Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-02 / 51. szám

1969. március 2. Dnnommi naoto 7 Bányász Képzőművésze*» Korok 11. Országos KiálTása Tárlat a Puskinban Baláss Károly: Kezek (I. díjas) Hősök tere, Sl-es végállomás. Városszél. A művelődési ház külsőre vonzó, becsalogató. Végre egy olyan felújított-át­alakított épület, amelyik iga­zán jól sikerült, nem vált ki el­lenérzést, mint a belváros nem egy modernizált, lenyúzott bő­rű épülete. Belsejében ez a kel­lemes hatás, ha lehet, még fo­kozódik. Tágas előtér, ápolt virágok, hangulatos presszó, benne újabb meglepetés: Lan­tos Ferenc zománcfala. Telita­lálat, mondom magamban, hangsúlyt, rangot ad a helyi­ségnek, megkülönbözteti a töb­bitől, dekorálja, hangulatot, at- mosztférát ad neki. A komor geometria játékossá szelídül, egyértelműen dekoratív Igényt elégít ki A folyosó végén a színpaddal Is rendelkező, nyers faburko­latú nagyteremben rendezték meg a kiállítást ízléses, bár a képek összhatását némileg za­varó rácsos-vibráló paraváno­kon. (S ha a terem világítása erősebb lenne, nem kellene a részleteket a képhez túlzottan közelhajolva szemlélni.) A dolgok természetéből adó­dik, hogy a kiállított anyag műfaját, témaválasztását és természetes színvonalát tekint­ve is igen változatos. Tőrök Sándor népi ihletésű kobak­tökjei, szarusótartói az ösztö­nös művészi hajlam kiélésének szép példái. A zsűri munkássá­gát I. díjjal és különdíjjal is jutalmazta. Nem tetszett vi­szont, mert kevéssé hat meg­győzőnek és őszintének a fa­relief és a bronzdomborítás, mely mint munka lehet precíz és dicséretes, de a művészi le­hetőségeket elkerülte. S ha már a faragásoknál tartunk, feltét­len ki kell emelni Zeleni Fe­renc három kis szobrát, mert faragásában a fa törvénysze­rűségeiből indul ki és megbir­kózik vele, szobrai kifejezik önmagukat, önálló, szuverén létük van; nem a holt, szoborrá merevedett, hanem a hús-vér ember a példaképe, az ember, aki ha dolgozik, eggyéválik munkájával, miként a solymár is madarával. Karaktert, egyé­niséget lehel figuráiba, kifeje­zési módja jóízű népi dolgok­ra emlékeztet, naivitása a nép- mésekkel rokon, őszinte, mint a népdal igazsága. A zsűri díj­jal jutalmazta, megérdemelten. A festményeknél az a szem­betűnő, hogy alkotóik, látás­módját mennyire befolyásolni képes egy megszokott stílus és mennyire jellemző egyfajta szemléletbeli koravénség. En­nek jellemzője egyrészt a tel­jesség igénye, a látványkép visszaadása erőtlen, kitaposott módszerekkel, másrészt a fest­mény öntörvényeinek azonosí­tása, vagy alárendelése a lát­vány tudni vélt álvalóságának. A zsűri azt értékelte díjazá­sával — helyesen —, amikor a szándékot a megvalósulással látta szinkronba kerülni. Az I. díjas Bachmann Zoltán ki­állított három grafikája is ezt valósította meg. Egységes szel­lemű, mívességben, kifejező erejében — saját igényén belül T- meggyőző, mikrovilágot, an­nak változó folyamatát igyeke­zett képi úton kifejezni. Ha­lász Gábor is I. díjas (mindket­tő egyébként a Művészeti Gim­názium volt növendéke). Há­rom grafikája: Küzdők, Kezek, Lebegés, a folt és vonalhatásra épülő dekorativitást hangsú­lyozza. Ezen túlmenően egyfaj­ta állapotot is képes kifejezni. Ha stíluskategóriában gondol­koznánk, feltétlen valamilyen új-szecessziót emlegetnénk munkái láttán. Sajátos hangu­latával, képi erejével meggyő­ző Kind! József munkássága is. Rdcz Gábornak