Dunántúli Napló, 1968. szeptember (25. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
8 Dunámon napio 1968. szeptember 29. Az alegység-parancsnok katona pedagógus, barát és szigorú bíró egyszemélyben EZÜST CSILLAQ, ARANY MEZÖN Kezdjük a közepén. — Nem bánta meg? — Még gyerek voltam, amikor tejembe vettem, hogy tiszt leszek. Ki tudja, mi ennek a titka, de bennem állandóan az volt: valami nagy dolgot kell tennem ... — És sikerült? — Azt hiszem. Persze nem a szó romantikus értelmében. A kamaszkor hamar elmúlik, s az ember rájön: hőstettekre nincs mindennap szükség, a munkában azonban minden nap helyt kell állni... ☆ Furcsa és az újságíró számára felettébb kellemes szituáció: vágyakról beszélgetni a jövő ismeretében. Földes István százados, alegységparancsnok, e sorok megjelenésekor már őrnagy lesz — most azonban még csak távoli álom számára az arany mezőn ragyogó ezüst csillag ... — 1950-ben vonultam be sorkatonának. Később tisztes, aztán tisztiiskolás lettem. Egyébként tatabányai származású vagyok, bányász. Talán a bányabeli környezetnek köszönhetem, hogy sohasem volt nehéz engedelmeskednem. A föld mélyén könnyű megérteni, hogy rendre, fegyelemre, erős, központi akaratra van szükség — mert enélkül rendkívüli viszonyok között semmire sem juthat az ember. Huszonöt éves koromban már századparancsnok voltam. Nagy elhatározásokkal láttam munkához. Azt akartam, hogy mindenki értse, mit, miért kell csinálni. Egyszóval: az volt a vágyam, hogy parancsaimat senki se érezze szeszélyeskedésnek ... Tizenhat éve tiszt, s tíz év óta ugyanannál az alakulatnál szolgál. Az egység alapító tagjai közül való, s ez a jubileum számvetésre készteti az embert. — Tíz esztendeje a bevonuló fiatalok előképzettsége volt a legfőbb gond. Nagyon sok újonc maradt lei a nyolc általános elvégzése előtt az iskolából, s ezeket a hiányokat nekünk kellett pótolnunk. — S ma? — Az iskolai végzettséggel nincs baj, ez azonban még nem jelenti, hogy valóban általánosan művelt fiatalokat kapunk. Csak két példát: nagyon hiányos a fiatalok testkultúrája, s bizony baj van a higiéniával is. Az embernek az az érzése, hogy a torna huszadrangú tantárgy az iskolákban ... Szenvedélyesen s meggyőzően magyaráz. Mondatai pontosak, feszesek. Naponta 10—12 órát dolgozik, a szaklapok, hadtudományi könyvek és közlemények elolvasása azonban csak ezután következhet. Az elmúlt évek folyamán jegyzetek százait készítette, s bármit is olvas a katonaélettel kapcsolatban, rögtön szembe szegezi vele a saját tapasztalatait. Magánélet? Mosolyog. — Nem hiszem, hogy van ilyen. Ha hazamegyek, vagy levetem az egyenruhát, még nem leszek más. Katona vagyok én akkor is, ha tévét nézek, meg akkor is, ha a barátaimmal vitatkozók. Itt van például a tv-híradó. Ha akarom, ha nem, minden vietnami jelentés egy-egy tanulmány számomra. Hogy mozognak a partizánok, milyen alakzatban támadnak az amerikaiak? Nem tudom, figyelte-e, milyen nagy gond dal ügyel mindkét fél arra, hogy véletlenül se vegyék fel a klasszikus csatár-lánc alakzatot. Ez a támadási mód a nagyerejű sorozatlövő fegyverek korában öngyilkosság lenne ... Szavába kell vágni; beszéljünk mégis inkább a „magánéletről”. — Az ilyen zaklatott életű ember számára, mint én is vagyok, a könyv a legjobb barát. Van vagy ötszáz kötetem. Leülni a lámpa alá, kézbe venni egy könyvet — ez az igazi pihenés. Nyílik az ajtó: a napos jött jelenteni. Az alegység a gyakorlótérre vonult. A százados bólint: nemsokára én is megyek. — Hogy bírja • ■ • ? — Itt nem öregedhet meg az ember. Fizikailag persze előbb-utóbb verseny- képtelen lesz a fiatal katonákkal szemben, gondolkodásmódjában azonban ez a „lemaradás” sohasem következhet be. Képzeljen el egy parancsnokot, aki képtelen megérteni a mai húszévesek gondolkodásmódját... Telitalálat első lövésre Sza'badszemmel nem látható a cél. A táj békés, mozdulatlan. A kémlelő-nyílással szemben országút, jobbról erdők közt kanyargó vasút. Balról szelíden nyújtózó falu. A felderítők távcsövein a gyanús övezet is világosan látható: a fák és dombok oltalma alatt gyalogos csapatok vonulnak. Az ütegparancsnok újabb és újabb adatokat kap. Az izgalom összesűrűsödik a levegőben: pár másodperc még s valahol hátul megszólalnak az ágyuk. Készek a lőelemek. — lrányzék 95! Balra 065..! A lövegszemélyzet visszhangozza a parancsot: irányzék 95, balra 065. Repesz- gránát...! Lövés. A tüzelőállás ablakából nagyszerűen látszik, hova csapott be a lövedék. Telitalálat. Neppel Ottó őrnagy elégedetten bólint, s aztán felemelkedik a műszerek mellől: hát ilyen a mi gyakorló lőterünk... — mondja. HANGTALAN AGYŰTÜZ Amikor elkezdték a tervez- getést, majd azt követően a kivitelező munkát, még maguk sem sejtették, milyen nagyszerű segítőtársra találnak majd ebben az alig családi kert nagyságú „mini” gyakorló-térben. A kézifegyverekkel való éleslövészet általában nem probléma, ágyúval azonban nem minden nap és főképp nem mindenütt lőhetnek a katonák. Pedig a pontosságra, gyorsaságra. begyakorlottságra a lövegkezelőknél is szükség van. — A tüzérségi éleslőterek- re való elvonulás a technika korszerűsödése és sokasodása következtében egyre drágább, arról nem is beszélve, menynyivel fáradságosabb, mint ide kijönni a laktanya mögé... A parancsnoki harcálláspontként szereplő szobácskábán most Is tisztek sokasága ül: háromórás gyakorlófoglalkozást tartanak, melynek keretében valamennyien any- nyi lövést adhatnak le, amennyi a kiképzési anyag tökéletes végrehajtásához éppen szükséges. A szögtávcső a bunker előtt kiképzett „terepre” néz; melyen makettházak, aprócska fák, tenyérnyi tavak, utak és vasutak váltakoznak. Mintha nagyon Fegyveres erők napi oldalunkat Békés Sándor írta. Foto: Szokolai István távolról nézne az ember egy dombokkal tarkított, dunántúli tájat. Az „ágyuk” speciális állványra szerelt céllövő puskák, melyeken egyetlen „igazi” alkatrész van: a célzókészülék. A kezelőszemélyzet éppen úgy dolgozik, mint a több tonnás lövegek mögött, csakhogy az 1000 forintnál is drágább tüzérségi lövedékek helyett mindössze néhány fillér értékű lőszereket löknek a csőbe. JELENTŐS ÚJÍTÁS Parancs parancsot követ. Csattannak a lövések. Neppel őrnagy, a lőtér tulajdonképpeni tervezője, a vezérlőpulthoz vezet — Nemcsak a telefonrendszer, de az imitációs lehetőségek kialakításánál is a valóságos helyzet tökéletes utánzására törekedtünk. Ha ezt a gombot megnyomom, ott távol, a „dombok” mögött, megszólal az ellenség tüzérsége. Füst és lángjeleket látni, melyeket aztán — ha elég ügyesek —, rögtön be is mérhetnek a felderítők. Ha akarom, át is tudom helyezni a tüzet: csak egy másik gombot kell megnyom ni. A dolog egyébként rendkívül egyszerű — elektromos rendszer van a lőtér alatt. Ha a feladat jellege azt kívánja, másodpercek alatt köd borul a „tájra”, s az sem okoz gondot, ha az „ellenség” megsemmisítéséhez ütegek sokasága kell. A lő- pályán az egész törzskar egyszerre dolgozhat, s ez a versengésre is nagyszerű lehetőséget ad. KÖZÖS ÖSSZEFOGÁSSAL A bázis egyszerű, mezőgazdasági épületekre emlékeztető építményei, mindössze 150 ezer forintba kerültek. Ezt a pénzt a katonák már „Visszafizették” az első éleslövészet alkalmával, amikoris szinte valamennyi lőfeladatot a meghatározott mennyiségnél kevesebb lőszerrel hajtották végre. Neppel őrnagy gyors számítást végez.: az objektum, mely tisztek és honvédek összefogásának, kétkezi munkájának eredménye, legalább másfél millió forintot ér. A kiképzés gyorsabbá, olcsóbbá tétele érdekében indított akció ezzel azonban niég nem ért véget. A KlSZ-bi- zottság például — több hazai gyár fiataljaival együttműködve —, modellek és szemléltető táblák sokaságát készíti el, melyek segítségével a nagy értékű harcanyagok mozgatása és koptatása nélkül sajátítják majd el a fiatal katonák a tüzértudomány alapjait. hány méterre voltak egymástól, Horváth tizedes rájuk kiáltott, de tulajdonképpen még ekkor sem gondoltak semmi komolyra, egyszerűen a határőr-vér hajtotta őket az idegenek után. A két „turista” azonban futni kezdett; súlyba kapták hát a géppisztolyt... — Nyirádi lakosok voltak, mindkettő 1943-as születésű... A politikai helyettes irodájában beszélgetünk, alig egy órával az elfogás után. Horváth Csabának már volt egyszer egy elfogása, Kosir Bála azonban most állt először szemtől szembe igazi határsértővel. — Ha ml nem vesszük észre őket, éppen elsurrannak a járőr mögött — mondja, s még mindig csóválja a fejét: ki gondolta volna, hogy éppen 1968. szeptember 26-án délelőtt tíz órakor, heverészés közben teljesedik be nagy álma...? — Micsoda véletlen — mondom, a politikai helyettes azonban tiltakozik: a határon nincsenek véletlenek. A két határsértő bekí- sérése után néhány perccel megérkezett a rendőrségi körözés is: egyikük jogerős bírósági Ítélet elöl szökött. Kosir mosolyog: látta volna, milyen mergesek voltak a pofák, hogy még a határ közelébe se értek, máris lebuktak ... Horváth felnevet, s mutatja a géppisztolyt: Hátha még tudnák, hogy mindkét fegyver üres volt... Tíz óra volt, végre elrendelték a szünetet. Kosir azt mondta Horváth tizedesnek: — Ott a fenyves sarkán aludhatnánk egyet. A fárasztó harcászati gyakorlat után jól esett ledőlni. Birkóztak, nevetgéltek, öregkatonák módjára — százhúsz napjuk ha van —, a leszerelés utáni időkről álmodoztak. A távcsövet is csak megszokásból emelte Horváth a szeméhez. Két srác bandukolt a homokbánya mellett. Már eresztette is le a kezét, amikor átsuhant rajt: mi az istent keresnek azok ott a szántás közepén ...? Kosir azonnal felugrott. — Gyere, menjünk le elé- bük. Volt idejük szép lassan leballagni; amazoknak még szép utat kellett megtenniük. Amikor már csak néA tävcsBvßn át minden olyan, mintha Igaz! lenne. JUTALOM: •• 0t nap szabadság A laktanya olyan, mint a barométer: itt minden azonnal érzékel hető, akár lehűlés, akár enyhülés van a nemzetközi politikában. Augusztus végén a karhatalmi katonák éppen ezért nem is lepődtek meg, amikor jött a parancs: irány a határ. Rostás János honvéd, tisztesiskolai növendék, Bédára került. Heteken át járta a kietlen, unalmas vidéket, amikor egy hajnalon furcsa zajokat hallott a kukoricásból ... — Négy óra volt, éppen elment az ellenőrző járőr. Először azt hittem, ők jönnek vissza, meg akarnak tréfálni, vagy még egyszer megnézik, helyemen vagyok-e. Aztán suttogást hallottam. Az ember annyit hall diverzánsok ról, határsértőkről, hogy végül már nem is igen hiszi, hogy vannak, most mégis az volt az érzésem: valami történni fog. Először egy árnyékot vettem észre, aztán még egyet. A harmadik valamivel mögöttük lopakodott. Kiáltottam. Ekkor földre vetették magukat. Társam — egy határőr —, rájuk parancsolt, ahogy azt a törvény előírja, s ezután már nem próbáltak menekülni. Fiatal, velem egykorú fiúk voltak. Elgondolkodik, s aztán ahelyett, hogy folytatná a történetet, hirtelen azt kérdezi: — Mit gondol, mihez kezdtek volna szakma nélkül odakint... ? A legidősebb 24 éves volt, a legfiatalabb 78.' Itthon sem dolgoztak rendszeresen, s nyilván külföldre se azért igyekeztek. — Azt állították, Törökországba akartak menni... így, hetek távlatából, rendkívül egyszerűnek látszik az ügy; Rostás honvéd újra meg újra elmondja: tulajdonképpen szót sem érdemel az egész, de aki tudja, mit jelent hosszú időn át napi 73—15 órái állni az őrhelyeken, járni a sárba vesző portya- utakat, az azt is tudja, mennyi önfegyelem, lemondás és munka van egy ilyen egyszerű hír mögött...
