Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-12 / 268. szám

Mikó Ervin:

AHOL A DUNA A TENGERREL ÖLELKEZIK

Ü

gy látszik, öregszem, megelégeltem a hosszú magányos barangolásokat, ráuntam egyedül ízlelni az ország tájaival és embereivel való ismerkedés kimeríthetetlen örömeit, és ellenállhatatlan vágy fogott el, hogy egyszer már azon melegében is megosszam valakivel a felfedezés szépségeit. Ezen a nyáron is hónom alá csaptam a könnyű útizsákomat, legényesen kihúztam magam, miközben az állomás felé siettem, ám ezúttal ott lépegetett mellettem szőkén és kipirult arccal eljövendő kalandozásaim tanúja és társa, hat éves Mátyás fiam, s oldalát egy vízzel telt kulacs verdeste.

Mire a vonatból kiszálltunk, a kulacsból az utolsó cseppig elfogyott a víz, s mi ott találtuk magunkat a poros dob- rudzsai síkság kellős közepén, melynek fülledt nyári csendjét csupán egy-egy vízhordó csacsifogat kerekeinek száraz nyikorgása veri fel időnként. Szerencsére nem kellett túl sokáig várakoznunk, délfelé porfelhő viharzott át a pusztán, s a forró napfényben bágyadtan bóbiskoló csöppnyi állomásra gőzölögve, füstölögve berobogott egy áthevült tehergép- kbcsi. Hátulról éppolyan volt, mint hordás idején az ökrösfogatok. Szélesen, tetejesen megrakva, kötéllel átalkötve, terűje jobbra-balra billegett, s hason fekve, fejét áliára támasztva hunyorgott le róla egy ingujjra vetkezett, verejté- kes homlokú, borostás állú ember. Már-már valamiféle gabonának hittem a szalmasárga kéverakományt, amikor Matyi, aki végig az úton minden folyót a Dunának s minden kukoricatáblát nádnak nézett, lelkesen felkiáltott: — Nézd, apu, nád!

S most csakugyan ráhibázott. Lám, jó helyen hagytam kifutni lábaink alól a vasúti sínpár keskeny pántlikáját. Bár sem magas bércek, sem sötét erdők nem tarkítják a láthatárt, mégis valahol a poros dűlőút túlsó végében, ahol az újra zöldellő nádasok zúgó birodalma kezdődik, felüdül a tájék, és dús vizekben fürdik. A télen learatott lápok, in- goványok termése most rozsdabarna kévékbe kötözve, a dob- rudzsai pusztán vándorol keresztül. Hónapokon át tart a vadontermő növény behordása, szekéren és uszályon, autón és vonaton, a feldolgozó üzemek s a nagy építkezések felé.

A rakományától megszabadult tehergépkocsin alig fél óra alatt, eljutottunk a Razelm-tó partján hűsülő Jurilofca községig, amely hirtelen felbukkanó mesebeli oázisnak tűnt, rendezett, széles utcáival, élénk színűre festett nádfedeles faházaival, virágos udvaraival a keménytartású, szép szál asszonyaival, akik ringó derékkal hordják vállukon a kútról a rúd végére akasztott vizesvedreket. Soha nem jártam még a lipován halászoknak ebben a híres központjában, s most egyszer csak ott találtam magam a község dinnyeillatú piacterén. Tanácstalanul forgolódtam a nagy darab, marcona külsejű, szélesvállú, szakállas halászok között, Matyi kerekre tágult szemekkel bámulta meg őket, s ijedt hangon azt kérdezte tőlem: „Mondd apu, ezek igazi óriások?"

Akkor jött meg csak újra a hangja, mikor nemsokára az egyik halász vendéglátó házának egyszerű, de igen takaros, lefüggönyözött ablakú, hófehér ágyneműs szobájában telepedtünk meg. Az asztalon néhány könyvet találtam, lég- álul egy régi foszladozó imakönyvet, amelyet 1820-ban Moszkvában nyomtattak, mindjárt fölötte két szovjet regény állott, „Az Ifjú Gárda” és „Az acélt megedzik”.

A fiam éles hangja rezzentett fel gondolataimból. Matyi hangos csatakiáltások közepette, a virágkertes udvar végén levő nyitott pajtában jókora köszörűkövet hajtott, mialatt a házigazda pöttömnyi gyermekei, akik még alig látszottak ki a földből, buzgón totyogva hordták ki a konyhából a tenyérnyi szélességű, félméteres halászkéseket, s mint valami pallost, magasan a fejük felett két marokra fogva, járultak sorba a köszörűkő elé.

Délután már otthonosan jártunk-keltünk kettesben Jurilofca utcáin. Meglátogattuk a lipován nyelvű iskolát, a rádió-központot, amelynek hangszórói ma már ott muzsikálnak egész nap minden halász házában, bekukkantottunk a helybeli „nagyáruházba”, ahol kerékpártól tangóharmonikáig mindent lehet kapni. Beültünk a szövetkezeti teázóba, ahol a nagy rézszamovárból reggeltől estig száll az illatos gőz. s mi tenyerünkön tartott csészealjból szürcsölgettük a forró teát.

A szomszéd asztalnál Ismerőst fedeztem fel. Kurta pipájával szájában ott ült Paul Vidrascu mérnök, a Duna-Delta első f el térképező j ének, a század elején működő neves Ion Vidrascunak a fia. Elmondta, hogy nagy tanulmányon dolgozik, melyet életművének tekint. Ez a munka hozta el a nyáron is a tengermelléki nagy dobrudzsai tavak világába. Ha jól értettem, a sósvizű tavak átalakításáról van szó. A halak többsége az édes vizet a sós víznél jobban kedveli. Ez volt az alapja a nyolcvanezer hektáros Razelm-tó halgazdasága fellendítésének. Sós vizét megédesítették, a Dunából egy hatvan kilométer hosszúságú csatorna segítségével folyóvizét vezettek belé. De a dobrudzsai sós tavak egész sorának halállományát lehetne megsokszorozni hasonló beavatkozással. Hogyan lehet a Razelmmel szomszédos többi sós tavat bekapcsolni a vizek átalakításának ebbe a nemzetgazdasági szempontból oly fontos láncolatába — ez Vidrascu mérnök készülő tanulmányának témája.

A harmadik teánál tartottunk, Matyi rég magunkra hagyott, s valahol hátul, a pult mögött sípoló szamovároknál a víz másfajta átalakulásának titkaival ismerkedett. Asztaltársam napégette, sötét arcából élénken villogó szempár pásztázta a világot, amely most a beszélgetés nyomán, itt, ebben az isten háta mögötti eldugott halászközségben egyszerre kitágult. Vidrascu kiverte a hamut a pipájából, végigtapogatta zsebeit, előbb azt hittem, dohány után kutat, de kiderült, az irattárcáját kereste. Levelet vett elő, amelyben a Szovjetunió Tudományos Akadémiája a román szaklapokban már jelzett tanulmánya iránt érdeklődik, s arra kéri, ha elkészül vele, juttasson el nekik is egy példányt.

E

gyütt sétáltunk le a központtól alig párszáz méternyire kezdődő csatorna mentén a kikötőig. Területét a nagy halraktár uralja, melyet Jurilofca négyszáz halásza naponta friss hallal táplál. A tóról már kezdtek befutni a gömbölyű aljú, kátrányos, fekete bárkák, a parton pe- cázó gyermekek ügyesen átléptek a mellettük elsikló csónakokba és fürgén hajladozva, mint a fiatal fűzfavesszők, segítettek apjuknak kirakni a halat. Ezekből a tó partján

pecázó gyermekekből lesznek a J5vő kiváló halászai. Egy öreg halász mesélte Grigore Anti páró', a nagy román természettudósról, hogy valahányszor megjelent Jurilofcán, mindig összeveszett a kikötőben lévő fináncokkal, akik elűzték a víz partján halászgató gyermekeket. „Hagyjátok békében őket, így kezdték apáik, nagyapáik is." Antipa emlékét nemcsak az egyik róla elnevezett bukaresti múzeum, de a juri- lofcai halászok is kegyelettel őrzik.

Néhány motoroshajó pihen a kikötőben, a part mentén színes nylonhálók száradnak kifeszítve, amott, ahol a csatorna kávébarna vize hirtelen kitisztul, a tóvilág kezdődik. Mintha legyalulták volna, a Razelm mozdulatlan, simán» fekszik a hullámzó nádasok zöld fodrai között. Karcsú szan- dolinok siklanak át szélsebesen a tó fényes tükrén, tíz-tizen- két éves, barnára sült, fürdődresszes fiúk. a helybeli vizi- sportegyesület tagjai eveznek egymással versengve. Valahol itt kezdte az evezőlapátot forgatni Simion Ismalciuc is, evezős világbajnokunk. Matyi a sok élménytől felvillanyozva ficánkol mellettem. A távolból fehéren elővillanó pelikánokat előbb vitoriáshajónak, a fejünk felett keringő sirályokat galamboknak nézi. Végül is elvegyül a parton halászó gyermekek között, akik tréfából jókora husángokat nyomnak a kezébe, s biztatják, hogyha halat lát a vízből felbukkanni, kólintsa vele főbe. Egy darabig csakugyan hűségesen csapkod jobbra-balra botjával, míg egyszer csak. legnagyobb rémületére s a gyermekek mulatságára el nem ejt egy lomha rákot: szegényt eleresztett lábakkal, lassan sodorja felé a víz.

Másnap új életforma kezdődött számunkra. Búcsút vettünk Jurilofcától, s ezzel együtt néhány napra a szárazföldtől is. Kora reggel felszálltunk az első kifutó motoroshajóra, egy tengerészkutterre, amely szénnel megrakodva tengerparti állomáshelyére igyekezett. A Razelm hamarosan teljes arányaiban kitárult előttünk, sorra lerázta az őt egv darabon két oldalról nyomon követő partokat, s méltóságteljesen birtokába vette az egész látóhatárt.

A hatvan kilométeres Dranov-csatornán át hatol a Duna édes vize a Razelm vérkeringésébe; iránytű s térkép nélkül is rá lehet találni az újból összefutó partok közül kivezető egyetlen útra. Egyenest a messzi fehérlő épület- csoportnak kell tartani, mely már a csatorna bejáratánál helyezkedik el. A halásztanya mindössze hat épületből áll, a csatorna mindkét oldalára három-három jut belőlük, egyik partról a másikra csónakon lehet átjárni. Közel száz halász él idekinn a halászati idény alatt, legtöbbjük a mintegy ötven-hatvan kilométernyire fekvő Dunavat község falvaiba való. Hét végén rendszerint hazacsónakáznak egy napra, ilyenkor végeláthatatlan sorokban vontatja a csatornákon végig őket a motoroshajó. Máskülönben, a múlttól eltérően, amikor a halász kizárólag két karjára és evezőjére volt utalva, ma a Razelm nyílt vizére szintén motorosok viszik ki és hozzák onnan vissza a halászni induló vagy hazatérő csónakokat.

A végtelen vizeken kívül ingoványok, lápok, rétek

veszik körül a halásztanyát, s ezeknek kövér legelője igen alkalmas az állattenyésztésre. A háború előtt a Delta vidékének elég jelentős állatállománya volt, melv a háborús években szinte teljesen kipusztult. A vidék állat- tenyésztési lehetőségeinek kihasználására az elmúlt években az állam sok fontos intézkedést hozott. Ezek eredménye a Dranov halásztanya mellett létesített mintegy ezer főnyi szarvasmarha-állomány is, melynek téli istállói valahol a nádasok mélyén épültek fel.

A Dranovon elváltunk vendéglátó hajónktól, mert az átvág a Portita-csatomára, hogy kijusson a tenger partján fekvő, s néhány évvel ezelőtt épült Portita halásztanyához. Elbúcsúztunk a három főnyi legénységtől,1 s a velük utazó egyetlen civiltől, a portitai halastanya villanytelepének és jéggyárának gépészétől. A kormányos az utolsó percig a legkomolyabban rá akart beszélni, hogy Matyit, akivel úgy látszik, nagyon összebarátkozott a kormánykerék mellett, hagyjam velük menni, s majd másnap visszahozzák ide a Dranov-tanyára. Matyi szintén nehezen szakadt el első tengerész barátjától, s a fürge kis kuttertől, melyet ő vezetett át a Razelm-tavon. Még jó darabig állva integetett a parton, s búsan nézett a tovatűnő hajó után. De hamar megvigasztalódott, amikor átszálltunk a Vica-ra. Ez a tekintélyes külsejű motoroshajó halat rakódott a halásztanyán, s délután három órakor kifutott a kikötőből a Duna irányába.

A két partsáv közé zárva napestig hajóztunk a keskeny Dranov-csatomán. Hosszúcsőrű kócsagok nyújtogatták felénk vékony, kopasz nyakukat a nádasok közül, a hajó farához kötött csónakokban szemükre húzott kalappal halászok aludtak. A motor egyhangú zaját időnként a gyermekek visongása harsogta túl. A gépész magával hozta kislányát az útra; a nyolcéves, élénk, szeplősarcú, varkocsba font hajú Natasa, mint egy kis vadmacska, körbefutkározott a fedélzeten, Matyi pedig s a halásztanya technikusának tíz év körüli fia, Miska, akit apja tulceai rokonaihoz indított el, a nyomában.

A kapitány kabinjából egy üveg bort, poharakat hozatott elő, s sorra mindenkit megkínált, a két gyereket is beleértve. Hiába húzódott szégyenlősen el, Matyinak muszáj volt a tengerészkeresztségen átesni, s két egész pohár bort kiinni vele. Utána az egész társaság vígan dalolni kezdett

Magas, sovány, ötven év körüli fekete férfi a kapitány. Nagyon rossz hangja van, de rengeteg nótát tud, s öt vagy hat nyelven énekel. Egy keveset magyarul is beszél, tulajdonképpen erdélyi származású, apja Szeben környékén volt csobán, onnan került juhásznak a Duna vidékére, és tizenhárom éves korában a tulceai kikötőből egy spanyol hajó rabolta el. A kapitány indulás előtt egyszerűen fülöncsípte a parton lézengő fiút, felvitte a hajóra és bezárta a kabinjába. Éveken át ennek a kapitánynak volt az inasa, minden ellenszolgáltatás nélkül. Tízéves rabszolgaélet után sikerült hazaszöknie. Hozzátartozói már rég halottnak hitték.

Alkonyaikor értünk ki a Duna Szentgyörgy-ágára. Lehorgonyozunk egy uszályon berendezett halraktár mellett, amely időről időre nyomon követi a halásztanyáktól erősen eltávolodott csónakokat, hogy megkönnyítse a halászoknak a hal átadását. Átvesszük az aznapi fogást, majd felfelé folytatjuk utunkat a Dunán. A dunavati halásztanya a legközelebbi megállónk. Helyét a parton már messziről magas- baszálló füstoszlop jelzi. A halászok tüzet gyújtottak, hogy füstjével elűzzék a sötétség beálltával jelentkező szúnyogokat. Leszállunk a Vicáról, s az éjszakát a halásztanya hálótermeiben töltjük. Matyinak az emeletes ágyak nagyon tetszenek, s én meggondolatlanul hagyom, hogy a felső ágyra kapaszkodjék, én pedig alul fekszem. Szerencsés véletlen folytán épp akkor ébredtem fel úgy éjfél körül, amikor Matyi lábai — úgy látszik, álmában legurult az ágyról — elindulnak fentről lefelé. Az utolsó pillanatban sikerül a gyereket elkapnom. Pel sem ébred álmából, amikor magam

mellé veszem. Reggel, mire felébredek, már kinn ül a Duna partján, a füstös vaskondér köré gyűlt halászok között, s jóízűen fogyasztja a puhára főtt, fehérhúsú süllőfalatokat.

V

alahol a Szentgyörgy-ág közepetáján voltunk, körülbelül ötven kilométerre a Duna torkolatától. Tíz óra körül felvett a fedélzetére Suceava halászmotoros, s a napfényes reggeli égbolt alatt sebesen siklottunk a szélesen hömpölygő Dunán a tenger felé. Élénkzöld fűzfaerdők dús szőnyege tarkította a partot: valahányszor a közelükbe hajóztunk, megcsapott a Deltavilág növényzetének átható aromája a kékes mentarétek s az égő vízirózsák mézédes illata. Az ágak között szitakötők röpködtek, néha egy-egy nagyobb kanyar után, amikor buja pompájában újból fel- tündöklik a táj, mintha hófoltok úszkálnának a vízen: pelikáncsapattal találtuk szembe magunkat. A zajgó, zúgó folyó áramlásával együtt az idő is észrevétlenül suhan tova. Egy óra körül feltűntek a távolban Sfintu-Gheorghe község magas háztetői.

A tengerhez értünk tehát. Az igazi, a morajló, a nyaghatatlan, a végtelen tengerhez, amely kiissza nyugat és kelet számtalan folyóját, területe országnyi, s mélysége a Kárpátok legmagasabb csúcsaival vetekedik. S nemcsak haragos tud lenni, néha viccel, humora van neki. A matrózok mesélték ezt a tréfás történetet. Egy mezei parasztember elszekcrezik a tengerig, kifáradt lovait behajtja a vízije, hogy megitassa őket. Legnagyobb csodálkozására azt látja, hogy az állatok, miután megkóstolták, mindjárt kidobják szájukból a vizet. Leszáll a szekérről, s 6 is inni akar. Akkor látja csak, hogy sós íze van a víznek, ö is kiköpi sietve, azt mondja: „Ahá, szóval azért vagy te ilyen nagy, mert senki sem iszik belőled!”

Kiszállunk a hajóból, megyünk még párszáz métert a parton, míg csak lábunk földbe nem gyökerezik az elénk táruló kép pompás szépségétől. Körülöttünk a vizek muzsikálnak, s megrészegedve táncol a hullámok fürge vonója. Mellettünk zöldes-kéken hömpölyög a Duna, nő, duzzad* árad, szélesedik, majd mint a fészkéhez közeledő széttárt szárnyú madár, amely lassan körözve szál] alá, a folyó megnyugszik, ellanyhul, s vizeit a habzó tengerbe ereszti, mely még egy ideig játékosan hol magához vonja, hol meg eltaszítja őket. Néha vadul felágaskodik egy-egy tengeri hullám* s tajtékosan rázúdul a folyóra. A tenger fulladozik a Duna rengeteg vizétől, s egy darabig még dulakodik vele. Ilyenkor mintha a sorsa ellen háborogna: a tenger vize folyik a Dunába. Hosszú ideig némán hallgatjuk a két viz ölelkezéséből születő gyönyörű szimfóniát, s elbűvölten nézzük a kékesen csillogó határt, mely percek alatt felissza Európa második legnagyobb folyóját.

A Duna s a tenger vizének ebből a szüntelen viaskodásából s összeolvadásából nemcsak a soha nem hallott hangok, futamok muzsikája születik, hanem az édes és a sós vizeknek valamiféle sajátos keveréke, ami a halakat különösképpen vonzza. Sfintu-Gheorgheben van a Delta egyik legjelentősebb halásztelepe.

Ó

rákon át tartott a berakód ás. Csuka, ponty, harcsa*

süllő, százkilós tokhalak, több, mint ötven vagon jégbehűtött hal gördült ki a raktárakból a csilléken. A hajófenék megtelt, és a Suceava fémteste a megterhelést® több mint egy méterrel süllyedt alá. Délután ötkor hajónkat eloldozták a parttól, s elindultunk visszafelé a Dunán.

Hosszú, reggelig tartó hajóút állt előttünk. Matyi, a so8J benyomástól elbágyadva, csendesen ült a fedélzeten. Vajon milyen nyomokat hagy lelkében ez a kirándulás? A táj, az emberek, a tavak, a folyók s a tenger különleges varázsa megérintették-e őt is?

Egyelőre ott ül szótlanul mellettem, a vidámságnak nyoma sincs az arcán, sőt, szeme egyre inkább elborul. Hiába tömtük tele magunkat a tengerparti halásztanyán főtt hallal, hiába guggolt ő is a szakállas halászokkal egy sorban a kondér körül és szürcsölte velük együtt a csípős halászlevet. A hajón újra megéhezett, s én hiába biztattam azzal, hogy ha megérkezünk Tulceára, majd enni fogunk, máris rettenetesen éhes. Az úti elemózsiából kifogytam, Sfintu-Gheor- ghen annyira lekötött, a tenger, hogy a beszerzés gondja teljesen kiment a fejemből. Matyi pedig váltig követeli az ételt, és szemeiből nemsokára öMömnyi könnycseppek hullnak az éhségtől.

Csitítani próbáltam, mesélni kezdtem neki, de minden eredmény nélkül. Néhány munkásasszony s egy fiatal halász utazott még velünk a halásztelepről; nyaralószabadságra indultak a hegyek közé. Mit sem érthettek abból, hogy Matyi ötpercenként mind újra a fülembe súgta siránkozó hangon; „Apu, éhes vagyok.” Amikor a gyerek könnyei potyogni kezdtek, az egyik asszony megszólalt: „Sír ugye szegényke az anyukája után?” Zavarodottan ráhagytam. Mire leküzdöttem a füllentés miatt érzett zavaromat, s óvatosan az asszonyok felé néztem, csodálkozva tapasztaltam, hogy ők is szipákolni kezdenek a meghatódottságtól. Pár percig együtt könnyeztek, majd a gyereket körülvették, játszani kezdtek vele, s nemsokára előszedték az elemózsiát is, és Matyit egymással versengve a legfinomabb falatokkal trak- tálták, amitől persze pillanatok alatt felszáradt a könnye. Később, amikor beesteledett, s a szúnyogok ránkrontottak, az asszonyok fehér hálóba burkolták maguk. A hosszú lepel alatt Matyi is pompás menedékhez jutott, s jóízűen aludt egész reggelig.

Én a fiatal halásszal beszélgetve töltöttem el az időt. A tengeri halászok életéről mesélt érdekes történeteket. Hálóik tavasztól késő őszig a tenger vize alatt feszülnek, csónakos őrszemek figyelik mozgásukat, s amikor fogás esik, fehér zászlóikkal jelt adnak a parton tanyázó halászbrigádoknak. Utitársam ifjúsági brigádja július utolsó napján tizennégyezer kiló halat fogott. A fiatal halász Szovátára kapott kéthetes beutalást, s nagy izgalommal készült első nyaralására, annál is inkább, mert a Deltán s a közeli tengerpart vidékén kívül még sohasem járt sehol. Eddig még vonatot sem látott.

R

eggel megérkeztünk Tulceára. A Suceava lehorgonyzóit a hűtőház kikötőjében. Leszálltunk a hajóról, s átmentünk a vasútállomásra. Matyi újra frissen, jókedvűen futkározott előttem. Amikor visszajöttem a jegypénztártól, diadalmas arccal szaladt elibém, s valamit tartott a kezében. Üres konzervdobozból és drótdarabokból egy kis hajót eszkabált össze. „Nézd apu, ez az árboca, ez a kormánykerék, itt a mentőöv, ez a horgony” — mutogatott izgatottan.

Utitársunk, a fiatal halász is nemsokára csatlakozott

hozzánk. Kezében a vasúti jegyet szorongatva, csodálkozó szemekkel bámulta a síneken előttünk fújtató mozdonyt. Amikor kissé felocsúdott az álmélkodásból, odafordult hozzám, s boldogan mondotta:

— Képzelje, milyen szerencsém van. Balázsfalván át fogok szállni egy másik vonatra is...