Dunántúli Napló, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-10 / 214. szám

Frank nem válaszolt, « ittak csöndben, elgondolkozva, •lint a bevetésről visszatért hadipilóták, és ha eszükbe ju- tett valami a közös emlékekből, lopva egymásra pillantot- tak. Frank lassú kortyokban lehúzta az üveg felét, majd azt gondolta: egyszer éjszaka volt, a várost teleaggattuk má- jusfákkal, utána rengeteg nagyfröccsöt megittunk, sokáig csak bolyongtunk az elöljáróság körül, mintha eltévedtünk volna, azután egyszer csak egymásnak estünk, mint az ál- latok. Leesett a karórám, az első volt, amit életemben vi- seltem, és mint egy rézgomb koppant az aszfalton. A villa- mosnál elváltunk anélkül, hogy megértettünk volna vala- mit, csak ziháltunk, és azt hajtogattam magamban egész hazáig: te jó isten, amikor leesett az óra, képes lettem vol- na agyonütni a legjobb barátomat.

X'1 ötz a nyakánál fogva megforgatta maga előtt az üve- v get. Alig ivott, tele volt ostoba megilletődöttséggel. A konyhában elhatározta: nem engedem, hogy idő előtt be- rúgjon, mindenről beszélni fog nekem, amiről csak beszél- nie kell, mintha testvérek volnánk, nem baj, ha estig itt ülünk, legfeljebb hozok neki még egy kis pálinkát is. Köz- ben aggódva figyelte Frankot, akinek arcát' lassan kezdte ellepni az izzadtság párás csillogása.

— Elmúlik egy óra, vagy kettő, és te elmész — mondta később Götz gondterhelten. — Lehet, hogy évekig nem ta- lálkozunk megint, én meg nem tudok mit mondani neked. Hót, nem borzasztó ez?

Frank a melegtől és a sörtől kissé ernyedten ült, a fejét kezébe támasztva. A közelben egy aszfaltgép nagyokat kö- hentett, a kátrány szagnak azonban útját állta az udvar vad- bozótja, a nyers, zöld illat.

— Emlékszel a pincérlányra? — kérdezte Frank.

Götz elmosolyodott.

— Hogyne, itt lakott a szomszédban. Megőrültél utána.

— Jó, hogy azt nem mondod, feleségül akartam venni — morogta Frank. Kigombolta az ingét.

— Az utolsó húszasodat is rá akartad költeni — mondta sGotz.

Franknak olyan érzése támadt, mintha reggel óta óriási távolságra szakadt volna el valamitől, amit nem lehetett megnevezni, de eddig szüksége volt rá, s egész idő alatt görcsösen ragaszkodott hozzá, mint a rossz úszók a meden- ce korlátjához.

— Amikor bementem hozzá, az ágyban feküdt — mondta.

— Akkor ébredezett, és egy húszast kért. Azt mondta, éj- jel-nappal egyforma tarifával dolgozik, de nekem csak ti- zennyolc forintom volt. Kettőre lett volna még szükségem, de nem adtál.

— Nem volt.

— Akkor mást mondtál. Ha jól emlékszem, azt mondtad, hogy vasárnap délben nem lehet leteperni egy nőt. Ekkora otrombaságot nem nézel ki belőlem.

— Nem mindegy, hogy mit mondtam?

Taránk azt gondolta: valóban mindegy, és a barátjára

־*־ nézett, aki ugyancsak elérhetetlennek látszott, és Frank később meglepődve állapította meg, hogy hiányzik arcáról a régi kemény, gúnyos vigyorgás, amivel azelőtti mindenkit meg tudott vadítani. Azt gondolta: tehát meg- öregedett és sietve a sima hajú szőke pincérnőre gondolt, aki komoly, zárt ruhákat viselt mindig, mint a vallásos csa- ládanyák, szép volt, és Frank azon a vasárnapon valóban majd megőrült érte.

— A Bagolyban dolgozott a nő — mondta Frank tűnőd- ve.

— Csakhogy a Bagoly nincs már meg. Lebontották.

— Persze, ott jöttem át a helyén. Egyébként a pincémő is megöregedett — morogta Frank, és azt gondolta azokról az időkről, amikor a Bagoly még félkörben uralta a piac- nál az utcasarkot, és három olajszagú helyisége egész nap csak falta, falta magába a vendégeket: most már nem is értem, dolgoztunk, mint az őrültek egész héten réggel öt- tői este hétig, nyolcig, szombaton is. vasárnap pedig már

délre leittuk magunkat, mert ki voltunk éhezve az italra, és csak hallgattam szegény anyámat, ahogy feketében, a szomorú vasárnapi edények között csörömpölt, még este is.

Frank felnézett az ötödik emeletre, a nőnek hfre-hamva se volt. Talán megbetegedett, vagy elutazott a rokonaihoz, tűnődött, és az íróasztalán kezdett kotorászni, de hiába ra- vaszkodott, tudta, hogy a túlsó ablakból Götz nagy ovális feje tekint vissza rá a nemes vadak csodálkozó nyugalmá- val, míg Frank egyre csak küszködött.

A felesége átkopogott a szomszéd szobából. A katedrái üvegen átderengett várakozó, vékony alakja.

— Levelet kaptál? — kérdezte.

— Levelet — válaszolta Frank röviden, és lopva megint átpillantott a másik házra, ahonnan Götz nézett le rá: is- tenem, hogy milyen szegények tudtunk lepni, gondolta pipaszurkálóját csattogtatva, egyszer elkértem a ruháját, halvány fogalmam se volt. hogy mit hazudjak neki, végül azt mondtam: a karrierem függ tőle, a nőnek a férje taná- esős a Kultuszban, egy nagy házban laknak a hegyen, meg kell jelennem valahogy a nőnél, az én ruhám kész rongy és ki is nőttem, csak három napra add oda a tiédet, míg a nő férje Prágában lesz. Götz egy hét múlva ott állt a fogaskerekű végállomásánál malterosan. egy fához támasz- kodva. Csak annyit kérdezett: kész a karriered? Kész, mondta Frank.

levelet zsebre vágta.

— Hová mész ebéd előtt? — kérdezte a felesége az elő- szobában.

Frank nem szólt, lement a házak közé. melyek minden oldalról körülvették. Kissé gyámoltalanul állt az üvegkapu előtt, talán egy percig, fázósan összehúzódva a hideg szél- ben, és azt gondolta: ez a Götz ideépítette a nyakamra ezeket a ronda nagy házakat, csak győzöm kerülgetni, míg ráakadok egy rendes udvarra. Felnézett az ötödikre. Lent- ről keskeny csíkban sorakoztak az ablakok, elveszve a kék csempék téli csillogásában, s bennük Götz mosolygott ősz- szelapított fejjel. Frank ezután átment a postára, az ügye- letes ablaknál vett egy levelezőlapot, tollat is kért. Sokáig elgondolkozva nézte magát a kirakatszerű ablaktáblák tűk- rében, majd hirtelen elhatározással elkezdett írni: — ״Ha van még abból az avas szalonnádból, ha csak egy deka is van még belőle.,

thiery Árpád:

0, azok a vasárnapok!

Götz a meszelt falhoz dőlt; ó, Frank, nyögte meglepetten, s ott állt száz kilójával gatyában, nagy kemény ökleit le- engedve az oldalához.

— Itt egy eperfa állt — mondta Frank zavarában az ud- var közepére mutatva.

— Hogyne, hogyne — bólogatott Götz, majd hirtelen el- szomorodva hozzátette: — Állt, bizony. Sokszor megregge- liztünk rajta, de elpusztult, szegény.

Frank végignézett a roskadt házon, és egy pillanatra úgy tűnt, mintha az egykori első lakó. az öreg narancsárus hun- cút kereskedőmosolya villant volna meg a veranda szögle- tében.

— Küntzlerék? — kérdezte Frank.

— Kivándoroltak Kanadába.

— Sok jó levest megettünk náluk.

Götz röviden fölnevetett. Inkább csak furcsa, ideges hor- kantás volt ez.

— Akkor még megelégedtünk egy üres levessel — mond- ta, és Frankra nézett.

XT átül leültek egy kiszáradt malterosládára, szemben a

■*־־*י sikátorszerűen meghúzódó konyhával. Az ajtó helyén nyáriasan régi ágylepedő lengett a könnyű huzatban. Götz kihozott két üveg családi sört, mind a kettőt felbontotta.

— Ettől szépen el fogok álmosodni — mondta Frank, mielőtt meghúzta az üveget.

Götz szelíden, mosolyogva nézett maga elé.

— Ezek szerint nem változtál? — kérdezte.

Galambosi László:

Jleiud Űíamáí'dibéi

Halak Templomában zöldfarkú habok körmenetet játszanak, körül járnak vízbe-hullt lombot, szunyókáló nádat hínár-csokros sírt.

Madarak pogány szertartását védi a Nap, fehér, fekete tollpalástosak, repülő madár-papok

csőrén a tél-előtti ének fájdalma ragyog.

Halálba-száradt áldozófa tetején

varjú-táltos károg,

süllyed a köd az egymásra omló

felhősáncok

alatt.

íme a menny roskadása.

Hullámba-döfő aranydárda mélység-kutató ragyogása.

Fürdető kék a fenti tájon, szélköntőst metsző sirály röpte hegyekre-csúszó láthatáron.

*

Vitorlavászon csákója billeg, az égre hurkokat feszítnek, hajló hátak

emelik súlyát az elmúlásnak.

Az ősz taraja világos-sárga, homályba ereszkedik a vízalatti lámpa, halak asztalán törpét bújtatnak a fények, a fák halál-előtti törvényről beszélnek.

A nyár szakadt álarcát föltéve elindulunk lassan, megszámoljuk a virágokat a sugár-hervasztó alkonyaiban.

□ ■ □

Bede Anna:

DCék tűz

Tenger morajlik a gyűrűm kövében.

Habok, sikoltva szétomló körök.

Mellettem állsz, ölelve tartasz az lőni mélység fölött.

Kék tűz perzseli ujjaim, kék alázat És hordozom kínok öblein át karod súlyát, 8 a túlpart látomását, a kérlelhetetlen, vad Sziciliát.

Az eláradó kék embernyomot, bolyát, imát, zeng és jajgatást belep ...

A halál kútjában, kagylógyász izzadt homályán hová jutok veled?

Jfrank reggel magára zárta az ajtót, és azóta az íróasz- tálánál ült. Előtte mindenféle könyvek hevertek olva- satlanul. Mint legtöbbször vasárnap, most is a szemben álló bérházra bámult, mely hajszálra olyan volt, mint amilyen- ben ő lakott. Nézte a kosár alakú, kényelmetlen erkélyeket, melyek behálózva a hét emelet magasságú falat, azt a lát- szatot keltették, mintha a ház egy nagy tenger partján állt volna. Ezt a látszatot csak fokozták a sakkszerű, kék esem- pe-berakások, mintha a tenger villantotta volna föl a fé- nyeit. Engem nem tévesztenek meg ezek a kaszárnyák, mint a vasárnaponként idetévedő turistákat, akik az Olimpiában ebédelnek, gondolta Frank fanyar hangulatban, majd pillan- tása lecsúszott a játszótérre, mely a két ház között terült el; a lefagyott sárga kavicsra, az üresen tátongó homok- kutakra, a hinták hidegzöld vasvázaira. Balról egy négy- emeletes és a kísérleti ház derékszögben, mint a vastag pókhálók, szakadozott felhők lógtak, látszólag egy helyben. A felesége leejtett valamit a másik szobában, és Frank azt gondolta: legalább átszólnék most néki, hogy nézzen ki az ablakon, micsoda hófelhők gyülekeznek, de csak ült tovább, kissé bódultán. Időnként a túlsó házra nézett várakozva, hogy megjelenjen a kövérkés, barna nő. szorgalmas keféi- vei és porrongyokkal a kezében, mint minden vasárnap dél- előtt, tíz óra tájban. Van egy kis cseresznyepálinkám a szék- rényben. dehát kora délelőtt mégsem ihatom le magam, tű- nődött, majd valaki csöngetett hirtelen, szaggatottan és tü- relmetlenül. Mire Frank kiment az előszobába, a linoleu- mon egy expresszlevél hevert, a postás dobta be. Frank föl- vette, megforgatta. Egész héten át nem kapott levelet. Visz- szament a szobájába, gyors pillantást vetett az ötödik eme- letre, de az ablak üres volt, tehát semmit se mulasztott el, majd a pipaszurkálójával felbontotta a borítékot, és eleső- dálkozott Götz ismerős betűin, melyek viharban álló fák- hoz hasonlítottak.

— Végre a tegnapi nappal befejeztük erre az évre a munkát; kezdődött a levél. Részben örülök ennek, részben nem. Örülök, mert kipihenhetem magam, mint a medve, és végre nekiszabadulhatok az írásnak és az olvasásnak. Egy kőművesnek nyáron nincs ideje olvasni, pláne, leveleket írogatni. Télen viszont le kell szűkíteni az életszínvonalat. Nagy veszély persze, nincs. A főbb szükségleti cikkekről gondoskodtam. Vettem tizenöt mázsa szenet, húsz kiló lisz- tét, másfél mázsa krumplit, huszonöt kiló cukrot, tíz kiló zsírt, tíz kiló szalonnát, húsz csomag tésztát. A feleségem a papírgyárban dolgozik, megkeresi a mellékest, az aprósá- gokra valót. És itt van a nyakunkon a báli szezon is. Szom- hatonként egy tánczenekarban tolom-vonom a trombont, ez százhúsz forint egy éjszakára. Az egyik fülemre, ezt mond- tam neked a nyáron, egy csöppet rest lettem, de hála isten- nek azért még tudok fújni. Huszonhat éve csinálom már, magasabb szintű céljaim nincsenek ezen a téren. Megy minden, szinte már gépiesen. Mit is bánják az összeborult 'fiatalok, hogy egy bácsi rosszul hall a zenekarban? Az a fontos, hadd szóljon, hadd harsogjon. A szakszis és a pisz- tonos a hátam mögött csak úgy hív, hogy a süket trombi- tás, de én nem haragszom érte...

