Dunántúli Napló, 1968. február (25. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-18 / 41. szám

1969. FEBRUAR IS. 6 napló A -meghívó tanúsága szerint a második országos népművelési ankét Debrecenben — mondotta hoz. zászólása elején Molnár Já­nos művelődésügyi miniszter- helyettes —, de az első „csak” ankét volt, egy alapos vita összefoglalása, nem pedig nu­mero 1 az országos ankétok előre megtervezett sorozatá­ból. Örülök, hogy az Alföld komolyan és rendszeresen fog­lalkozik a népművelés ügyé­vel, hogy valóban új és ér­tékes gondolatok előzik meg, teszik szükségessé a summá- zást, az ankétokat. Az 1968. február 15-én Deb­recenben megtartott II. Orszá­gos Népművelési Ankét mun­káját az Alföld című irodalmi folyóirat hasábjain tizenöt hó­napon keresztül folytatott esz­mecsere alapozta meg. Szán­dékosan kerüljük a „vita” ki­fejezést, mert a harminchá­rom hozzászóló nem cáfolta, csupán elmélyítette és kiegé­szítette a vitaindító cikk lé­nyegesebb megállapításait. Egészen természetes, ha örül ennek Bényei József, a Hajdú- Bihari Napló kulturális rova­tának vezetője, a vitaindító cikk szerzője. Bényei József azonban nem örül ennek, és nem örül az ankét előkészítő bizottsága sem. Nem hisznek abban, amit állítanak? A magyarázat sokkal kevésbé spekulatív. A kibocsátott tézisek megfogal­mazása szerint a népművelők egymás közötti, egyetértő esz­mecseréje nem eredményezhet megoldást, ha a másik vita­partner hallgat Márpedig a vitaindítóban s a vitában is érintett szervek — pl a Te­levízió, a képes hetilapok, könyvkiadók stb, — nem szólaltak meg. Maga az eszmecsere az íz­lés, a művészet és a világné­zet társadalmunkban betöltött szerepét, s fogalmak összefüg­géseit, egymásra gyakorolt ha­tását igyekezett kibontani és megvilágítani, végülis átfogva a művészetek és a népműve­lés majd minden területét Aktualitását több tényező is biztosította. Nem sokkal ko- . rabban látott napvilágot az ■. .MSZMP Kulturális Elméleti ’ •- Munkaközösségének az iroda­lom és a művészetek társadal­mi hivatásával foglalkozó ta­nulmánya, a népművelés gya­korlatában nyilvánvalóvá vált a viszonylag elmaradottabb közönségigény és a szocialista kultúra céljai közötti ellent­mondás, nem utolsó sorban pedig a népművelők nagy ag­godalommal látták, hogy egyes tömegkommunikációs eszközök — különösen a Te­levízió — és a népművelés szemléleti összhangjának hiánya megnehezíti az egy­séges művelődéspolitikai elvek valóra váltását A Televízió szerepének ” ilyen mértékben törté­nő — de még így sem túl­zott — hangsúlyozása, továb­bá az a körülmény, hogy a „másik vitapartner” első meg­nyilatkozását jelentette, ért­hetővé teszi a felfokozott ér­deklődést, mellyel az ankét részt vevői dr. Kiss Kálmán, a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettesének felszóla­lását kísérték. A vita gazdagította terepis­meretünket, egyben újabb ön­vizsgálatra kényszerített min­ket" — mondotta. Kár, hogy nem volt eléggé alapos ez az önvizsgálat. A felszólaló álta­lánosságban elismerte ugyan, hogy a Televízióval kapcsola­tos elítélő nézetek egyik oka a Televízió tevékenységében rejlik, de igen diplomatiku­san felépített előadásában az ellenkezőjét igyekezett bizo­nyítani. Arra az el sem hang­zott kérdésre válaszolt —■ ön­magában sem helytállóan —, hogy miért találkozunk a képernyőn szórakoztató mű­sorokkal? „Ahhoz, hogy a Televízió tö­meghatása ne csökkenjen — mondotta —, szükség van ar­ra, hogy a művészi műsorok Igen, a felújított Körhinta, a Húsz óra, az Orvos halála, a Szentjános fejevétele stb. „A pusztán szórakozási szinten megrekedt (mi inkább úgy mondanánk: kispolgári) ízlés eltereli a közönség igen je­lentős részét a szocialista esz- meiségű művektől. Az ízlés­orientáció tehát világnézeti probléma”. Jól jellemzi az egész eszme­csere nyílt és őszinte hang­nemét az a mód, ahogy a vi­taindító cikk a fentieknél is kényesebb — pontosabban ritkán tárgyalt — kérdések­hez közelít. A szerzőt erősen foglalkoztatja a probléma, ho­gyan lehetne a munkásosztály politikai szerepének megfelelő szintre emelni a kulturális ja­vakból való részesedését. Ma már nemcsak az objektív, a Persze a népművelők sem mind angyalok. (Igaz, Angyal­nak nem is okoz gondot a tömegek szemléletének erő­teljes formálása.) Nem egy­szer kishitűek, tétovák, de­fenzívába vonulnak. Ennek okait vizsgálva találkozhatunk képzettségbeli fogyatékossá­gokkal, sőt elmaradott ízlés­sel ebben a körben is. Nem vitatható az egyik hozzászóló javaslata: „A különböző mű­vészeti ágak. formanyelvé­nek . .. elsajátíttatását a nép­művelőknél kell kezdeni.” Ter­mészetesen ez is csak akkor érlelhet gyümölcsöt, ha a kí­vülállók is felismerik, hogy a népművelés nem „ráfizetéses”, gazdasági hasznot nem hajtó terület, s e felismerés követ­Kitekintés népművelési ankét Debrecenben Összefoglalták az Alföldben folyó eszmecserét a művészet és a közönség kapcsolatáról A dél-dunántúli képzőművészek tervei Április 4-én területi kiállítás mellett megfelelő mennyiség­ben sugározzunk szórakoztató műsorokat is.” És hogy el­oszlassa a kételyeket, misze­rint egyszerűen téves fogal­mazásról van szó, több válto­zatban is kifejtette abbeli vé­leményét, hogy a szórakoztató műsorok nem tekinthetők művészi értékűnek. Ez a szem­lélet felmentést ad a giccses, ízlésrombolő, sőt erkölcstelen műsorok közlésének felelőssé­ge alól is, mert hiszen az em­berek akarnak szórakozni, és mit csináljunk, ha egyszer a szórakoztató művek eleve nem művésziek. Ha így nem is, de az ellen­kező oldalról megközelítve meg is fogalmazta dr. Kiss Kálmán: „Valljuk be, a mai igazi művészetben, egűre ke­vesebb az embereket szóra­koztató vonás”. , Szerintünk a „legigazibb művészet” sem ér fabatkát lem, ha unalmas, más kérdés az, hogy ki mit tekint szóra­koztatónak. Erről jut eszünk­be, a hallgatóság nagy derült­séggel fogadta a felszólaló ké­rését: „Juttassák el hozzánk a jövőben is bíráló észrevé­teleiket .. A vitaindító cikk, mely a ** „Szubjektív gondolatok a művészet és közönség kap­csolatáról” alcímet viseli, ob­jektív összefüggést mutat ki ízlés és világnézet között. „Nem nevezheti magát álta­lában korszerű embernek az, aki pl. ízlésében konzervatív, elmaradott,” — állapítja meg Bényei József. És érdekes, aligha vitatható következtetés levonására használja fel a té­telt. A filmek látogatottságát tartalmazó statisztika tanúsá­ga szerint viszonylag kevesen látták az olyan, egyétrelműen szocialista, korszerű világné­zetet képviselő alkotásokat, mint amilyen a Párbeszéd, az szubjektív feltételek is adva vannak ehhez, hiszen az üze­mekben működő szocialista brigádok világnézeti szilárdsá­guknál fogva alkalmasak len­nének a szocialista kultúra befogadására és terjesztésére. Kulturális vállalásaikat azon­ban nem veszik eléggé komo­lyan a brigádmozgalom irá­nyítói, ennek következtében gyakran formálisak, nem biz­tosítják a rendszeres ismeret- szerzést ezek a vállalások. Nyomatékosan hangsúlyozza a pártszervezetek ideológiai, kulturális nevelőmunkájának hasznát és jelentőségét, ugyan­akkor rámutat arra, hogy a párttagok egy része sem tá­jékozott még eléggé művelő­déspolitikai és különösen esz­tétikai kérdésekben. Egészsé­ges türelmetlenséggel fejtege­ti, milyen komoly bázist je­lentene, mennyire meggyorsí­taná a korszerű művészet­szemlélet kialakulását egy- egy közösségben, „ ... ha si­kerülné elérni azt, hogy a párttagság, a párt élcsapat jellegéből adódóan a művé­szetszemléletben * a müvek megítélésben bátrabban a kor­szerű mellé állna.” Szabó László, a Debreceni városi Pártbizottság munka­társa már régen ezt teszi. An- kéti felszólalásában rámutat arra, hogy bár a népművelés az egész társadalom ügye, egyelőre kicsit „belterjesen” művelik, szinte csak maguk a népművelők tekintik fontos­nak. „önmagunkban vitatko­zunk, illetve vitatkoznánk, ha egymástól eltérnének a néze­teink. De felmerül a kérdés, ilyen körülmények között mennyiben tudunk társadalmi erőket mozgósítani az el nem hanyagolható cél, a szocialis­ta tudatformálás érdekében, melyhez az ízlésnevelés is hozzá tartozik”. kéziében megszűnik a terme­lési és népművelési célok for­mális szembeállítása. A czél György, az MSZMP Központi Bizottságá­nak titkára felszólalásában igazodott az ankéton már- már hagyományossá váló jel­szóhoz: keményen, sarkosan fogalmazni, nem kérve elné­zést senkitől. Elmondotta, hogy az igen nagy terjedelmű anyag tanulmányozása közben helyenként apolitikussággal találkozott, más helyütt pedig az tűnt fel neki, hogy ugyan­azt a fogalmat más és más értelemben használják. A szo­ciológiai felmérésekről szólva elmondotta, hogy azok nem mindig alkalmasak a valóság többoldalú, megnyugtató fel­tárására. „Nem megnyugtató ,egyen­súlytde komplexebb látás­módot várunk. Tizenöt évvel ezelőtt adva volt a misztikus Nép. magas homlokkal, ope­ráiban, s igyekeztünk .fel­emelkedni’ az ő elképzelt íz­léséhez, mert összetévesztettük elképzeléseinket a valósággal. Ma viszont sok helyen ennek az ellenkezője tapasztalható. Néhányan értőknek tekintik magukat és úgy vélik, hogy a tömeg kiskorú és ugatja a mű­vészetet. Márpedig a népet nem lehet leváltani.... nem jó tehát, ha bárki is gyógy­pedagógusként akarja kezel­ni. Próbáljunk a tömeggel együtt gondolkodni és valódi választ adni kérdéseire. örülök ennek a vitának — mondotta befejezésül —, de legyen folytatása is. Arra gon­dolok, hogy a népművelőknek, akik értelmesen vitatkoztak itt, meg is kell valósítani he­lyes elképzeléseiket. Rájuk vár o megvalósítás is”. Kéri Tamás Interjúnk főszereplője ez- útfal Simon Béla festőmű­vész, a Magyar Képzőművé­szek Szövetsége Dél-Dunán­túli Területi Szervezetének elnöke. Kérdésünk pedig az: — Mit terveznek a dél-du­nántúli festők erre az évre? — Természetesen minde­nekelőtt kiállításokat. Április 4-re szeretnénk megnyitni a területi kiállítást, amelynek zsűrizése nemrégiben történt meg. Húsz olaj, 12 gouache, 29 grafika, 6 szobor, 8 kerá­mia, 3 zománc és 7 szőnyeg kerül ki a tavaszi tárlat fa­laira. Ügy érezzük, ez a ki­állítás színvonalban felül­múlja az utóbbi évek közös kiállításait. A fárlat rende­zői között a szervezeten kí­vül ott van a megyei és vá­rosi tanács valamint a Mű­csarnok. A kiállítással kap­csolatban a kulturális és ve­zető szervek képviselőivel szeretnénk ankéíot, beszélge­téseket szervezni. — A négy megye képző­művészei nyilván több kisebb csoportos, vagy egyéni kiállí­tást rendeznek az idén. — Hogyne. Kovács Diana szőnyegei Budapesten, Rétfal­vi Sándor szobrai és R. Für­tös Ilona szőnyegei Székes- fehérváron kerülnek a közön­ség elé, nekem a zalaeger­szegi Németh János kerámi- kussal lesz közös kiállításom Nagykanizsán. A kaposvári Rippl-Rónai Múzeum meghí­vott néhány pécsi festőt egy májusban megrendezendő grafikai tárlatra. Szó van a dunántúliak kiállításáról a Nemzeti Galériában, ennek pontos idejét még nem tud­juk. A megbeszélések szerint a pécsi Bartók klubban több­ízben sor kerül majd kisebb grafikai és akvarell kiállítá­sokra. Pedagógusnapon a rajztanárok hagyományos ki­állítása nyílik, augusztusra Tímár István és Torbó Gyu­la komlói festők tárlatát ter­vezzük. — Hogy alakulnak a szer­vezet kapcsolatai más kép­zőművész csoportokkal? — Igyekszünk, hogy ne el­szigetelt legyen a munkánk. Ebbe a körbe tartozik rész­ben az is, hogy a területi kiállítást Zalaegerszegen. Ka­posváron, Nagykanizsán, Szekszárdion és Komlón kívül másutt is szeretnénk bemu­tatni. Az észak-magyarországi képzőművészektől egyébként már meghívást is kaptunk, Miskolcon azonban csak má­jusban tudták volna fogadni a kiállításunkat, akkor vi­szont még nem tudjuk vállal­ni. Ha nagyobb, csoportos ki­állítások cseréje nem is sike­rül az idén, egyes művésze­ket meghívunk mi is más területekről, és viszont. A* eszéki képzőművészekkel ki­alakult, néhányéves baráti kapcsolat most hasonlókép­pen alakul: a csoportos kiál­lítás-csere helyett egy-két képzőművész alkotásait mu­tatjuk be egymás hazájában. Az idén májusban Kelle Sán­dor és Soltra Elemér állíta­nak ki Eszéken. — Milyen nagyobb meg­mozdulásban vesz részt még az idén a területi szervezet? — A tavaly megindult kis­plasztikái biennálé mellett, a közbülső években, megrende­zésre kerül a kerámia bien­nálé, amelyhez nagy remé­nyek fűződnek, hisz egy ilyen rendezvénysorozat sokat len­díthet a modem magyar ke­rámiaművészet ügyén. Sajná­lattal tudom csak megjegyez­ni ezzel szemben azt, hogy csakúgy mint a kisplasztikái biennálé. a kerámia biennálé keretéből is kimaradtak az egyedi rajzok, holott Pécsett és a területen általában a legtöbb képzőművész épp eb­ben a klasszikus és e pilla­natban „gazda nélküli” mű­vészeti ágban tevékenykedik. Szerencsésnek tartanám, ha akár az eredeti elképzelés szerint a kisplasztika, akár a kerámia mellett helyet kapna a rajz, amelynek rendszeres kiállítását jelenleg egyetlen hazai rendezvény sem bizto­sítja. Simon Béla raj» rod van!” Megdöbben­tett, hogy apáin gúnyo­lódik velem, ízléstelen­nek találtam. „Szóvá tettem ezt akár csak egyszer is?” Némán in­gattam a fejem. „Pedig látom . . . Tudod, min­denkinek nagy orra van. De nem szabad szóvá tenni, csak ak­kor, ha elveszi mások elől a kilátást . . — Azóta próbálok kedves lenni. Arcán meleg derű su­hant át. szeme körül apró ráncok keletkez­tek. „Azt hiszed. hogy most kedves vagy?” — szerette volna kérdez­ni a lány. — Nagyon szeretett sakkozni az öreg. Ü tanított meg engem is. A szomszédunk. Dezső bácsi gyakran átjárt hozzánk. Regényt, no­vellát életében nem ol­vasott. de nem volt. olyan hiba a lakásban, amit pillanatok alatt ki ne javított volna. — És jól sakkozott? — H tudod? Megvolt a véleménye a világ dolgairól is. Sokat vitatkoztunk, bár nem volt sok értelme. véletlenül sem ismerte el. hogy igazam van. Ismered azt a típust? De az apámmal csodá­latos módon megértet­ték egymást, egy han­gos szót nem váltottak soha. — Egyforma nézeteik voltak? — Nem, éppen, hogy nem. Órákon keresztül vitatkoztak ók is, de higgadtan, udvariasan, mint két diplomata. Az­tán rendszerint azt mondta apám: „Csiná­lunk egy partit?” Gyakran éjfélig sak­koztak. Ott ültem mel­lettük, és meg tudtam állni, hogy ne szóljak bele. Azt az érzést nem lehet visszaadni. Két- három lépéssel előre gondolkoztak, én leg­alább öt lépést ki tu­dok számítani. Figyel­tem őket. mint dárdá­val harcoló bennszülöt­teket matróz a géppus­ka mögül. Apám egy- egy „jelentős” lépésnél lopva rámnézett, de én semmiféle jelt nem ad­tam neki. — Miféle Jelre gon­dolsz? K. kfs szünet mám szinte alázatosan mondta: — Nem tudom, meg­értesz-e. Engem még soha senki nem szere­tett, mert nem ... Per­sze meglehet, hogy is­merve is\ ellenszenves vagyok. Szeretném a te szemeddel látni ma­gam. — Beszélj — mondta rekedt hangon a lány. Ültében felegyenese­dett, hogy egyetlen szót se veszítsen. — Az első félévben kisebbségi érzésem volt. Tanultam, mint egy megszállott, bérletet ▼ettem az Operába, francia órára jártam, pedig elsőben csak az orosz volt kötelező. A vizsgán két tételt kel­lett húzni, csak rájuk pillantottam és hátra­dőltem a széken. Egy maszek nyakkendőfes­tő fia volt előttem. Meglehetős hangerővel, hadarva felelt, ment is minden, egészen addig, amíg közbe nem kér­dezett az oktató. Nem volt nehéz kérdés, em­lékszem rá ma is. A hülye! Ugyanazon a hadaró hangon elismé­telt« a kérdést, aztán elakadt. A vizsgáztató biztatóan bólogatott, mert látszott. hogy csak a megfelelő kife­jezést keresi. Nem szólt többet... A lánynak eszébe ju­tott az első tornaóra, amikor az öltözőben észrevette, hogy Ediná­nak nincs melle. Ma­gas. intelligens, nagyon flegma lány volt, az apja orvos, körülrajzot- ták a fiúk. K.-ra né­zett, simogatott a te­kintete. . — Én nem kiabáltam felelés közben — foly­tatta K. — Megfontol­tan, szememet az ad­junktusra függesztve beszéltem, mintha én magyaráznék neki. „Köszönöm, kérem a következő tételt!” — mondta, nem is enged­te, hogy befejezzem. A második volt a ne­hezebb. A legrázósabb részeken szándékosan átsiklottam, rögtön megállított, egy kérdés­sel .. . Három szabatos mondatban megadtam a választ, megvolt az első jeles. Félév után egy pillanatig sem volt vitás, ki lesz a DISZ- titkáf. — Természetesen te — mondta a lány. Te- letöltötte a két poha­rat, sajátját kiitta koc­cintás nélkül. — A vezetőségből sen­kire sem számíthattam — folytatta K. —, ter­mészetes volt, hogy az év végi bulit én szer­vezem. Az aktíváim vállalták, hogy szedik a jegyeket, rendezőnek ott volt az ifjú gárda, ruhatárosnak Bandi bá­csi, a hivatalsegéd, őt te már nem ismered. A zenekar, az oktatók meghívása és a konfe- rálás rám maradt. Most K. is kiitta a poharat, közelebb ült a lányhoz, hangja ellá­gyult. — Konferálni nagyon szerettem mindig. Sö­tétkék ruhámban kiáll­tam a közönség fölé, minden szem rámsze- geződött, én voltam megvilágítva. Ilyenkor valahogy mindenki el­fogadott. Az egyetemen készültem a szereplés­re, esténként, mikor már nem volt benn senki. Ültem a tükör előtt és unalomig is­mételtem a bemagolt szöveget, hogy rögtön­zésnek hasson. Végű! már az sem zavart, ha széken állva, bekötött szemmel mondtam. Nem is olyan könnyű így, majd próbáld meg egyszer. — Megpróbálom — mondta a lány. — Egyik nap aúyám a konyhában várt, máskor mindig lefe­küdtek már, mire ha­zaértem. Azzal foga­dott. hogy apám kór­házban van. Hirtelen lett rosszul, orvost hív­tak, be kellett szállíta­ni. Komolyan megijed­tem. Mert én szerettem az apámat. Érted? K. hangja ingerült volt. A lány várt, rossz érzései még nem higgadtak gondolattá. K. rögtön megérzett valamit, de beszélt to­vább. — Szereplésem napjá­nak délutánján is be­mentünk apámhoz. Ott volt Dezső bácsi is. Az ágya mellett oxigénpa­lack állt. én tartottam a szája elé a kosarat, amíg azt nem mondta, hogy elég. Anyám min­denáron csirkebecsinál- tat akart etetni vele, hiába mondta, hogy nem éhes. Nem Is ment le egy falat sem a tor­kán. Mégsem látszott nagybetegnek, csendes nyugalommal figyelt minket. Dezső bácsi el volt ragadtatva, mert viccesen megkérdezte tőle: „Csinálunk egy partit?” Kezet fogtak búcsúzóul, megdicsérte apámat, hogy milyen erős a szorítása. Kikí­sértem, megköszöntem a látogatását. Nagyon felfortyant erre. ö nem apámhoz jött a kórház­ba, hanem a barátjá­hoz ... Sose nevezte barátjának, csak ak­kor. A lány biztosan tud­ta, hogy K. apja meg fog halni, de nem tö­rődött vele. — Egy óm volt vissza a buli kezdetéig. Apám, aki mindig örült a si­kereimnek, most na­gyon furcsán viselke­dett „Persze, menjél Csak!” — mondta és legyintett. Hidd el. leg­szívesebben lemondtam volna az egészet, de tánáfok Is meg voltak híva, nem tehettem. Apám idegen tekintet­tel, szint« «tálkozva nézett rám, megder­medtem. „Azt hiszed, hogy nem szeretlek?” — dadogtam magamon kívül. „Azt.” A lány szemei tágra nyíltak. — Későn értem haza a bál után. anyám me­gint a konyhában várt. El kellett mesélnem, hogy sikerült a „buli”, ő is annak mondta, nagyon jól állt neki mindenfajta argó. Este nyolckor jött el apám­tól, az orvos megen­gedte. hogy bennma­radjon. Megígértem ne­ki, hogy másnap az egyetemről rögtön fel­hívom a kórházat. „Maga kije a beteg­nek?” — kérdezte az ápolónő. „Ne tessék meglepődni, de a Ká­roly bácsi tegnap este meghalt.” K. a lány szemét ke­reste, arca a megszo­kott fintor hiányában furcsán félszegnek lát­szott. Mint aki levette a szemüvegét. — Idd meg még ezt a kicsit, Karcsi — mondta a lány. és ki­nyújtotta a kezét, hogy a vállára tegye. í

Next

/
Thumbnails
Contents