Na látod. Ezt akarták a veresek. — A románok meg nem akarták... — A románok nem tudják még, mit akarnak. — Akkor minek gyüttek ide? — Mert az urak felbiztatták őket... *— A vereseket nem lehet megérteni ... Mi jó van abban, hogy mindent szétosztanak? — Az igazság bent a jó ... Munkánk után mindig több járt volna, mint amennyit kaptunk. Az urak visszatartották és felélték ... — A tanárok részét is? — Azt is. Az én apám öntőmester volt. Visszatartották a részét. Én tanár lettem. A rám eső részt is visszatartották. Mi tanítottuk a sok kis buksi fejű gyerkőcöt írásra, olvasásra, történelemre ... Arra, hogy melyik királyunk milyen volt? ... Ki országolt emberül, ki kutyául... A csatákra, amit az őseink megnyertek, vagy elvesztettek. Mi tanítottuk meg a gyerekeket számolni... Kiszorozni, mennyi jár a halért, hullott almáért, napszámért... Mi tanítottuk meg a gyerekeket a növények, halak, állatok nevére... — Imádkozni is? — Arra a tisztelendő urak... Milyen vallású vagy? — Nem vagyok bejegyezve.». — Apó? — Apó már olyan öreg... — öreg... öreg... De valamilyen vallása azért lehetett... — Lehetett neki ..; Matróz is volt, meg béres ... —. Nem imádkozik? — De imádkozik. — Melyik istenhez? — Nem tudom... Apó istene jóságos. Fohászkodik hozzá egy keveset, az isten pedig megsegíti. Apó aztán csak pipál... — Jól igazodott az apó, amikor a nagy elrendeződésre sor került. Külön istent kapott, külön papokat, külön Tiszát ... — Apó már csak ilyen ... — Mondom ... Mindenre mi tanítottuk a gyerekeket, így a nemzetet is, mégis visszatartották a részünket. — Mi az a latin? — Nyelv... Holt nyelv. A nép, mely beszélte, már kipusztult, beolvadt más népekbe. • — Mondjon valamit latinul. — Homo non sibi solus natus est, séd patriae, séd suis. — Ez mit jelent? — Az ember nemcsak a maga, hanem a hazája és az övéi számára születik. — Szép mondás. Ilyeneket tanított? — Ilyeneket. — Igaza van. Disznóság, hogy nem adták ki a részit. Ezért mondja az apó, hogy a hal a legjobb. A márnát mindig el lehet cserélni borra, cipőre, lisztre. Pénzt is adnak érte. Ha aztán nem adnak, megfüstöljük és kész. — Igaza van apónak. Egyetértek.., — Megijesztett maga ... — Bocsáss meg. — Ki gondolná, hogy egy ilyen derék, vörhenyes ember tanár. Veres is, tanár is? Szívlel azért? — Szeretlek, Miléna... Nyugodt telhetsz ... — Velem marad? — Igen, maradok... Már a leánykák és a fiúk végett is, akik majd fekete hajúak lesznek, erősek és sót szállítanak bárkával. . •— Ha nem tudná azt a latin mondást megesküdnék, hogy soha nem volt tanár ... Észrevettem aztán ... Maga szépen kegyetlen... Ez a legrosszabb. Nem lehet védekezni. Ha nem lenne veres, úrnak nézném most már. De úrnak azért ugye nem úr? — Nem. Űr nem vagyok. — Katona inkább. — Az. A Vörös Hadsereg tisztje. — Szép arca van ... — Nem tehetek róla. — Szép és durva. Nagyon szívlelem magát... — Megint sírsz. Ne sírj most már... — Az örömtől sírok ... Ügy megtört, olyan kegyetlenül... Késő délután Elek főhadnagy átlépdelt a kötőgerendákon és kinézett a mezőre nyíló szellőző ablakon. Az volt az érzése, hogy az akácfa bokrok mögött emberek állnak. Lovakat is sejtett a szántásokon túl, de aztán belátta, hogy képzelődik. Másnap reggel Elek István fogta a halászszerszámokat és elindult a Tiszára. Sütött a nap, kellemes nyári verőfényben magasodtak a fák. Túljutott a csenevész gyümölcsösön. Akác- és fűzbokrokat kerülgetett Közel a parthoz berekfák, kanadai nyárfák vaskos csapataira bukkant. Éppen csak rájuk pillantott, és folytatta útját a Tiszára, mivel halakra fenekedett ehető prédára. Az öböl. melyben néhány nappal korábban partot ért roncsolt faóriásoktól fehérlett. A sekély vizekből égre meredtek a csontszerű törzsek. Megállt a víznél és belenézett örvénylett a Tisza. Továbbment Bevette magát a parti füzesbe, aztán északabbra ismét kiváltott a folyóhoz. Itt is szakadékos volt a part. de csak kisebb fák és bokrok dőltek a vízbe. Letelepedett Hálóit alábocsátotta. Pip.ára gyújtott. A gátőr dohányából bodor füstöket eregetett a fűzfák közé ... Bámulta a vizet. A Tisza örvénylett ágakat sodort... A túlpart magasságában sirályok csa- pongtak. Feleveztek a kéklő magasba, aztán lebegve úsztak a folyó felett... Ha megpillantottak egy-egy boldogtalan küszt, vagy más apróbb halat, lecsaptak. Szárnyukat behúzták, s mint valami lövedék, vagy bomba zuhantak a mélybe. Szépek -voltak és kegyetlenek ... Figyelte a sirályokat, aztán azon kezdett tűnődni, hogy a vízi madaraknak hány ellensége van?... A sirályok elég szerencsésnek látszottak ... A halak közül némelyek szerencsésnek, mások teljesen szerencsétlennek. Amikor arra gondolt, hogy a keszegeket irtják a süllők, önök, csukák, sügérek, sirályok, vízipockok, vidrák, emberek, rókák és angolnák, elszomorodott. A csukának, süllőnek alig volt ellensége. A legnagyobb persze csukának is, süllőnek is a saját fajtája, mivel a ragadozónál a kannibalizmus kellemes családi szokás. Amikor pipája kialudt, nekifeszült a rúdnak, és kiemelte a hálóját. Két ponty és néhány közepes keszeg táncolt bent A halakat megmarkolta a kopoltyújuknál és a szákba eregette. Amikor végzett, ismét mélybe nyomta a hálót és várakozott Látta, hogy a fák, nádasok oda sem hederítenek az emberek háborújára. Gyökeret eresztenek, és erőszakosan törnek a fény felé. Nődögéinek, de megférnek egymással. Ahol silányabb a talaj, satnyábbak a fák, de ugyanannyian állnak egymás mellett, mint a gazdagabb televényeken. A nyár még sokat ígért a fáknak, s túl a kukoricát érlelő mezőknek is. Fekete trikója áttzzadt a hóna alatt és a hátán. Lassú, ráérős léptekkel közeledett a házhoz. Szerszámait, s a szá- kot a jobb vállán vitte. A halak vergődtek a nedves hálóban. A tiszai szél álmosan lengedezett, elült, majd a füzeseket borzolva tovább motozott a tájon. Vadméhek dongtak mindenütt, súlyuk alatt meginogtak a selyemmályva sárga virágai. A ház fehér tűzfala elő- elő villant a fák közül. Harminc— negyven méterről már az ablakot, s az ajtónyílást is látta. A zöldre mázolt ajtó tárva volt. A szákra pillantott, melyben első zsákmányát vitte asszonyának. Mosolygott. Megcsóválta a fejét, aztán a dús aljnövényzetet bámulta, mely elborította a fák környezetét Valahonnan, három falunvi messzeségből harangszót hozott a szél. A kondu- lások fáradtan érkeztek és elhaltak a puha, zöld füzesekben. A ház előtt megtorpant. Homlokát elborította a verejték. Azt hitte meghülyült Döbbenten, értetlenül bámult maga elé. Zselic Miléna és az apó a körtefa vastag ágán lógtak. Felakasztották őket. Már nem éltek. Bizonytalanul lengtek a szélben ... Miléna elcsuklott fejéről hosszan oldalra lógott fekete baja. A szellő borzolta, fésülte. pAkolitz ISTVÁN) CSERTETŐ RÉSZLET VIL Vonul a sereg súlyos némasággal, tűnt századokból ismerős a kép: kíséri sötét varjak károgása, és biztatón füttyög Pár ny5frikék; nyitni, nyitni, nyitni, nyitni kék a befagyott-rozsdásodott kaput, s az eltiport munkás testvériség termő, szabad szép közösségbe jut! Felhőin tású februári ég, tavaszba nyíló csertetői fák, ti látjátok a rongyosok szívét, s ökölbe zárt konok akaratát; a végső harcra induló sereg elé nem állít gátat félelem: — A győzelem napjai jönnek! — a Csertetőn jön a történelem. Vonul a sereg súlyos némasággal, félelmetes-nyomasztó, mint a végzet; csak néha csördül-csattan a kiáltás: — Kenyeret! — a újra: — Kenyeret a népnek! — A harcbahívó vad csatakiáltást visszhangozzák a kéksipkás hegyek, s míg völgybe ér, kigyúl a levegő is: — Kenyeret a népnek! kenyeret! Vonul a sereg súlyos némasággal, kemény sodrása elszánt és konok; mint megvadult folyóvíz áradása, eléri a szabolcsi szurdokot, hol csendőrsorfal zárja az utat szuronyt szegezve és lövésre készen; az őrmester kiált: Állj, vissza! Állj! — de a tömeg nem riad vissza mégsem. Ki állhatna ilyen vihar elé, milyen hatalom és milyen erő? Se vezény-, se varázsszó nem elég, hogy a dühödt kenyérkövetelők megálljának. A csendőr hangja csattan: — Állj, vagy lövünk! — A férfi, nő, gyerek teli torokból kiáltozza vissza: — Kenyeret a népnek! kenyeret! két napja éhezünk! Ne lőjetek! — de választ! 1 a puskazávár kattan; asszony sikolt, fölsír egy kisgyerek, szuronyhegyen kabátujj lóg cafatban; — Oszolni, vagy lövünk! — Ostorcsapáskér vágja a szó mindnyájukat szíven; egy pillanatra megtörik a hullám, s zúdul megint, nem tartja semmi sem. Már vér folyik, s a vér láttán a had, akár a sebzett vad, ugrásra kész; dermedt-feszült a gyilkos pillanat, az őrmester tüzclj-t vezényel, és a sortűz éles csattanással dörren; lerogy a földre Hegedűs, a Faitig, majd Keller is. A csertetői rögre a bányászok piros vére patakzik. — Segítség, jaj! — Ti gyilkosok! — Még élek! — Irtsatok ki bennünket egy szálig, zsoldos kutyák, fizetett rongy pribékek! — Ne hagyjatok, segítsetek-a házig... — Hol a fiam? — Meghalok, jaj, ne hagyj! — Vizet, vizet! — Hol van a feleségem? — Itt pusztulok! — A lábam csupa vér.. — Kösd el a karját! — Elvérzik egészen! A nők, gyerekek sikoltása, jajja reszketheti a szívet és velőt; az asszonyok a vérző férfiakra borulnak sírva: tán a könny erőt varázsol még a sápadt, véres arcra, amelyre örök álom nehezült... Az őrmester úr vacogva jelenti; — Három halott van s néhány sebesült... Az alkonyati szürke felhő fátylán a nap vérrózsás bíbora ragyog; az elcsör.desült halottak ruháján vérből nyíló vöröslő csillagok; a döbbenettől súlyos néma csöndbe föl-fölzokog a feleség, az árva; a férfiak szemében, mint a végzet, a gyűlölet s a bánat ikerlángja. Lobog a láng a néma éjjelen, az értelmet világosítja már, hogy a jövő mégsem reménytelen, habár a jelen nyomor és halál; lobog a láng, fényében indul útra a múltat-jeíent végigszenvedő; a szép szabadság fáját öntözi a bányászok vére a Csertelőn. A I l
