Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-04 / 29. szám

6 Sipkay Barna N egyven éves korában elhúnyt Sipkay Bar­na, József Attila-díjas író. A Magyar Írók Szövetsége saját halottjának tekinti. Mire ezek a sorok eljutnak az olvasóhoz, már el is temették. Nyíregyházán született, ott is kezdte a pályát, 1954 éta újságíró volt a megyei lapnál. Irt novellát, drá­mát és regényt, de minden írását az egyszerűség, az emberiesség jellemezte. 1965-ben SZOT-díjjal, 1987-ben József Attila-díjjal tüntették kS. Ezt az elbeszélését, amelyet az alábbiakban közlünk, szinte egyidőben kaptuk halála hírével. Senki sem gon­dolta volna, hogy ez lesz egyik utolsó írása, s fe­lett« már gyászkeretben jelenik meg a neve. Ketten az éjszakában * '■"'1 gy percet állt a vonat Amikor 1"! . eldübörgött, a professzor ott- -*"* maradt a sínek között egy nagy táskával. Olyan üres volt az állomás, mint egy frissen ásott sír­gödör. — Hordár! Hordán Előcarrpnogott egy vasutas Nyu^xt­tan hallgatta a professzor dühöngé­sét aki elátkozott dögtemetőnek titu­lálta a helységet, s a kérdésre, hogy itt talán járvány pusztított .nem uram”-mal válaszolt — Hát akkor mire várunk? A hordár a professzor türelmetlen­ségét nyilván tréfára vette, mert • táskára bökött: — Ezért hívó«, «ram? * — Talán sakkozunk itt 4gy gon­dolja? — ön szeret sakkozni? A mesziről érkezett most már nyug­talanul sandított körül. Hiszen csu­pán ketten vannak. ÉS éjszaka. — Én ugyebár most érkejetem. A táskám meglehetősen nehéz. A fel­adat egyszerű: megemeli a táskámat és mindketten elindulunk. Tehát? A hordár jóindulattel mosolygott az öregemberre, — Elég nagynak látszik a poggyá­sza, uram. Valóban olyan nehéz is? — Győződjék meg róla — mondta a professzor. A vasutas azonban cigarettát p*> hítgatott és rágyújtott, — Mi van benne? — Hogyhogy mi van benne? — kér­dezte a professzor. — No igen, mi van benne? — Minden! Érti! Mindem — Akkor csakugyan nehéz lehet. A helyzet pedig az, hogy én nemigen szoktam nehéz poggyászokat az uta­soknak továbbcipelni. — Tisztázzunk valamit Maga hor­dár? — Hát uram, ez nézőpont kérdése. Ha értem kiált, akkor igen. hordár vagyok. — És ha felszólítom, hogy hozza a bőröndömet? Akkor már nem bizo­nyos, hogy hordár? — Valahogy Így, uram. A professzor felkacagott, aztán mo­rogva pénztárcájából kisebb bankót választott. — Itt van, fogja és küldjön egy másik hordárt, aki beviszi a poggyá­szomat. — Látja uram, ez az. ami nem le­hetséges. — Mi nem lehetséges? — Egyedül vagyok, uram — mutat­ta fel bütykös, vastag ujját az em­ber. — Ne tréfáljon' velem, hallja? —■ Dehogy tréfálok. — Mit akar tőlem? Pénzt? — Nem vagyok rabló, uram. — Valami szándéka csak van, nem? — Nekem semmi, uram. A professzor leült a bőröndre. A hordár egykedvűen dohány­zott, — Meddig fogunk itt rostokolni? — kérdezte az öregember. — Az öntől függ, uram, — Tőlem? Hogyan? Én nem bírom már a poggyászt, nem érti? — Hogyne érteném. Nem bírja. El­hiszem. — Akkor? — Már egyszer kérdeztem uram, hogy mi van benne. Nem kíváncsi­ságból. De ön megsértődött. — Lehetséges, de nem értem, mi köze a bőröndöm tartalmának az ön tevékenységéhez? — Esetleg javaslattal szolgálhatok, Amennyiben igényli, uram. — Tehetek mást? — Tehát igényli. Ez esetben meg­próbálhatna. uram. kissé könnyíteni * poggyászán. — Mit mond? — Átnézhetné és ki dobálhatná a felesleget. — őrültség! — Kérem, ne bosszankodjék. Mond­tam, ez csak javaslat. Az ember sok dolgot rakosgat a lakásában is. már nem tudja, miért és mit, csak ami­kor költözésre kerül sor, kiderül* hogy csupa felesleges limlom, amivel telve vannak a fiókok. Talán átgon­dolná uram, bizonyos benne, hogy ami a táskájában súlyosodik. mind szükséges? A professzor törülgette a szemüve­gét Szemügyre vette mégegyszer az állomást, aztán a szelíd óriást napló--------­— Minthogy nem «karolt reggelig itt tétlenkedni, kénytelen vagyok vá­laszolni. — Szó sincs róla uram. Mondom, csak önmagának kell felelnie. A professzor meghökkent. „Mi­csoda éjszaka ez!’’ — Na jó — mondta megadás­sal. Tehát: szerintem minden­re szükségem van. — Átgondolta uram? — Teljesen. — Hát ez baj. — Szóval, ez esetben maradok itt a poggyásszal? — Ez a helyzet uram. — Értem. Mindenáron könnyítenem kell rajta. — Így van pontosan. — De hát tudja mi van ebben a poggyászban? Ért maga a filozófiá­hoz? — Keveset. Két gyerek többet eszik mint egy, három többet, mint kettő. — Egyszóval nem ismeri Descartest? Platont? Sokratest? — Ezek is a poggyászban vannak? — Igen. ők is! És még sokan! — És mindezt cipelte, uram? Miért nem hagyta a könyvtárban? — Hogyan hagyhatnám? Hurcoltam magammal, de már nem bírom... — Bizonyos abban, hogy minderre önnek szüksége van? — Már válaszoltam! — Talán akkor nem a táskában kellene cipelnie, uram. Talán inkább a fejében. — Ott vannak! — Hát akkor igazán kidobálhatná a táskából a puszta papírtömeget Képzelje uram. ha én is magammal hurcolnám saját poggyászomat, tele haszontalan lomokkal, amik számom­ra fontosak voltak. Uram. az a tö­meg el se férne az ön jókora táská­jában. — Ugyan mik volnának azok? — Hát hirtelen magam sem tudom. Például a kubik. az ásó. a balta, az akasztófa... lát ja, uram, csak az akasztófa sem férne el önnél, pedig sok ősömet arra kötötték, amikor lázadtak az igazért. Nekem már nincs szükségem poggyászra uram. és ez a helyzet önnel is. Gondolkozzék csak, van idő. — Kezdem érteni — simogatta hom­lokát a tudós. — Ügy érti. dobjam el az egészet? — Na, helyben vagyunk. — Mármint azt. ami teher. — Csakis. A tudós gondolkozott. — De ha mégis szükségem volna... — Uram itt, ebben a hely­ségben megkap mindent. — Mindent? — Amire embernek valóban szük­sége lehet. A professzor még egyszer hosszan gondolkozott. Aztán felállt. — Hát akkor mehetünk, barátom. A hordár nem lepődött meg. Elin­dultak. Hátra se néztek. — No, nem jobb így? (Folytatás az I. oldalról) béke első állomása, elsősorban a mi hatalmunkban van. Jó ezt nyo­matékosan kiemelni, s az illetékes tényezőket erre figyelmeztetni” Nagy taps fogadta Hajdú Gyula e megállapításait A továbbiakban a választójog kérdéséről beszélt, majd kenyeret követelt a népnek, élesen tiltakozva a lisztfejadagok leszállítása ellen. „A többi élelmi­szeráru elégtelensége miatt” ilyen kevés kenyérfejadag mellett „nem tudja a dolgozó nép testi erejét megfelelően fenntartani.” Hasonló szellemben szólalt fel Szabó József is. Éltette a szovjet kormány bé­kepolitikáját, majd élesen támadta a hatóságokat a napokban lezajlott rekvirálás igazságtalanságai miatt „Fel a megyeházára!” — hangzott el a jelszó. A nyolcezres tömeg el­indult. Az Irányi térről • Kossuth utcán és a Király utcán át vonult a hatalmas menet a Széchenyi tér­re. Forradalmi dalaik, harcos jel­szavaik töltötték be az egész vá- .rost. „Éljen a béke!” „Le a há­borús *uszítokkal!” — ezek a kiáltá­sok a nép szíve mélyéből fakadtak. A vármegye urai megrémültek a hatalmas tömegtől. Nem mertek rendőri erőszakhoz folyamodni Kénytelenek voltak a munkások küldötteivel tárgyalni. Míg Hajdú, Szabó és más megbízottak a me­gyeházán tanácskoztak, a nagy so­kaság imponáló fegyelmezettséget tanúsított. A Pécsi Napló másnapi cikke joggal állapította meg: „A munkások ezrei óriási tömeget és megkapó látványt képeztek, amint türelmesen várakoztak a főispánnál és a polgármesternél tisztelgő kül­döttségük eljárásának eredményé­re.” A tárgyalások során a főispán megígérte, hogy a békére és a vá­lasztójogra vonatkozó követeléseket továbbítja a kormányhoz. A közel­látási panaszok kérdésében is en­gedékenyek voltak a hatóság kép­viselői. A főispán kijelentette, hogy a Usztkorlátozás csak átmeneti, két hét múlva vissza fogják állítani a régebbi fejadagokat. Ígéret történt arra vonatkozólag is, hogy „ki fog­ják vizsgálni a rekvirálás során történt visszásságokat.” Ezután a munkások küldöttei a megyeháza erkélyéről bejeléntették, hogy a tár­gyalások kedvező eredménnyel vég­ződtek. A tömeg ezt nagy örömmel .fogadta, utána pedig lassan elvo­nult. Példás fegyelmezettség jelle­mezte a munkásokat ekkor is. (Egyetlen incidens történt csak. A Hamerli-féle gépgyár előtt felbérelt egyének sértő megjegyzéseket tettek a felvonulókra. A provokátoroknak azonban ellátták a baját, s közben néhány ablak is betört.) Január 21-én délután érkezett meg Pécsre annak a híre, hogy a Szociáldemokrata Párt országos ve­zetősége a sztrájk abbahagyására szólította fel a munkásságot. Lesze­relték e nagyszabású mozgalmat, néhány üres ígéret fejében. Pécsett is nagy volt az elkeseredés. A mun­kások január 22-én felvették ugyan a munkát, de a hangulat még na­pokig igen izgatott volt. Nemcsak az egyszerű párttagok szidták az országos vezetőség árulását, hanem a helyi mozgalom olyan kiváló kép­viselői is, mint Hajdú Gyula és Szabó József. Ezt az elkeseredést ki akarták használni a kormányt támogató „keresztényszocfalisták” a maguk javára; január végén meg­próbálták a munkásság egy részét a maguk táborába átcsalogatni. Az öntudatos pécsi proletárok azonban meghiúsították kísérleteiket. Bár az 1918. januári nagy tömeg- sztrájk nem érte el célját, jelentő­sége mégis hatalmas. Megmutatta a munkásság hatalmas erejét és megrázta a fennálló rendet. Ezekben a januári nagy napokban Baranya munkássága harcos múltjához méltó módon állt helyt. A sztrájk napjai­ban kifejeződött az itteni proletárok háborúellenessége, aktivitása és az orosz forradalom iránti rokonszen- ve. Erre a szép haladó hagyományra most, fél évszázad múltán érdemes tisztelettel visszaemlékeznünk. Dr. Merényi László, • történettudományok kandVfcWora 1968. FEBRUÁR «. Ténagy Sándor: Baj van, ha már megbékélsz Baj van, ha már megbékélsz, ülsz a világ végén, pipázgatsz a kispadon, elhúz fölötted az idő, őszi madárraj, baj van, ha már nem tudsz káromkodni se, asztalra ütni, jöjjön aminek jönni kell, ilyen az élet, hiába, mit is tehetnék, * baj van, ha már kezeid közül kiszalad a gubancos világ s mint rossz kölykök, kicsúfolnak szerszámaid, tegnapi érveid, baj van, már le sem tagadhatod, a nyár, mint a legszebb családi ünnep összeterel minket, csak te hiányzol, itt zajong város, falu, nincs vége semminek, baj van, a legnagyobb: már nem lüktet agyad, mint a gépház, kisöpörted a munka szemetjét, koszt, gondot, ingerlő gondolatot, közönyöd puha szigetelőanyagával tömködöd ajtód, ablakod, baj van, a legnagyobb: már nem tudsz elfáradni, zsibbadtan összecsuktam s aludni úgy, hogy e város legyen a vánkosod és paplanod e meleg, tenyérnyi ország. lean Eff el hatvan éves Hatvanadik születésnapját ünnepli a vidám teremtő, aki nemcsak Ádámot és Évát alkotott maradandó módon, megformálta magát a nagypapás-szakállú kis atyaistent is: Jean Eff el, a grafikusművész. Szétkapkodott. kedvelt könyvei révén nálunk így ismerik leginkább, a játékos világmindenség, a derűbe oltott bibliai történetek új- raalkotójaként. S kevesen tudják róla. hogy igazi ne­ve Francois Lejeune. s iga­zi hivatása a politizáló mű­vészet. A francia baloldali, kommunista lapok olvasói pe­dig gyakrabban találkoznak Marianne-nal, Franciaor­szág szimbólumával, mint Ádámmal és Évával az Ef- fel-rajzokon. Az ismert vo­nalakkal megrajzolt politi­kai művek évtizedek óta sok fontosat, szellemeset és találót mondtak már Mari­anne és Marianne népe ér­dekében. S a világ érdeké­ben is. Hogy Effel jól po­litizáló, becsületesen politi­záló művész, egyebek között egy kitüntetés is jelzi, a Béke-Világtanács aranyér­me. amelyet más másfél év­tizede kiérdemelt. Nincs ebben semmi cso­dálatos , ha eszünkbe jut lapozgatás közben, hogy A kis angyal albuma hajdan ugyancsak fontos és becsü­letes politikai tettnek minő­sült. Ez a glóriával kariká- zó. de bombákat levegőben elkapó, harsona-leckéktől ir­tózó, de szegény nénikéknél sugárnyalábbal befűtő em- bergyerek-szabású kis égi szárnyas születése idején és helyén — 1943 náciktól meg­szállt Franciaországában — a derűs értelem és a szelle­mes humánum finom tünte­tésének számított az ember­telen és értelmetlen hábo­rúval szemben. Ezért ma- radt Effel iegnépszerűbb munkája, ezért jelent ma is emberséget, humort, köl- tőiséget. Költőiségről kell beszélni mindig e rajzok láttán, ho­lott kicsit darabosak, gro­teszken esetlennek tűnnek: egyáltalán nem könnyednek látszó, inkább nehézkesen gördülő vonalak, amelyek­ből tenyeres-talpas figurák, suta állatok és nehézkes fák kerekednek ki. De éppen ez a jellegzetes — mellesleg: nagy grafikai kultúrával ét eredeti művészi tehetséggel kialakított — stílus adja meg a művek végső lénye­gét. nélküle a szellemes öt­letek mitsem érnének: éles­ségüket lekerekíti, harsány- ságukat tompítja, szatíráju­kat megértővé, vagy éppen csattanóbbá formálja. Így lesz a művek hangja g6- nyoros. de nem bántó, gro­teszk. de érzéssel teli. mo­solyogta tó. de nem kinevet­tető. Vagyis fgy tud emlékeze­tesen beszélni Effel minden rajzsorozata arról, amiről tulajdonképpen folyvást be­szélni akar: emberségről, békéről, tisztaságról. Ezt a pedagógiai szándékot észre sem vesszük lapozgatás köz­ben: csak szórakozunk. De így van ez jól, mert a jó mű­vészet legtöbbször észrevét­lenöl tanít. t * i i 4

Next

/
Thumbnails
Contents