Dunántúli Napló, 1968. december (25. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-01 / 282. szám

1*4$. decembar t. ARNOLD ZWEIQ KJ yolcvanegy éves korá­' ’ ban hosszú, súlyos betegség után Berlinben elhunyt Arnold Zweig, az NDK Nemzeti-díjas és Le- nin-békedíjas írója, a je­lenkori német irodalom egyik legnagyobb egyéni­sége Arnold Zweig egy glo- gaui zsidó nyergesmester családjából származott Ta­nulmányai befejeztével az 1900-as évek elején novel­lákkal jelentkezett, ame­lyekben a polgári környe­zettel és életformával szemben elfoglalt kritiká­ja tükröződik. Döntő él­ménye az első világhábo­rú, s az a néhány eszten­dő, melyet a német had­seregben a szerbiai, a nyu­gati és a keleti frontokon eltöltött A háború után tíz évvel első nagy műve, a Grisa őrmester című re­génye egyszerre világsi­kert arat, napjainkig szin­te. minden jelentősebb nyelven kiadták. A hábo­rú élményanyagának to­vábbi feldolgozása a Fe­hér emberek nagy hábo­rúja című regényciklus, amelyből — a Grisa őr­mester mellett — nálunk is ismert, a Megérett az idő, Verdun iskolája, és A tűzszünet. Ezek a művek, miként valamennyi írása, a re­mekbeszabott novellák, el­beszélések. kisregények, fényt vetnek az lró élet- útjára is. És az ő útja évszázadunk útja is, a szá­zadelőtől a szocializmus térhódításáig. Arnold Zweig 1933-ban a hitleri fasizmus elől emigrációba kényszerült. Húsz eszten­dővel ezelőtt visszatért ha­zájába. Betegen is tovább munkálkodott nyolckötetes regényciklusának befeje­zésén. ARNOLD ZWETQ QRISA ŐRMESTER REQÉNYRÉSZLET ... S amikor reggel Grisa egy orosz gyalogos elnyűtt és foltozott egyenruhájában utol- szor állott elébe, Babka maga akasztotta nyakába Bjusev gyalogos drótonfüggő, réz azonossági lapját. — Térdelj le — parancsolt rá, s az Istenanya képe élőtt lenyomta a földre. Grisa, bár rég nem hitt már a képekben, a pópák­ban s az egész katolikus val­lásban, az asszonyból áradó hatalmas érzések iránti hálás gyengédségből azonnal enge­delmeskedett. Babka szemért mereven a képre szegezte, s a litánia szavaiból összeállí­tott fogadalmat mormolva, az ing alá, Grisa mellének fi­nom szőrzete közé csúsztatta a hideg rézlapot, s mielőtt a fiú megakadályozhatta volna, egy amulettet kapcsolt rá Bjusev hordta ezt is, valódi orosz amulett volt, négyszög­letes lemezén sárga bronz­ból kiverve három szent asz- szony merült el kegyes tevé­kenységijen két angyalfej ol­talma alatt Babka Bjusev szellemét idézte, és kérte, en­gedelmeskedjék neki most is úgy, ahogy életében. Te­kintse Grisát baj társának, fogadja barátjának, lássa el jó tanáccsal, segítsen neki, és legyen szolgálatára. Grisa közben arra gondolt, hogy ez az imádkozgatás bizonyára jó dolog, de még jobb lenne ezt az időt kávézásra fordítani, arról nem is beszélve, hogy ha gyalogsági lövedék két ilyen kemény fémlapon irányt változtat, életveszélyes lehet Viszont pisztoly golyók ellen egész jól véd az a szentkép. Aztán karjukat leesflggeazt- ve még egyszer egymás mel­lett álltak a kunyhó előtt Zöldeskék ég lebegett vará- zsos könnyűséggel a fenyők felett A csúcsokon három­négy rigó zengte a felkelő nap igéző allelújáját. Keleten, ott ahol az erdő fái mögött már feltűnt a pirkadat áruló izzása, hajnali dicsfényében, magányosan tündökölt a nap látható kísérője, az állhatatos bolygó: a Vénusz. Grisa meg­köszönt Babkának „mindent’’, ahogy ügyefogyottan kifejezte magát, szeme az odaadás gyengéd melegével tapadt a lány arcára. Babka nem árulta el érzéseit könnyeivel, de arcára kiült a fájdalom; ettől áttetszővé vált, és a csúnyák esetlen szépségével világította a kócos hajfonatok közül a derengő fényben. Nagy, szürke szemét a férfi tekintetébe mélyesztette. Türelmetlen férfihangok hallatszottak a konyha felől, ahol forró tea gőzölgött az edényekben. Grisa ragyogva és nevetve még egyszer Bab­ka szemébe nézett, s mint valami nagy kutya a mancsá­val, gyámoltalanul megsimo­gatta a lány arcát. — Jó, jó Anya — mondta és hátraarcot csinált, mint egy elvezényelt őrmester. Osz- szecsapta bokáit és frissén subickolt csizmájában, lát­ható örömmel, hogy végre to­vább mehet, átsietett az erdő homokos, tűlevelekkel borított földjén a konyhába.-k' 'VJ lanti értelme az eleiemnek. A puszta életért is érdemes harcolnom a németek meg ltopóik ellen. Megértőén bólo­gatott, amikor látta, hogy « három útitár6 közül kettő: Otto Wild és Fegyuska, mi­lyen elkeseredett arckifejezés­sel ül a konyhában a teás­llife Babka olyannak látta Grisa örömét, mint valami földből feltörő diadalmas füstoszlo- pot. Karjával végigtörült a szemén. Emberfeletti erőfeszí­téssel próbálta sírását elfoj­tani, de néhány csepp köny- nye mégiscsak kibuggyant Aztán fátyolos tekintetét a búcsújuk fölött enyhe gúny­nyal pislákoló hajnalcsillagra vetette, fenyegetően megrázta öklét a magasságbeli hadúr felé, rávicsorította széles áll­kapcsának harapós fogait, és halkan esküdözött: „Még a fogaid közül is kitépem ezt az embert”, majd közönyös arckifejezéssel a konyha felé indult, hogy a másik kettőt is ellássa még utoljára taná­csokkal. Ha majd Grisa el­válik tőlük, Nyikita csatlako­zik hozzájuk a tutajon, hogy a hármas ismét teljes legyen. Még néhány perc, és Az éger­bokrok meg a fiatal bükk­fák mögött eltűnnek a háti­zsákkal felmálházött vándo­rok. Jó, gondolta szenvedélyesen Babka, varkocsait kisimítva — jó, hogy ez a fiú a világon van, legalább megint van va­Caorba Simon rajza bögrék és kétszersült mellett; nehezen szakadnak él örökre a megszokott és biztos tanyá­tól itt, az erdő szívében. A harmadiknak meg, ennek a Grisának, minden pórusából árad az öröm. — Igazi orosz vándonzfved van — mondta neki, amikor menetkészen, kemény léptek­kel, kijöttek a meleg, gőzös helyiségből. Köpeny és taka­rók a hátizsák köré tekerve, bot a kézben, ahogy férfiak­hoz, vagy ami ugyanaz — ka­tonákhoz Ülik. — Ügyesek legyetek — ki­áltott utánuk, de a három férfi közül csak Grisa fordult meg, és kerek arcában ra­gyogtak apró szemel, ahogy visszaintett Babka még néhány másod­percig ott állt egyedül a tisztás közepén, körülötte a rigók csattogtak, s rózsaszín tűiével borította be a haj­nal. Merőn nézte az erdő egy bizonyos pontját, ahon­nan senki sem jött vissza. Nem, eenjcl sem jött vissza, s Babka hátraszégett fejjel elindult a konyha felé, hogy egy nagy lábos viae-t forral­jon a teához. BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS; AMIQ VAN IDŐ Milyen hirtelen jön a szomorúság egy garatra futó viz, énkor édessége és hörögsz, kapkodsz a levegőért, iszonyat fojtogat a légszomj szörnyűsége, pedig az imént még néztem a kezed virágait, melyet felém nyújtottál és én életreszóló szeretettet akartam megsimogatni. Amíg van idő egy pillanatra se késsen a köszönet és hála virágait öledbe rakni mind, mert risszahozhatatlaa ba a Hold benéz ablakodba és szemeden kifakad az árvaság rettenetes magánya. BŐSZ JENÓ VERSEfc KÜLVÁROS Nincs haragom már, látod, leghO M as ét Is. Js esővel kötődik a földhöz. Szenes kocsi lódul, kormos sár locsog m s mint szívemben a szó, nehezül az égen az ősz. — Mi sodor közétek engem s naponta sárba taszít, és fölemel újr*? Mi ez a Mérce, hová az elbukó is megsebzett arcát igazítja? Miféle öncsalatások ■ bizonyosságok különös keveréke oldja fel, ami fáj, ami kétség, hogy már az ember boldogan csalódik, míg összerakja önmagában is álmodott menedékét. Miféle furcsa törvényszerűség érlelte bennem parázzsá hiányod, rongyoktól indult szigorú népség, korommal s könnyel áldott. Tudod, hogy sosem ellenedre szóltam salakon hajtó meggyfa, leégett rózsabokor, úgy éltem mégis, útra lökve mindig, mint aki csalt, de nem tudja, kiért, — s nem tudja, mikor. Kitárom ablakom: arcomba vág z szél, a megfrissült külvárosi élet, — szenes kocsi lódul, kormos sár locsog a kerítésnek, és visszatér — mint szeptemberi felhők terhével évenként az ősz is — szobámba, ami újra meg újra igaznak megőriz. HIROSIMA Gyerekek, valami menedék kéne, — iszapba bújnak a csigák. Reszket a békanyál is, meglapul a parton, mocskos habok közt trágya nő. Halak száradnak boldogan, nem akarnak már megmaradni, — gyerekek, menedék kéne, lefelé túr a vakond is! Iszapba bújnak a csigák. o o o A NYÁR UTOLSÓ NAPJA BERTHA BULCSÚ NOVELLÁIRÓL Éppen tfz éve annak, hogy Bertha Bulcsu novelláival feltűnt a Jelenkorban. Eleven, üde írások voltak ezek; a hang és a szemlélet frissesé- ge azonnal megkapta az Ol­vasót. A tüzetes vizsgálat persze megállapíthatta, hogy nem hiányoztak a minták és az ősök e novellák családfá­ján, ugyanakkor azonban azt is látni lehetett, hogy eredeti és önálló tehetség lépett szín­re. akit az elődöktől és nem­zedéktársaitól egyaránt karak­terisztikus jegyek különböz­tetnek mfeg. 1962-ben aztán napvilágot látott Bertha első novelláskötete (Lányok nap­fényben), ezt két év múlva újabb követte (Harlekin és szerelmese), ugyané címmel filmforgatókönyvet is írt, 1965-ben pedig első regénye jelent meg (Füstkutyák). Űj kötete tizenhét novellát tar­talmaz az elmúlt négy év ter­méséből. Egy évtizeddel az indulás után hol áll ma az író? Van a kötetben egy poéti- kusan szép írás, az író rej- tetten-álarcosan roegfogalma- astt vallomása Egy kisfiú minden reggel kopott viciná­lison utazik a távoli város iskolájába. Egy alkalommal a nyitott ablakon át a szél le­repíti fejéről a karácsonyra kapott sapkát. A kisfiú a kö­vetkező megállónál leugrik a vonatról és a sapka után ered. Ekkor mondja az író: „Aki jeleket vár a világtól, szálljon csak le az igyekvő vonatokról, és kövesse a va­dászó állatok nyomát. Akkor valódi színeket lát, igazi ki­áltásokat hall. és a lényeg megérinti a bőrét.” Bertha a* az író, aki jeleket vár a vi­lágtól, aki valódi színeket akar látni, aki valódi kiál­tásokat akar hallani. Bertha az az író, akit a „titkok” ér­dekelnek, egy valódibb, iga­zibb világ titkai, melyekért le kell szállni az „igyekvő vonatokról”. A