Dunántúli Napló, 1968. április (25. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-04 / 80. szám
6 Dtmonttrn natiio 1968. április 4 Jevgenyij Vinokurov; Egyszerűség Tárult a világ, vetkezett, mint barakklakók szörnyű léte, mint gyilkolásra élezett késpenge jeges pöresége. Élet és nő! Csak ez maradt. S a gyilkos-éles fény-nyalábban ős egyszerűség. Iszonyat. Rettentőbb arcot sose láttam. Mentünk. S ami megmenthetett, az is szakadó, gyönge szál volt: egy finom virág-szerkezet, s egy kék csillag, mely ránk világolt. Rab Zsuzsa fordítása Picasso széttördelte a világot Picasso széttördelte a világot részeire. Hajrát Repüljenek törmelék téglák, cafatok, szilánkok, forgácsok, rostok, zúzott cserepek! Belefáradt. Sétálni ment s vidáman már újabb csínyen törte a fejét. Kocsma. Belép. Egy könny ragyog magában. Nézi: egy könnycsepp... Ezt tördelje szét! Rab Zsuzsa fordítása Anna Ahmatova: Visszhang Nincsen nt a múltba visszatérnem. Nem is bánom — mit keresek ott? Mi is várna? Utcakövek vérben, vagy egy ajtó, rég befalazott, vagy egy visszhang árva suttogása, — nem hallgat, hiába kérlelem — az a visszhang az enyémnek társa, ennek, amely együtt él velem. Rab Zsuzsa fordítása A szerelem Hol mint kígyó, lopakodik, büvöl-bájol, szivünkbe surran, hol szelid galamb, napokig burukkol fehér ablakunkban, violaillatként repül, vagy csillanó, szép jégciráda... De vezet, rendületlenül, egy nyugtalan, nehéz világba. Hegedű húrján sir-nevet.., S a szived elszorulva dobban, ha hirtelen felismered egy először-látott mosolyban. Rab Zsuzsa fordítása I Bella Ahmadulina: Sorsom Sorsom — ki tudja — pillanat, vagy örökétig kóborlók a földön. Ha így, ha úgy: meg kell köszönnöm, hogy járhattam az ég alatt. Nem vádolom az életet. A könnyűsége legyen áldott, a te futó szomorúságod ■ as én csöndem, ha elvégeztetett. II mai szovjet költészet Az az egyre tartalmasabbá váló megújhodás, ami nyolctíz esztendeje tapasztalható a szovjet költészetben, minden kétséget kizáróan döntő kapcsolatban van Jevtusenko és költőtársai — az „új hullám” néven emlegetett fiatalok — fellépésével. Sokat írtak mái erről a nemzedékről, hol dicsérő, hol elmarasztaló jelzőkkel illetve tevékenységüket. A forrongás, a „hullámverés” közepette természetesen nehéz volt tárgyilagos ítéletet alkotni róluk, most, amikor némi távlatot nyújt az idő a kritikai ítélkezésre, biztosabb értékmérést végezhetünk. Miben áll hát ennek a tehetségekben rendkívül gazdag költőgenerációnak a jelentősége? Milyen szerepet tölt be ma a szovjet költészetben? Szenvedélyes közéletiség A XX. és XXII. kongresz- szusok történelmi jelentősége közismert. A dogmatista gyakorlat felszámolása a művészetek számára az előírt formuláktól való megszabadulást, a kibontakozás lehetőségét hozta. Az irodalom, amely hosszú időn át a sematizmus szabályaiba merevedett, a természetes fejlődés ígéretével telítődött. A kongresszusok határozatai serkentő lökést adtak a már évek óta készülődő mozgásnak. Ez az ösztönző erő szerencsésen találkozott az ötvenes évek végére már nemzedékké kovácsolódó fiatalok költői elképzelésével, szándékával. Jevtu- senkóék szinte ösztönösen lázadtak a sematizmus ellen, áradó tehetségük önkéntelenül szétszakította a gátakat. A dogmatizmus hamarosan gyökértelenné vált, de az emberek gondolkodásában még sok helyen tartotta magát. Az újat szíwel-lélekkel valló fiatalok gyakran ellenállásba ütköztek, ez fokozta indulataikat, hangjukat felerősítette. Nem véletlen, hogy nem elégedtek meg a folyóiratok, könyvek nyilvánosságával, közvetlenül a tömegekhez kívántak szólni. A tízezreket vonzó felolvasó esteken a legégetőbb társadalmi kérdésekről beszéltek, sokszor a napi politikai tennivalók jegyében. E nemzedék költészetének legszembetűnőbb jellemzője tehát a szenvedélyes közéletiség. Hangsúlyoznunk kell, hogy a jó értelemben vett közéletiség, hiszen a zsdánovi vonal is ilyen magatartást követelt meg az íróktól. A hibás irodalompolitika szemben ezt a közéletiséget igyekezett a saját képére formálni. Jevtusenkóék nem az előttük járó nemzedék nyomdokait követik, hanem visszakanyarodnak a húszas évekhez, Majakovszkij, Bjednij és Aszé- jev költészetéből merítenek erőt. Főként Majakovszkij példája lebeg előttük, aki a szocializmus etikai tisztaságáért vállalja a harcot akár tegnapi küzdőtársaival szemben is. A dogmatizmus felszámolásával a szovjet társadalom erkölcsi normáinak visszaállítása, az emberi humánum felemelése kerül napirendre. A költészet sokat tehet ennek érdekében. A fiatalok ars poéticája szinte kivétel nélkül azonosul ezzel a programmal. Jevtusenko két- frontos harcot vív, egyik oldalon támadja a szocializmusban tovább élő „ahogyóhajtják urakat”, akiknek csak a zseb a fontos, a „nyugalomban rózsafát metszege- tőket”, akik éjszakánként visszaálmodják a régi időket, másik oldalon magatartásának igazát kell megvédenie támadóival szemben (Tartsatok kommunistának! Sztálin örökösei). Elítéli a múltban azt, ami benne rossz, de a jót mindenkor vállalja (A bratsz- ki erőmű, Ismét Zima állomáson). Lenin alakja, teremtő szelleme új változatokban jelenik meg a fiatalok költészetében. Nem övezik dicsfénynyel, mint a sematikus korban tették, hanem lényegét akarják minden áron megérteni és beépíteni művészetükbe (Voznyeszenkij: Longjumeau). A lenini gondolat vállalása már önmagában is tagadása a közelmúlt hibás politikájának. A küllői én Sokszor egyenlőségjelet tesznek Jevtusenkóék és a nyugati „dühös fiatalok” közé. A különbséget Jevtusenko szemléletesen megmagyarázza egyik nyilatkozatában, mikor azt mondja: „... nekünk van zászlónk”. Nem általában harcolnak a rossz ellen, nem anarchista módon lázadnak, de az adott társadalmi viszonyok között, a szocialista humanizmusért a hibák, torzulások, emberi gyarlóságok leküzdéséért. A közéletiség valamennyiük költészetére jellemző, de nem azonos intenzitással, sőt egy költő munkásságán belül is vannak eltérések. Vinokurov hangja mindegyik társáénál csendesebb, meditálóbb, finoman kimunkált, súlyos szavakkal teli verseiben azonban mindenütt jelen van a környező emberi világ mély átélésének igénye. Az „intim dolgokat” kedveli, a lélek legmélyebb rétegeibe ás. Miniatűrjei a lírai realizmus remeklései. Rozsgyesztvenszkij már lendületesebb, de Jevtusenko széles gesztusai nélkül. Poémája, a Rekviem millió anya fájdalmát fejezi ki fia elvesztése felett, nem a szokványos „katónaversek” modorában, hanem az ó-orosz siratóénekek ihletését felhasználva a megrendítő őszinteség bátorságával. A fiatal költők verseiben ismét rangra emelkedett a költői én. A sematizmus korában szinte elveszett a költő egyénisége, ezzel szemben a fiatalok ujjongva ünnepük a „különbözőséget”, s boldogok, mint Vinokurov, hogy „nem vagyunk egyformák, mint az ikraszemcsék”. A szerelem érzése szabadon árad ki lelkűkből, s olyan versek megszületését eredményezi, mint Jevtusenko Bűvölője, Szerelmem, aludj-ja, Vinokurov Boltban egyszer, Kamaszkor című költeményei. Rozsgyesztvenszkij az élet apró, tragikus mozzanatai, szomorúságai iránt rendkívül érzékeny. Ahmadulina, Bergholz a női lélek sok finom vonását rajzolja meg találóan. A kamaszos indulatok, a modern nagyvárosi élmények a magány, a barátság legszebben Voznyeszenszkij magas hőfokú lírájában öntődik verssé. Voznyeszenszkij akkor is személyes élményeiből indul ki, ha olyan súlyos mondanivalójú verset ír, mint az Öza, melyben az atomkor emberének vívódásait, töprengéseit mondja el, vagy a modern amerikai társadalom lényegét kutatja (Az amerikai ciklus). Mesterek szeliemuliai Helytelenül ítélnénk meg a mai szovjet költészetet, ha csupán a fiatalokról beszélnénk. Annál is inkább, mert költészetük nem előzmény nélküli. A mesterek „szellem- ujjainak” vonását ott érezzük verseiken. Ök azonban nem a „hagyományos” mesterektől tanultak legtöbbet. Jevtusen- kó szenvedélyes közéletisége kétségtelenül Majakovszkijjal való rokonságára vall, ám táj- szeretete bizonyára Paszternák és Zaholockij indításában gyökerezik. Vinokurovot tömör gondolatisága Ahmatová- val rokonit ja. Az izmusokat néha szeszélyesen vegyítő Voznyeszenszkij a kísérletező Mandelstámmal, Belijjel áll szoros kapcsolatban. A fiatalok érdemei közé tartozik, hogy felfedezték maguknak ezeket a személyi kultusz idején hallgatásra vagy feledésre ítélt költőket. Most, amikor a szovjet kritika szervesen beillesztette életművüket az irodalom nagy egészébe, döbbenünk rá, hogy nélkülük mennyire szegény lenne a szovjet irodalom. Paszternák humanista embereszménye, gazdagon árnyalt művészete a huszadik századi törekvések fő vonalába tartozik. Kevesen tudtak úgy szólni a szerelemről, férfi és nő barátságáról, mint a lélek mélységeit kutató Ahmatova. A himnikus természetszeretettel átitatott Zaholockij, Jeszenyin után is maradandót tudott mondani az emberi tájról. A fiatalok sodró ereje a még élő öregeket is magával ragadta. Tvar- dovszkij ekkor írta meg Egyre messzebb című poémáját, mely jelképesen a múlttól való távolodás örömének ad kifejezést. Hosszú idő után újra megszólalt a lírikus Tvar- dovszkij is, a gondolati líra darabjaival gazdagítva a jelen költészetét. Tyihonov, Szurkov a sematikus kisiklások után ismét a mélyebb rétegek feltárására indult. Publikálhatták verseiket Martinon, Marsak és Rilszkij, a kis népek költői, mint az avar Gamzatov, a litván Miezelai- tis, a belorusz Brovka közelebb kerülhettek a szovjet irodalom nagy egészéhez. j Andrej Voznyeszenszkij: Longjumeau (Részlet) Érettebb fejjel, egy nap, a lótás-futásban megállva, a Mauzóleumba úgy lépünk, mint röntgenszobába, levetünk díszt és sapkát, rágalmat és legendát, s Lenin röntgensugárként lényegünkön süt-dereng át. Arcára-amuló szemekben értő fények, s mindaz, ami múló lehámlik rólunk, mint a kéreg. Mint filmszalag, kígyózik a sor. Kifelé hátrál. „Lenin, azok vagyunk-e Lenin akikre vártál? Lenin, mondd meg nekünk hol győztünk, hol hibáztunk' A lényeget, Lenin, hol nem látta meg kapkodásunk?” Sokszor nehéz. De nap süt és lázunk lobogása. Az áttetsző-fehér arc világot, mint a lámpa. „Bennünk az eszme nem kopott-e el?” És Lenin válaszol. És Lenin minden kérdésre felel. RAB ZSUZSA fordítása Jevgenyij Jevtusenko: Naggyá lenni Tőle, ki gyógyít és aki fát vág és ki az öltönyt varrja nekem — elvárom: remekül tegye dolgát, dolga bármi legyen. Nem, ne legyen közepes, vacak átlag sem a sárcipő, sem a ház. Bűn a középszerűség, akárcsak a hazug szó: elfajulás. Buzdítsa ki-ki magát, hadd tenne dicsőt, remeket. Naggyá nem lenni — gyalázat. Mind naggyá legyetek! Garai Gábor fordítása Beszélgetés egy amerikai íróval Mondogatják nekem: „Bátor férfi vagy.“ Nem igaz. Sohase voltam bátor. Csakhát a társak gyávaságától természetem mindig visszariadt. Nem ingattam meg semmiféle alapkövet, nem, de a hamis énekest 8 a felfújt nagyságot kinevettem. írtam — ez minden! Feljelentéseket nem Írtam. Amit gondoltam, legtöbbször kimondtam nyíltan. Igen, a becsületes embert védelmembe vet- 1 ■ tem s támadtam a kontárt, ki felcsapott írónak — Dehát ez általában kötelesség. Nekem meg itt a bátorságomról papolnak. A késő nemzedék, amely már eltiport minden ocsmányságot, ha ránk emlékezik még, keserű szégyen önti el: volt egy furcsa kor, melyben a becsületességet bátorságnak nevezték. Képes Géza fordítása Bertha Bulcsu: Nemzedékek vacsoraasztalnál f) uha Vendel időnként felállt és húga nyomában végigbotorkált a házon egészen a konyháig, majd újra visszatért a verandára, de egy pillanatra sem hagyta félbe a beszélgetést. Káli Gyula a veranda egyik padján üldögélt és mélán bámulta a lopóíök leveleit, az ereszig nyújtózó tökindákat, melyek ezzel nyári akrobatikus mutatványuknak éppen a végére értek. A zöld falak közül kihulló fény a lépcsők közelében megvilágított néhány lehajtott fejű petúniát, s a vadszegfű szélső bokrait. A kertből nyers növényszag áradt, testes dáliabokrok és lapulevelek párolgása, melyek időnként ólak és virágok fűszeres illatával vegyültek. A fény lepkéket csalt a mennyezetre, szürke ruhájú egyszerű lényeket és néhány sötétköntösű méltóságosabbat is. Ahogy verdestek a villanykörte bűvkörében, szárnyukról finom por hullott a kecskelábú asztal testetlen tetejére. Káli Gyula néha az anyjára és bolyongó nagybácsijára pillantott, aztán újra csak a tökindák tanulmányozásába merült Az anyja mintás abroszt terített az asztalra. — Én akkor itt is hagylak benneteket Jolán ... A fiad dolgában jöttem, de arról nincs sok beszélni való — mondta Duha Vendel és menni készült. — Szó sem lehet róla.! — Velünk vacsorázol. — Hová mennél éppen most amikor már megterítettem az asztalt. Szegény selyemgyári munkásasszony kiteszi itt a lelkét és hiába ... — Csak vacsorázzatok nyugodtan, a világért sem akarok nálatok zavart kelteni. — É