Frank abbahagyta az olvasást. Az ötödikre pillantott me- gint, most már türelmetlenül. Valami olyasmit gondolt, hogy jöhetne már ez a nő a keféivel, nyitott szárnyú glott- köpenyében, mint egy hízásra hajlamos madár odaröppen- ne az ablakba, de akkor az ablak helyén hirtelen Götz ne- héz arca tűnt fel. Frank a kezével eltakarta az arcát. A za- vartság érzése fogta el, azután a szekrényhez lépett, kivette utolsó pálinkáját, és kitette maga elé az asztalra, de nem ivott. Évekig nem találkoztunk, mintha megharagudtunk volna egymásra, gondolta, nem is leveleztünk, csak a lel- kemben maradt egy kis bizonytalan érzés, hogy egyszer ba- rátok voltunk, halálosan nagy barátok, és volt idő, különö- sen amikor szomorúságok fogtak el, hogy Götz furcsa, ne- heztelő arca megjelent előttem.

G

ötz a nváron írt utoljára: — Kora reggel van, zuhog

az eső Zuhog, mintha dézsából öntenék. Irtó örülök neki. hisz az utóbbi hetekben bambára hajszoltam magam, s így ma. mivel külső munkánk van, végre pihenhetek egy kicsit. Jaj csak el ne álljon, mert akkor jönnek értem, és akkor ennek a levélnek is vége. Este nem vagyok képes ír- ni, halálosan kimerült vagyok. Sokszor mosdatlanul dűlök az ágyba, pedig eszi a bőrömet az egész napi izzadtság. Hiába, öregszem, ez a testi munka egyre jobban nehezemre kezd esni. Dehát mit csináljak? Nincs más lehetőség a szá- momra; ezt kell tennem. Egyrészt tehát ezért nem írtam, másrészt meg ha olykor volt egv-egy szabad vasárnapom, teleszívtam magam, mint egy pióca, és nem volt egy ép- kézláb gondolatom sem, amellyel eléd bátorkodtam volna. Hát. így van ez. ne vess meg érte. Nem írok, nem olvasok, a rádió is csak akkor szól nálunk, mikor az öreg vekkert pon tos időre kell állítani. Teljesen elkérgesedtem, és istenem, hol van még a tél? A házamat a negyedik negyedben fog- ják bontani. Sajnálom. Rozzant fedele alatt sokszor még a legsötétebb bánat is megszépül. Olyan ez a ház nekem, mintha élne. A házak élnek, Frank, és szeretet van ben- nük. Én tudom ...

Frank a nyáron meglátogatta a barátját. A felesége a szállodában maradt. Több mint egy órán át kereste a há- zat, ahol Götz lakott. Frank egykor ismerős volt itt, része- gén is eltalált sokszor hozzá, de a városrendezés felborítot- ta az alacsony, ódivatú házak rendjét, a régi utcák szétszór- va, szánalmasan hevertek a karcsú toronyházak mentén, mint fölösleges limlomok. A gödrös telkek helyén erős be- tonfundamentumok vetették meg a lábukat. Végül megta- lálta Götz házát — elhanyagoltan, beékelődve a panelházak közé, kerítés nélkül, a veranda szárnyán megbillenve kissé, behorpadt homokhegye'ctől, hátrahagyott betonkeverőktől és szállítószalagoktól körülvéve. Frank egy kicsit megrettenve állt a kapu előtt, mely kerítés nélkül fájdalmasan hatott rá, majd mintha ez fontos lett volna, a kapun át lépett be az udvarra, melyet gazdagon benőtt a vadrepce, és csak egy keskeny csapás vezetett benne hátra a házfal mentén. Elő- szőr a kis oldalszobában kereste Götzöt, ahol évekig lakott, átpálinkázva a téli hónapokat, erőt gyűjtve a tavaszhoz, időnként magához fogadva néhány hétre egy elvált asz- szonyt, vagy egy értelmesebb malteroslányt. Az első lakó végigmérte Frankot, és azt mondta rövid, idegen tekintettel: hátul.

1