kötet három ciklusra komponált novellái tulajdonképp Bertha Bűiére három találkozásáról, három „leszállásáról” vallanak. Rö­viden: az írónak a tájjal, a történelemmel és az idővel való találkozásáról. A novellák összetartozását nemcsak a ciklikus elrende­zés hangsúlyozza, de több írásának hőse is azonos. A fe­lületes szemlélőre úgy hatnak ezek az írások, mint valamely regény kiszakított részletei • hiányzik belőlük a műfajban megszokott poentírozott szer­kesztés, a csattanói befejezés a zárt, kerek építkezés. Béri thát saemmelláthatóan nem az érdekes történetek, a szel­lemes sztorik fogják meg és kényszerítik írásra. Figyelmé­nek, vizsgálódásának közép­pontjában nem a mese, nem a történet áll, hanem az em­ber. „Végtelenül izgat, — ír­ja magáról — hogy mi less rz emberrel miközben frgy­vetkezik, átnlaicHja a termé­szetet, tudós gépeket gyárt, masinák hátán száguld a vég­telenbe, átszervezi életkörül­ményeit, m társadalmat., .* Novelláinak gyakran vissza­térő színhelyé a Balaton. De nála nem díszlet, nem idegen­forgalmi látványosság a víz, a tóparti nádas és nyárfasor, nem nyári üdülő-történetek és nyaralási heccek színhelye a Balaton. A tónak és a víz­nek valami újfajta látomását f orom tette meg, oly»* új és eredeti aúrnonzférát, ami — mutatta mutandis — Egry képeit juttatja eszünkbe. (Épp ezt a belső Béla tér­képét nem tudta „lefordítani” annak idején a Bertha forga­tókönyvéből filmet készítő rendező.) Bertha nem az ámuló idegen, nem az eső­leső nyaraló szemével néz szét a vidéken. Nála a Balaton­nak minden évszakban ..jelen­tére'* van, ez a vidék az író szülőföldje; emberei, a móló­őr, a halász, a kocsmáros, a kántor — testvérei és roko­nai. Ennek a víznek törvényei vannak, ez a Balaton nem el­fed és megnyugtat, hanem főlkavar és az igazi ember­séget teszi próbára, itt a nyár nem üdülés, hanem az emberi kapcsolatok leleplező je. Ez- a Balaton a kockázat színhe­lye, a tó veszélyeket rejt, s ha ezekbe belekerül az ember, föltárul igazi jelleme. Az író úgy érzi, a Balaton az a hely, ahol valami ismeretlent ta­lálhat meg az ember. Már ezekben az írásokban is kifejeződik, hogy témáját — a tájat —, mint új emberi viszonylatok színhelyét mu­tatja be az író. Ez az emberi sorsokban való gondolkodás és látás jellemzi „történelmi tárgyú* írásait is. Történelmi tárgyú novellák? Az egyikben a második világháború emlé­ke tér vissza, ahogy a gyer­mekkori tudat megőrizte. A másikból a „személyi kul­tusz” éveinek gyanakvást szító, lelket nyomorító leve­gője árad. A harmadikban a „forradalmár” és a „hivatal­nok” szemlélet ütközik ös&za. A negyedikben ... Mégsem » történelemről szólnak ezek az írások, hanem a történe­lemben élő emberről Bertha az ember és ember közti, a* ember és a történelem közti kapcsolatot, az emberi élet­nek egy adott történelmi pil­lanatban megmutatkozó fel­tételeit ábrázolja. A történel­met mint emberi viszonylatot fogja föl. Az író harmadik találkozá­sa az elmúlt években — a novellák tanúsága szerint — az idővel, a betegséggel, as elmúlással volt Ez az élmény is emberi sorsokban és új­fajta emberi viszonyok ábrá­zolásában jut kifejezésre a kötetben. Egy közérzet törté­netét és változásait rajzolják elénk a harmadik ciklus írá-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents