Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-07 / 263. szám
Október visszhangja Baranyában Baranya megye közvéleménye kezdettől fogva nagy érdeklődéssel figyelte az orosz forradalomról érkező híreket. Érdemes kiemelni, hogy a polgári sajtó is tükrözte a lakosság rokonszenvét. „Az a hatalmas akarat, amivel Oroszország minden egyes embere a békét óhajtja, le fog győzni minden ellenkező áramlatot” — írta a Pécsi Napló. — „Az első fecske megjött — állapította meg a Dunántúl című napilap — örömmel és bizakodással üdvözöljük ezt a keletről jött orosz fecskét, örülünk a reménynek, a közelgő béke boldog tavaszának.” Ugyancsak érdemes kiemelni, hogy az itteni polgári sajtó is — akárcsak az egész közvélemény — milyen tisztelettel írt a forradalom kiváló vezetőjéről: Leninről. Elég erre néhány jellemző kommentárt kiemelni „Most Leninékben bízunk — írta a Dunántúl — A hatalmuk reggelén már bejelentették, hogy első kívánságuk a béke." A legnagyobb lelkesedést természetesen a baranyai munkásság körében keltette a Nagy Októberi Szocialista Forradalom. A pécsi üzemekben és a környező bányavidékeken gyakran rendeztek összejöveteleket, melyeken főként az orosz eseményeket vitatták. „A nagy orosz forradalmat a mi saját ügyünknek érezzük” — írta a pécsi szocialisták lapja, a Munkás. November 17-i számában pedig erélyes hangon követelte: „El kell fogadnunk a szovjet kormány felhívását fegyverszünet megkötésére és a béketárgyalások megindítására.” A november 25-én rendkívüli országos szociáldemokrata pártkongresz- szuson ketten képviselték a pécsi pártszervezetet. Hajdú Gyula és Farkas István küldöttek is lelkesen csatlakoztak az ott elfogadott határozathoz, mely a szovjet állam iránti szolidaritást juttatta kifejezésre. Egy héttel a budapesti párt- kongresszus után Pécs munkássága hatalmas megmozdulás keretében nyilvánította ki békevágyát és az orosz forradalom iránti rokonszenvét. A december 2-i gyűlésre már napokkal előbb készültek. A nagy nap éppen vasárnapra esett. A délelőtti órákban hatalmas tömeg vonult az Uránia mozi felé. (A menethez csatlakozott sok bányász is, kik a környékről utaztak erre a napra Pécsre.) A mozgószínház épületét, annak udvarát és az előtt lévő utcarészletet a mintegy négyezres tömeg zsúfolásig megtöltötte. A munkások soraiból állandóan harsogtak a kiáltások: „Világbé- két akarunk!” „Vesszen a háború!" „Éljen az orosz forradalom!” A gyűlés szónoka Farkas István volt. Beszédében a békét követelte. Kifejtette (a jelenlévők lelkes helyeslése közepette). hogy a szovjet kormány javaslata reális kivezető utat mutat a szörnyű háborúból. Éltette a bolsevikok által vezetett orosz forradalmat. A gyűlés lelkesedéssel fogadta el a határozatot, melyben követelték: a kormány haladéktalanul kezdjen béketárgyalásokat a szovjet állam javaslatai alapján. A gyűlés után a résztvevők tüntető menete vonult végig a pécsi utcákon. A békét és az orosz forradalmat éltették a munkások és szidalmazták a reakció képviselőit. Nemcsak ez a nagysikerű megmozdulás jelzi ebben az időben a munkásmozgalom megerősödését. A proletárok harcának számos kisebb megnyilvánulása is volt ebben az időben. így november 15-én a pécsi Vigadóban nőmunkás- értekezlet zajlott le. Ezen elsősorban az asszonyokat elsődlegesen érintő közellátási és fizetési ügyek szerepeltek. Gyakran esett szó azonban a felszólalásokban a béke ügyéről is. Megerősödött a Pécs vidéki bányászok mozgalma Is. November 25-én Mecseksza- bolcson kisebb összeütközésre is sor került a hatóságokkal. Az ottani Kner-féle kocsmában a bányászok és a csendőrök közötti politikai természetű vita tettlegességekre vezetett. A kakastollasok sortü- zet adtak le a munkásokra, s ennek következtében öt sebesülés történt. December folyamán a Pécs környéki bányákban többnapos sztrájkra került sor. Az ebből adódó termelési kiesés érzékenyen érintette a hadiipart. Ezért a hatóságok a terror eszközei mellett igénybevették az opportunista szociáldemokrata vezetők segítségét is. Peyer Károly december 19-én levelet írt a baranyai bányászoknak, melyben arra kérte őket, hogy fokozzák a termelést, azzal a képmutató indokolással, hogy a szénhiány miatt az iparban „elvtársak tömegei kénytelenek szünetelni”. (?) Az öntudatos Pécs környéki bányászokat azonban nem tudták megtéveszteni Peyer hazug érvei. A sztrájk befejezése után is igyekeztek minden eszközzel lassítani a munkát, hogy ezzel is ártsanak a háborús gépezetnek. A baranyai bányászok a szervezkedésben komoly eredményeket értek el. BIHARI SÁNDOR: Smlék, jelenre jorelitem Ahonnan anyámat, nagyapámat, onnan ismertem őket — nekem egy falu nyelvén szólt a század, azén s itt, hol a nyomorúság a világszínvonalon állt — fát lopott s a kést dugta csizmaszárba. Érzett s nem kimondott forradalom. Legfeljebb dühödten megszorulni várták kötélként egy nyakon. * Hómezőről szállt szél: irodalom, agyamba fújt — s négy kiskatona sárban úszott, a kert alól, hozták a tanúságot, reményt, hogy épp a nyomorúságból építhet falu fölébe hajlékot, utat a század alá az agy s kar, csendült és csikordult hát a próbatétel, napsütéssel, faggyal. * így lett Pétervár s Kisgyőr határos, — párezer kilométer, pár évtized mi élethez-halálhoz? Amit az emberiségnek én, a mezei kölyke, mondhatok — innen mondom, | szívemben a példa, emberiségre-fordíthatóan, Föld-méretűre, az időt nevelőre — a forradalomban. páncélautókat. A peronon a kromtadti tengerészek álltak díszőrséget, a katonazenekar a Marséillaise-t játszotta, amikor a vonat begördült az állomásra. Lenin zavartan állt az éljenző tömegben; amikor a díszszázad parancsnoka vigyázzállásba merevedve jelentést tett neki, meglepetésében ő is a sapkájához emelte a jobbját. Bal kezében virágcsokrot szorongatott, amit Kollontaj nyomott a kezébe; láthatólag nem tudott mit csinálni vele. Nem várt ilyen fogadtatást, még a vonaton is azon töprengett, letartóztatják-e őket. Mi járhatott a fejében: a bátyja, az anyja, az ilvtársai, akik elhullottak mellőle a harminc év alatt; a börtön, a száműzetés, az emigráció keserves csatározásai, a magány még keservesebb évei, amikor már úgy látszott, hogy minden reménytelen? Vagy csak a jövő? Amikor a tengerészek parancsnoka üdvözölte, s kifejezte a reményét, hogy belép az Ideiglenes Kormányba, fölkapta a fejét. Néhány mondattal válaszolt, a végén fölemelte a hangját: „Éljen a szocialista világforradalom!” Ezt vágta oda az egykori cári váróteremben Csheidzének, a Petrográdi Szovjet elnökének is, aki köszöntötte és együttműködésre szólította fel. Ezt kiáltotta a kis páncélautóról ,s, melyre fölkapaszkodott, mert a gépkocsija nem tudott elindulni a tömegben. Az emberek lépésben követték, kétoldalt munkások és katonák álltak, az ablakok tele voltak nézőkkel, holott már jóval elmúlt éjfél. A szuronyok csil- ogtak a fényszórók fényé- nen, a menet minduntalan megtorpant, hallani akarták Lenint. Mire a Ksesinszkaja oalotához, a bolsevikok főhadiszállásához értek, már re- cedt volt. Hazaérkezett. Lenin nem tartózkodott Oroszországban az 1917-es februári polgári forradalom kirobbanása idején. Már a háború előtt emigrációban élt: 1914-ben — akkor az Osztrák—Magyar Monarchiához tartozó — Krakkó közelében, később a semleges Svájcban telepedett le. Itt érte a forradalom híre, és innen utazott haza — az Oroszországgal hadban álló Németországon át, majd Svédországon keresztül. A közölt könyvrészlet az utazás napjait és a hazatérés óráit eleveníti fel.- 1917 őszén már több mint ■ kilencezer tagja volt szakszer- vezetüknek. 1917. november—december folyamán megerősödött a pol- i gári demokratikus ellenzék ■ tevékenysége is Baranyában, A női egyenjogúságért küzdő ■ „feministák egyesülete” december 19-én gyűlést rendezett a pécsi városházán. Az épület nagyterme zsúfolásig megtelt asszonyokkal és leányokkal, sőt a férfiak közül is sok érdeklődő volt jelen. Spády Adél követelte a nők egyenjogúságát politikai téren és a bérezésben egyaránt. Ezután szenvedélyes szavakkal támadta a hatalmon lévők háborús- politikáját. Beszédében kitért a kormányzat azon gyalázatos tervére is, miszerint magyar katonákat német érdekekért a franciaországi harctereken kívántak harcbavetni. 1917 november—decemberében már nagyon érezte mindenki, hogy minden eddiginél keservesebb háborús tél következik. Nagy volt a nélkülözés, a közellátás egyre képtelenebb volt kialégíteni a lakosság legelemibb igényeit. „Nincs textiláru Pécsett” — írta a november 21-i Dunántúl. „Pécsett nincs tűzifa” — így panaszkodott a november 25-i Pécsi Napló: a szomorú ebben az volt, hogy itt voltak a Mecsek erdői a közelben. „Pécs szén nélkül" — a Dunántúl e november 30-i ténymegállapítása pedig szinte tragikomikusán hat*tt ezen a bányavidéken. Hiába volt mindezek termelése itt helyben, — a háború szükségleteire vittek el mindent. Ezért nem tudták a lakosságot a legszükségesebbel sem ellátni. Ezek a tények fokozták az öntudatos munkások harcát, kik tisztán látták: ezt a kérdést csakis az imperialista háború azonnali megszüntetésével lehet megoldani! 1917. november—december folyamán Baranya népe ki- ■ fejezést adott háborúellenes- ■ ségének és a reakcióval való í szembenállásának. A megye ] ekkor is méltó volt harcos ] múltjához. Uj jelenségként mutatkozik azonban az, hogy az 1917. végi megmozdulásokon nemcsak a helyi problé- mák jelentkeztek, hanem érződött a távoli orosz földön lezajlott nagy események hatása. Baranya népe kezdettől ' fogva rokonszenvezett a Nagy * Októberi Szocialista Forrada- ! lom ügyével. Szép haladó ha- , gyomány ez, melyre büszkén gondolhatunk vissza. I Dr. Merényi László a történettudományok kandidátusa i dáltuk minden ügyünket. Az első vonattal Bernbe utaztunk. A német határállomáson már várta őket a vasúti kocsi. Három ajtaja le volt plombáivá, csak a negyediken közlekedhetett a csoportot kisérő két katonatiszt. A folyosón krétával vonalat húztak: ez volt a határ a német és az orosz felségteriilet között. A vonalat csak Robert, az egyik emigráns asszony négyéves kisfia lépte át. A német szociáldemokraták többször is megpróbáltak kapcsolatot teremteni az utazókkal, de Lenin hajthatatlan volt: nem áll szóba azokkal, akik a háborút támogatják. A kormány betartotta a feltételeket: Halléban a trónörökös különvonatának két órát kellett várnia, mert az orosz forradalmárok szerelvényét eléje engedték. Lenin, ahogy közeledtek Oroszországhoz, egyre idegesebb lett. Stockholmban Radek elvitte egy áruházba, mert egyetlen cipőjének lyukas volt a talpa. Fehérneműt és kabátot is akart venni, de Lenin nem engedte: esze ágában sincs konfekció üzletet nyitni Petrográdon. Április 3-án, este 11 óra tájban érkeztek meg Petro- grádra. Húsvét hétfő volt, az újságok nem jelentek meg. Lenin nővérei is csak az utolsó nap kapták meg a táviratot, hogy érkezik. A Finn- landi pályaudvar körül mégis annyi ember tolongott, hogy a villamosok alig tudtak közlekedni. Igaz, sokan azt se tudták, ki érkezik; a pályaudvar ebben az időben látványosság, nyilvános szórakozóhely volt. De akik tudták, azok közül is kevesen ismerték Lenint. Csaknem húsz évet élt külföldön, írásai nagyobbrészt álnéven jelentek meg, 1905-ben nem szerepelt a nyilvánosság előtt. A tömeg nem Lenint várta, az embert, akit nem is ismert, hanem ■ az eszményt, melyet a neve megtestesített. Hisz Petrográdon ekkor annyit már mindenki tudott, hogy Lenin: a forradalom. A név viselőjének még ezután kellett vizsgáznia előttük, méltó-e arra, hogy a vezetőjük legyen, de maga a név sok ezer embert csalt ki a Svédországból érkező vonathoz. A pályaudvar nappali fényben úszott, a műszaki alakulatok fényszórói megvilágítotok a várakozó tömeget, a csapatokat, a vörös zászlóerdőt, a Március 27-én érkezett el a várva várt pillanat. „Amikor Bernből megérkezett a levél — írja Krupszkaja —, amely szerint Plattén tárgyalásai sikeresen véget értek, csak alá íell írni a jegyzőkönyvet, s máris indulhatunk Oroszországba, Iljics felpattant: „Az első vonattal utazunk”. Két óra volt hátra az indulásig. Két óra alatt fel kellett számolnunk egész „gazdaságunkat”, elszámolni a szállásadónővel, visszavinni a könyvecet a könyvtárba, összecsomagolni stb. „Utazz egyedül, én majd holnap utánad megyek”. Iljics hajthatatlan volt: „Nem, együtt megyünk”. Két óra alatt mindennel végeztünk: becsomagoltuk a könyveket, megsemmisítettük a leveleket, kiválogattuk a legszükségesebb ruhákat, likviLenini hazatér Részlet Gyurkó László: Lenin, október című könyvéből