három finom vázlata érettebb esti városké­peinél. Szabó Áron, Kratlcy Éva, Kecskés Gábor nevét kell még, egy-egy munkájuk alap­ján megemlíteni a kiállítás ér­tékelésében. A képek, szobrok láttán el­gondolkoztat a mögöttük élő, a bennük rejlő ember szándéka, vágya, törekvése, egész lénye. Vajon ml késztette őket — munkásokat, mérnököket, diá­kokat, tanárokat — arra, hogy szabad idejüket feláldozzák egy ismeretlen terület meghó­dítására, hogy a világ megis­merésének ezen speciális útját járják? Eredendő művészi haj­lam Vagy a vak véletlen? A művészet erejére való ráérzés vagy a szép iránti nosztalgia, valami megnevezhetetlen lelki harmóniának a keresése? Ne­héz lenne a feltett kérdésekre szabatos, egyértelmű válaszo­kat keresni. A tény az, hogy Várpalotán és Salgótarjánban, Oroszlányban és Pécsett egy­aránt utat keresnek ezek a vá­gyak és lelkes szakemberek irányítják kibontakozásukat. Feltárni az ismeretlent, új vi­lágokat felfedezni nagyszerű dolog, de a titkok kulcsát bir­tokolni csak kitartó akarás árán lehet Az ehhez vezető út legtöbbször a dolgos hétközna­pok munkájában realizálódik, a sok-sok gyakorlás, az elmé­lyülés, a megfigyelés formájá­ban. A szakköri munkának ez az igazi értelme, sőt mondhatni végcélja. Nem művészi illúziók kergetése, hanem a művészet alázatos tisztelete, megértése és megszerettetése a lényeg. Ezt a fokot mindenkinek saját ma­gának kell elérnie, ezen túl kevesen léphetnek. De épp ezért nem láttuk szívesen azt, hogy az egyes kiállításoknál szakkörvezetőjük „egy az egy­ben” az előtérben maradt Nem önállótlan művészfiókák kite­nyésztése a cél, nem hamis, mások által megemésztett illú­ziókat kell kergetni, hanem ön­magunkat kifejezni. Romváry Ferenc Életem felét vonaton, illet­ve más városokban töltöm, s minthogy kulturális küldetés­ben: van némi összehasonlítá­si lehetőségem, éppen kulturá­lis területen. — Sajnos. — Mart amíg nem volt, én is hit­tem abban, hogy „Pécs kul- túrközpont”, vagy méltó erre a névre. (Vagy akartam hinni benne. Mindenesetre büszke voltam rá, én, aki nem vagyok született pécsi, vagyis: tüke.) Most se akarok a városról rosszat mondani, csupán né­hány példát említenék, hogy másutt vajh hogyan is csinál­ják? — Tapasztaltam más vá­rosban, más tájakon is siker­telenséget, illetve idehaza is példamutató „hozzáállást”, ez igaz. De az ember idehaza szigorúbb, s ha valóban kul- túrcentrum akarunk lenni (vagy maradni), akkor nem árt a lehetséges példáknak legalább az utánozhatóságán elgondolkozni. * Rengeteget ülök vonaton olyan fiatalokkal, akik vizs­gákra utaznak. Órákig pana­szolják, hogy milyen rettene­tes ez vagy az a kötelező ol­vasmány, vagy a kötelező ol­vasmányok kötet-rengetege. Jó. De ha annyira rettenetes, akkor miért csinálják?! Aki­nek Shakespearet vagy Arany Jánost olvasni oly szörnyen rettenetes, miért nem megy géplakatosnak?! Vagy aszta­losnak? Esetleg kertésznek? — Miért? — Mert géplakatos­nak, asztalosnak, kertésznek lenni talán nehezebb? (Hiszen, lám, nem is olyan biztos, hogy nehezebb, mint Shakes­pearet vagy Aranyt olvasni!) Miért hát mégis inkább Shakespeare, ha nincs hozzá szenvedélye?! — Muszájból? — Itt kezdődik a baj. Amikor a népművelő (legyen oszt. vea., funke., tanár, szerk stb.) muszájból, azaz szelídebben: hivatalból végzi a tennivaló­it És nem attól a szenvedély­től indíttatva, hogy nem bírja már nézni a butaságot (vagy a túl lassú okosodást), tehát az életét teszi az oltárra! Az életét, igenis. Nagy szó, no igen. Néhány példa hát, ahol nem a kultúrcentrum-szemlélet (ebből fakadó biztonságérzet, azaz elkényelmesedés) irányít, hanem a szenvedély, Kiadásra vár a Jelenkor repertóriuma A Jelenkor című folyóirat tavaly ősszel ünnepelte megje­lenésének tízéves évfordulóját. Az olvasótáborban jó vissz­hangja volt az ünnepi szám visszaemlékezéseinek, ame­lyekben a folyóirat régi mun­katársai vallottak a kezdetről, személy _‘s emlékeikről. A tíz évfolyam nemcsak papírmeny- nyiségét tekintve, hanem tar­talmilag is nagyon értékes anyagot rejt. A megjelent ver- , sek, no\ eiiák egy része már irodalmunk számontartott érté kei közé tartozik s a tanulmá­nyok is hasznos adalékokat szolgáltathatnak a kutatók, fő­iskolai és egyetemi ha11yntók számara, nemcsak a magyar- és világ’"odalöm, har i a helyismereti kutatások tárgy­köréből is. De hogyan válik át­tekinthetővé ez a terjedelmes anyag” 7' ;yan tudja valaki megkeresni az őt érdeklő cik­ket, írásokat? A folyóiratban az éve' : n megjelent anyag műfajonként es betűrendbe csoportosítva könnyen felhasz­nálhatóvá, áttekinthetővé vá­lik. Ez az úgynevezett repertó­rium. A Ivies^ei Könyvtár munka­társai elvégezték a tíz évfo­lyam teljes feldolgozását A feldolgo_„_. végző csoport ve­zetőjétől, a könyvtár igazgató- helyettesétől. Csorba Győzőtől érdeklődtünk erről a nagy je­len tős-’j 7 inkáról. — A magyar irodalmi és művészt , folyóiratok közül az utóbbi időben egyedül az Oj Írás első öt évének és a Nagy­világ hét évének (1956—62) re­pertóriuma készült el. A mun­kálatok során többek között ezek rendszerezését is átnéz­tük, de a mi feldolgozási el­vünk jobb, könnyebben visz- szakereshető egy cikk, vers vagy elbeszélés. Ha a múltba pillantunk, a nagymúltú folyó­iratok közül a Nyugatnak ké­szült el annak idején a reper­tóriuma. — Milyen terjedelmű a fel­dolgozott anyag? — Érzékeltetésül csak any- nyit: 4000—5000 katalóguscédu­lán van kigyűjtve az anyag. A kiadvány terjedelme hozzáve­tőleg húsz ív lenne. Megjegy­zem, hogy a betűrendes muta­tóban szerepelnek azok a ba­ranyai földrajzi nevek is, ame­lyekkel kapcsolatban a folyó­iratban szociográfia, tanul­mány jelent meg. Ez nagyon megkönnyíti a helyismereti vagy helytörténeti kutatók munkáját, mert rögtön megta­lálhatják azt a folyóiratszá­mot, amelyben az adott írás megjelent — A Jelenkor előtt már több pécsi illetőségű, de orszá­gosan ismert folyóirat is léte­zett ... — A Megyei Könyvtárnak rendelkezésére áll az anyag és az apparátus, hogy a Dunántúl című folyóirat vagy a még ko­rábbi Sorsunk repertóriumát is elkészítse. A Megyei Könyvtár csend­ben, a Jelenkor jubileumi ün­neplésével egyidőben befeje­zett egy jelentős munkát. A könyvtárnak viszont saját ere­jéből nem futja arra, hogy ki is adhassa. Jelenleg is folyik a vita Pécs kulturális életéről. A könyvtár segítségre vár. Azt hiszem, itt volna az alkalom az erők összefogására. Marafkó László Műhely-antológia „Műhely-antológiának” ne­vezi Takáts Gyula költő és múzeumigazgató azt a remek- besikerült kis kiadványt, ame­lyet a Somogy megyei Tanács 'művelődésügyi osztálya adott ki nemrégiben. A példamutató kezdeményezés tizenhárom So­mogybán élő képzőművész be­mutatását vállalta. Az ízléses, remek fotókkal illusztrált kis füzet a képzőművészek lexiká­lis adatait tartalmazza. Takáts Gyula meleghangú előszava