Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-15 / 294. szám
VWfc december ti Dunantmt napio 5 Pucci ni- bemufafó a Pécsi Nemzeti Színházban Menet » Glenni Sehiechl-ből (Marczis Demeter, Bolla Tibor, Cser Tímea, Krémer József, Berczeli Tibor és Mészöly Katalin) Puccinit — a Verdi utáni kor legeredetibb olasz opera- költőjét — 1910-ben kezdte foglalkoztatni az a gondolat, hogy teljes estét betöltő, kivétel nélkül tragikus dalművei közben néhány rövidebb lélegzetű operát is alkosson. Megfelelő szövegkönyvek elkészülte után néhány év alatt három egyfelvonásost komponált, Triptychon gyűjtőcímmel. ősbemutatójuk Milánót megelőzve a Metropolitan operaházban történt meg 1918. december 19-én. 1922. szeptember 9-én már Budapesten is bemutatták. Mindenütt méltán nagy sikerrel. A Triptychonban erősen körülhatárolt magánszám nemigen- fordul elő; Henri dala, Marcel monológja, Uaurette Gyűrűdal-a kivételek, Puccini é trilógiájában erős Wagner- hatást ültetett át olasz talajba; dallamos ének-beszéd halad egyidejűleg a zenekar tematikájával, úgyszólván tunikái lezárások nélkül. Ez a *Gíaftn| Schicchi”-ben ráadásul még egy hihetetlenül kényes nonettal nehezül, ameny- nyiben kilenc meg még több személy izgatott társalgása, fondorkodása ennek a vígoperának vokális szövete. A mester e három egyfelvonásos ■tán újra visszatért Verdi felfogásához, még egy hátborzongató operát írt, abban ismét a széles dallamívek uralkodnak, a Un haláláig elkészült „Turandot”-ban. A Triptychon most december 8-án tehát nyolc nap híján félévszázaddal New York után — megérkezett Pécsre. Sajnos, csak csonkán, mert az öngyilkos apácáról szóló középső darab, az »Angelica nővér” nem hangzott el, jóllehet mindenfelé, amerre Puc- cini-t szeretik, a három egyfelvonásost együtt játsszák. Ez a bemutató sorrendben a harminckettedik. Méltán tekinthetjük a pécsi zenei hét ünnepi nyitányának. Szorgalmas operistáink egyik legegységesebben érvényesült össz- művészete, az, amit „A köpeny”-ben és a „Gianni Schicchi”-ben megvalósítottak. Mint alkotás, A köpeny sokszorosan értékesebb a másiknál, mert az ember érzelemvilágát mélyen felkavarja, re- zonálásra bírja, míg (az olasz nyelv lágyságára erősen rácáfoló) Gianni Schicchi bővérű humora és oktató jellege inkább csak elszórakoztat. Mivel a kettő között a második egyfelvonásos hiányzik, felmerül a kérdés, nem volna-e helyesebb előbb játszani a Gianni Schicchi-t s utána A köpenyt? Ugyanis a közönség annyira hatása alá kerül A kőpeny-nek, hogy hangulati átállására még a félórás szünet sem elegendő és a vígopera nem tudja teljes mértékben elérni azt a célját, hogy feloldja a hangulati feszültséget s a néző lelkiállapotát kiragadja nyomasztó sötétségéből. A könnyfátyolon átfénylő Köpeny a színpadi irodalom valamennyi ágát tekintve is, a legszebb alkotások élvpna- lában áll. Marcel, az egyszerű vízi fuvarozó, közeli rokona, mintegy sorstársa a világ valamennyi Borisz-ának és Fü- löp-jének. Rájuk emlékeztető monológja az est csúcsa. Borisz és Fülöp is ugyanígy kesereg tépelődik, nem találja helyét, pedig az ő hatalmuk birodalomnyi, míg Marcelé csupán néhány rakodómunkásra terjed ki. Az ember szenvedésében nincsen különbség uralkodó és alattvaló között. S hiába a hatalom, ha a boldogító szerelem hiányzik. A mű dramaturgiai felépítés szempontjából is kifogástalan, pedig ez kevés operára mondható! Egy példa; a búcsúzó szerelmespár villanásnyi jelenete látszólag csak színesítő epizód. Ám, ha Marcel szemszögéből tekintjük őket, amint felhőtlen szerelmüket a bárkás sóvárogva nézi, továbbá, ha megfigyeljük, hogy az opera zenéje az ő dallamukkal indul, észlelhetjük, hogy Puccini szánt szándékkal nagy súlyt fektetett szerepeltetésükre. Eltekintve halványabb énekesi teljesítményektől, az előadást ízekre szedve is, össze- rakottan is jónak mondhatjuk. Horváth Zoltán körültekintő rendezése A köpeny-ben egyaránt kiemelte a szerelmi háromszög félelmetes izzásál és költészetét, a Gianni Schicchi-ben az emberi kapzsiságot és meglakolást. Nagy Ferenc és Szabó László gondos, énekesekkel is törődő vezénylése, a Pintye—Vágó— Léka képzőművésztrió egybehangolt munkája biztos stílusérzékről és korismeretről vall. A zenekar szíwel-lélek- kel muzsikál. Nádasdy Kálmán fordítása hellyel-közzel kiigazításra vár. A színpadi illúzió kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy a zsákhordó munkásoknak vigyázniuk kellene, hogy a partról térjenek vissza a bárka gyomrába, mert a süllyesztő helyén a Szajna vize folyik! Az énekesek közül legnagyobb hangi elismerés Horváth Esztert illeti. Szárnyaló, szép szopránja nyeresége társulatunknak, csupán a szenvedély perceiben kell játéka mértéktartó voltán kissé lazítania. Mészöly Katalin mint Vakondné és Zita anyó, pompás karakterizáló érzékről tesz tanúságot, de hanganyagban nem feledteti elődjét. Kitűnően helytáll a többi hölgyszereplő is: Ágoston Edit, Bárdos Anng, Cser Timea, a • kisfiú Kálny Zsuzsa, Juhász Pál Henri pem mindig ének*- szerű szólamát (24 szótag az égyvöriásós gTsz-a harigokón!) igen szépen kidomborította, az orvost kissé túlkarikírozta. Másik kiváló tenoristánkat, Wagner Józsefet látva, önkéntelenül felvetődik bennünk a kérdés, szüks/ég volt-e vendég- tenoristára? A közelmúltban eltávozott tenoristák helyét betölti-e Berkes László? Hiszen kellemes, kiegyenlített, de érc nélküli .szobahang! Bolla Tibor megrázó Marcel. Félórával azután, hogy megfojtja Henri-t, furcsa volt viszontlátni „garaséhes” Marco- ként, ha ő át tudott is állni e merőben másfajta szerepre. Marczis Demeter a vígopera címszereplőjeként megismételi Don Pasquale-beli sikerét az azzal rokon figura megteremtésével. Nemesen egyszerű kifejezési eszközökkel alakít Berczeli Tibor, Krémer József, Vincze János, fel kell figyelnünk Gelencsér Mária és Érti Ferenc szerelmespárjára. Bors Ferenc és Rest Ferenc néhányszavas szerepükben jeleskednek. Veress Endre Horváth Eszter, Mészöly Katalin és Vfágner József A köpeny-ben Á művészeti tömegmozgalom és a szakszervezetek Az utóbbi időben jóleső mozgás tapasztalható a szakszervezeti kulturális-nevelő munka területén. Figyelemmel a szakszefvezetek, a szakszervezeti munka tömegbázisára, e puszta tény úgyszólván „kommentár nélkül” döntő jelentőségű. Megfigyelhető, hogy a szakszervezeti szervek és aktívák tevékenysége átgondoltabbá, árnyaltabbá vált, az eddigieknél ésszerűbben, hatékonyabban összpontosítják erőiket egy-egy aktuális vagy hosszúlejáratú feladat megoldására, a korábbiakban nem minden tekintetben megbecsült — helyenként még éppenséggel lebecsült. — kultúrmunka területén is. Minden szinten megnövekedett az elemzés-önelemzés iránti igény, s ennek nyomán „valóságízűbbek” lettek a gyakorlati munka szervezésére, elvi és operatív irányítására szolgáló állásfoglalások, határozatok is. A SZOT nemrég tárgyalt nevelési irányelvei, a káderfejlesztéssel kapcsolatos határozatai például a legvalóságo6abb igényeknek megfelelően „tették helyre” a szakszervezeti kulturális munka s egyúttal a kulturális munka irányításának ügyét A SZOT legújabban a művészeti tömeg- mozgalommal s általában a szakszervezetek keretében folyó művészeti nevelőmunkával kapcsolatos állásfoglalásra készül, s ezt megelőzően átfogóan elemzi az országos helyzetet Az elemzés nem csupán a statisztikák vagy jelentések pótolhatatlan, de mégiscsak igen áttételes adatszolgáltatására támaszkodik, hanem — már amennyire lehetséges — igénybe veszi a tájékoztatás és tájékozódás kötetlenebb, vagy mondjuk így; személyesebb formáit. Legutóbb éppen Pécsett — a Szakszervezetek Baranya megyei Tanácsa szervezésében — tartottak tájértekezletet, négy megye: Somogy, Tolna, Zala és természetesen Baranya vezető szakszervezeti kultúrmunká- sainak részvételével. A rendkívül hasznos tanácskozáson a szakszervezeti alapszervek és művelődési intézmények részvétele a művészeti nevelőmunkában, valamint a műkedvelő művészegyüttesek problémái kerültek előtérbe. Hogy a szakszervezeti alapszerveknek milyen részt kell vállalniuk a kultúrmunka ösz- szességéből, erre vonatkozólag megoszlottak a vélemények. A „részvétel” szükségességét általában nem vitatta senki, azt azonban jóné- .hányán hangsúlyozták, hogy a nagyobb művelődési intézményeket, művelődési házakat afféle körzeti bázishelyeknek kell tekinteni, különös tekintettel a nagyobb anyagi és szellemi befektetést igénylő „beruházásokra”, művészeti csoportok, szakkörök, klubok 6tb. szervezésére és támogatására. Nemcsak a területi munkára kellene kötelezni az erősebb művelődési intézményeket, hanem egyebek közt arra is, hogy szakmailag segítsék a kisüzemekben folyó kulturális, és ezen belül a művészeti-nevelő munkát. Hogy ez a segítség minél hathatósabb legyen, különös gondot kell fordítani a területi és szakmai szinten összehangolt és színvonalas módszertani munkára, valamint a továbbképzésre. A továbbképzés ügye a Népművelési Tanácsadó széleskörű működése révén megoldottnak látszik, de az „intézményesített” módszertani munkát — Baranyában legalábbis — alaposan megnehezíti a megyei művelődési ház hiánya. Az önálló művészeti. csoportok szervezésének kérdését — kisüzemekben például — rugalmasan kell kezelni, de többnyire az a tapasztalat, hogy nem érdemes erőltetni a szervezést ott, ahol nincsenek meg a csoport színvonalas működéséhez szükséges személyi és anyagi feltételek. Helytelen volna persze kimondani azt is, hogy a jövőben a kisüzemekben egyáltalán nem működhetnek művészeti csoportok, kivált akkor, amikor a meglévő együttesek ' országosan utánpótlásgondokkal küzdenek, s az üzemi fiatalság tgyébkéni is nehezen hozzáférhető alanya a népművelésnek. Az üzemi-alapszervi kulturális nevelőmunka közvetett, de igen gyümölcsöző módja, ha megerősítjük a hivatásos művészetek helyi propagandáját s általában a közönségszervezést, meghatározott népművelési célok sikeres megvalósítása érdekében következetesen kihasználjuk a rádió és televízió műsoraiban rejlő lehetőségeket, nagymértékben támaszkodunk a könyvtárak munkájára, ápoljuk kapcsolatainkat a különböző művelődési intézményekkel, művészeti csoportokkal, s ha erre is van lehetőségünk: törekszünk a sokoldalú „műsorcserére”. örvendetes, hogy a szakszervezeti művészeti csoportok olyan sokat és sokoldalúan „mozognak”, mintegy cáfolva ezzel azokat, akik tagadják a műkedvelő művészeti tevékenység bizonyos színházpótló szerepét. A nagyobb csoportokat nehezebb mozgatni, igen bevált ezért az a fajta művészeti munka, mely szükség esetén kamaraprodukciókkal sokszorozza meg önmagát. Az utánpótlás biztosítását, vagy másrészről: a „derékhad” felsorakozását a máris komoly művészi rangot elért művészeti csoportok mögött, még nagyon sok szemléleti nehézség gátolja, de esetenként csupán egyszerű szervezési gondokkal küszködnek. Természetes, hogy a művészeti vezető vagy éppen a szak- szervezeti bizottság nem gondolhat mindenre, jobban kellene támaszkodni tehát a különböző rendű és rangú társadalmi vezetőségek munkájára. Ennek ellenére a művészeti vezető ne csak a szorosan vett művészeti munkával törődjön, ne „szakmásodjon” el túlságosan, hanem „politizáljon” is időnként a rendelkezésre álló eszközökkel. Nagyon sok mindenről szó esett még ezen a tanácskozáson, s a problémák jórésze — ez egészen természetes — összefonódott a népművelés legáltalánosabb és legégetőbb problémáival. A tanulságért nem kell különösebben mélyre ásni, egyébként is „bent van a levegőben”: a művészeti tömegmozgalomban jelentkező problémákat — mint sok minden mást is — a műveltség és a művelődés szintjének emelésében komolyan érdekelt intézmények, szervek és személyek sokoldalú együttműködésével lehet csupán megoldani. B. M. Vészi Endre novellája alapján készítette el új filmjét Gertler Viktor. A történet középpontjában egy autóbuszsofőr áll, aki túljutott élete delén s lassan kénytelen belenyugodni, hogy annyi mindent elveszített. Az indítás jól komponált, izgalmas: tárgyalási terem a megszokott arcokkal, „miért tette?”, aztán a „tettet” megelőző képi- sorok — az autóbusz előtt vigyorgó suhanc karikázik, ingerli a sofőrt, újra meg újra elébekanyarodik, nyáktörő mutatványokkal akadályozza meg, hogy kikerülje a busz, a végállomás közelében várja a következő kör indulását, egészen addig, amíg el nem érkezik az utolsó kör. Az 54 éves buszsofőrnek azon a reggelen mondta meg fiatal felesége, hogy helyette inkább a fiát választja. A sofőr, túlfeszített idegállapotában az estét várja, hogy a fiával leszámoljon. De az idegen kerékpáros kihívó nevetésétől elborítja agyát a düh. a nagytestű autóbusz űzőbe veszi a lepkeként cikázó kerékpárt, aztán utána vágtat a fák köpött, az utolsó pillanatban fékez, és akkor a kerékpáros kölyök arcán csattogni kezdenek a piofo- nok, azok is, amik nem egészen neki szóinak. Alapjában véve ezzel be is fejeződhetne a film, feltéve persze, ha a közben felbukkanó emlékképek világosabban elmondták volHz utolsó hör Magyar film ru. már, miért került végzetszerűen a sofőr útjába a szemtelen fiú. De a film nem fejeződik be itt, hanem további emlékképekkel fűszerezve szinte egy másik történet indul útjára: a sofőr munkaalkalmassági vizsgákon, orvosi ellenőrzéseken próbálja bizonyítani, hogy alkalmas még a kocsivezetésre, ami számára az életet jelenti. De a „szakértői vélemény” ellene szegül, passzív állományba helyezik. Az idősödő ember tragédiája kiteljesedhetne ilymódon, hiszen ezen az egy napion egycsapásra mindent elveszített. A tragédia megrázó voltát azonban nagyon gyengíti a két szál egyenetlen összekapcsolása, riportszerű, olykor unalmas végigpergetése a vizsgálatoknak, véleményeknek, a sofőr kétségbeesett próbálkozásainak, panaszainak. A fiatal feleség elvesztése fölötti fájdalom a film második részében jelentéktelen emlékké törpül, a volán elvesztése viszont kissé mesterkélt módon hatalmas tragédiává dagad, a néző voltaképpen értetlenül áll a sofőr fájdalmával szemben, mert ez a fájdalom mindössze néhány közhelyszerű mondatban fejeződik ki. A film szerkezete is világosan két részre hasad, ráadásul a második részt alaposan megterhelik a véget nem érő beszélgetések, a lapos mondatok, valamint az elbur- jánzó érzelgősség. A mellék- szálak, sajnos, szintén igen laposan kapcsolódnak a történethez, a fiú alakja — akinek a sofőr „megbocsát”, sőt, jóbarátságba kerül az apjával — roppant ellentmondásos, bizonytalanul és arcnélkül fogalmazott. A két idős ember sorsának mesterkélt azonossága, beszélgetéseik jellegtelensége, dramaturgiai széthullás, az ismételt emlékképek funk- ciótlansága — ezek domborodnak ki végül is a film második — s nagyobbik — részéből. A papírízű hősöket fgy aztán a kiváló színészek sem tudják élettel telíteni. Bessenyei Ferenc kínlódva és jellegtelenül jár-kel sokfajta gondjával a nyakán, s látszik rajta, hogy szíveseo- ben mondana szebb, tartalmasabb gondolatokat. Molnár Tibor és Mensáros László statiszta-szerepre kényszerülnek az egyéniség nélküli volt vasutas, illetve a sablon-igazgató alakjában. A szép Molnár Piroska és Szabó Tünde színészi képességeiket legfeljebb egy-egy jobb képi beállításban tudják kamatoztatni. A fényképezés pedig igen jó, különösen az amúgyis jobban, feszesebben sikerült első részben — az operatőri munkát Széchényi Ferenc látta el. H. E.
