Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

6- Dunontmi napin 1968. március 24. TÜSKÉS TIBOR | Múzeum a padláson LEVÉL HEVER ELŐTTEM. Pesti festő barátomtól hozta a postás. Aki írta, nemcsak „rajongója” a népművészetnek, hanem maga is művész. Egy festett tulipános láda nem lakberendezési tárgy a számá­ra, hanem „műalkotás”. „Múlt héten beszélgettem egy volt tanítványommal. El­mesélte, hogy szép ládái van­nak M.-ről. Amint mondja, ott vette, és még sokat lehet ott szerezni. 50—100 forintért adták. Fölhívom a figyelme­det, nézz utána ... Amit le­het, menteni kellene, mert gyorsan terjed a híre, és in­nen aztán mennek autóval tarhálni. Vannak főiskolások, akik autósokkal szövetkeznék, nekiesnek egy-egy vidéknek, s kifosztják. Időnként így te­lik meg a bizományi itt Pes­ten .. Egyik vasárnap kimentem a pécsi MÁVAUT-pályaudvarra és jegyet váltottam M.-re. Az autóbusz egy ideig az első osztályú műúton szaladt, majd balra fordult. Beért a hegyek közé, meredek szerpentineken kapaszkodott. Az út egyre romlott, majd egy patak mel­lé simult, s lekísérte egészen a völgyig. Tél volt, disznó­ölésre, borkóstolóra, rokonlá­togatásra utaztak az emberek. A városban már olvadt, itt még mindig tartott a hó. Azt mondják, ez a völgy a Me­csek leghidegebb része. Az északi szél akadálytalanul^ sö­pör rajta végig. Itt két héttel később is aratnak, mint Ba­ranya déli részén. Az autóbusznál ismerősöm vár. A faluból származott el, s most a kedvemért egy nap­pal korábban kijött. így „biz­tos” helyekre mehetünk; s ha az ajtón kopogunk, nem kell az ismerkedést a legelején kezdeni. A házak a völgyön végig- pántlikázó patak két oldalán állnak. Az egyik parton az országúinak adnak még he­lyet A falut kétfelől dombok kísérik végig. A kertekből a dombra kapaszkodó szőlőkbe, présházakba kanyarognak a gyalogutak. Mostanában ezen az úton inkább a rókák láto­gatnak le a hegyekből a ba­romfiudvarokba. A falut autóbuszok, bá­nyászjáratok kötik a világ­hoz. Vasútállomása nincs, a legközelebbi hat kilométerre van ide. A lakosok egy része termelőszövetkezetben dolgo­zik, másik része a környező bányákba jár. A háromszáz házban kb. másfélezer ember él. Szinte minden családban van valaki, aki biztos havi keresetet tesz az asztalra. Nemrég a falu határában középkori vár omladékát ás­ták ki. Turistaházat építettek, a villanyt is bekötötték. De ez legföljebb nyáron élénkíti meg a falu képét néhány sze­mélyautóval, táborozó diákok­kal. Nem mondhatni M.-re, hogy istenhátamögötti község, de mindenképp olyan, ahol a paraszti élet hagyományos formái egy fáziskülönbséggel még tovább élnek, mint az ipari centrumok, a fő közle­kedési útvonalak vonzásában. Ami a falu főutcáján elő­ször megüti a szememet; az út menti feszületeken, a kő Krisztus derekán apró fehér kendőket lebegtet a szél. Kí­sérőm megmagyarázza: — Valamikor búcsújáró hely volt a falu. Szeptember­ben, kisasszony táján ma job­bára már csak a környékbeli cigányok keresik föl a templo­mot. Aztán végigjárják az út menti feszületeket, és kendőt kötnek a szobrok derekára. Szeméremből? Vagy a hideg­től féltik? Nem tudom, hon- nét a kegyes szokás. A kendő mindenesetre ott fityeg a kö­vetkező kisasszony-napig ma is. Egyetlen zsúpos ház sincsen már a faluban, de új építke­zésnek sem látom nyomát. — Ez most nálunk a divat — mutat kísérőm a házak előtti kerítésekre. — Valaki elkezdte, és most mint a jár­vány, végigsöpör az egész fa­lun. A régi léckerítéseket min­denütt szétverik, és betoolá­bas, vasrácsos kerítést csinál­tatnak az emberek. Nem tu­dom, miért. Néhány fusizó kőművesnek hoz csak hasz­not ... A HÁZAKNÁL szívesen fogadnak bennünket. Azonnal megértik, mi járatban va­gyunk. — Láda? Szökröny? Ott fönt keressék — mutatnak a padlásra. Csak akkor cso­dálkoznak, amikor megtudják, hogy nem venni akarunk. Csak nézelődni. S amíg mi a padlásra kapaszkodunk a fog­híjas létrákon, lent a gőzös konyhában találgatják a há­ziak: — Hát akkor kifélék- mifélék lehetnek? Egyszerre mulatságos és megrendítő látvány egy ilyen falusi padlás. Hajladozva minduntalan füstölt kolbászba, oldalasokba, szalonnatáblákba verjük a fejünket. Ha föl-föl- pillantunk, olyan ez a fejünk­re csüngő ég, mint egy csodá­latos mesevilág, ahol még a házak is sonkával vannak megtámogatva ... Lent, a pad­lás sájrozott alja viszont csu­pa rom és lom, dúlt csata­mezőre emlékeztető szomorú­ság ... Egy eltűnt világ itt felejtett tárgyai. A technikai civilizá­ció kiszorította őket a hasz­nálatból; praktikus műanyag holmik, könnyű, olcsó, diva­tos tárgyak foglalták el a he­lyüket. A szobából először a konyhába kerültek, aztán a kamrába, majd amikor ott sem látták hasznukat, fölhozták ide a padlásra. De el nem dobták. Egy parasztházban semmit sem dobnak el. A tö­rött cserépedényből virágtar­tó lesz. A kicsorbult kályha­szem csirkedtatónak még meg­teszi. S ha már annak se lesz jó, fölkerül ide a padlásra. Vagy kiviszik a szőlőbe, a présházba. Vagy jön érte va­laki ... Fiatal, kispénzű egye­temista, autóstoppal, és fillé­rekért megveszi. Aztán elvi­szi a bizományi áruházba. És a faluból kilábalt, hajdani pa­raszti ősöktől elszakadt városi ember, aki most jutott szö­vetkezeti lakáshoz, és a diva­tos bútorok mellé szeretne odaállítani egy paraszti cse­répedényt, az üvegvitrin és a guri-guri asztal közé egy tulipános ládát, meg is veszi jó pénzért ezeket a holmikat. Hogy engesztelje ősei szelle­mét ... Mert városi lakásban idegenek ezek a tárgyak. Ké­nyelmetlenek. Minduntalan sarkukba ütközik az ember. De ma azt mondják, szép ... LÉTRÁRÓL LE, létrára föl... Járjuk a padlásokat. Valóságos múzeum mindegyik. Valóban, a „szökrönyök” a legszebbek. Karcolt, geomet­rikus díszítésűek. Körzővel, vonalzóval húzták az ábrákat. Különös, magasított koporsó alakjuk van. Szép, arányos fonnák. Láthatóan egyetlen műhelyből kerültek ki. De se­hol sem tudnak már erede­tükről. A szú járatokat fúrt a deszkába. Van, ahol egerek rágták meg a lábát. Találtunk festett ládákat is, az egyiket későbbi gazdája fehér olaj- föstékkel pingálta át. A régi szép virágminta ma is átüt a későbbi festékrétegen. A völgyben végigcsörgedező patak partján valamikor sok kendert termeltek a gazdák. A faragott, festett rokkák most a padlás sarkában po­rosodnak. Évek óta nem so­dornak rajtuk stólát az ujjak. Mégse dobták tűzre. Pók kö­tött fátylat a kerékre. Három­négy rokkát is láttunk egy- egy padláson. Szövőszéket is. Tilolófákat Is. Egyszer majd ezeket is keresni fogják az autósok? Szabad tűzre való igazi vas­lábost is találtunk. Fenekén, ki tudja, hány esztendei ko­rom feketéllt; belül az utolsó karika hurka után nem ko­torták ki a zsírt. — így nem kap rozsdát — magyarázza a gazda. Cserépedényből láttuk a legszebb gyűjteményt. Vala­mikor a parasztháznái jófor­mán minden ételt, italt cse­répben tartottak. Á szilvalek­várt, a zsírt, a tejet... De láttunk agyagmécseket, gyer­tyatartót, virágcserepeket. És sok-sok, konyhából padlásra került edényt: csészéket, tála­kat, csuprokat, tányérokat, korsókat, vajköpülőt, még egy mázas kulacsot is. Kevés raj­tuk a díszítés: egy-egy hullá­mosán futó karc, ecsettel hú­zott vonal. Inkább a formá­ban van szépségük, egyszerű­ségük. Iparművészek, modern keramikusok tanulták el eze­ket a mintákat. Ki tudja, mely vidékről fu­varozták ide a fazekasok eze­ket a holmikat, melyik vásár­ban szerezték be a gazdák? Az is lehet, megint csak a ro­kon motívumokból ítélve, hogy helyi mesteremberek készítet­ték őket. De a faluban már senki sem tartja számon a nevüket Csak le kellene porolni a tárgyakat, a törött füleket visz- szaragasztani, üvegvitrin alá tenni — s ennek a falunak akármelyik padlása valamely múzeum egyik szobája le­hetne. — Nem kereste még senki ezeket a tárgyakat? A tanító, a kultúrotthon igazgatója, va­lamelyik múzeum embere? — Csak akik autóval jöttek. Az a néhány pesti fiatalem­ber. De őket is csak a ládák érdekelték... Erről már otthon, az Író­asztal mellett meditálok: ŐRÜLTSÉG VOLNA. azt mondani, hogy mivel ezek a padlásra dobott tárgyak való­jában egészen jó állapotban vannak, tisztítsák le, és tegyék be újból a lakásba, a konyha- szekrénybe. Mint ahogy a nép­művészetnek, a népi kultú­rának bármekkora szeretete nem mondathatja senkivel, hogy szombat esténként az eszpresszóban hatszél gatyá­ban csürdöngölőt járjunk. Az ipari-technikai fejlődés szét­rombolja a hagyományos pa­raszti életformát. Ez szükség­szerű folyamat. A kérdés az csak: hova lesz az az ízlés és teremtő-alkotó erő, amely létrehozta ezeket a tárgyakat, „szökrönyöket”, ládákat, csup­rokat, cserépkorsókat? Szú­rágta ládáknál kényelmesebb a kelengyét illatos-friss bútor polcain őrizni. Szökröny he­lyett szekrényben. De érvé- nyesül-e ízlés és esztétikum akkor, amikor falun a szétdo­bott vályogház helyén a pal­lér új falakat húz, amikor a gazda új bútoroknak keres helyet... ? Jól tudom, nagyvárosi mú­zeumaink féltő gonddal őrzik s tárják a látogató elé a ma­gyar népművészet emlékeit Arról is hallani, hogy egy­két helyen lelkes népművelők, tanítók, tanácselnökök úgy­nevezett falumúzeumot hoz­nak össze. Nem róluk van most szó, hanem azokról a he­lyekről, ahol a huszonnegye­dik órában még hozzáfoghat­nának a népművészet tárgyi emlékeinek összegyűjtéséhez. S persze nem ügybuzgó uta­zók, zsebpénz-szerző céllal, s azért, hogy a városi ember hisztériáját kielégítsék. Hanem helyi emberek, tanítók, nép­művelők. Azért, hogy bemu­tassák és visszaadják ezeket a tárgyakat annak a közös­ségnek, amely valaha terem­tette őket. A csupasz falusi kultúrotthonok fala értük ki­ált. A padlások csöndjében szunyókáló tárgyak hozzáértő kezekre várnak. Talán a ta­nácsházán akad egy üres szo­ba. Vagy egy gazdátlanná vált, eladó portát vásárol meg a falu ... SOKAT BESZÉLÜNK AR­RÓL, hogyan oldjuk meg a széles néprétegek, a falu mű­vészetre nevelését? Kezdjük talán azzal, hogy lehetővé tesszük: fedezze föl az ember saját környezetében, saját vi­lágában a szépet. Fedezzék föl a mértéket és arányt ezekben a tárgyakban elsősorban azok, akik használatukról, megalko­tásukról, újraformálásukról már lemondtak, de akikben kitöltetlenül él a vágy a szép­ség és harmónia után. Új bemutató előtt a Pécsi Balett Április 10-én mutatja be Pokoljárás címmel Eck Im­re koreográfiájában új mű­sorát a Pécsi Balett. A mű az első olyan háromfelvo- násos balett Magyarorszá­gon, amely a mai élet prob­lémáival foglalkozik. Az egész estét betöltő balett Dallos Attila: Glória című novellája alapján készült. A novellát a Jelenkor már­ciusi száma közölte. Érde­kes a balett zenei megoldá­sa (Szöllősy András állítot­ta össze), amelyben a mű valóság- és látomáselemei­nek megfelelően váltakozik Schubert gondolati zongora- muzsikája és a távolkeleti folklórzene. Március 31-én a Petőfi Rádióban Opera­hangverseny Pécsről A néhány héttel ezelőtti szegedi hangverseny után március 31-én Pécsről sugá­rozza vasárnap délelőtt 11 óra 5 perces kezdettel élő adását a Petőfi Rádió. A műsor igényesnek és szín­vonalasnak Ígérkezik. Pau- lusz Elemér vezényel és a műsorban fellép az opera együttes csaknem valameny- nyi tagja. Weber: A bűvös vadász című operájának nyi­tányával kezdődik a mati­né, majd a Hoffmann meséi című Offenbach operából a Kleinzack-legendát Wagner József, Olympia áriáját Ágoston Edit énekli. Doni­zetti: Don Pasquale című operájából Malatesta és Pasquale kettősét Bolla Ti­bor és Marczis Demeter szólaltatja meg. Horváth Eszter Verdi: a végzet ha­talma című operájából Leo­nóra IV. felvonásbeli áriá­jával lép a közönség elé, majd a Rigoletto-quartett zárja a műsor első részét Ágoston Edit, Erese Margit, Juhász Pál és Krémer Jó­zsef tolmácsolásában. A szünetben Meixner Mi­hály beszélget a színház igazgatói irodájában a köz­reműködő művészekkel, majd Bolla Tibort hallhat­juk, aki a Hovanscsina cí­mű Muszorgszkij operából Saklovity áriáját énekli. Puccini operájából, a Ma­nón Lescaut-ból következik ezután az ékszerária Bár­dos Anna előadásában. A Torreádor dalt Bizet: Car- men-jéből Krémer József és a kórus szólaltatja meg, majd három Verdi opera- részlet következik. MlklArvári Zoltán rajza Káldi János: MÁRCIUS A völgyekben, horhosokban fogyó-tűnő, szürkés-fehér hó hevei de a nap-sütötte lankán már virít az új-zöld, üde jel. \ füvek éneke hangzik mindenünnen a föld alól; a fák ágvégein a rügy, mint távoli-távoli kolomp szava, szól. Jön, jön a hóvirág és az ibolya, az első két szép üzenet arról, hogy lódul előre a világ; írja a Nap az örök költeményt a felhők résein át. írja ide elém, a ház elé, ahol órák óta gereblyézem a m félig-fagyos földet, az ültetendő virágok helyét. írja ide elém, a ház elé utánozhatatlan arany sorait szelíden; oly évezredes nyugodtsággal és magabiztosan, hogy remeg tőle a szívem. Gorkij és a Pécsi Napló Néhány kiegészítő adalék a magyarországi Gorkíj-képhez Március 28-án ünnepük vi­lágszerte a nagy proletáríró, Makszim Gorkij születésének századik évfordulóját. Szá­munkra különösen nagy jelen­tőségű ez az évforduló több szempontból is. Makszim Gor­kij művei közel 70 év óta élnek és hatnak olvasóközön­ségünk, a mozilátogatók, a rá­dióhallgatók és a televízióné­zők saraiban. Az „Éjjeli me­nedékhely”, a „Jegor Buli- csov”, „A kispolgárok” és már drámai művei sokszor szere­peltek a magyar színházak műsorán. Jellemző, hogy az 1902-ben írt „Éjjeli menedék- hely”-et nálunk már 1903- ban (!) nagy sikerrel mutat­ták be, s Gorkij a leg­népszerűbb külföldi írók sorá­ba lépett Magyarországon. Nem véletlen, hogy 1919-ben is ezt a művet tűzi műsorára a Magyar Színház, miután 1917-ben film is készült be­lőle. De nemcsak magyarra fordított műveinek sora (Una­lomból, Csudra Makar és egyéb elbeszélések, Éjjeli me­nedékhely, Az anya, A kis­polgárok, A gyónás, Olesza Varenyka, A besúgó, Artama- novok, Foma Gyorgyejev stb.) hirdeti Gorkij felszabadulás előtti diadalútját Magyaror­szágon, hanem az a meleg, ba­ráti kapcsolat és érdeklődés is, amely Gorkijt a magyar néphez, a magyar irodalomhoz s a korabeli magyar irodalmi élet néhány közismert egyé­niségéhez (Kosztolányi Dezső, Gellért Oszkár) fűzte. A Ma­gyar Tanácsköztársaság meg­alakulásakor elküldi üdvözle­tét a magyar népnek, a ma­gyar proletariátusnak. A magyarországi felszaba­dulás' előtti Gorkij-kép jó né­hány tanulmány és Lengyel Béla a „Szovjet irodalom Ma­gyarországon 1919—1944” (Aka démiai Kiadó, Bp. 1964) c. tu­dományos alapossággal megírt összefoglalója alapján elég vi­lágos. De vajon Pécs nem gazdagíthatná valamivel ezt a Gorkij-képet? 1924. június 14-től a Pécsi Lapok helyébe lépő „független politikai napilap”, a Pécsi Napló tartalmaz jó néhány fi­gyelemre méltó adatot, ame­lyek tanulmányozása megerő­síti azokat a nézeteket, me­lyek szerint Gorkij műveinek nagyobbfokú terjsztése politi­kai, kultúrpolitikai és egyéb szempontok miatt ütközött akadályba. A fent említett okokon kí­vül a „független politikai na­pilap” néhány számában tük­röződő vak szovjet-ellenesség az, ami szintén gátolta a la­pot abban, hogy Gorkij neve jóval többször szerepeljen a Pécsi Napló „Irodalom” és „Művészet” rovataiban. Nem véletlen, hogy á napilap nem túlságosan propagálhatta an­nak a Gorkijnak a műveit, aki annak a bolsevizmusnak a hí­ve, amely dr. Pehr Nándor szerint „ellentétben áll az őröli i A

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents