Dunántúli Napló, 1967. december (24. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
Heinz Kahlau két verse® Oiizom/ ősjtáuj Járd utaid, szállj le minden mélybe, repülj át minden égen — ámde hátra ne nézz — úgysem követlek. Megkeresem magám égen és poklokon utam. Oly nagy a kozmosz nem lehet, hogy egymást újra ne lássuk. Mert míg magaddal viszed mosolyod — addig megtalállak én. Jlántjúk Még nyíló anyja méhében hordta a belenyugvást; ba szerették. ö már ma tudni szeretné: miért? Azt még az anyja bíz nem firtatta, ha valaki mondta: szeretlek téged. 0 már ma tudni akarja: miért? • Heinz Kahlau, Heine-dfjas német költő a közelmúltban Pécsett, a Tanárképző Főiskolán járt s tartott irodalmi estet. Versel közül közlünk most kettőt, Wér Vilmos fordításában. J. Koch Valéria: Szfírjzé, deeetnber 3. Ilyenkor már halott voltál, Mester. Öntudatlan kínba dermedt testtel egy darab hazát őleltél a sínen, s mert kemény ölelés az Ilyen, füstős kattogásu requiem tülkölve zuhoghatott rád, már nem ellenkezett a szád. S mint a benned fulladt zárszó, megremegett Szárszó. De téged magához vonzott a fém, szivárgott feketén halálos delején szép forradalmár nedved, széjjelszeldelt kedved pihegett a vér ragacsába, s te, a lüktető árva, a mozdulatlan magyar sárba űzött, pörös szájára kinek béklyót tűzött a halál, akkor itthagytál minket magunkra. Mester, mint aki élni restel, mint kinek nincs reménye, Ilma — Ha élnél, most lángolva járna u.i tüzeit szítani hozzád sok kis kamasz Magyarország. Ha élnél, most idomltnád szómat, eltűnődő, melegszavu szózat zsongna irányt a szádon. Ha élnél, most csak dadogásom, de nem a halálod fájna, s a körvény, a tudatomba vájva: Té vagy a Mester, az, aki nincsen. Éget a hiány. De el kell hinnem. vetünk as időt — bosszankodott • mester, aM Hmr- madmmgável felvénaIte a tetőt — János bécsi! Kovács János mindent hallott, mégsem mozdult Mi nem tetszik az ácsoknak? Ha a szarufa fogyott el, mielőtt elég lett volna, nagy baj szakadt a nyakába, hirtelen Honnan kerítsen. — Hol van, öreg? Hallotta, hogy összenevetnek a mesterek az élcelődésen. _ „No, most kell előbújni“ — gondolta Kovács — nevetnek. — Mondja csak, János bácsi, van magának annyi pénze, hogy ha nem dolgozunk, akkor is fizet? — Aki nem dolgozik, ne is egyék — nevetett az öreg. — De jó kedve van — mérgesedett meg a mester. •— Hiányzik három szarufa. Ehhez mit szól? Az öreg kalapja karimája alá nyúlt, vakar gáttá a halántékát. A mesterek nem éreztek szánalmat az öreg iránt, látták pedig, mennyire kínlódik. Ügy kell neki, minek bolondult meg vénségére. Ott van a zsúpfedelű vityilló a parton, ha el tudott benne lenni hatvan esztendőt, azt a kis időt, ami még hátra von neki, igazán kibírhatta volna. A flanc, kérem, a flanc, még ebbe is beleesett a nagyzási hóbort. Azt hitte tán, csak ráfújunk és kész? — No, mi ütött magába? Most mér nem nevet, mi? Kovács levette a kalapját, vakarta a fejebúbját. Gyér haja fehér volt, mintha lisztes zsákot poroltak volna ki a fején. — Megyek, szerzek valahol — mondta —, addig csináljanak, amit tudnak. — Nézze csak, öreg — nyújtotta ki a mester a karját — most tíz óra. Ha délután kettőig nincs szajofeb halandót Tudja, hányom várnak ránk? Ha héttőig nem hossza — ás c mester a karóráját pöccintette mutatóujjával. Kovács izzadságverte kamtokát beletörölte az ingujjába, visszatette a kalapját és indult. *Van nekem sok jó emberem a faluban“ biztatta