Dunántúli Napló, 1969. január (26. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-19 / 15. szám

«Mt. (cmrir «Ü « nooto A rf mondtuk, ha a ház ' ' rendben lesz, s a gye­rekeket szárnyukra bocsát­juk, majd szeretjük egymást Nevettünk ezen, de nem so­káig, mert időnk a munka után csak arra volt, hogy egy kicsit összeszedjük ma­gunkat, aludjunk, s erőt gyújt­sunk a holnapra. Nekem nem hiányzott a szerelem. A férjemnek... Ta­lán. Különösen, ha egy kis szesz volt benne. De az na­gyon, nagyon ritkán esett, mert nem ivott. Józansága miatt barátja sem akadt. Igaz, arra sem lett volna idő. ö, az idő! Húsz év úgy elszaladt fe­lettünk, hogy észre sem vet­tük. A nagyfiam — aki most fog érettségizni — mondta egyszer a nyáron: Anya, te őszülsz! Vasárnap volt. Valahogy egy kicsit az asztalnál felej­tettük magunkat. Imre, a fér­jem megnézett. Emlékszem. Én meg őt figyelgettem egy kicsit, s mintha megszédül­tem volna, kapaszkodóért, a munka után kaptam. Mert nekünk ünnepeink sem voltak. Egyedül talán csak a karácsony. Szinte restelltük akkor is azt a nagy lustálko­dást, de Imre azt mondta: ez a mienk. Ennyi nekünk is ki­jár a békesség ünnepén. Ihw, tanszerek... Szóval gond, gond ... minden napra megvolt... Amit lehetett, nekem is meg kellett fogni. Bent a gyárban, ahol én voltam a fő túlórás, egyszer azt mondta a művezetőm: Teri, maga csúnyán rá fog fázni erre a túlfeszített munkára, mert gondolom, ha innen haza­megy sem tartja ölben a ke­zét. Én meg évődtem vele: talán sajnálja? ö meg: nekem nyolc. Sőt, még pénzt is je­lent. Kevesebb a gépállásom. Nagyobb a premcsi. A maga boszorkány-ügyes ujjai nél­kül sok szövőgép állna itt... Sodrónő voltam a nagy szö­vődében. Volt olyan hónap, hogy többet kerestem, mint a mester. — Hát nem is örülsz ne­ki? Eltolta magától a tányért, s csak annyit szólt: de. — Furcsa vagy. — Fáradt vagyok — mond­ta, de mikor bontottam neki az ágyat, észrevettem, hogy oldalvást figyel. Ügy figyel, mustrál, mint ahogy a fér­fiak szokták a nőket. — Mi lelt? — Semmi. — Ha ... akarod, nem me­gyek fel holnap Pestre. De nem is tudom miért mondtam. Éreztem, hogy va­lami mentegetődzés van a hangomban. Mintha félnék valamitől, mintha titkolnom, takargatnom kellene valamit. — Menj csak — mondta később, már az ágyban. Miért ne mennél? Ha egyszer ki­DÁVID JÓZSEF: MAJD HOLNAP... Hát igen ... Múltak az évek, s mi soha nem üdültünk, nem jártunk víkendre, kirándulásra. A sza­badságunk alatt is dolgoz­tunk. Házat építettünk. Szép, családi házat, aminek az építéséhez 60 ezret rakos­gattunk össze. Hatvanat meg az OTP adott. Még van 25 ezer forint adósságunk. Mégis azt mondták, könnyű nekünk: a férjem asztalos, de a háznál, csak a kőművesek dolgoztak. Azok is csak ad­dig, amíg a falat rakták. A többi munkát mind Imre csi­nálta amellett, hogy az üze­mében dolgozott és állandóan maszek munkákat is vállalt. Ha mindent összeszámolnánk, a ház máris többet ér, mint 200 ezer forint, pedig még nincs kész, s belül csak egy szoba van korszerűen beren­dezve. Dehát közben nőttek a gyerekek. Tavaly már Er­zsikéin is középiskolába ment Jövőre Sanyika is elvégzi az általánost Ruha, cipő, éle­PÄKOLITZ ISTVÁN: ZAVARÓ .NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK a lepke a bábra gyümölcs a virágra csibe a tojásra isten a világra NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK a testvér az atyjafiára NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK NEMEMLÉKSZIK Kellett a pénz. Azért otthon egyre keve­sebb munka várt Erzsi kém, meg a nagyobbik fiam Imi, szépen rendberakták a lakást. Persze mosni, vasalni, főzni akkor is kellett Meg ott volt a szép nagy kert, ahol min­den megtermett... örülhet­tünk volna... De most már hogyan? Mert örülni ennek, meg mindennek, amiért gür­cöltünk, már csak akkor tu­dunk.., tudnánk, ha a fér­jem... Talán majd holnap. Amikor hivattak a pártiro­dára, megijedtem. Mi bajt követtem el? Nem voltam én raporton húsz év alatt a mű­vezető irodájában sem. Vas­kó elvtárs mosolygott, s mond­ta, hogy holnap, a szebbik ruhám vegyem fel, mert jön értem hajnalban a vállalat kocsija és megyünk Pestre, a Parlamentbe. Kitüntetnek. Szólni is alig tudtam. Ki­tüntetnek? Engem? Miért? — Csak — nevetett Vaskó, s intézkedett, hogy máris men­jek haza. Jól pihenjem ki magam mert a kormányki­tüntetést szárazon úgysem úszom meg, s holnap szük­ség lesz az erőnlétre. Csak ámultam, s otthon va­lóban nem tudtam semmit csinálni. Soha nem vártam olyan türelmetlenül haza a férjem, mint akkor este. Fáradt volt, mint mindig. Nem akartam ajtóstól rohan­ni, hát megvártam, amíg asz­talhoz ül, s akkor csak mon­dom Élőbb, mintha nem ér­tette volna. Aztán leteszi a kanalat, s végignéz. Megijed­tem Furcsa, csúfondáros volt a tekintete. Aztán mosolyra húzódott a szája, s tovább evett tüntetnek. Biztosan megér- demled... Szerettem volna sikítani, mert éreztem hogy a szavai torkon ragadnak. Micsoda furcsa helyzet. De miért? Arra még gondolni sem le­het hogy... hogy irigyli. Tő­lem? De meg mástól sem. Imrében soha sem volt irigy­ség, rosszindulat, idegenekkel szemben sem Megkeseredett a szám. Jé lett volna sími egyet, de csak tépelődtem egész éjszaka. Hajnalban jött a kocsi, s én kiszóltam: nem megyek! De­hát ez nem olyan egyszerű. Csakugyan nem tehettem ilyet Imre papucsban, pizsamá­ban tipródott köztük, amíg elkészültem. Há tba veregették, hangoskodtak. Talán egy ki­csit pálinkáztak is, s többször elmondták, hogy így, meg úgy legyen rám büszke, mert még nem is tudja, hogy mi­lyen nagyszerű felesége van. De ez csak olaj volt a tűz­re, ami késő éjjel lobbant fel, amikor Pestről hazaér­tünk. Életemben én most voltam először a Parlamentben. És én ott megfeledkeztem min­denről. Előbb valami kelle­mes zsibbadtság fogott el, az­tán mintha a csillárok fénye lemosta volna rólam a sok­sok év fáradalmait, majd ki­bújtam a bőrömből. Talán az ital is segített, mert nem szok­tam, de hát mit tehettem, amikor egy-egy miniszter nyújtotta felém a poharat, koccintanom kellett. Amikor a Parlamentből kijöttünk, már forgott velem a világ... De hát nem úgy van az, Tercsi — mondták a kísérő­im, akik vártak, g már nem ss luaan, .mow» irooogQBK lem. Hazafelé kétszer is megáll­tunk. S bizony én sírtam, meg daloltam is a kocsiban és még akkor sem ébredtem fel a kábulatból, amikor hazaér­tem. A férjem várt Te úristen! Az nem is ő volt Azt hittem, jégverembe hulltam, vagy egy lángoló katlanba? Az asztalon üvegek, s Imre mint egy felbőszült állat: csak fújt, forgatta szemeit, s dőlt belőle az italszag. — Gratulálok — nyögte, s ijesztően vigyorgott. — Mi történt? Mi van ve­led? — kérdeztem volna, de a rémülettől csak álltam. Éreztem, hogy menekülnöm kellene a gyerekek szobájá­ba. De miért? — Aztán — tápászkodik fel az asztaltól — miért... kinek köszönhet... hetjük... ezt a... Akkor már sejtettem, hogy mi baja, öleltem volna ma­gamhoz, meg... de ellökött, s újra kérdezte: kinek... ki­nek köszönhetjük ... te ca­fat!... — örült vagy Imre, Imre! Térj észre! — Kinek? — kapta el a karomait. — Ennek — próbáltam a másik kezemmel szabadulni, s az orra előtt hadonászva üvöltöttem: a kezeimnek. En­nek köszönhetem a kitünte­tést ... A többire már nem emlék­szem. A gyerekek fogták le, s mert ók soha nem látták így — persze még én sem —na­gyon megijedtek, s hívták a mentőket A gyomormosás után, ami­kor magához tért, s rádöb­bent mit csinált, kidobta ma­gát a második emeletről. Tegnap szedték le róla a gipszet Talán két-három hét múlva már itthon lesz. Ma délután bentjártam ná­la, • először kérdeztem: mi­ért tette. Megtelt a szeme könnyel. Sokáig nem tudott szólni, csak a kezem simogatta. A kezem, amit el akart tömi. Intett a szemével, hogy majd egyszer... elmondja. Talán holnap. De nem is talán, mert egyszer már arra is rá kell érni, hogy szeres­sük egymást... SÓLYMOS IDA. QÖTIKA Szavaid keskeny folyamai rajt Ide-oda csónakázom. Nem gondolok reád soha: te lettél a foglalkozásom. Osztok, szorzók: mit is reméljek? Majd ülök veled teljes órahosszat. Terhet nem bfr, nem bir a szó — zsebedben lakni volna jó — a szó se hosszabb, mint az élet, a szó is clgányútra téved. Ha gondolod, bogy elbírod, majd nézlek, nézlek. A Szakszervezeti Tanács alá tartozó csoportok (osztályok) ülésein készült határozatot minden esetben megküldték a PSZP párttitkárságára. Jól összehangolt munka folyt, a szakszervezetek helyi csoport­jai mindenben véleményt kér­tek a Szakszervezeti Tanács osztályaitól. Hozzá beérkezett levelek azt tanúsítják, hogy ott a legtájékozottabb vezetők dol­goztak. A szervezési csoport tevékenysége nyomán 1919 márciusa és 1920 februárja kö­zött eltelt időben valamennyi szakma területén megalakult vagy újjáalakult a szakszerve­zet. Olyan területeken alakí­tottak helyi csoportokat, ahol korábban egyáltalán nem volt tapasztalható a szervezés, vagy csak az országos központ jött létre és csak a fővárosban volt egy-egy gyengén működő cso­port. így jött létre a pénzügyi munkások pécsi csoportja, az újságírók pécsi szakszervezeti csoportja, tanítók (nevelőmun­kások) szakszervezete, a bizto- ritási dolgozók szakszervezete stb. Az 1918 márciusában meg­alakult pécsi dohánygyári munkásnők és munkások szak- szervezetét 1919 júniusában a szervezési csoport újjáalakítot­ta. Ugyanis a szerb hatóságok a leszerelt dohánygyár 450 főt kitevő munkásállományát kri­tikus helyzetbe sodorták. A do­hánygyári munkásoknak ez az első határozottan szocialista jellegű szervezete Pécsett. 1921-re a szakszervezetbe lé­pettek száma a szaktanács je­lentése szerint (a Munkás 1921. május 31-én hozta nyilvános­ságra) elérte a 12 305 férfi és 1666 női tagot. A megyében nem hivatalos jelentés szerint 7000 tagot tartottak nyilván a különböző helyi csoportokban. Végül még egy, a szakszerve­zeti megerősödést alátámasztó adat: Pécsett 44 működő helyi csoport volt 1918—1921 között. 1920-ban a párt által megje­lentetett Munkás Naptár cím­jegyzéke is ugyanennyit sorolt fel. Jelentékeny munkát vállalt magára a szakszervezet A munkásmozgalomtól eddig tá­vol állt, vagy távoltartott tö­megeket kellett a szervezeti élettel megismertetni. Hét he­lyen rendszeres szakszervezeti iskolát tartott fönn. Ezekben a Pécsi Munkásképző Egylet, a Pécsi Szocialista Párt „tanító­munkás” tagjai tartottak elő­adásokat a művészet, a nem­zetközi helyzet, erkölcs, poli­tika stb. tárgyköréből. A szakszervezetekben folyó politikai munkát a PSZP irá­nyította. Határozottan felis­merhetők azok a tendenciák, amelyek tudatosan a szervezeti különválasztásra irányultak. A szakszervezeti tanácsba vá­lasztott munkások többsége a helyi párt legjobbjaiból ke­rült ki. 1921 májusában tartott vezetőségi ülésen egyhangúlag jelentették ki, hogy helyeslik a XII. Xnternacionálénak a szak- szervezeti munkára vonatkozó határozatait. Kétségtelen azon­ban az is, hogy több helyi cso­port pontosan ezért a nyilatko­zatért kilépettnek nyilvání­totta magát a szakszervezeti tanács vezetése alól. 1921 nya­rán a szakszervezetekből is tö­meges kilépésnek lehetünk ta­núi. A taglétszám 40%-kal csökkent. Az előbb elmondot­tak mellett a „nemzeti hadse­reg” bevonulásától való féle­lem nem csekély szerepet ját­szott abban, hogy a szakszer­vezeti mozgalomhoz csapódott polgári elemek tömegesen tá­voznak. Nem kétséges, hogy a hal­latlanul gyors tagszaporulat önmagában is, valamint egyes helyi csoportokban a vezetést magukhoz ragadó anarchista, másutt kifejezetten polgári erők a szakszervezeti mozga­lom hanyatlásához vezettek. A pécsi szakszervezeti moz­galom történetét vizsgálva, 1918—1921 között e mozgalom olyan jelentős mozzanatokat tud felmutatni, amely feltétle­nül érdemessé teszi, hogy vele a helytörténet-kutatás érdem­ben foglalkozzon. Dr. Szita László tudományos kutató Szönyi István: Anya kislányával KÁLDI JÁNOS* TAQORE-SÉTANY Hogy mondja itt ez a sok-sok vteá<M^ az élénk-parazsú violák, ■ hallgasd meg a nyárfák négy toH% milyen lázasan rezgi az; ez világít halhatatlanul — bár szerényen — a tó katáng színébe^ • üzeni lenti ahogy dereng szelíden a szétzilálta szöveg a itum, melynek végén felkiáltójel a vitorlázód-, ó, hallgasd csak itt Tagore hársfájának apai-szavú leveleit, figyeld e telt emberekkel-ékes reggttt, az énekek finom ág-bogsft, a hajók sejtelmes, távoli fehérségét, minden arról beszél: a szépség és tisztaság legyőzhetett—* MAKAY IDA: VALLOMÁS A neved mondom, én: sötét eretnek* Nem, hogy meghallgass. Régen nem remélek. Biztos zengése kell igaz nevednek, ne légy nekem más: fényérzékeny mérleg, ki megmérsz, és magamnak megmutatsz, tükör, amelyben lássam: mennyit érek, ki könyörtelen cél felé mutatsz, s nem hagyod, hogy a szűk útról letérjek, kit folyton kérdek, és ki nem felelsz magában való Igazság: a lényeg. Ki volt előttem, és ha nem leszek, élsz változatlan, tündökölsz közönnyel létem, halálom: káosz s rend felett, QALAMBOSI LÁSZLÓ: TEKINTSETEK SZÉT Tekintsetek szét az árnyékok fölött, bámuljatok a jóindulatú lángba, ne forduljatok el a jég mögött küzdőktől, akik nyűtt éjszakák után is hajnalban ébrednek. Világosságra született a reményt befogó Emberfia, ne vágtassatok a sötétség végtelen alagútja felé. Absalomt, a cserfán-függőt, Jóáb lándzsája halálba lökte, Dávid nemző öröme mögé lopakodott az erőszakos, az álarcos halál. Asszonyotok karjára emeli gyermekeiteket, elindul velük a világosság felé. Őrizzétek az utakat, a fejszét hajítóktól, a rontást akaróktól, mert sokan vannak, akik nem tekintettek szét az árnyékok fölött, akik nem bámultak jóindulatú lángba, akik elfordultak a jég mögött küzdőktől, akik Absalomnak, a cserfán-függőnek, sohasem adtak volna kegyelmet

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents