Dunántúli Napló, 1967. november (24. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-19 / 274. szám

z öreg hónapok óta készült a vásárra.

i Először valamivel karácsony után ju tott eszébe, hogy ruhát kellene ven- ■ nie. Megpróbálta elképzelni, milyen is lesz, bár különösebb igényei nem voltak leendő öltönyével kapcsolatban. A színe lehetőleg szürke legyen. Esetleg barnás — hagy ne lássék rajta két nap után a piszok.

Azon az éjszakán, mely az indulás napját megelőzte, csak keveset aludt. Talán azért, mert túl korán feküdt. Szürkület után megetette a lovat, lecsutakolta, s aztán egy öl szénát dobott a kocsi farába. Vacsorája a szokott volt: tepertő hagymával és kenyérrel. Mikor végzett, a tepertőt gondosan berakta abba az újságpapírral bélelt lőszeres dobozba, melyet a háború után talált egy bodzabokor alatt, a kenyeret pedig a drótkosárba tette, hogy kárt ne tegyenek benne az egerek. A drótkosár két év óta függött a szoba közepén. Átmérője alig volt nagyobb harminc centinél, mélysége, mint egy kisebb fazék. Egy esős délután szerkesztette, mikor már rettenetesen unta, hogy az egerek megmarnak minden kenyeret. A drótot Lukácsi adta, a kovács. Az ötlet nagyszerűen bevált, a kenyér azóta sértetlen.

Sokáig feküdt mozdulatlanul, de aztán megfájdult a dereka, s forgolódni kezdett. Az útra gondolt, mely előtte állt.

A zajra éjfél felé figyelt fel. Az álom még ekkor sem környékezte meg, a fáradtság azonban elbágyasztotta. Először arra gondolt, biztosan a szél. A háztetőt mardossa. Aztán, mikor újra hallotta, arra gondolt, kóbor macska vetődött a padlásra. Bosszúsan figyelt. A szoba felett kaparászás hallatszott. Ütemesen, egyre növekvő erővel. Az öreg felült. úgy hallgatta. Az álmatlanság eltorzította Időmértékét. Nem tudta, mennyire lehet még a hajnal. A mennyezet egyre hangosabban recsegett. Lehet, hogy mégse macska, gondolta az öreg, s félni kezdett. Óvatosan lenyúlt az ágy melletti széken nyugvó kabátjához. Gyufát keresett. Meggyújtotta a kre- denc szélén álló gyertyát. A zaj ekkor már szinte elviselhetetlen volt, úgy tűnt, valaki késsel hasogatja a stukatúrt. Az öreg összekuporodva ült az ágyban. Szemét arra a pontra függesztette, ahonnan a kaparás hallatszott. Először csak néhány mészdarab hullt le. aztán több nagyobb vakolat-darab is. Aztán hirtelen egy egér zuhant a madzagon függő kenyeres kosárba. Visított, párszor körbeszáguldott a drótkosár szélén, majd leugrott, s óriási zajjal bemenekült a kredenc alá.

Az öreg elfújta a gyertyát. Ült az ágyban, s arra gondolt, ez nem jó jel. Az egér átrágta magát a mennyezeten, hogy megegye a kenyerét. Nyolcvan éves volt, s túl sok időt töltött ahhoz egyedül, hogy óriási jelentőséget tulajdonítson a legkisebb dolognak is.

Erre gondolt akkor is, amikor a kocsi a mészégetőkhöz ért, ahol azelőtt mindig akadt egy-két ember, akik felkéretőztek mellé a bakra. Most üres volt az út, s nem füstölt a kemence se.

Csak akkor vigasztalódott meg némileg, mikor meglátta a vásárosok apró tüzeit. A hajnal még csak a hegyek felett világosította meg az eget, a vásártér sötét volt. A sátorok kereszt-alakban sorakoztak. Néhány akkor épült. A vásárosok felhajtott gallérú kabátban topogtak a tüzek mellett. Az öreg elmosolyodott: szalonnazsírban sült hagyma illatát csapta felé a szél. Koratavasz volt.

Kiválasztott egy nyugalmasnak ígérkező helyet, távol az italos sátraktól és a lacikonyhától. Szénát dobott a ló elé, majd újságot terített a térdére. Tíz szem tepertőt evett. Minden úgy történt, ahogy számította. Mikor fehéredni kezdett az ég, egyszerre megsokasodtak az autók, buszok. Néhány szekér is végigcsörtetett az úton. Lekászálódott a kocsiról, körüljárta. A ló az elébe dobott szénát válogatta. Az öreg megveregette a nyakát. Arra gondolt, egy félóra alatt biztosan végez, s akkor keresnek valami kutat.

Sok ruha volt, olyan is, amiiyent elképzelt, de az árak nem egyeztek a tervezettel. Néhány helyen megpróbált alkudni, de letorkolták. Egy jobbindulatú eladó azt mondta: az ócskásoknál próbálja meg, papa. Ott olcsó is, meg alkudni is lehet. Megköszönte, s hagyta, hogy a vásártér másik vége felé sodorja az áradat. Néhányszor eszébe jutott a kocsi, ilyenkor aggodalom töltötte el, a ruha azonban nagyon fontos volt, hisz már mindent pontosan kigondolt. A helye is megvolt a szekrényben. Ott függött a vadonatúj akasztó már két hete, s ahányszor kinyitotta az ajtót, mindig mintha azt mondta volna: hát mi lesz, sose kerül már rám ruha?

A földbe újságpapírokat terítettek, azokon hevert a sok megvételre kínált holmi. Az öreg már a harmadik lépés után felfigyelt egy furcsa szabású, rendkívül erősnek látszó ruhára. Valami vadászé lehetett, gondolta. Lehajolt, megtapogatta. Vastag volt, erős, olyan, mintha finom bőrből varrták volna. Sötétszürke, zöld hajtókával.

— ötszáz és a magáé — mondta ekkor valaki felette.

Felegyenesedett. Egy gondosan borotvált, idősebb úr állt vele szembe.

Megszeppent, mint aki a tilosba tévedt.

— Jó kis ruha — mondta —. nyilván valami vsdászemberé lehetett.

— Ez? — kérdezte a méltóságteljes úr.

— Az anyaga miatt mondom, meg hát az állása is olyan,

A gondosan borotvált úr elnézően mosolygott.

— Ez a ruha a Hódossy kegyelmes úré volt — mondta halkan. — Ismerte?

— Nem — mondta az öreg. — Honnan ismertem volna?

— Államtitkár volt.

— Mennyit is mondott az előbb? — kérdezte az öreg, s lehajolt, hogy mégegyszer

megn - .a az anyagot.

— ötszáz.

A szövet valóban erős volt. s ugyanakkor finom. Valami mégis arra biztatta az öreget, ne mondja ki egyből az igent.

— És azt honnan tudja az úr, hogy azelőtt a Hódossy kegyelmes viselte?

— Nem mindegy az magának? — kérdezte most már indulatosabban a méltóságteljes úr.

Az öreg kicsit megszeppent, aztán felegyenesedett, s azt mondta:

— Nem.

— Nekem elhiheti — mondta a vásáros halkan.

— Miért hinném? — kérdezte az öreg.

A méltóságteljes úr körül pillantott, s aztán halkan, de mégis valami furcsa hangsúllyal azt mondta:

— Mert én vagyok a Hódossy Gusztáv.

Az öreg egy pillanatra megdermedt. Először arra gondolt, el kellene menekülnie, de ezt rögtön el is nyomta benne, valami vad, kamaszos dac.

— Négyszáz — mondta, bár tudta, a ruha megér ötöt is.

— Hogyhogy négyszáz? — kérdezte az államtitkár meglepetten.

— Annyiért elviszem.

— Maga megőrült!

— Akkor hát isten áldja — mondta szelíden az öreg. Néhány lépéssel tovább ment, s felemelt egy fekete öltönyt.

— Mennyi?

— Négyszáz.

— Háromszázötven — s már nyúlt is * buksza után.

— Hé, öreg! — kiáltott ekkor az államtitkár. — Jöjjön ide.

Komótosan visszament.

— Meggondolta?

— Négyötven és viheti.

— Négy.

— Akkor inkább elégetem.

— Na, isten áldja.

— Várjon — mondta az államtitkár indulatosan. — Adja ide a pénzt.

— Tehát négy?

— Négy.

Az öreg elővette a bukszát, gondosan meg- nyálazta az ujját, de mielőtt kiszámolta volna a pénzt, mégegyszer megtapogatta a ruhát. A zakót kifordította, hogy a bélést is lássa. Hirtelen elmosolyodott, mint aki kincsre talált.

— Nem is mondta, hogy szakadt.

— A bélés. Azt ki látja?

—i Elég ha én látom.

— Na viszi vagy nem viszi?

— Négyért sem.

— Hát mennyiért? — kérdezte az államtitkár dühösen.

— Háromszáznyolcvan.

Az államtitkárnak remegett a szájaszéle.

— Adja vagy nem adja? — kérdezte nyugodt méltósággal az öreg. — Sietek.

— Vigye!

Mikor az öreg meglátta a sok autót, percekig állt tétován. A vásártér déli fele, ahol hajnalban csak az ő kocsija állt, most zsúfolásig volt autókkal, emberekkel. Közvetlenül előtte vadul túráztattak egy Moszkvicsot. A fák ágai közt kékes füst kavargott. A ló! — villant át az öregen — mi lehet vele? Futni kezdett a gesztenyék felé.

A szekér sértetlenül a helyén volt. Az öreg megveregette a ló nyakát. A ruhát a kocsiderékban lévő szénára helyezte, s nekiállt, hogy befogjon.

M

ikor végzett, felült a bakra. Most látta csak, mennyi kocsi van. Olyan volt az ő lova, szekere, mint egy sziget, valami fényes tenger közepén. Hát innen most nem mozdulhatok, gondolta. Letette az ostort, lőcsre akasztotta a gyepiüt. A nap éppen a szemébe sütött. Egy darabig hunyorgott, aztán lecsukta a szemét.

— Hé öreg, mennyit kér ezért a márkáért? Hárman álltak a kocsi előtt, s az egyik rá- zogatta a vállát

— Ne aludjon papa, mert kilopják maga alól a kocsit.

Az öreg felriadt, s a szénára pillantott: új öltönye a helyén volt.

— Mit akarnak? — kérdezte.

— Mennyit kér érte? — kérdezte a legfiatalabb, aki még mindig a vállán tartotta a kezét. Tizennyolc éves lehetett. A másik kettő legfeljebb húsz.

— Miért? — kérdezte az öreg, mert még mindig kábult volt a naptól, s a pár perces alvástól.

— Cakpakk az egészért.

— A kabát meg a nadrág?

— A fenét! A ló meg a kocsi...

Lekászálódott az ülésről, hátha úgy jobban érti, mit akarnak ezek a fiatalemberek. A legalacsonyabb is két fejjel magasabb volt nála. ,

— Meg akarjuk venni a lovát, meg a kocsiját — mondta a legmagasabb.

— De hát én azt nem adom el.

— Hát akkor minek van itt? — kérdezte a harmadik. — Ami itt van, azt mindent eladnak.

— Ezt a sok kocsit, mind?

— Mind.

— Na, mondjon egy számot —, biztatta a

legfiatalabb.

— Mondtam, hogy nem eladó, — mondta

az öreg bosszúsan.

A Fiatalemberek pár lépéssel odébb ódalog- tak, s onnan gusztálták a lovat. Az öreg visz- szaült a bakra, pipára gyújtott. Jól hallotta

minden szavukat.

— Tízezret megadtam volna érte — mondta a legmagasabb.

— Persze, annyit feltétlenül.

— Esetleg egy-két ezresen még lehetett volna vita.

— Ne felejtsd el, hogy nagyot hall szegény.

— Tényleg?

— Figyeld csak!

Aki eddig a legkevesebbet beszélt, most halkan füttyentett. A ló komoran lógatta a fejét. Meg se mozdult.

— Na, látod — mondta a füttyös diadalmasan. — Tök süket. Legfeljebb, ha nyolcezret megér az egész.

— Ne mondassanak velem csúnyát —

mondta ekkor az öreg bosszúsan. — Hol hallottak maguk már olyant, hogy egy ló hallgat a füttyre?

— Az mindegy, hogy fütty vagy nem fütty — mondta a legfiatalabb, s visszalépett a kocsi mellé. — Ha egy ló nem süket, mindent

meghall.

— Hát ide figyeljenek — mondta az öreg. Lemászott a kocsiról, s négy lépésre a ló előtt megállt Háttal a kocsinak. — Ezt jól nézzék

meg.

Szájába vette a pipa csutoráját s megszívta. Valamit csinálhatott a nyelvével is, mert az üres pipa olyan hangot hallatott, mintha béka brekegett volna, valahol távol. A kocsikban ülők közül senki sem figyelt fel a halk jelre, pedig nyitva voltak az ablakok. A ló azonban felkapta a fejét, s nyerített.

— Na — mondta az öreg, s szembe fordult a fiúkkal. — Süket?

— Tényleg nem süket — mondta a legidősebb. — Tehát tíz.

— Mi az hogy tíz?

— Tízezer, s mienk a ló meg a kocsi.

— Tízezer forint?

— Kevesli?

— Dehogy — mondta az öreg elbizonytalankodva. — de hát minek maguknak itt a

városban kocsi meg ló?

A legfiatalabb rejtélyesen körülnézett, aztán odasúgta az öregnek:

— Van egy nagy gyümölcsösünk, ahhoz.

— Hány hold? — kérdezte az öreg szintén óvatosan.

— öt.

— Ahhoz tényleg elkél egy ló meg szekér.

— Tehát? — kérdezte sürgetően a legidősebb. — Megegyeztünk?

— Hogy egyeztünk volna? — mondta az öreg —, mikor a ló nem eladó.

A három fiatalember sértődötten arréb

vonult. A környező kocsik tulajdonosai közül többen körülvették a szekeret. Megállt néhány ráérő bámészkodó is.

— Tizenöt — mondta a legidősebb fiú. — Ennyi pénzzel akár Amerikába is elmehet...

Az öreg éppen indulóban volt, hogy felül a bakra, de az újabb ajánlatra megtorpant.

— Mit mondott?

— Tizenöt.

— Hová lehet elmenni ennyi pénzzel?

— Akár Amerikába is.

— És Ausztráliába?

— Oda is.

— Vissza is lehet jönni?

— Hát persze. Ennyi pénzzel akárhonnan

visszajöhet.

— Akkor várjanak — mondta az öreg.

A fiúk visszajöttek, s érdeklődve nézték az öreg sápadt, szőrös arcát, beesett szemeit, melyekben egyszeriben különös fények gyúl- tak.

— És nem lesznek gorombák a lóhoz?

— Hogy lennénk?

— Mert ez a szép szóhoz szokott.

Előre ment a ló fejéhez. Átkarolta a nyakát, fejét mellére húzta. Aztán megcsókolta a szemeit.

— Hát akkor, itt a kezem — mondta.

— Jól van — mondta a legmagasabb. — örülök, hogy megegyeztünk. Mi most elmegyünk a pénzért. Maga várjon itt. De az tár. meg ne gondolja a dolgot, mert sokan látták, hogy a kezünkbe csapott.

Már csak négy-öt kocsi állt az üresen maradt vásártéren. Az öreg kiment az útra, s úgy nézett a város felé. Minden kocsi, minden autó és minden gyalogos befelé ment. A fiúk sehol. Visszaült a bakra. Később leszállt, s újabb porció szénát vetett a ló elé. Közben fel kellett emelnie a ruhát, amely eddig a kocsiderékban feküdt. Karjára vette a nadrágot, másik kezével pedig a zakót forgatta. Ebben megyek Ausztráliába, gondolta. Visszament az útra. A por már kezdett elülni, megritkultak az autók. Három óra lehetett. A vásártér középső részén bontották a sátrakat. A fiúk nem jöttek, így hát visszament a kocsihoz. Ausztráliára gondolt. Megpróbálta elképzelni az utat. Nyilván több hétig tart. Azt, hogy milyen egy nagy óceánjáró hajó, nem tudta, s nem is nagyon érdekelte. Azon tűnődött, mit és mennyit vigyen élelemből az útra, hogy elég is legyen, meg se száradjon.

Fél öt felé hideg szél csapott a vásártérre a hegy felől. Felkapta a port, a szerteszét heverő papírdarabokat, s miközben fekete felhők ereszkedtek a városra többször is végighordozta a vásár összes szemetét a betonkorlátokkal határolt tér felett. Az öreg mégegyszer kinézett az útra. Néhány ideges sofőr dühösen rádudált. Most már tudta, becsapták. Vicc volt az egész.

Visszament a kocsihoz. Megsimogatta a 16 nyakát, feltette az istrángot, s csettintett.

— Na, gyerünk.

Már messze volt a vásártól, amikor esni kezdett. Hatalmas, mindent elsöprő zápor volt.

A víz végig folyt a homlokán, orrán, ■ megállt tömör bajuszában. Egy darabig csak gyűlt, majd hirtelen lecsordult, mintha edényből öntötték volna ki. Abban reménykedett, hogy mire felér a kőbányához, vége lesz, a felhők azonban állták a szél rohamait. Meg kellett állnia a kocsma előtt. A lovat a fészer alá vezette, rádobta a pokrócot, s aztán bement, hogy igyon egy féldecit.

Nem voltak sokan. Három kőbányász ült az ablak mellett, a két úrféle a sarokban. Mikor lehajtotta az italt, az egyik bányász hozzálépett.

— Iszik velem egyet?

Az öreg bólintott.

— Tudja, fiam született.

— Isten éltesse — mondta az öreg. — Legyenek boldogok.

— Ez az első fiam — mondta a bányász.

— A legnagyobb öröm.

Lehajtották, a csapos azonnal újat töltött. — Magának nincs fia, öreg?

— Van.

— Hány?

— Egy.

— És unoka?

— Azt nem tudom.

— Hát hogyan?

— A fiamat se tudom, hol van.

A bányász látta, hogy elsötétül az öreg arca. Átfogta a vállát, s az asztalhoz vezette.

— Iszunk még egyet?

— Iszunk.

Az öreg kicsi volt, vállai alig erősebbek, mint egy gyereké. Arca is olyan volt, és sehogy sem illett hozzá a bajusza, összekuporodva ült.

— Mi történt a fiával, öreg? — kérdezte a bányász.

— Nem jött meg a háborúból.

— De nem halt meg?

— Nem, nem — mondta az öreg rémülten, — Semmiféle papír nem érkezett. Csak elment, s nem jött vissza. De azért élhet, nem?

— — mondta a bányász. — Persze, sok

ilyen van.

Az öreg felállt, a pulthoz ment, s kért egy féldeci pálinkát. A csapos bólintott, s azt mondta: üljön csak le, papa, majd kiviszem.

A legfiatalabb bányász, aki eddig hallgatott, most azt kérdezte:

— Nem is hallott azóta semmit a fiáról?

A

z öreg gyanakodva nézett. Gondolkodott pár másodpercig, aztán elmosolyodott. A kérdező arca tiszta volt és szelíd.

— A kovácsunk egyszer hallotta a rádióban, hogy üzent a fiam. Azt üzente. Ausztráliában van, egészséges, csak éppen jönni nem jöhet. Lehet, hogy fogoly. _ Kin

ézett az ablakon. Az eső csillapodott. Az utón megállapodtak a kövek, kavicsok^ faágak. — Nagyon jó gyerek volt a fiam...

— Mikor ment ki a frontra? — kérdezte a legidősebb.

— Negyvennégyben. Tavasszal. Azt mondta, ne féljen, visszajövök. Nem esik bajom. Most aztán üzent.

— Mikor volt ez?

— Hat éve.

— Aha — mondta a legidősebb bányász, s elkomorult a tekintete.

— Talán nem hiszi, hogy ő volt? — kérdezte az öreg. — Nem hiszi, hogy él a fiam?

— Dehogynem — mondták szinte egyszerre mindhárman. — Miért ne élne? Ügyes gyerek volt, tudott vigyázni magára.

— Az. Ügyes gyerek volt.

Kikísérték a kocsihoz, segítettek a fordulásban, s aztán sokáig integettek neki. Sötét este volt, mire hazaért. Szédült, gyengének érezte a lábait. A lovat bevezette az istállóba. Az új öltönyt a karjára fektette, s bevitte az első szobába, ahol a szekrények álltak. Elrendezte az akasztón, s aztán ledőlt az ágyra.

1