magát. Megy majd minden, mint a karikacsapás. Kisegítik, mért ne segítenék ki? Aki csak jövőre szándékozik építkezni, igazán adhat három szarufát, egy esztendő alatt a dupláját is visszaadhatja. Megy az öreg, benyitide, bekopog oda. Együttérző szavakat bőségesen hall. Hová lett az 6 sok jó embere? Az egyik — szegröl- végr&l rokon is —, odvas, gombavirágos szarufákat mutogat, az öreg már bele is menne az üzletbe, gondolván, potom áron hozzájut a szarufához, de amikor az árát hallja... „Akaszd rá magad” —gondolja dühösen és köszönés nélkül továbbáll. Azért ne Haragudjon — kiabál utána a messziről rokon — üzlet az üzlet Szuszogva talpal fel a parton, az öreg Házhoz. Amikor betép a kapun. Hátát nekiveti a kapu oszlopának ét nézi a Házát Felesége éppen kilép a konyhaajtón, hallja, hogy Oz embere beszél, magában beszél, mint akinek elmentek hazulról. — Mit motyogsz? — kérdezi az asszony. — Hiányzik három szarufa. Nem kaptam sehol. Hozd a kisbaltát, oszt gyere te is segíteni. A mesterek azt mondták, itthagy- nak, ha két órára nem viszem. Az öreg hozza a fészerből a hosszú létrát. Valamikor kazlazáshoz használta, állítja a tetőhöz. Amikor megbontja az első fát néz utána, amint bukfencezik lefelé, s puffan az udvar kemény földjén, por párolog belőle. Mintha a múltját szaggatná, tépné. A szalmakötelek nehéz reccsenéssel szakadnak. Minden hang, amit a tető ad, emberi hangnak tűnik. — Mennyit iugdostam én ezt a tetőt — szól le az asszonynak, aki fintorog a portól. Érzi, az ura most nagyon odavan, nem is hitte volna, hogy ilyen lélek szorult beléje. — Vén bolond — gondolja az asz- szony —, nemhogy örülne, hogy megszabadul innen. Nyáron, szárazban még haggydn, de ha esik, kin itt az élet, nyakig ér a sár, az aljból kell hordani a vizet, háton kell felcipelni a búzát, mindent... Még ilyen bolondot, örülne pedig, hogy háza lesz ex új soron. — Te voltál úgy oda azért a házért — mondja az öreg. Már négy szarufa csontváza fehérük a tetőn. A balta odacsap, ahol csúcsba szaladnak a szarufák. —« Jól megcsinálta ezt az én apám. Csakhamar leperdül as első, utána a második, hegyire esik, tántoroa kicsit, mint a részeg, aztán puffanva eldől. Kovács János a negyediket is leválásija, megkapaszkodik a létrában és lök rajta. A szarufa ledül, mintha cigánykereket akarna vetni és nehéz zuhanással hull a többihez. Előgurítja a talicskát, ráerősíti a szarufákat és kicsikorog az udvarból. Régen használták a talicskát, sir alatta a kerék, olyan fájdalmasan, mintha nehezére esne a mozgás. — Már éppen menni akartunk — fogadja a mester az új háznál. — Négy óra, ha nem tudná... A ház elkészült. Peckesen emeli tetejét az új soron. Az a régi magárahagyot- tan gubbaszt e dombon. Veri az eső, a szelek lekapkodják róla a maltert Mondták már Kovács Jánosnak, bontsa le, és ami jó van benne, tegye pénzzé. Nem teszi. Hadd álljon, amíg engedi az idői, Néha felkapaszkodik hozzá a dombra, lekaszálja a dudvát, az udvaron, néhol dugdos rajta. Ilyenkor beül az egyetlen szobába, egy ócska ládára, mely nem kellett az új házba, elszív egy pipányi dohányt, és senkinek sem mondja el, mire gondol... Öregember a hegyen A szőlőkben húzódó taligaútról a lombok közül ki kandi káló sárgabarack térített le Valami kamaszkor! csintalanség bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamvasan kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik tőke nyakánál ülő öreg parasztot „Na zsivány — gondoltam ijedten — most lépre szaladtál. ” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát és barátságosan mosolygott: — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fillémyi kártétel miatt hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfával elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigarettával akartam engesztelni, de nem fogadta eL — Nem azért — magyarázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jó Terkám se bírta, pedig 6 aztán messze állt az angyaloktól... — Házsártos asszony volt? — Nem a, csak a plpafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte: — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? L emondóan intett. Mereven bámulva a völgyre, i távolabb a hamvasán kéklő dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. De hát mit tegyen a fa? Üjra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet.. Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna... — ... szén már megkínáltam volna az urat — értette célzásnak a bor említését. — Tavaly nemigen termett, s az is olyan volt, mint a csinger, hát azt adtam oda a gyerekeknek, ami a harmadéviről maradt. — Odaadta? — Mit csináljak? — nézett rám egy kicsit szemrehányóan — üres kézzel nem engedhetem vissza őket. — Aztán magának hoznak-e valamit? — Bőven — integet a kezével — meg küldenek i*. Aztán vinnének magukhoz a városba. Az idősebb fiam Pestre, az egyik lányom Komlóra, a másik Győrbe. Még a legkisebb is hívott már Kanadába. — Miért nem megy? Ügy nézett rám, mintha a barackfáját szőlőstől, pincéétől együtt hónom alá kaptam volna és szaladnék. S okáig nem is szólt. Kiverte a hamut a pipájából, » mintha más dolga sem lenne, csak azzal bíbelődni, újra rátömött Figyeltem az arcát. A kiálló csontokon sárgásbarna bőr gyűrődött Szögletes álián egyhetes deres szakáll. A nyakás Is mélyen barázdált a bőr, csak a homlokán feszes, noha ott is elvégezte már mélyszántását az idő. Szerettem volna sok mindent tudni, s mintha csak megérezte volna, így szólt: — Mert úgy van az ember néha, mint a kutya. Oldalt sompolyog a világtól... Ha nézem ezt az új világot, s azokban a piros cserepes szép új házakban — mutatott le a völgyben húzódó falura — a most induló fiatal életeket, hát azt mondom, jól van. Már ennek így is kell lennie. A mi időnk lejárt. Szerelj le, vén huszár. — Sírva fakaszt! — No, az baj — fordult felém mosolygós arccal, — mert a férfiember, ha lehet a saját temetésén se bőgje el magát. Ezen már csakugyan nevetnem kellett. Aztán szedelőz- ködtem, mert közben eljárt az idő. A nap már a cslpkereki erdőkön is túllépett. — Ha nem sérteném meg. hazavámak. — Akit hazavárnak, nem szabad tartóztatni — feltá- pászkodott az öreg. Mondta, hogy szedjek a gyümölcsből. — Tán még gyerekei is vannak? Mondom, hogy négy is, s mind szép. Mélyen ülő kék szeme elhomályosodott. Felágaskodott ő Is az alacsonyabbra hajló ágakhoz, s szedte a barackot a gyerekeimnek. Búcsúzkodásnál mintha támaszkodni valé bot után kapna, megfogta a karomat: — Ha nem sérteném meg, még egyszer tudakolnám a nevét. M egmondtam. Sután, esetlenül kapott napszívta kalapja utáa Szikár alakja mintha jobban meggörnyedt volna, s így szólt: — Akkor írja meg. Olyan ez a hely. mint maguknak városon a strand, a színház, vagy a kávézó — körbemutatott a valóban festői tájon. — Olyan ez. nekünk, véneknek. S nyújtotta a kezét. Dávid József * Gulyás Mihály: Ki! J! í| sím
