Dunántúli Napló, 1969. március (26. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-02 / 51. szám
SMt. mdrchis 2. Dtrwiontmi napin I Egy precíz mineralógusról és más dolgokról A TUDOMÁNYTÖRTÉNET Bök derűs anekdota közt őriz egyet, egy bizonyos Cambridge-! mineralógus profesz- szorról, aki rendkívül precíz ember volt, és nagyon sokat bosszankodott rendetlen hivatalsegédje miatt. A hivatalsegéd ugyanis a frissen beszállított kőzetmintákat nem a professzor által kijelölt helyre, hanem legtöbbször a fényképező lemezek közelében rakosgatta le. A lemezek tönkrementek, aminek okát a professzor a fizikai szennyeződésben — azaz a hivatalsegéd rendetlenségében — látta. A hivatalsegédei végül is szigorú rendre szoktatták. A fényképező lemezek a továbbiakban nem szennyeződtek be, a precíz professzor pedig nem fedezte fel a rádioaktivitást. A kőzetminták ugyanis rádiumot tartalmaztak. Ez a történet nyilván annak az állapotnak az anekdotája, amikor az új még nem született meg, de már ott van az ember kezeügyében, fölfedezésre vár, azonban a konzervatív gondolkodás, a rend pusztán formális felfogása és alkalmazása, a forma bürokráciája megakadályozza a további lépést Dehát, az új előbb-utóbb, de mindig megszületik. Az emberiség története bizonyítja, hogy amikor a valóság fejlődése elérkezett a megfelelő pontra, ha nagy küzdelmek és áldozatok árán is — de az új mindig megszületett. S csak akkor derül ki, hogy van még a megszületésnél is nagyobb és bonyolultabb probléma, és ez az új sorsa. Amikor az új gondolat kilép a társadalom síkjára, és nyilvánvalóvá lesz, hogy milyen a hozzá fűződő viszonyuk. Ez a viszony sohasem egyértelmű. Korok és emberek szerint változik. ft Szívesen mosolygunk a régi dolgokon. Nem is nagyon értjük, hogy az előbbi anekdota professzora milyen mineralógus lehetett, ha a felbukkanó döntő pillanatban nem érezte meg a feltárásra kész nagy titkot, de fontosabb volt neki a formai rend? Mély szomorúsággal olvassuk Thomas kétszáz évvel ezelőtti emlékbeszédében, hogy a nagy francia gondolkodó, Descartes rézkoporsója fölött — miután tizenhat év múlva a csontjait Stockholmból hazaszállították — a francia udvar nem engedte elmondani a dicsőítő gyászbeszédet, és csaknem száz évnek kellett eltelnie, mire egy írói társaság megrendelhette Thomastol a dicsőítést. Azt mondjuk erre: No, igen. Hol állna ma a világ, ha az emberiség története során nem álltak volna útjába mindenféle emberek és gondolatok. AZ ÜJ ÉS A RÉGI GONDOLATOK közt mindig fennáll a konfliktus. Nemcsak társadalmi értelemben, hanem az emberen belül is. Az ember gondolataiban, az érzéseiben. Az új azzal okozza az első gondot, hogy nem azonos a megelőzővel. Tehát más, és itt nem alkalmazható az előzővel kialakított viszonyunk. Valami nem stimmel. Az ember zavarbajön. Mostanában például élesednek a modern művészet körüli viták. A legújabb Jancsó-film körül zajló események nagyon jól illusztrálják ezt. Látjuk, hogy míg az egyik oldal számára energikusan úgy vetődik fel a kérdés, hogy a dolgoknak nem a fétisjellegét, hanem a lényegét kell megragadni, a másik oldal csaknem dermedten nézni, hogy elébetártak valamit, ami nem az, ami. De, a modern képzőművészet legnagyobb alkotásai is számos gondolati, érzelmi konfliktust okoznak. Számos tanújelét láthatjuk ennek. De, nem is csupán a művészet szféráiról van itt szó. Bizonyos, hogy például az ft} gazdasági mechanizmus logikus alapelveinek belső, egyéni elfogadása sem egyenletes. Vannak, akik azonnal megérezték a koncepció lényegét, másoknak pedig az eddig megszokottól eltérő vonások minden valószínűség szerint sok álmatlan órát okoztak. A példaterület különben óriásig és ez természetes. Nemcsak a művészet, nem csak a gazdasági élet fejlődése állítja elénk a régi és az új konfliktusát. Az új minden oldalról és minden időben meggondolásokra és változásra késztet bennünket. Dehát, mit is jelent ez az új? AZ ŰJHOZ FŰZŐDŐ KAPCSOLATUNK nem divatkérdés. Nem is a kritikátlanságot jelenti mindazzal szemben, ami nem azonos az eddigivel. Nem külsőségekről és nem elvtelen befogadásokról van szó! Mert itt van például egy furcsa kortünet: mindenki a civilizációs élményekre tör. Korszerű, modern akar lenni. Autóval, utazásokkal, technikákkal, minden fellelhető eszközzel. Dehát, ezektől a kőzetmintákat még nyugodtan kidobhatjuk az ablakon. Ha nem is mindenki, de sokan a lelkűk mélyén Hemingway-t szeretnék utánozni. Ez nem irodalmi, hanem az életélés, az életstílus kérdése. De a kalandok így legfeljebb a kocsmai lerészegedésben kulminálnak. Az afrikai oroszlánkalandok helyett meg lehet nézni a piactéren Bánovics mester fáradt gebéit, s ha veszünk is vadászpuskát, ráfoghatjuk az öreg állatkerti oroszlánokra. Nem, nem a kri- tikátlan külsőségekről van szó, és nem a divatokról! Hemingway különben is nem azért volt a huszadik század egyik legnagyobb írója, mert nagy kalandokat élt át. Azért élt át nagy dolgokat, mert nagy író volt Az újhoz való viszony emberenként változik. Azt jelenti ez, hogy az új dolgot egyes emberek elfogadj ák, megértik, mások pedig nem fogadják el, nem értik meg? Ezt is, de ez már az eredmény. A folyamat lényege magában az egyes emberben játszódik le. A dialektika lényege nem két külső dolognak, hanem egy dolognak belső, ellentétes oldalait jelenti. Az ember gondolkodásában, érzésvilágán belül ütköznek össze a régi beidegződések és az újnak a logikus mozzanatai, és eközben dől el, alakul ki az új viszony, örökös megújulásról van itt szó. Úgyis mondhatnám, hogy eljön az idő, amikor az újat mindig érzékenyen magába fogadó és újrateremtő ember is ráébred, hogy egy más helyről nézve maga is régivé vált, és feltámad benne a saját-régivel szembeni elégedetlenség. Ezek nehéz emberi pillanatok. Sztanyiszlavszkijról, a nagy szovjet színházi teoretikusról és rendezőről írják, hogy a halála előtt magához hívatta legközelebbi munkatársait, akik hosszú, kínos csöndben ültek az ágya körül, míg végül a Mester megszólalt: „Én, Alekszejev kereskedő, Sztanyiszlavszkij színész beteg vagyok, maguk pedig szét fogják rombolni mindazt, amiért éltem, szétrombolják a munkámat... Volt szerencsém ...” — és hirtelen elsírta magát. Sokáig zokogott megrettent tanítványai körében. Dehát. a dolog innen kezdve már egy másik témához vezet. Előfordulhat az, hogy valakinek nem tetszik az új felfedezés? Az új gondolat? Nem szívesen barátkozik meg vele? Gyakran előfordul. Sőt: mindig is lesznek emberek, akiket valami oknál fogva nem lehet meggyőzni aa új igazságáról, és önmagukat sem próbálják meggyőzni. Ez nem mindig és elsősorban a rosszindulat kérdése. De — azt hiszem — gyakran kényelmesség, a dolgokkal szemben már kialakított viszony iránti elégedettség (vagy ragaszkodás) és annak a hitnek a könnyű feladása, hogy amit nem ismerünk, azt egy ponton megismerhetjük és magunkévá tehetjük. A megismerhetőségbe vetett természetes hit feladása ez. Az a körülmény, hogy valamit nem ért meg az em- | bér — vagy személy szerint nem fogadja el — az nem azt jelenti, hogy amit nem fogadott el, az az elutasító gesztus folyamán egyidejűleg értéktelenné is válik. Nem, ez nem így van. Az, amit szub- J jektíve esetleg nem fogadunk I el, az objektíve még mélyen I igaz és életrevaló lehet. Vo- I natkozik ez a művészetekre, a feltárt történelmi igazságokra, tudományos felfedezésekre, fontos politikai intézkedésekre stb. Egy biztos: az új iránti sze- retetre senkit sem lehet kötelezni. Ezt a vonzódást nem lehet elrendelni. Ez belső, felfogásbeli kérdés. De az új iránti tisztelet — úgy gondolom — az kötelező. Különösen abban a társadalomban, amelynek elméleti és érzelmi alapját képezi a dolgok örökös megújulásának törvénye. Örökös megújulásról van szó, amelynek vannak részletkérdései, vannak hullámzásai. Időlegesen hátat is lehet fordítani ezeknek, de attól a dolgok még mennek előre a maguk útján. Az újat le lehet becsülni, mint a polgári filozófia egy időben megpróbálta a marxizmussal, vagy mint például tették a régi politikai rendszer hívei a felszabadulás után az új magyar társadalommal szemben. Gyanakvással is lehet figyelni, mint a dogmatizmus hívei tették az ellenforradalom leverése utáni évek politikájával szemben. Az új biztos útját esetleg akadályozni is lehet De, megállítani nem. AZ ÜJ SORSA az ember számára sohase volt közömbös. Különösen nem az a szocialista társadalomban, amely nagyon is érzékeny a gondolkodás dialektikájára, az emberi alkotó tevékenységre. Hogy ennek ellenére is vannak problémáink az új iránti viszonyban? Különösképp a részletkérdésekben? Vannak. Különben nem kellene annyi gondot és energiát fordítani az új útjának az egyengeté- sére. Thiery Árpád Tizenkét miniatűr Bachtól Brubeckig Meghaladta a kétszázadik előadást a Pécsi Balett és az Országos Filharmónia nagyszerű kezdeményezése, a Tizenkét miniatűr Bachtól Brubeckig című összeállítás. Műfajilag interjú, legalábbis így nevezik a falragaszokon, s nagyjából ilyen a szerkezete is: egy riporter kérdezget 7 balettáncost és 2 koreográfust. Az érdekes műsort az ifjúság balettízlésének nevelése céljából állították össze. Szövegét Gosztonyi János irta, koreográfiája pedig Eck Imre és Tóth Sándor munkája. Lényegében arról van szó, hogy az Országos Filharmónia felfedezte a Pécsi Balettben rejlő lehetőséget. Azt a tényt, hogy az ifjúságot a klasszikus balettnél jobban érdekli a modern balett, legalábbis az a stílus, ahogy a pécsi együttes dolgozik. Ezért megszervezték a Tizenkét miniatűr című műsort, s fúrják vele az országot. Egy-egy előadást átlagosan háromszáz középiskolás néz végig, s akad olyan nap, amikor — például nemrég Békéscsabán — két előadási is tartanak. Az eddig kétszáz bemutatót ezek szerint hatvanezer középiskolai tanuló látta. Hatvanezer diák kapott korszerű, ötletes formában ízelítőt a balettművészetből, a balettirodalomból. Figyelemre méltó, fontos kulturális misszió ez a kétszáz előadás. Egy, a nagytömegek előtt kevésbé ismert művészetet segített népszerűsíteni az ifjúság körében. Ezért gratulálunk a Pécsi Balettegyüttesnek, az Országos Filharmóniának, s különösen a szervezés javát végző pécsi kirendeltségnek. Ha ez a misszió eredményes lesz — s miért ne lenne az — akkor a jövő balettközönsége hálásan emlékezik majd vissza a Tizenkét miniatűr táncosaira: Hegedűs Máriára, Horváth Krisztinára, Ramshorn Gizellára, Rónay Mártára, Herda Jánosra, Molnár Mihályra és Ko- ronczay Lászlóra. Nemkülönben a szövegíró Gosztonyi Jánosra s a két koreográfusra Eck Imrére és Tóth Sándorra — valamint a belett műfaját Temekül oldó Holl István riporter- és Debre- czeni István koreográfus-figurájára. r. d. Pillangókisasszony Természetes és megszokott, hogy városunk hangverseny- életét fővárosi, sőt külföldi művészek vendégszereplése teszi változatossá, élményszerűvé. Ugyanezt eddig aligha mondhattuk el színházunk operaegyüttesének műsorairól, jóllehet a nem túlzottan látogatott operaelőadások iránti érdeklődés épp híres vendég- művészek fellépésével lenne fokozható. Néhány évvel ezelőtt az eszéki operaénekesek Trubadúr előadása sikeres kezdeményezésnek bizonyult, mégis több évet kellett várnunk, míg — a nyári szabadtéri előadásukat nem számítva — ismét külföldi, ezúttal is eszéki operaénekeseknek tapsolhattunk, A rokonszenves jugoszláv művészek közreműködésével előadott Pillangókisasszony kellemes benyomást keltett és megerősítette a szomszédos Eszék operakultúrájának jó hírnevét. Az együttesből a címszerepet éneklő Stefica Petrusié nemes egyszerűséggel életrekeltett Madame Butterfly-je emelkedett ki. Hangjának szép csengésű magassága, kulturáltsága szerencsésen egyesült egyéniségének líraiságával, mely a tragikus fináléban a drámai erőt sem nélkülözte. A híres nagyáriát ezúttal is meg kellett ismételni. Suzuki szerepét Slavica Pfaff alakította. A Trubadúrban nyújtott megrázó erejű Azueena-alakítása után ebben, az egyébként nagy átéléssel és muzikalitással megoldott szerepében, kissé súlyosnak éreztük telt zengésű mezzoját. Mariján Bru- cic-of a hódító Pinkerton szerepében jó kvalitású tenoristának ismertük meg. Hangjának erőteljes, magasba szárnyaló fénye ellensúlyozta produkciójának helyenként nyersebb körvonalait. Almas Tu- dakovié Goro-alakításában elsősorban egyéni, külsőre kissé Rigoletto-szerű ábrázolását tartottuk figyelemreméltónak. A pécsi művészek közül a mindig megbízható Bolla Tibor elegáns Sharplesse, Ber- celi Tibor robosztus Bonzoja, Gelencsér Mária bájos Kate- je, valamint Rest Ferenc, Vincze János és Tóth László járult hozzá az est sikeréhez. Az előadást, — melyet Horváth Zoltán rendezett — An- tun Petruáiá, az eszéki opera karmestere vezényelte. Gondos, mindéin részletre kiterjedő figyelmű dirigálása a két nyelven éneklő, össze nem szokott partnerekre igen jó hatással volt, így szinte maradéktalanul érvényesültek Puccini áradó, érzelemgazdag melódiái. A zenekar és a kórus teljesítményével is elégedettek lehettünk. A közönség hosszantartó meleg ünneplésben részesítette a vendégeket és ebben a tapsban benne volt az is, hogy szeretné, ha a folytatásra nem kellene ilyen sokáig várni. Dr. Nádor Tamás A Kommunista Internacionálé történelmi jelentősége öt ven esztendeje Moszkvában harminc ország kommunista, baloldali szocialista pártjainak, szervezeteinek 52 küldöttje határozatot hozott a III. Kommunista Internacio- nálé megalakításáról. 1919. március 4-én született meg a nemzetközi forradalmi szervezet, amely Marxnak és En- gelsnek a Kommunisták Szövetségében és az I. Interna- cionálé szervezésében és irányításában végzett úttörő munkáját, a II. Internacioná- lé legjobb forradalmi hagyományait, a kor követelményeinek megfelelő, magasabb szinten folytatta. A kongresszust összehívó nyolc szervezet között ott találjuk a Kommunisták Magyarországi Pártját is. A Kommunista Internacio- náié negyedszázados története azonban nem az alapító kongresszussal kezdődik. Létrehozását Lenin már 1914 novemberében határozott célként tűzte ki: „A II. Intema- cionálé meghalt, legyőzte az opportunizmus. Le az opportunizmussal, és éljen a III. In- ternacionálé, amely... megszabadult az opportunizmustól”. A munkásmozgalom forradalmi erőinek még hosszú vívódásra, és újabb történelmi tapasztalatokra volt szükségük, míg megértették, hogy csak egy út van — a II. In- ternacionálé pártjaiban eluralkodott opportunizmussal, szociálsovinizmussal és ingadozással szemben — létrehozni a következetes marxista forradalmárok internacionálé- ját. S ha a megoldás felemás lesz, akkor az új Internacio- nálé épp oly kevéssé lesz alkalmas a munkásosztályt forradalmi hivatása betöltésében vezetni, mint ahogy a II. In- temacionálé sem tudta ezt megtenni a nagy próbatétel idején. A szocialista forradalom oroszországi győzelme meggyorsította a forradalmi erők különválásának folyamatát Siettették az elhatározást a a' jobboldali szociáldemokrata vezetőknek a II. Internacioná- lé felélesztésére irányuló kísérletei is. Az osztályharc éles összeütközései — s a szociáldemokrácia jobboldali vezetőinek ezzel kapcsolatban tanúsított magatartása — nemcsak eszmeileg, hanem szervezetileg is új típusú, egységesebb, a harcokra felkészültebb, a tömegeket gyorsan mozgásba hozni képes pártokat és Internacio- nálét igényeltek. A Kommunista Internacionálé alakuló kongresszusán vállalta a forradalmi kommunizmus elveit, továbbfejlesztette a marxizmus elméletét, a kapitalizmus általános válságának, a proletárforradalmaknak korszakára. Egyik legnagyobb történelmi tette a burzsoá demokráciáról és proletárdiktatúráról szóló irányelvek lefektetése volt. Az I. kongresszuson Lenin szavai szerint: „... csupán kitűzték a kommunizmus zászlaját, hogy e körül tömörüljenek a forradalmi proletariátus erői”. S mintha