négy nyelven olvas­ható a füzet élén. A kiadvány szerkesztője Újvári Jenő, a fényképeket Jávori Béla ké­szítette, Vácott például négy nagy-. üzem kelt versenyre öt hóna­pos távon. Témakör: a XX. I század lírája, majd a prózája, I aztán a század első felének j munkásmozgalmai Magyaror- j szágon, végül a Tanácskoztál*- i saság kultúr- és szociálpoliti- j kája. Fizikai dolgozókról lé- ' vén szó, maximalizmusnak tűnhet. Mint zsürielnök, sze-1 mélyesen tapasztalhattam ' azonban, hogy mi minden fér , el egy-egy fejben, ha nem is irodalmárokról vagy tudomá­nyos kutatókról van éppen szó, és milyen gyorsan be­vándorol ez a tudomány az érzékeny fejekbe, ha... — ha szenvedéllyel emeli a fejek fölé a tölcsért az, akinek ez történetesen dolga is. Az egyes fordulók fölváltva más­más üzemben zajlottak s a vendéglátó üzem „állta” a rendezés terheit és a másik három üzem közönségének el­látását. Hogyan?, hát van erre keret?! Lám, van; illetve elő lehet teremteni. Csupán az kell hozzá, hogy igazgató, párttitkár, főkönyvelő stb. az ügyet magáénak tekintse, sze­mélyes izgalommal nyúljon hozzá, s ne kényszerű (tehát megcáfolható) feladatnak lás­sa, amelynek elvégzését végül ki kell pipálni, mert megkö­vetelik bizonyos irányelvek. Ezek a vezetők érzik az el­csépelt igazság igazságát. hogy: aki többet olvas, a jobb szakmunkás is, egysz rűen azért, mert jobb ember; a fejek tágítását tehát épp­oly fontosnak tartják, mint a gépek olajozását. Ezt aztán nem deklarálják, hanem: résztvesznek a rendezésben és résztvesznek a vetélkedőn is, mind a négy üzem vezetői, mind a négy üzemben. Volt is közönség, volt lelkesedés, föl­készülés, meglepő ambíció, — végül,, .eredményként új el­határozás: idén újra megren­dezik a vetélkedőt, ezúttal a XIX. századból. irodalmi estre, utána öt hős*» szú cisztáinál folyt a dediká­lás és a helyszínen kb. 700 kö­tet fogyott el. Ejnlékézzünk csak egyes pécsi könyvheti ünnepi találkozókra, mikor a művelődési ház nézőterén 20—30 hallgató nézelődött. Más. Szombathelyen az ün­nepi Könyvhét író—olvasó ta­lálkozóján a tanács elnökhe­lyettese személyesen mentette ki az elnököt, aki, üzenete szerint, csak azért kényszerült távolmaradni, mert váratla­nul Pestre rendelték. — Kö­telessége a tanácselnöknek egy ilyen rendezvényen meg­jelenni? Korántsem. Nyilván nem is kötelességből ment volna, hanem, mert érdekelte. Kecskemét (ugyancsak nem kultúrcentrum, hiszen az ot­tani íróknak még helyi szer­vezetük sincs, hanem Szeged­hez tartoznak) önálló könyv­kiadással is foglalkozik: a vá­ros költőinek versesköteteit maga jelenteti meg, és antoló­giát ad ki stb. A szegedi írók állandó ven­dégek Jugoszláviában, az ot­taniak pedig több találkozón vettek már részt a szegedi üzemekben és a megyében, — magyarán mondva: összeha­sonlíthatatlanul nagyobb a nyüzsgés, pedig a város adott­ságai bizonyos tekintetben igen hasonlóak a pécsiekhez. Somogybán tudvalevőleg a legmagasabb a könyvtári ol­vasottság aránya. Persze, a megyei könyvtár Kossuth-dí- jas vezetője olyan író—olvasói programot tart életben évek óta, hogy alig van hét, amikor valamelyik üzemben vagy fa­luban ne lenne ilyen értelmű rendezvény. Gondolom, fölös­leges ideírnom, hogy egyrészt nem azért ismétlődnek ennyi­re sűrűn, mert általában si­kertelenek, másrészt nem vé­letlenül sikeresek (a közön­ségtoborzás ugyanis nem ad­minisztratív úton és meghí­vókkal történik csak). Debrecenben, amikor az Al­föld című antológia megjelent (ennek megfelelője volt a pé­csi Dunántúl antológia, mely eléggé csöndes részvétlenség­gel múlt ki, illetve még ma is szép számmal sorakozik a raktárakban), a Bika Szálló nagytermében háromezer em­ber váltott belépőjegyet az Semmi értelme a példákat a végtelenségig sorolni. Egy bi­zonyos: a sikeres megmozdu­lások szervezéséhez nem meg­hívók és plakátok szükségel­tetnek, hanem annak a szem­léletnek a megváltozása, mely szerint — „minek?” — „a közönség tud róla; ha akar, majd eljön!” — „nem érdemes erőltetni” stb. Akinek szenve­délye az ügy, az nem ismeri a vállvonogatást, és szótárából hiányzik a latolgató józanság; hogy: — minek!... Egyetlen példát azért mégis. A Jelenkorét, mely néhány hónapja ünnepelte tízéves működését. Azét a Jelenkorét, melynek a munkatársai közül egész hosszú névsor nőtt már túl a város határain s orszá­gosan ismert, jelentékeny író­vá vált, de az indítás, a bá­báskodás, a fölnevelés és a „kiugratás” mindenképpen a folyóirat érdeme, hiszen leg­többjük nem is pécsi, hanem a pécsi lehetőségek híre (kul­túrcentrum, mégis?) csalta- vonzotta-hozta ide őket. A Je­lenkoré, melynek Hallatna Er­zsébet szerint alig párszál előfizetője akad a megyében s nyilván ez is jórészt közület könyvtár. — Mondom: nem­rég volt a jubileum. De ho­gyan? Hogyan ma, amikor a hajdani közmondás rég így módosult: — Jó bornak is kell cégér! — Szóval, piilyen is ez a cégér? Milyen volt a jubileum cégére? — Volt egy méltatás a Dunántúli Napló­ban. Aztán volt egy jubileumi Jelenkor-szám (az októberi), de a megszületése előtt re­zignált vita folyt arról, hogy tulajdonképp nem helye6 ai önünneplés, fölösleges. Majd végül egy ünnepi irodalmi est, a rendszeres munkatársak közül csaknem mindenki sze­repelt s a közönség soraiban is nagyjából ugyanazok sze­repeltek, ugyanazok az arcok, az ún. „értelmiségi elit”, azok, akiket általában minden ha­sonló rendezvényen látni le­het. — De mi történt például ,ez ügyben az üzemekben? Mit tudtak minderről (már­mint arról, hogy 10 éves a Jelenkor, és hogy mit jelent ez?!) a megyében, a városi és falusi művelődési otthonok­ban, az iskolákban?! Szóval, jelentkezett-e ez a Posta Hír­lapirodán az előfizetők név­sora hosszabbodásával? — De hát miért is jelentkezett vol­na, ha nekünk nem kell a cé­gér, ha szégyenlősek vagyunk, ha nem szeretjük — úgymond — az önreklámot?! Azaz: — ismét kihagytunk egy lehetőséget Végül: — ha mi ilyen közö­nyösek vagyunk a közönség véleményének befolyásolásá­ra és igényeinek felkeltésére, — akkor ne pont ennek a kö­zönségnek a közönyével men­tegetőzzünk. Szegeden például a Tiszatáj hasonló jubileuma alkalmából szerte a megyé­ben, munkahelyeken és mo­zikban, a Tisza szállóban és az iskolákban, de még a szomszédos jugoszláv tarto­mányokban is műsoros irodal­mi esteket rendeztek, vitat­koztak, fejtörőkkel népszerű­sítették a folyóiratot, — leg­alább megpróbáltak betörni az ún. fehér foltok mögé. Igen. Megjegyzésül: — a például említett városokban nemigen hallottam, hogy „kultúrcentrum”-nak titulál­ják magukat Amiből semmi­képp se következik, az, hogy mi se érezzük magunkat an­nak, hanem sokkal inkább az, hogy törjük a fejünket (és a szívünket) azon, hogyan vál­hatnánk Igazán azzá? Kende Slades­Vita kulturális életünkről A szenvedély védelmében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents