Dunántúli Napló, 1968. március (25. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-17 / 65. szám
VMS. március tZ. 5 ptmantau naoto ZaM Iramaratáne feszfrvál A Mecsek Együttes sikere Harmadik éve rendezték meg a zalai kamaratánc fesztivált, amelyen öntevékeny együttesek lépnek fel. A fesztiválnak komoly hagyománya és híre van, az idén is ott volt a szakma java része, tánctörténészek, esztéták és kritikusok. A zsűri elnöke Vitányi Iván ▼olt — 16 együttes szerepelt a fesztiválon — mondja dr. Borsos József, a Városi Ta- 'fsács népművelési csoportvezetője. — Talán az idei fesztiválon volt a legerősebb mezőny, minden említésre méltó hazai amatőregyüttes fellépett. Kétféle típusú tánc képviseltette magát, a folklór eredetű mellett a modern drámai táncok is megjelentek. ötvenkét különféle koreográfia közül tizenegyet Bartók-zenére írtak. A nehéz mezőnyben a Mecsek Együttes nevéhez méltóan szerepelt. A fesztivál első évében koreográfiái díjat kapott, tavaly nagydíjat, az idén pedig harmadik díjat A Vasas Központi Művészegyüttes és a budapesti Bartók Béla Művészegyüttes mögött végzett nemcsak a zsűri döntése, hanem a közönség szavazatai alapján is. Milyen számokkal indult az együttes? — Három új táncot vittünk a fesztiválra — válaszol Simon Antal, az együttes vezetője és koreográfusa. — A Nemzedékek című «zárnunk alapja három parasztfotó volt, három nemzedéket mutatott be, a Kinn e délibábos rónaságon című szatirikus táncunk egyrészt a magyarkodó Hortobágy- romantikának, másrészt, a szakma elcsépelt pásztortáncainak mutatott fricskát. A harmadik szám, a Hajdan vót szerető, sajnos nem úgy sikerült mint szerettük volna. — A szakmai vitára Jövő héten kerül sor — veszi át a szót Balé István, a városi művelődési ház vezetője. — A zsűri majd részletesen értékeli a produkciókat. Együttesünk említett két műsorszáma eredetiségével, ízes, egészséges hangvételével nyerte el a közönség tetszését. A szakmai közönség ezen felül a koreográfia, a zene és a színpadkép tökéletes egységét is értékelte. Az együttes új „házi zeneszerző jé” Jakab Zoltán kiváló muzsikát komponált számukra. De a táncosok, többek között Fazekas Ibolya, Frazon Zsuzsa, Janko- vich Erzsébet, Kosaras Ferenc, Gerner István, dr. Kovács Zoltán, Szabó József, Bodonyi István és Szentesi Ágnes ugyancsak nagy technikai felkészültséggel, kulturáltan, nyugodtan mondhatjuk: művészi fokon táncoltak. — Sok múlott a táncosokon — mondja Simon Antal — hiszen kamaratáncról volt szó. Az egynemű karnál öt, a vegyesnél hat fő volt a máximum. Az egész műsornak pedig húsz percnél tovább nem lehetett tartania. S a kamaratánc kötöttségei nyilván a koreográfust is nehezebb feladat elé állítják, hiszen nem számolhat a tömeghatásokkal. — A zsűri — folytatja Borsos József — rövid indoklásában is megemlítette, hogy a Mecsek Együttes jó úton jár, művészete ma is a népitánc gyökereiből táplálkozik. A Mecsek Együttes ezzel a műsorával majd ősszel mutatkozik be a pécsi közönségnek. Nemsokára, miután indultak a Ki mit tud?- on, vidéki vendégszereplésekre indulnak Baranyában a Magyar Rapszódia című kamaraműsorral és a Körtánc című műsorukkal. — Az együttes is megsínyli bizonyos mértékig, azt a körülményt, hogy a művelődési házat átalakítják — mondja befejezésül Baló István. Csend és kiáltás Jancsó Miklós új filmje Lehetetlen megszabadulni a film emócionális hatásaitól: lenyűgöző drámaiságától, sajátos nyers líraiságától, a lélek legmélyéibe vájó iszonyú igazmondásától. S valamiféle idegesítő dühtől. Túl az érzelmi rabulejté- sen, a filmet — csakúgy mint Jancsó eddigi filmjeit — kizárólag intellektuális szemszögből lehet Igazán megközelíteni. A Jancsó-filmek, s ez ma már szinte közhely, nem fejeződnek be az utolsó kockákkal. Felkavarnak és gondolkodóba ejtenek, tovább gondolkodtatnak, elemzésre és „rejtvényfejtésre” késztetnek. Persze nemcsak utóbb, hanem már a film közben is, az első pillanattól kezdve. Egy trilógia része Maga Jancsó mondta egy nyilatkozatában saját filmjeiről: „Antonioni mondta magáról, s én se tudok jobbat: mindig valami történetet próbálok elmondani — meglehetősen primitív történeteket egyébként — s hogy jól vagy rosszul, azt nem tudom.” Azok közül az „önelemzések” közül való ez is, amelyeket nem kell komolyan venni. Sok művész hiszi is, hogy pofon- egyszerű dolgokat művel, írók, hogy pusztán leírják, ami eszükbe jut, festők, hogy csak éppen lefestik — nem tehetnek mást, tehetségük öntörvényei vezetik kezüket. Talán Jancsónál is így van: nem tehet mást, megkísérli elmondani „meglehetősen primitív történeteit”, s persze a film nyelvén. Az embernek olykor az a benyomása, hogy ez a nagyképességű, szuverén alkotóegyéniség ilyen belső parancsra cselekszik. Van egy (de mennyi részlettel gazdag!) nagy kérdése, amelyre szívósan, már-már embertelen kíméletlenséggel keresi a választ A Szegénylegények, majd a Csillagosok, katonák után (korábbi filmjei bizonyos előszavaknak illenének be), most itt a Csend és kiáltás, amely szervesen kapcsolódik az előzőekhez, akár egy regénytrilógia kötetet Úgy is mondhatnánk, primitívebb kifejezéssel: ez az új film hasonlít az előbbi kettőhöz. Hasonlít a szituáció — vagyis az eluralkodó kilá- tástalanság, a fenn tomboló emberi gazság és a sarokba- szorított humánum szituációja —, hasonlít a megalkuvás és dacolás természetének fel- térképezése, hasonlít a stílus, a jelképrendszer és a félreismerhetetlen formai jegyek egész szövevénye. S ez a hasonlóság joggal vagy jogtalanul olykor az önismétlés érzését kelti a nézőben. Néha joggal — ezek a pillanatok annak a bizonyos „idegesítő dühnek” a pillanatai, amit említettem. A nézőben tiltakozás ébred, tiltakozás ekkora konok következetesség ellen, egy stílusnak már néha a modorosságig való végigvitele ellen. Az ellen, hogy Jancsó figurái állandóan jár- nak-kelnek, mozognak, benépesítik a képét, egymáshoz való viszonyuk szüntelenül és követhetetlenül változik, olyanféleképpen, mint egy falomb levelei a szélben. Különös vibrálást is ad ez a történéseknek, a tompa, színtelen, párszavas tőmondatokban kibontakozó drámáknak, lehetetlenné teszi, hogy bárki érzéketlen maradjon a többnyire nyersen realisztikus képek mögött ágaskodó filozófiai kérdésfeszegetésekkel szemben. A tiltakozás még e furcsa puritánság ellen is felébredhet — az ellen, hogy az alkotó abszolúte közömbös a történet mellékszálai, megértését szolgáló előzményei vagy vonatkozásai iránt, nem magyaráz, még annyit sem, amennyire tényleg szükség volna. Legalábbis a klasszikus cselekményt ismerő, ahhoz szokott ember számára. Ez utóbbi persze megszűnik probléma lenni, mihelyt a film végigélte a maga életét a vásznon, s folytatja utóéletét a nézd gondolataiban. Nem mindegy-e vajon, hogy a csendőrparancsnok honnan ismeri a bujkáló forradalmárt? Teljesen mindegy. De erre többnyire akkor jönnek rá az emberek, amikor már „megemésztették” a film mon danivalóit A reménytelenségben Ha ugyan meg lehet emészteni. S ezt most nem rossz értelemben mondom. A Csend és kiállás — ugyanúgy mint a legutóbbi két Jancsó-film —, csaknem a kimeríthetetlenségig bonyolult, noha valóban meglehetősen primitív történetet mond el, noha egyetlen nagy kérdést boncol: hogyan viselkedik az ember a tökéletes reménytelenség állapotában. Jancsó szívóssága, kíméletlensége és konoksága elsősorban ugyanis az igazság meglelésének törekvésében, a kérdés rögeszmeszerű újrafeltevésében nyilvánul meg. A Csend és kiáltás 1919-ben, valamivel a Tanácsköztársaság leverése után játszódik. Mindenesetre akkor, amikor a bukás már visszavonhatatlan, az ellen- forradalom már félelem nélkül bosszul, amikor már a harc felvétele teljesen kilátástalan, amikor a túlélés az emberek egyetlen, nem is olyan könnyen megvalósítható célja. A negatív pólus egyéni vonásoktól jobbára mentes képviselői erejük teljében azt is „megengedhetik maguknak”, hogy irgalmasak legyenek, hogy a feleség kegyeinek fejében megkíméljék a rendőri felügyelet alatt álló férjet, hogy ne rögtön és ne kegyetlenül öljenek. A totális hatalom apparátusa ez, amely kifinomult módszerekkel végzi egyetlen feladatát: a gyilkolást. Végzi még „irgalmas” tarkólövéssel, de végzi már hamis bírói ítélettel, állandó lélektiprással, megalázással, tehát a lass í erkölcsi halál módszereivel is. A másik póluson tökéletesen fegyvertelen, testileg-lelkileg kiszolgáltatott, a túlélés reményében fokozatosan elaljasodó alig-emberek lézengenék. Nem egyformán. Jancsót láthatóan az izgatja — s természetes, hogy minden embert —, miként maradhat ember az ember? A jólszervezett, puskás- kakastollas, fegyelmezett, hideg hatalomőrzők ellenében izzóan egyéni, gazdagon rajzolt parasztfigurák népesítik be ezt a világot — a büszke- derekú, kevésszavú nagygaz- da-lány, aki vállalja a csendőr-szerelmet, hisz ezzel vásárolta meg a maga és családja életét, a tétovább, sebezhetőbb őzike-lány, a tompa kábulatba esett élőhalott öregasz- szony, a forradalomban részt- vett férj, akiből drótonránga- tott erkölcsi hullát csinált a kezdeti behódolás és a rejtőzködő volt Lenin-fiú, a komorarcú, bőrbekecses férfi, aki nem fogadja el a feléje nyújtott kezet. Előbb csak a csendőrparancsnok poharát utasítja vissza, aztán, hogy világosan látja, milyen ez a kéz, elfogadja abból a pisztolyt. A pisztolyban egy golyó — ez is a gazság irgalma: — oltsa ki maga az életét. A bőrzekés azonban megfordítja a fegyvert és az egyetlen golyóval parányi, de e helyzetben mindent jelentő elégtételt szerez. Megkövülő alakja úgy áll ott befejezésül, mint egy kiáltás a csend végtelennek tűnő birodalmában. Szuggesztív, nagy film Szuggesztív, nagy film. Olyan atmoszférája, olyan ereje van, amely feledteti a részletekben fellelhető s tévedésnek látszó jeleket, amelyek talán aggodalomra adnának okát. ,Nem hinném, hogy egy, a maga mondanivalóját szenvedélyesen és őszintén feszegető művészt ne ragadhatna el saját stílusának megtalálása fölött érzett öröme, ne ismételhetné meg egyszer már kimondott „szavait”. Ez egészen addig így van, ameddig az élettel telített, belső tűztől fénylő jelképek rutinná nem halványulnak. A film természete igazolja, hogy csaknem el lehet feledni: színészi s más munka is van ebben a műben. Jancsó szemmel láthatólag ragaszkodik színészgárdájának magjához. Kozák András, Madaras József, Latinovits Zoltán emelkedik ki mégis a hiba nélkül dolgozó együttesből, s a két női alak, Törőcsik Mari és Drahota Andrea. Pusztán érdekességként: Jancsó erőteljes és könyörtelen színészkezelő munkája mellett Törőcsik Mari, ez a többé-kevésbé beskatulyázott, tehetséges színésznő színskálájának egészen új árnyalatait mutatja meg. Hallatna Erzsébet Százhúsz évvel ezelőtt, mikor a márciusi eseményektől megriadt magyar vezetőség már hajlandó lett volna kompromisszumot kötni az osztrák kormánnyal, egy huszonöt éves fiatalember büszkén vallotta: „Végső lehelletemig re- publicánus vagyok!” Petőfi, ifjú kora ellenére, sok őszhajú politikusnál világosabban látta, hogy a forradalom továbbvitelének mi az egyetlen útja. Kevesen álltak mellé — az idő azonban őket igazolta. Ilyen körülmények között Petőfi következetes forradalmi magatartása természetesen sok ellenállásba ütközött. A KRITIKA márciusi számában Lukácsy Sándor írása (... és piros zászlókkal) a költőnek ebben az időszakban vívott politikai és irodalmi harcát tárgyalja meggyőző ténybeli alapossággal. Idők folyamán a Petőfi alakja körül keletkezett legendák díszleteikkel kezdték elfedni a költőben azt, ami egyéniségének, költészetének mindenkori lényege.. Még az ötvenes évek irodalompolitikája Is valamiféle „ünnepi forradalmárt” csinált belőle, akit csak a pódiumokon lehetett elképzelni. Ma már érezzük,, hogy le kell számolnunk a legendákkal, Petőfi forradalmiságának igazi értékét csak altkor tudjuk kellően magunkévá tenni, ha úgy értelmezzük, ahogy korunk megköveteli. Fekete Sándor KORTÁRS-ban megjelent tanulmánya (A vívódó Petőfiről) éppen ebben az irányban igyekszik lépéseket tenni. Hasonló szándékkal írhatta Konsztantyin Fegyin is „Gorkij — közöttünk” című visszaemlékezését (NAGYVILÁG), mely egyben a nagy író születésének1 századik évfordulója előtt is tiszteleg. A véletlen úgy hozta, hogy márciusi folyóiratszemlénkben há- Gvörqy rom °]-ran írást ' is ajánlhatunk, melynek Lukács György a közvetett vagy tényleges szerzője. A HID című Jugoszláviában megjelenő irodalmi folyóirat — januári száma most érkezett meg hozzánk — egy magyar írókkal folytatott beszélgetéssorozat keretében húsz oldalas interjút készített a világhírű marxista teoretikussal. (Hornyik Miklós: Antigoné mellett — Iszméné ellen). Az újságíró kérdéseire adott válaszokban számos társadalomfilozófiai probléma mellett Lukács György nyilatkozik az avant-garde törekvések mai értékeléséről, a realizmus és naturalizmus viszonyáról, a szocialista realizmus továbbfejlődésének nehézségeiről és készülő új könyveiről. A KORTÁRS most közli Lenin-tanulmányának negyedik részét, melyben Lenin gondolatainak összefüggéseit taglalja, elemzi az imperialista világháború és a polgári forradalom időszakában. A harmadik írás alkalmi, az ötvenéves Heinrich Böll tiszteletére kiadott tanulmánygyűjtemény számára készült, de gondolatai a jelen és a múlt század eszmei kapcsolatának mélyebb megértését segítik elő (A XIX. század dicsérete, NAGYVILÁG). Nem újdon$ág, hogy a filmről vitatkoznak. Né-, hány évvel ezelőtt arról folyt a polémia, hogy miért rosszak a magyar filmek. Ma már vannak jó, sőt nyugodtan mondhatjuk, kitűnő filmjeink. Tehát e vita érvényét vesztette. Azonban vitatkoznunk kell azon, hogy ezeknek a kitűnő filmeknek miért nincs értő nagyközönségük. De a vitánál is többet jelent, ha megtaláljuk azokat a módszereket, melyekkel hatékonyan segíteni lehet a helyzeten. A TÁRSADALMI SZEMLE eszmecseréjében ezúttal Kovács András, Faragó Vilmos és Gyertyán Ervin ültek kerékasztalhoz. Az Űj írás a maga módján járult hozzá a művészi filmek alaposabb megértésének elősegítéséhez. Márciusi számában a nemrég bemutatott Falak forgatókönyvét olvashatjuk. A forgatókönyv előzetes vagy utólagos elolvasása hozzásegít a gondolat- gazdag film feldolgozásához. Általános jelenség, hogy a vidéki lakosság a nagyvárosokba igyekszik. Az indító ok legtöbbször a jobb munka- és szórakozási lehetőség — végső soron a jobb élet keresése. Sokszor azonban a „bevándorlók” nehezen találják— meg számításukat. Az anyagi nehézségek mellett jelentkezik a nagyvárosi élethez való alkalmazkodás problémája. Az emberi kapcsolatok kiépítése híján a falusi ember magányossá lesz a nagyvárosban. Nálunk ez a folyamat még a kezdetén van. Hanák Katalin írása a Társadalmi Szemlében (Adaptáció a nagyvároshoz) azonban veszélyes tünetekre figyelmeztet, melyeket okos kezdeményezésekkel / megelőzhetünk. Gyakran azt gondoljuk, hogy a civilizáció emberét a betegségek oldaláról egyre kevesebb veszély fenyegeti. Az orvosok azonban ma már egyhangúlag azt vallják, hogy az egyik legfélelmetesebb betegség, a cukorbaj az anyagi jólét előrehaladásával fokozottabban szedi áldozatait Az UNIVERZUM harmadik számában erről az „édes veszedelemről” olvashatunk tanulságos és intő beszámolót Kovács Sándor HANGVERSENY Á második Bach-matiné Március 10-én, vasárnap délelőtt a Liszt-teremben került sor a Filharmónia „hatos” bérletének újabb Bach- hangversenyére. A hangverseny színvonala és az iránta megmutatkozott érdeklődés egyaránt bizonyítja, hogy a hagyományos nagy bérleten kívül, mást is „el lehet adni” a pécsi közönségnek, ha a portékát jól kiválasztják és megfelelően csomagolják. Külön érdeme a Bach-hangver.- senyek szervezésének, hogy nyilvánosságot biztosít tu‘- catnyi pécsi és Pécsről elindult művésznek, akik enélkül nemigen jutnának hozzá a jól megérdemelt és fejlődésüket szolgáló hangversenydobogóhoz. A hatos bérlet szervezése és a Bach-hangversenyek művészi irányítása Antal György érdeme. Jelen hangversenyünkön nemcsak karmesterként tolmácsolta J. S. Bach műveit, hanem pedagógus módon, néhány mondatban elmagyarázta a közönségnek Bach alkotóműhelyének azt a sajátosságát, hogy nemcsak témáit használja fel különböző műveiben, de egész tételeket, sót teljes műveket megír különböző együttesekre, alkalmaz más és más szöveggel. A hangverseny első számaként a III. Brandenburgi verseny hangzott el. A vonószenekar két energikus, gyors tétele között a második tétel mindössze két, átvezető akkordból szokott állani. Az előadás érdekessége, hogy élve a Bach által megengedett — de nem előírt — lehetőséggel, a második tétel Hollay Keresz- tély stílusos, gazdag csembaló-rögtönzésével gazdagodott. Érdekes élményt nyújtott Bach: c-moil versenyműve két zongorára és zenekarra. Az első Bach-matinén ugyanezt a versenyművet hallottuk, hegedű és oboa szólóval, d- mollban. A zongorák teltebb hangzása és a sötétebb c-moll révén ezúttal ugyanazt a művet súlyosabbnak, drámai feszültséggel teljesebbnek éreztük. A zongorák magánszólamát Polgár Marianne és Gerő Pál játszották. Előadásuk a líraibb hangvételű középtételben kiemelkedett a zenekar kavargásából és a pengető hangzást utánzó zenekar fölött énekelve, szép pillanatokkal ajándékozta meg a közönséget. Bach vokális művészetesem hiányzott hangversenyükről. Hiszen a matinék elsődleges célja, hogy a hallatlanul nagy feladatot nyújtó h-m-oll misét tanuló Liszt Ferenc Énekkar részletékben ismertesse meg a művet a közönséggel. Ezúttal a befejező rész hangzott el a Sanctus tételtől kezdve, ráadásul megtoldva a Kyrie két kórustételével. A Sanctus hatalmas akkord- tömbjei, méltóságteljes hullámzása lenyűgöző erővel hatnak a hallgatóra. A virtuóz fugátok, kiváltképpen a kettős kórusra írt Osanna-ban, rendkívüli erőpróbát jelentenek az énekkar számára. Puszta megoldásuk is rangot ad. A Liszt Ferenc Énekkar derekasan megbirkózik a h-moll mise valamennyi buktatójával és joggal reméljük, hogy a teljes mű előadásán erővel és koncentrációval is fogják bírni az alaposan előkészített, gigászi méretű mű megszólaltatását. Két szólórészt hallottunk, a Benedictus-1 és az Agnus Dei-1, Fülöp Attila illetve Erese Margit előadásában. Mindketten szép hangon és átélten énekeltek, valamivel lassúbb tempó mindkét áriának javára válnék. Befejezésül a Dona nobis tételt énekelte a kórus. Ez a zárótétel zenei anyagában megegyezik az első- Bach-matiilén hallott Gratias-szal. Áradó ■ dallamosság, barokk pompája az egeket ostromolja, az Ember mindenkori vágyával: adj nekünk békességet... A Pécsi Szimfonikus Zenekar igyekezett tudása legjavát nyújtani. Barth Ist.ván virtuózán, szép fuvolahangón játszotta a Benedictus tétéi körülölelő fuvolaszólót. An'ía! Györgynek a szervezés és s kórus betanításának fáradságos munkája mellett marad- energiája a hangverseny koncentrált irányítására. Nem a karmester, aki elképzelés ráerőszakolja muzsikusaira engedi az ének-zenekart bizonyos keretek között szabad-, szárnyalni. Nem vész el a.- apró részletek farigcsálásé • ban: a nagy formát, a Műv • látja és láttatja meg. Szesztaj Zsolt t i
