Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-03 / 53. szám
6 Dimonmu napin 19*3. március 3. ©ellér István: Linóleummetszet Vastaps Ha Igaz az a tétel, hogy a vastaps a legkiválóbb előadás jutalma, akkor a pécsi hangversenylátogatóknak nagy szerencséjük van, mert az elmúlt tíz év alatt alig volt olyan zenei esemény, amelynek a végén ne zúgott volna fel a vastaps. Következésképp Pécs a világ egyetlen helye, ahoi nincs rossz előadás, de még közepes sem. Ezt viszont senki sem hiszi el, még maga az előadóművész sem. Mert a művész nagyon is jól tudja, hogyan adott elő, sőt a vastaps meny- nyiségből és minőségből pontosan meg is tudja határozni. Ugyanis rögtön észreveszi, hogy a közönség nagy része csendesen ük az njját sem mozdítja, míg az ütemes tapsot alig egypár hallgató produkálja. Még kínosabb az a jelenet, amikor már a művész is szeretné folytatni a másik számmal as előadást, vagy szeretne már távozni, hogy átadja helyét a következő művésznek, de visssza- tartja az a pár ember, akiknek sem az előadás megítéléséhez. sem a kínos szituációkhoz semmi érzéke nines. Üjabban egyre gyakrabban lehet hallani azt a vastapsot, amely lassú ütemmel kezdődik és fokozatosan felgyorsul. Ennek a .-sírtak!” vastapsnak művelői kiválóan érzik magokat és nem sok ügyei vetnek sem az előadásra, sem a művészre, hanem megragadják a kínálkozó alkalmat, hogy saját magukat szórakoztassák. A közönség Javarésze van annyira udvarias, hogy nem bontja meg az ütemet, ezért vagy együtt tapsol velük, vagy egyszerűen abbahagyja. Jó lenne, ha végre abbamaradna a tetszésnek ilyen gyermeteg megnyilvánulása. Egy hangversenylátogató már önállóan is ei tudja dönteni, milyen formában és milyen ütemben tapsolja meg a produkciót. Az igaz, joga van mindenkinek, hogy bármilyen elfogadható formában kinyilvánítsa tetszését, őr azt hiszem, a hangversenylátogatók zöme nem jogait jön érvényesíteni, hanem szeretné élvezni a muzsikát A saját magukat szórakoztató v as tapso'.óknak pedig nemcsak az előadás helyes értékelésének a módját kellene elsajátítanak, hanem kifejlődhetne érzékűk a finomabb árnyalatok iránt is. Ami pedig a közönség egészének szívéből fakadó őszinte vastapsot illeti, boldogok lennénk, ha az előadások nagyrésze oly kiváló lenne, hogy azt valódi vastapssal jutalmazhatnánk. Dr. Szalai István A mai lengyel irodalom A hogy a lengyel nép kikeveredett a háború szörnyű malmából, az irodalom sem kezdhette máshol, mint azoknál a kérdéseknél, amelyeket a történelem állított eléje: a fasizmus elítélésénél (Nalkowska: Medáliák, Andrzejewski: Éjszaka), és a háború előtti Lengyelország bírálatánál (Breza: Jerikó falai, Putrament: Valóság). A remekművek sem várattak sokáig magukra. Az új valóság ihletében fogant a regényből és filmből nálunk is égyaránt jól ismert Andrzejewski mű, a Hamu és gyémánt (1947). A regény a háború utáni átmeneti időszakból meríti témáját, s központi figurájának kitűnő megválasztásában feltárulnak a korszak tragikus ellentmondásai. Főhőse annak a fiatal nemzedéknek a tagja, amely a megszállás alatt tevékenyen kivette részét az ellenállási harcból, de a németek kiűzése után eszményei hamisnak bizonyulnak, s a régi Lengyelország érdekeiért pusztul el. Ugyancsak a tragikus ellentmondásokat bonyolítja az is, hogy a regény — halálában is biztonságot sugárzó — kommunista alakjának fia az apjával szembenálló táborban harcol. Ezekben az években — érthetően — előtérbe került az irodalom valóságfeltáró szerepe, felelevenítik a lengyel kritikai realizmus nagy alakjait (Stefan Zeromskit), s az irodalompolitika Stendhal követését támogatja. A kritika támadja a két világháború között népszerűsített szürrealizmust (Gide-t), akinek hatása pedig letagadhatatlan még a háború utáni nemzedék olyan nálunk szintén ismert képviselőin is, mint Kazimierz Brandys és Stanislaw Dygat. Ugyanakkor az 1945 előtti irodalombóikét olyan csoportot ítéltek kihalásra, amelyek mindegyikének azonban a maga helyén meg lett volna a funkciója a nemzeti önvizsgálódás Irodalmában: az egyik a groteszk irodalom volt, a másik az ún. „katasztrófa-irodalom”. A fordulópontot 1948-ban a nacionalizmus elleni harc címén lefolyt bebörtönzések jelzik, amelyek nyomán azután az irodalomban is merev elvek kezdtek érvényesülni. 1949-ben, a sczecini író- kongresszus után csakhamar megjelennek a termelési regények. A tiszta gondolkodású, de vértelen hősök ellenére van közöttük néhány említésre méltó (pl. Newerly- Egy boldog élet). A megújulást 1955-tel kezdődően egy vitákkal teli korszak jelzi. Persze a történelmi csalódások éreztették hatásukat mind az idősebb, mind a fiatalabb nemzedéknél. A „kétségbeesés irodalmának” vagy „fekete irodalomnak” nevezett irányzat fő képviselője a már említett, nagytehetségű Andrzejewski. 1957-ben jelent meg a Sötétség borítja a földet c. regénye, melyben történelmi formába burkolva mondja el véleményét a személyi kultusz időszakáról. Hőse egy spanyol szerzetes, aki fellázad az inkvizíció kegyetlen rendje ellen, de a Nagy Ink- vizitor maga mellé veszi titkárnak. A Nagy Inkvizitor később, már a halálos ágyán elismeri a fiatál szerzetes ifjúkori eszményeinek jogosságát és igazságát, mire a fiatal arculüti. Az Inkvizitor mellett eltöltött évek ugyanis már átalakították, 6 is tagjává vált a nagy eretneküldöző szervezetnek. Másik műve, a Nagyvilágban magyarul is megjelent A mennyország kapui, amely a „gyermekek kereszteshadjáratának” példáján keresztül ábrázolja az eszmények és a valóság eltérését. A pezsgés jelének számit, hogy kísérleteznek a korábban bizalmatlanul elutasított polgári írók (Kafka, Joyce) technikájának elsajátításával, és a narratív elbeszélés megvalósításával. S ez a kísérletezés nem válik kárára a lengyel irodalomnak, ezt bizonyítja a regényekben végbemenő intellektualizálódási folyamat, az esszé és a hagyományos cselekményes próza határmezsgyéjén álló művek születése, mint Brandys: Romantika c. novellás- kötete, s a magyarul ugyancsak megjelent Levelek Z. asszonyhoz. Érdekes próbálkozásnak számít ezen a területen Wilhelm Mach: Hegyek a Fekete-tengernél e. könyve, amely elmélkedés a kritikai realizmus alapjairól, filozófiai esszé és önéletrajz is egyben. A náci haláltáborok és az ellenállás visszatérő témáinak feldolgozásánál is ezt az új formai igényt figyelhetjük meg. A groteszk irányzat ismertetése feltétlenül külön helyet kívánna. Hogy ennek a szemléletmódnak a felbukkanása nem véletlen, azt a magyar irodalom hasonló jelenségein kívül több cseh és szlovák Író tevékenysége bizonyítja. Előzményei a bevezetőben említett, és 1945 után kiszorított groteszk irodalomig nyúlnak (egyik képviselője, Witold Gombrowicz jelenleg Dél- Amerikában él). Zielinski novelláin kívül még Stanislaw Jerzy Lee aforizmáit sorolhatnánk ide, de kétségkívül mégis Mrozek a legkiválóbb alakja ennek a mai irányzatnak. Mrozek a szatíráktól jutott el a világhírnévig. Az élet egyes konkrét, nevetséges helyzeteinek és jellemeinek kifigurázásától haladt a groteszk torzító tükréig. Az bizonyos, hogy fellépése összefüggött egy korábbi, a dogmákat szentül tisztelő időszak elleni küzdelemmel. Az persze már kérdéses, hogy meddig mehet el a torzítás, még ha valaki azt filozófiailag megalapozottan is csinálja. Külön hely illeti meg a lengyel irodalomban Stanislaw Lem utópikus-fantasztikus regényeit Lem nem pusztán szórakoztató és az ifjúságnak szánt műveket ír, hanem filozófikusabb megalapozással kutatja az emberiség jövőjét A lengyel líra ugyancsak megváltozott az elmúlt húsz év folyamán. A politikai költészet 1956-ig érvényben lévő direkt típusával szemben, amelynek legnagyobb képviselője Broniewski volt, ma kitartó küzdelem folyik egy áttételesebb közéleti költészetért sőt egyesek a politikai költészet válságáról írnak. Mindenesetre a lengyel költészet mai legkiválóbb képviselői, Przybos és Jast- rum mindent megtesznek, hogy a szó, mint a költészet alapegysége, visszanyerje igazi jelentőségét. Egy meglehetősen zárt költői világot építenek, eléggé nehezen érthető nyelven, amellyel néha a kritika is csak üggyel-bajjal birkózik meg. A viszonylag fiatalabbak közül Tadeusz Rózewicz (egyébként valamikor Eötvös-kollégiumi diák) a filozófiai gondolat és a költészet összeolvasztására törekszik. Novellaíróként is ismerős külföldön, így hazánkban is. N apjaink lengyel Irodalmában fokozottan él az az igény, hogy lépést tartson az európai törekvésekkel. Persze ez nem jelenti azt, mintha eldobnák a sajátos lengyel témákat. Sőt, a mostanában gyakori, külföldön játszódó regényeikben (Dy gat: Utazás) az idegen környezet teremti meg annak lehetőségét, hogy tisztán vizsgálhassák a „lengyelség” prob lémáit. S mondhatjuk, nem sikertelenül: az eredmények is európai mércével mérhetők. Marafkó László Tadeusz Rózewicz Kérdések Mit forgatsz a fejedben a homályból elmenekülve Mért nem akarsz a fényben élni A háború felnyitja bennem a milliószor széthullt arcok szemhéját Mit ácsolsz ott mit cipelsz vértől mocskosán Szavakat ácsolok koromat cipelem Milyen régóta tart már fénytelen munkád Az emberi szavak fölött nehezen kimondhatatlanul ragyog egy könnycsepp Képes Géza fordítása Szárnyalás Testem ez a negyvenórás háziállat zajjal zsivajjal töltek esik Es kitárni a tavasz «M Sejtelmes Jeleket sugároz S mikor leszáll az alkony fehér begyü súlyoz madarak verdesnek lustán n»«m Sikoltoznak szárnyukat csapkodják Naplemente szemével festett felhő alatt Ágálok vagy síkra szállók vagy rezdületlen szárnyat vonszolok Sába György fordítása mÁ megszállás emlékművei Kétértelműek emlékműveink olyanok mint a csatorna emlékművünket könnyből faragták emlékművünket patkány vájta ki föld alatt füstből emelték emlékma vünket fölszállt az égbe Fodor András fordítása Szlavomir Mrozek KEMPING A Ü gy éreztem: veszély fenyeget Örökös rettegésben éltem. Féltem az emberektől. Annyira vágyódtam a biztonságérzetre, hogy a menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e kiváltságomnak. Mit is várhattam volna az emberektől, akik utamba akadtak? Mind sorra rám kényszerítették jelenlétüket, de valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy kisebb téren, s láttam, hogy messziről közeledik valaki hozzám, arca üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém —, egy szemvillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény, hátha visszafordul s magamra hagy. Mégis mindig sor kerül a találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes is volt aznap az időjárás. Elutazzam valahová, a pusztaságba? De hiszen az még rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy naphosszat lessem, nem bukkan-e fel ember az úton? Mindenfelől leselkedett rám a veszély, míg végül is elviselhetetlenné vált. Vettem egy sátrat meg mindenféle felszerelést, ami a táborozáshoz elkerülhetetlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra siettem. Tábort ütöttem az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, amely előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester. A levegő itt fülledt volt. A mocsokkal és porfogó pasztával vastagon bnettott padló kellemetlen Bűnügyi szagot árasztott. Az ablak sivár tűzfalra nézett; ezért még- nappal is félhomály uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz villanykörte minden repedést és foltot kirajzolt a barna falakra. Az őrszobát kettéválasztó korlát lécei között láttam az őrmester örökösen poros csizmáját; a bal csizmasarka kopottabb volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam, békességben, oltalom alatt — először életemben. Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt, még a lépcsőn is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha rendőrt hívok, sőt mi haszna, ha a rendőr nyomban meg is érkezik, s elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem, önmagam lehettem. Az őrszobába embereket kísértek be, olyanokat, akiknek puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézi fel bennem, ha másutt találkozom velük. Tolvajokat, részegeket, dagadó izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává váltak számomra. elbeszélés Például éjszaka, ahogy elnéztem, mint várják a pádon ülve, mikor kerül a kihallgatásukra sor, nemegyszer kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az elvadult, a bűnözés és kicsapongás bélyegétől elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis fazekaimra, plasztik-bögréimre néznek, erre a kis kemping-háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus életmód levegője árad! Gyűlölet, mohó hírvágy, az ártalmatlanná tett brutális pusztító erő kínja. Órák hosszat elnéztem őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott tiszta paplanhuzat alatt. Megejtett a becstelenség —, a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott gyenge ember szadizmusa. Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a rendőröknek olykor nem akadt dolguk. Felélénkülve vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát. Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam turista-módszerrel, lyukacsos alumínium-tojásban, közvetlenül e durva szenvedélyektől hányatott életű férfiak lába előtt, kiket a* éjszaka viharos hullámai vetettek ki ide, valahonnan túlról, az őrszoba meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hiszen gonosztevők voltak mind. Egyszer épp egy ilyen éjszakán különösen riasztó külsejű részeget kísértek be. Széles majomváll, mélyenülő szempár az alacsony, benőtthajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy embert. — Ártatlan vagyok — Jelentette ki rögtön a kihallgatás elején. — Igen? — kérdezte az őrmester. — Akkor talán megmondaná nekünk, hogy ki a gyilkos? — ö! — felelte a gonosztevő és rám matatott. — ö az! Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Nyilván a rendőrök is tisztában vannak vele. Épp egy dzsem es konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a szobából. Istenem, hova jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne az ember! — ő volt az, 6 az! — kiáltozta cellájából a gonosztevő. — Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök — jelentettem be az őrmesternek. Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy a kaput nem őrzi senki. Otthagytam gondosan berendezett kis táboromat és kereket oldottam. Elmenekültem a sötétségbe, a nyirkos szélben imbolygó utcai lámpák közé. Kerényl Grácia fordítása
