Dunántúli Napló, 1968. augusztus (25. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

Dmmritmi namo

1968. augusztus 11.

6

.A > asszony bevárta. A domb nyergén

' ' állt. A szemközti hegyet nézte. Ügy emelkedett a völgy fölé, mint egy teve púpja.

— Holnap felmegyünk a csúcsra — mondta.

— Holnap, holnap — dünnyögött a férfi — kora reggel is meleg van. Csupa kő az a hegy, a gyomráig átizzott. Éjszaka is ontja a meleget, hajnalban fülledt az erdő. Tavasszal, vagy októberben kell oda felmenni.

— Akkor se jössz.

— Jó, akkor holnap felmegyünk.

Az erdő után csenevész bokrokkal, ormótlan kövekkel teleszórt oldal következik, aztán csak megperzseiődött fű meg kő, fű meg kő, a túloldalon majdnem merőleges sziklafal, aljában valami kőfejtővel, kőportól szürke házak, állomás, távolba futó sínpár. Kőrózsák senyvednek a kövek között, gyökerükkel beletapadnak a felszíni repedésekbe, a levelük aszott a tűző naptól, de csodálatos sárga virágokat bontanak^ Amikor először jártak fent, a legszebb töveket óvatosan kifejtették, gondosan becsomagolták nylonzacskóba, de otthon nem ültettek el egyet se. Tulajdonképpen a pozsgások és a kilátás miatt érdemes felmenni, mert a többit, a napfényt, napolaj szagát, takarót, termoszokat, étdobozban szétolvadt vajat, a közéjük ereszkedő nyomasztó csendet közvetlenül a ház mellett meglelhetik.

Már látszott a ház bozontos harsaival, két ezüstfenyőjével. Valójában nem is ház volt, egyetlen helyiségből állt az egész, de jó volt így emlegetni ismerőseik körében. A ház — mondta az asszony társaságban — két ezüstfenyő alatt áll és a hársak lehetnek százévesek is. A földúton, amire rákanyarodtak, bokáig ért a por, talaját megőrölték a fát szállító vontatók kerekei. Az út ismét emelkedett, aztán a következő kanyarnál letértek az irtáson átvezető gyalogúira, átmentek a fiatal bükkös fái alatt, és már ott is volt a ház, hársaival, két ezüstfenyőjével.

— Menj fel a kulcsért! — mondta az asz- szony.

A férfi lepakolt a tornácon, ingét levetette. Átvágott a tisztáson, s amikor az erdőbeért, vesszőt tört, lepiszkálta az útjába eső pókhálókat

A kutya megugatta, hiába csitítgatta. Felborzolt szőrrel, vicsorgó pofával kerengett körötte, míg a konyhából ki nem lépett az erdész felesége kiabálva:

— Cézár! Cézár! A mindenedet! Megismerhetnéd már! Hallgass! — és felkapott egy követ

— Jó kutya — mondta a férfi.

— Persze, hogy jó kutya, de ne üvölts ön itt nekem, ha ismerős jön.

— Majd megbarátkozunk.

— Vakarja meg párszor a fejét a két füle között, azt nagyon szereti. Hozom a kulcsot Hogy utaztak?

— Köszönöm.

Hamarosan hozta az asszony a kulcsot. Kifizette a nevetségesen csekély bért, aztán elbúcsúztak.

A kaszálón ment keresztül, amikor meghallotta, hogy mögötte az asszony kiáltozik. Megállt és megfordult. Ott állt a konyhaajtóban, tenyerével tölcsért formált szája elé:

— Nem jönnek le estére a faluba? Jöjjenek le, mozi lesz!

— Megbeszélem a feleségemmel — kiáltotta vissza

— Délután átmegyek és megbeszéljük!

— Az lesz a legjobb! —, s ahogy az asz- szony bement a konyhába, lehajolt, kifűzte cipőjét, levetette, feltűrte térdig zöld vászon- nadrágjának szárát. Az erdőben száraz, kar- nyi vastag ágakat gyűjtött, iszalaggal összekötözte. Vállára vette a rakományt. Cipője a fűzőkön előtte himbálózott. Az erdő szélén megállt, megpillantotta feleségét, ott ült az egyik hárs alatt, olvasott. A ház mögött ledobta a tüzelőt, cipőjét felhúzta. A tornácon előszedte zsebéből a kulcsot, kinyitotta az ajtót. A korlátra könyökölt, nézte a közeledőt. — Nyitva a menyország — mondta, amikor az asszony a lépcsőre lépett.

— Ne kezd el — szűrte ki fogai közül a hangokat.

— Mi bajod?

— Neim látod?