csak a kongresszuson kidolgozott alapelveket igazolná — a Kommunista Internacioná- lé megalakulását követően röviddel a nemzetközi forradalmi proletariátus újabb nagy győzelméről érkezett hír, március 21-én kiáltották ki a Magyar Tanácsköztársaságot. A Kommunista Internacio- nálé megalakulása, ugyanúgy, mint a kommunista pártok létrejötte, történelmi szükségszerűség volt és fordu- latot jelentett a nemzetközi munkásmozgalom történetében. A Kommunista Interna- cionálé adta a leghelyesebb választ a forradalmi proletariátus soron következő feladataira, az egyes kommunista pártok tapasztalatait általánosítva, segítette a forradalmi mozgalmat az általános és helyi sajátosságok kidolgozásában. Sikerrel támogatta a nem zetközi munkásmozgalmat m munkásosztály forradalmi vívmányai s a fiatal szovjet állam védelmében, az imperializmusnak az első proletár- állam megfojtására irányuló törekvéseivel szemben. Á bolsevik pártnak, a világ elsó szocialista államának tapasztalatait közvetítette a világ különböző területein tevékenykedő forradalmi erőkhöz. Tevékenysége nyomán nőtt a kommunista mozgalom világot átfogó mozgalommá. A Kommunista Internacio- nálé egyik nagy történelmi érdeme, hogy megszervezte a munkásmozgalmat Ázsia, La- tin-Amerika és Afrika sok olyan országában, ahol eddig munkásmozgalom nem létezett. Felismerte, hogy a nemzeti és gyarmati felszabadító harcokat a világ forradalmi mozgalma részeként kell felfogni, és a gyarmati országok fiatal kommunista pártjait úgy orientálta, hogy' azok az antiimperialista, antifeudális, nemzeti célokért folyó küzdelem élére álljanak. Már a 20-as évek elején a széles imperialistaellenes egységfront megteremtésében látta a kommunista mozgalom feladatát ezekben az országokban, s nagy erőfeszítéseket tett, hogy az indonéz, kínai, indiai elvtársakat meggyőzze e politika helyességéről, hogy legyőzzék a fennálló szektás elképzeléseket. A Kommunista Internacio- nálé vezetésével a kommunista pártok következetesen harcoltak a munkásosztály napi érdekeiért, a tőke támadásai, a háború állandó fenyegető veszélye ellen. Nagy érdeme, hogy a munkásosztály eredményes harcai érdekében minden időszakban újra és újra kidolgozta azokat a harci formákat és eszközöket, amelyek nemcsak az élcsapatot, hanem a munkásosztály többségét, a reformista befolyás alatt lévő tömegeket is aktivizálta a tőke elleni küzdelemre. Kidolgozta a munkásegység politikáját, s — ha nem is minden esetben a leghelyesebb módszerekkel, mégis — a történelmi körülmények figyelembe vételével vezette a nemzetközi kommunista mozgalmat. Tevékenységének eredményességét, a nemzetközi kommunista mozgalom fejlődését és erejét bizonyítja, hogy a hitleri fasizmus veszedelmével szemben szembe tudta állítani azt a nagyszabású politikai stratégiát, amely az egész világot fenyegető fasiszta veszélynek útját állhatta és a társadalmi haladás újabb távlatait tárta fel a világ proletariátusa és az egész emberiség számára. A kommunista pártok a nemzeti függetlenség és demokrácia védelmében folytatott küzdelmükben mindenütt növelték tömegbefolyásukat, egybeforrtak a fasizmus ellen küzdő széles néptömegekkel és az országok többségében valóban a nemzet vezető pártjaivá váltak. A kommunista mozgalom hatalmas fejlődése, az egyes kommunista pártok gyors önállósodása, nemkülönben a háború körülményei a kommunista pártok együttműködésének új formáját tette szükségessé. A Kommunista Internacionálé Végrehajtó Bizottsága 1943 tavaszán kimondta a Kommunista Inter- nacionálé feloszlatását. A Kommunista Internaclo- nálé a reakció elleni világméretű harcban mindenkor a haladás legfőbb ösztönzője és irányítója volt. Negyedszázados fennállása megteremtette annak feltételeit, hogy a kommunista pártok ma világszerte jelentős erőt alkossanak, s országuk problémáit önállóan, a nemzetközi munkásmozgalom tapasztalatait figyelembe véve oldják meg. dr. Szokolay Katalin kandidátus