— Látom. Az emberek közötti kapcsolat bonyolult kémiai és fizikai összhatás függvénye.

— FI agy d a hülye elméleteidet.

— Hagyom, ha ez megnyugtat.

— Megnyugtat.

— Akár a hazugságaid.

— Ki hazudik?

— Te. Nekem, barátnőidnek, mindenkinek

— Ne mondd.

— Pedig így van. Amikor először jártunk itt, áradoztál, előbb nekem, mert én voltam kéznél, aztán az ismerősöknek, társaságban. Legszívesebben itt maradnék — mondtad — és tudjátok,, nem is kívánkoznék soha _ a városba. Kijárnék a csemetésbe a többiekkel, munka után meg gombát szednék, epret, behordanám a piacra, meg a kertünkben mindenféle zöldséget termelnék — érted? Ter- mel-nék! És behordanám a piacra, és a többi, és a többi, a sok festettszemű tyúk pedig mosolygott rád és végül annyira belelovaltad magad, hogy. már majdnem termelési szerződést kötöttél a konzervgyárakkal, de szerencsére elröhögtem magamat.

— Hülye — mondta csendesen az asszony, és belépett az ajtón, kihallatszott motozása, aztán kitárta a zsalukat.

A férfi még mindig a korláton könyökölt, nézte a tornác előtti füvet. Majd nyújtózott, kezét zsebre vágta, leballagott a lépcsőn. Hátra ment a ház mögötti fészerhez, fejszét, fűrészt, favágóbakot hozott ki ElíűPÁL JÓZSEF:

VÉQÜL AZ EMBER VONATRA SZÁLL

részelte az ágakat, felaprította, behordta a fát a fészerbe. Majd leült a tornác elé, a legalsó lépcsőfokra. Sokan irigylik az asszonyért, gondolta. Néhány éve, egyik este otthon nézték a tévét. Csengettek. Az asszony kiment, visszajött. Halkan, szaggatottan suttogott, hogy vágjon jó pofát az egészhez, mindent megmagyaráz. Bevezetett egy vadidegen fickót, aki viszont kellemetlenül érezte magát, a kávé után megszökött. Elismerem, kacér vagyok — mondta azon az éjszakán. Ez a szerencsétlen is bedőlt a szememnek, és most nem hagy békén. Ahányszor lejön a minisztériumból, mindig felkeres vagy felhív telefonon, pedig már nincs a felettes osztályon. Ma nem voltam bent, hiszen tudod, valamelyik hülye kolléga beköpte a címemet. De ez korábban történt, jóval korábban, csak most eszébe jutott.

— Durcás vagy? — guggolt mellé az asz- szony.

— Szépen süt a nap.

— Mi?

— Csak megállapítottam, hogy szépen süt a nap. Es távolban, a fenyves mellett, azok az épületek tavaly még nem voltak ott. Valami zöld pacnira emlékszem. Most meg ren— Még sose gondolkoztam azon, milyennek látlak. Ilyen vagy

— És te?

— Majd elmondod.

— Jó. Majd elmondom. De most beszéljünk másról.

— Ahogy akarod.

— Hová mész? — fordult az asszony a

férfi után.

— A hársak alá.

— Azt hittem segítesz. Krumplit hámozni, hagymát vágni.

— Jó, segítek.

— Csak ha nagyon akarsz.

— Mindig szerettem krumplit hámozni.

— Gúnyolódsz?

— Dehogy. És te mit szeretsz? De őszintén. Most nincs közönség.

— Téged, és . ..

— Szülnék neked egy stramm fiút, barnabőrűt, feketehajút — vágott szavába a férfi — vagy nem ezt akartad mondani"

— De. Nem hiszed?

— Nem. Tudod, miért hajtogatod mindig ezt? Mert meddő vagy. Ha nem lennél az, szabadulni akarnál a terhességtől.

Tail Nagy Gáspámé rajza

dezett sorok, szőlő-, vagy komlótelepílés lehet

Az asszony elhúzta a száját Ahogy a férfi ránézett, látta, hogy az asszony elhúzta a száját. Aztán a fejét is elfordította.

— Értem — mondta a férfi.

— Mit értesz?

— Egyszer, most nem Is lényeges melyik évben, kiküldtek egy vacak kis községbe. Bortermő vidék, mondták erről a tájról. December volt, hatodika, esett a hó, a Zetkám a pocsék benzintől legalább hússzor beköpte a gyertyát Akit kerestem, nem volt otthon. Menjen csak fel a hegyre, mondta a felesége, ott megtalálja, szüretelnek. Mit nézel így rám? Nem hiszed? Szüreteltek. December hatodikén. Hóban. Tizennégy hold szőlője volt a tsz-nek. Se permetezőszer, se trágya. Már évek óta. Ameddig elláttál, pusztuló szőlő. És a tizennégy holdon öreg emberek szedték a még megmaradt, megaszott fürtöket. Hány hektó boruk lett? Fél? Egy? Vagy csak húsz liter? Nem tudom. De odanézz: most telepítenek.

— Ezt majd mondd el Hanséknak? Jó? Hogy most telepítenek.

— A Volkswagen megáll a házunk előtt, bőröndök, cipekedés, puszi, puszi, puszi, Grüss Goft! Grüss Gott! Und so Gott will egy nylonharisnya, egy nylonalsószoknya, aztán pofa be, mert mit szól majd Hans.

— Menj inkább vízért, jó? — ugrott fel az asszony, és a hajához kapott, igazgatta. Megfordult, felszaladt a lépcsőn. Bement a házba, kitette a két vizeskancsót a küszöb elé. Később rákönyökölt az asztalra, karjára hajtotta fejét. Szú percegett a gerendában, felnézett, felállt. A heverőhöz ment, megfogta a matrac két sarkát, leráncigálta a keretről, elhúzta a küszöbig.

A férfi már nem ült a lépcsőn.

Levonszolta a matracot és otthagyta a tűző napon. Ahogy megfordult, hogy visszamenjen a házba, az erdő szegélyén feltűnt a férfi. Előbb úgy döntött, hogy bemegy, folytatja a takarítást, de megérezte bőrén a napot. Nem volt különösebb érzés, de férje elé lépett, kivette kezéből az egyik kannát.

— Miért bántasz? — kérdezte.

— Bántlak?

— Már a vonaton is. Ilyennek Látsz, mondd? Ahogy elmondtad?

— Én? — kérdezte bizonytalan hangon az asszony.

— Te.

— Ez a rögeszméd.

— Csak következtetés.

— A nagy következtető. Mondj még valamit.

— A múltkor felhívtál telefonon, hogy melyik szivacskabátot vedd meg nekem, a szürkét vagy a zöldeset.

— Igen. És természetesen mindezt azért, hogy a kollégáimat tájékoztassam bevásárlásaimról.

— Pontosan.

— Mondj még valamit!

— Jön az erdész felesége.

A

z asszony kiment a ház elé. Behallatszott fecsegésük. Később eltávolodtak a háztól, mert csak a leves zümmögése hallatszott. Megkavarta. Kinézett az ajtón, de nem látta az asszonyokat. Az asszonyoknak mindig van mondanivalójuk, s nem tudnak beszélgetni férfiak előtt, gondolta és lehúzta a levest a tűzhely szélére. Egy negyed óra múlva megpillantotta feleségét, szökdécselve jött, és dallamosan kiabálta:

— Me-gyünk mo-zi-ba, me-gyünk mo-zi-ba.

— Lemegyünk? — kérdezte kételkedve.

— Persze. Sztanekék is jönnek.

— Kik?

— Sztanekék. A másik erdészék. Sztanek

előre megy, megveszi a jegyeket. Láthatsz legalább egy jóhasú asszonyt. Nyolcadik hónapban van.

A csúcs mögé bújt a nap, s a hegy most olyan nevetségesen púpos volt, görnyedthátú állat, mint a felhők gyerekkorában. Kikopott szőrű vén teve az állatkert rácsa mögött. A rács előtt meg nevetgélő, fecsegő asszonyok, s a fecsegő asszonyok elindultak előttük a gyalogúton.

— Ralf, Ralf — kiabált hátra az erdészné — ugye, milyen cuki volt? Ugye, milyen cuki volt?

— Igen, szívem, cuki volt — kiáltott visz- sza az erdész. — A szobalányról beszél — mondta halkabban — azóta mindig a szobalányról beszél, akit feleségül vett végül a márki. A Louvre, Mona Lisa, gengszterek, a képtolvaj, és a szomszédos Mona Lisa Hotel csinos szobalánya; bárgyú kis történet, de

euM volt, azóta Martna Vladynak álmodja

magát

— A felesége?

— Igen. És csoda pofa, higgye el. Tíz évw élünk együtt és én mindig beveszem a cselt Mondjuk, valamit meg akar csinálni, el akar érni, vagy meg akar venni, vagy mit tudom én, ami nekem nem tetszik, kellemetlen, vagy fájdalmat okoz, akkor azzal kezdi, hogy nem szívem, nem, szó sem lehet róla, ez nem lenne jó neked, ez fájdalmat okozna neked, és sír, sír, folyik szeméből a könny, és én már mondom is, hogy nem, nem, hidd el, nem, és csak nyugodtan, csináld, és a többi, és a többi, és végül, én beszélem rá, akinek valóban fáj. Maga még sose járt így?

— Nem. Mondja, Sztanek, megveszi nekünk is a jegyet?

— Sztanek nekünk se veszi meg. Sztanek

eddig már megivott tíz korsó sört, rummal keverve. /

— Ralf, .Ralf — kiabált megint az asszony — vedd meg a jegyeket, mi addig bemegyünk az italboltba.

Füst, áporodott alkoholszag, italtól szeny- nyes abroszok, de az asszonyok sört kívántak. Kuncogva fújták a habját, Sztanekné málnaízű savanyúcukrot kínált. Később előkerült Sztanek, megivott egy korsó sört, aztán felesége unszolására elment, hogy eladja a jegyeket. Az italpultnál belebotlott az erdészbe, pusmogtak, és egy-egy korsó sörrel visszatértek az asztalhoz.

Cuki volt a nő, és csillagos felettük az ég, amikor hazafelé mentek.

— Nem tetszett? — állt meg az asszony a tornácon.

— De. Az erdész.

— A filmet kérdeztem.

— Amikor az asszony hátrakiabált, elmondott valamit, amire csak gondolkodó ember jöhet rá. Sztanek ilyesmit sose tudna mesélni.

— Tulajdonképpen meglátás plusz türelem,

a többi már technika.

— Igen, a többi már technika.

— Ahogy kiteljesedett előtted egy-egy szín, szirom.

— Igen. Csak össze kell fogni, csak össze kell foglalni.

— És ahogy megmozdult.

— Az összegezéssel is lehet mozdulni. Elhallgattak, rákönyököltek a tornác korlátjára. A hársaknak, bár feljött már a hold, nem lehetett megkülönböztetni a levelét, csak kontúrjuk sötétedett az ég alján és árnyékuk a harmattól felfrissült füvön.

— Valóban feljössz velem reggel a csúcsra? — kérdezte az asszony.

— Hihetetlenül hangzott?

— Nagyon.

— Pedig holnap felmegyünk. Mászkálunk egyet a sziklák között, és napozhatsz is, ott fent erősebben barnít a nap.

Zk z asszony akkor kért először vizet, ami- ' ' kor az erdőt elhagyták.

Csenevész bokrok, megperzseiődött fű mindenütt, s az ormótlan kövek közül görcsbe- rándult mozdulattal satnya tölgyek senyved- tek, végig a gerincen, majdnem a csúcsig. Nemcsak az emelkedő volt tárasztó, hanem az a szűnni nem akaró miniatűr hullámvasút is, amit a kövek jelentettek. Néha megpróbálták a sziklákat kerülgetni, de hamar megunták, mászták a hullámvasút buktatóit: föl- le-föl-le-föl-le — egészen a csúcsig. A csúcson percekig álltak, szédítő volt a túloldali mélység.

— Három éve is itt telepedtünk le — mondta a férfi és leterítette a takarót, eligazgatta: az élelmiszert, vizet az egyik szikla árnyékába tette. Levetkőztek, és az asszony bedörzsölte bőrét napolajjal.

— Most is szedhetnél feketeszedret — mondta az asszony — bizonyosan találsz a bokrokon.

A férfi felállt, kiment a meredély szélére. Szinte a lába alatt porosodtak a házak, az állomás; csak a sínpár futott csillogva a széttágított messzeségbe. Két markát teleszedte feketeszederrel, oda vitte az asszonynak. Felhúzta vászonnadrágját, ingét, és azt mondta, hogy a bokrok mélyén még több a feketeszeder. A szakadék szélén megállt, kereste a párkányokat, fogódzkodókat, aztán megfordult, lehasalt, és lába megtalálta az első kiugró követ.

Lent, a kőbányában megállt pár férfi, integettek és kiabáltak, de nem sokat törődött velük.

Oldalazva mászott, hamarosan elérte a füvet, a csenevész bokrokat, s a hegy lankáján az erdőt.

A váróteremben unalmában elolvasta a falragaszokat. Félórával a vonat indulása előtt kinyílott a pénztár ablaka és egy erősen festett szájú fiatal nő szólt ki:

— Tessék.

Bemondott egy helyiségnevet, valamelyik falragaszon olvasta épp az előbb.

A nő sokáig keresgélt a nyilvántartóban, közben számokat firkált, összeadott, jegyet keresgélt, pecsételt, s mikor kiadta az ablakon, megjegyezte:

— Jó messze van.

— Messze — mondta a férfi —, de tán kávét lehet ott inni.

— Kávét? — vihogott a nő — kávét azt biztosan.

— Akkor jó — mondta a férfi és fütyö- részve kiment az állomás elé.