Dunántúli Napló, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-03 / 208. szám
sosem iepelt a Laiiy laua- a. 11,1101 GyiI- Ti jutott az eszébe, aki a táncolást mindig rühellte, s ha nagyritkán rá lehetett beszélni, tüstént összetaposta. Hazafelé menet már annyira szédült, hogy maga kérte meg Pépépét: — Belekarolhatnék magába? Egy másodpercre felrémlett Gyuri arca, de elhessegette: ״Kicsit spicces vagyok, ez az egész!” Mind a négyüknek külön szobájuk volt. Ezt is Pépépé rendezte így. Mi- előtt elbúcsúztak volna, az öreg vi- gyorogva megfenyegette ujjával a Iá- nya udvarlóját: — Idefigyelj, öcskös, Klárira nekem kell vigyáznom! A lányomat nem fél- tem — ő megvédi magát! Ha lappangott is Kláriban valami gyanú, ettől teljesen megnyugodott Amíg el nem aludt, magában Gyuri- val veszekedett, neki magyarázta, mi- lyen ostobán viselkedett pénteken. Egyszercsak felriadt. Valaki ült az ágya szélén. A sötétben is felismerte körvonalairól Pépépét. — Csitt, kislány, pe csapj lármát! — suttogta. — Nem tudok elaludni, rosszul érzem magam! Klári egy szót sem szólt, teli volt Ijedelemmel. A férfi látta, mennyire megriadt ezért azt mondta: — Akarod, hogy elmenjek? Nem le- hetsz ilyen szívtelen! Hiszen én rég- óta... A lány egy tétova mozdulatot tett a fejével. Pépépé félreértette. — Az ajtó? Bezártam, ne félj! Birkóztak. A férfi csupa erő és vadság volt. Pépépé végül megunta a bir- kózást, és azt sziszegte: — Mit képzelsz? Minden Ingyen volt? Hát bolond vagyok én? — Aztán szelídebben folytatta: Ha tudnád, há- nyan irigyelnének.., A mikor visszaértek a városba, a professzor azt mondta, először Klárit szállítják haza. Ahogy befordul- tak a sarkon, a lány meglátta Gyurit Ott várt a kapu előtt. Ügy érezte eb- ben a pillanatban, senki sincs a vilá- gon, akinek annyira örülne, mint en- nek az undok alaknak. Szép Gyuritól, hogy belátta, milyen igazságtalan volt. Lám, ő jött el békülni. Pépépé felé csak éppen biccentett, és hidegen ennyit mondott: — Köszönök mindent Rohant a kapu felé. — Gyurikám! — olvadt a hangja — De jó, hogy itt vagy! — Csak azért várakozom, hogy tud- tódra adjam: nem csinálom ezt tovább! Elég volt! — De... hát nem békülni Jött«? A fiú válasz nélkül, szigorúan né- zett rá. — Szóval így vagyunk! — csattant fel Klári. Aztán szelídebb hangra Vál- tott: — Tulajdonképpen mi bajod ve- lem? Választ most sem kapott. Ettől fejé- be szállt a vér: — Mondd meg, mi bajod? Te őrült! Gyuri sarkonfordult és elment A fejét se fordította hátra. Klári úgy érezte, hogy gyilkolni tudna dühében. ״Hiszen 6 semmit se tudhat! Mi baja? Lehetetlen fráter!” Mire felért a lakásba, már el is dön- tötte: jöhet Gyuri bocsánatot kérni — nem fog szóbaállni vele. jobban, mint ezt • vágtát az ország- úton. A haja kibomlott valósággal szikrázott, ahogy átsütött rajta a nap. Könnyű kék blúz volt rajta, suhogó, bő szoknya és aranypántos indiai sa- ru. Petrolay-Puchner néha oldalt fórdította a fejét, gyönyörködött a lány- bán. Vérmes, vöröses-lilás arca köze- pén lángolt a napégette rézszínű orr. Induláskor odasúgta Klárinak: ,iHagy- juk a fiatalokat hátraülni, jó?” Erre a lány nem szólhatott semmit. Pépépé látva a sikert, végig megmaradt ennél a játéknál, mintha ők ketten, Klári meg ő, csak a lánya meg az udvarló gardírozására volnának itt. Nyerges András: Lehetetlen fráter Amikor a kiállításon elszakadtak a másik kettőtől, így terelte arrébb Klá- rit: — Jöjjön, kedves, ne legyünk tapin- tatlanok! Klárinak imponált, hogy Pépépé te- gezte a karó-vékony halotti sápadt ar- cú absztrakt festőt, és előleget adott az egyik képére, amelyre rögtön ki is tettek egy cédulát: ״Megvásárolva”. Amikor odébb léptek, Petrolay azt kérdezte Kláritól: — Tetszik magának? — Imádom! — No, akkor a maga szobájában fog lógni az intézetben! ,Városnézés közben Klári megcsú’ szott egy kő-korláton, amelyen a Petrolay-lány az udvarlója végig egyensúlyozott. Megbillent, parányit sikított, de az öreg Pépépé mellette termett és atyaian leemelte. Klárinak egy pillanatra rossz érzése támadt, mert Pépépé a combjait fogta át —, de ez a gyanúja el is illant, hiszen az öreg rögtön elengedte, és különben is, csak segíteni akart. Este egy extra kis vendéglőben ▼a- csoráztak. Klári megint ámulhatott, mert a pincér személyesen ismerte Petrolayt, és olyasmit hozott,/ ami az étlapon nem szerepelt. A vacsorához sűrű, édeskés, alattomos nehéz török bort ittak. Később, amikor a vendéglő bezárt, átmentek a presszóba, ittak ká- vét, aztán konyakot és közben csoko- ládésvégű piskótát rágcsáltak. A te- nyérnyi kis placcon még táncoltak is. Klári ismét.... csodálkozott: Petrolay- Puchner" finoman és sikkesen vezet- gette, akármilyen nehéz volt a teste, IZfAromhete• házasok vatták, de még u külön laktak, ki-ki a *Tűiéinél, fgjr hát minden maradt a régiben: randevúztak, moziba jártak, hét végén meg kirándulni, ha jó idő ígérkezett. Ezen a csütörtökön együtt vették meg a szombati színházjegyeket Pén- teken egyszercsak azt mondta Klári: — Majd elfelejtettem: nem érek rá holnap! Add el a jegyeket vagy menj el egyedül. — De hiszen ...? — Nem tudhattam előre! Ma telefo- nált Pépépé, hogy van egy hely a ko- csijában, szombat reggel megyünk, va- sárnap este itt vagyunk. Ezt nem hagyhatom ki! — Miért nem? — dünnyögté Gyuri csöndesen és várta a villámokat, de Klári inkább úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. A fiú tudta: Pépépé Petrolay-Puch- ner Pált jelenti, az intézet igazgató- ját, ahol Klári az egyetem óta gyakor- nőkként dolgozik. Pépépé már azelőtt is sokat forgolódott a lány körül, ezért vette oda egy esztendővel ezelőtt. Gyű- ri azt hitte: a házasság majd lehűti az öreget. Dehát úgy látszik, nem. El- határozta, hogy nem szól egy szót sem. Ha Klári magától nem érzi, hogy nem kellene elmennie, ő nem szól. Akkor már úgysincs értelme. A lány élesen figyelte az arcát. Nem bírta a hallgatást, kirobbant: — Azt mondd meg, most mi nem tetszik? Féltékeny vagy? Ne légy ne- vetséges! Pépépé egy vén öreg. Meg- nézzük a kiállítást. Állítólag máshol nem mutatják be, mert absztrakt, írigyled? Szóljak az öregnek, hogy szorítsunk helyet neked is? — Köszönöm! — morogta sötét arc- cal a fiú — nem erről van szó. Ebből az élvezetből nem kérek. — Hát akkor? Hallod, de undok férj vagy! Mi lesz később, ha már most így morogsz minden apróság miatt? — Ezt nevezed apróságnak? — Hát mi? Figyelj ide: nem édes- kettesben leszek vele, hozza a lányát meg a lánya udvarlóját Is! Gyuri vállatvont és elnézett másfelé. Klári egyre ingerültebb lett. — Mindjárt itt hagylak az utcán! Azonnal mondd meg, mi bajod? — Hát csak az, hogy neked hat hét múlva le kéne adnod a kész tanul- mányt, a nyolc ívet, és egyelőre sehol- se tartsz! Ezért mész Pépépével kocsi- kázni! Arról volt szó, hogy ha össze- házasodtunk, végleg kiadod az útját! — Ne őrülj meg! Akkor aztán nem lesz egy nyugodt percem se... Kiül- döz az intézetből! — Mondom, hogy ez a bibi! — Értsd meg, te fafejű, egy Ilyen kirándulás semmit se jelent! — Semmit? Pépépé nem hívogat té- ged csak-úgy! Megkéri az árát, amiért segít... Klári megállt, az arca vörös volt a méregtől. Most már azzal sem törő- dött, hogy az utcán vannak: — Vigyél te autóval. Akkor beszélj, amikor te is megteheted! Elegem van belőled! Gyuri egy pillanatig szótlanul nézte, aztán gyorsan megfordult és elrohant, mielőtt — megütötte volna. p etrolay-Pucher kocsiján le lehetett ־*־ csavarni a ponyvát. Ragyogó nap- sütésben utaztak, a gyönge kis szél kifejezetten kellemes volt. Klári fel- térdelt az ülésen, élvezte a száguldást, tulajdonképpen semmit sem élvezett sem zavarta, hogy a gyanús meredély már egyfolytában csikorgóit, mint egy indula- tos fogsor, és hogy tőle alig három lépésnyire disznó- nagyságú kődarab csapott be, erőteljes csattanással. — Gyönyörű műtét lesz — mondta elégedetten a bárso- nyos hang. — Elaltassalak? — A baltát... — susogta Ted már mindennel kibékül- ten. — A balta... A balta... — tenyereit megadóan szőri- tóttá rá szemeire, hogy mit- se lásson majd a hegyomlás- ból. — A pokolba* a bánya- társasággal! — Ne szidalmazd munka- adódat! — korholta a gép. — ö jóságos! ö könyörületes! ö ad neked kenyeret! Imád- kozz érte. hogy minél tovább álljon fent! Ö a mi édes- atyánk! Ted idegsokkosan röhögve hallgatta a gép zagyvasága- it. Az pedig megörült. Ra- gyogtak lámpa-szemei — vérnyomásod lement, derűs vagy, tehát nem kell altatás. Elég lesz a helyi érzéstele- nítés is! Az érszorítókkal, sebész- késekkel, tamponokkal, tűk- kel megtűzdelt karjai előre- lódultak az alkonyati fojtott forróságban, de a sok min- denhez szokott hegy sem áll- ta tovább ezt a komédiát és a porblémát pillanatok alatt oldotta meg. Harsogva omlott le a szűk völgybe, mintha mérgében vadul nevetve káromkodna valaki. Darázs Endre A íém pók alá, figyelmeztetésül, mert a sziklafal elunta évmilliárdos ácsorgását. Rogyni készült. — A baltát! — csapkodott maga körül Ted. — A baltát, te felpiperézett idióta! Hogy a sátán vinné el ezeket az automatikákat! Nincsen ben- nük semmi önkezdeménye- zés!! A baltát! — hörögte. — Nem érted?! Rendületlenül udvarias maradt a fémpók. Két üte- met is lejátszott valamelyik ősi polkából, jelezve, hogy tettrekészen optimista és el- nézi a sértéseket. — Megtudhatnám a vér- csoportodat? — emelte fel egy végtagját a sok közül. A mozgékony ízek találkozásé- bán tű csillogott. — Ha nem tudnád, az sem baj. Vérké- pet csinálok. Nos? — AB-csoport vagyok! — rikoltotta Ted halálos féle- lemben. — Mit fontoskodsz, te állat? Aki megkonstruál- ta az agyadat, nagy ökör volt! Mentőt várok és egy burok- rata érkezik! — verejtékez- ve könyörgött. — Édes őre- gém, ide avval a baltával! Az elégedetten zümmögő gépezet süket maradt Ted ri- mánkodására. — ״Félrebe- szélsz” zümmögte — és né- hány végtagjával ügyesen pattintotta fel saját hátának födelét és csörömpölve tett- vett, válogatott a száznyi műszer között. Az cseppet Kínozták, hagyták élni még. — Dűljetek le már! Aztán csöngetés közeledett, vidám, rapszodikus, mint egy farsangi meneté. Ted eltom- pultan hallgatta és nem le- pődött meg már akkor sem, amikor egy lónagyságú, ezüs- tös, pókszerű valami torpant meg fölötte és csitítgatni kezdte bársonyosan lágy asz- szonyi hangon. — Nyugalom! — búgta. — Nyugalom! Nyugalom! Rögtön rá recsegve kezdett játszani egy vérpezsdítő tor- reádordalt, lelkes lármával, mint egy cirkuszi zenekar. — Megnyugodtál tőle? — kérdezte a fülkínzás után. Megnyugodtál? — keskeny homlokzatán lilásvörös lám- pák pislogtak aggodalmasan. Az életkedved máris vissza- tért! Ugyebár! — Tökéletesen — könyö- költ fel Ted a porból. — De add csak gyorsan a baltát... Éppen fölötte állsz! A baltát! Érted? — tagolta, mintha nehéz felfogású egyénnel vi- tázna. — Lecsapom a lábam és vihetsz máris, mielőtt ránkomlik a hegy! A mutatósán bonyolult szerkezet sértődötten vála- szolt. — En mentőgép vagyok, nem pedig mészáros — du- ruzsolta. — Megoperállak! Odafent pedig gúnyosan mordult fel valami. Aztán kőszilánkok zápora zuhogott Hiába ordítozott Ted, nem futott oda senki sem, pedig a bűntudatos hegyfalak — a geológus lábára szikla zu- hant — segítették a maguk módján, felerősítve vész- üvöltését, de hiába vijjogott az ezernyi visszhang, nem jöttek szabadítok. — Gazemberek! Hol késle- kedtek? — sikoltozta a ko- pár hegység. Szabadon maradt jobblába kétségbeesett dühvei rugdal- ta a bamba kőtuskót, mely csaknem térdig temette ma- ga alá a balt, szétroncsolva azt Nagynéha, egészen fent, megmoccant a függőleges, szürke fal, mintha óvatosan előrehajolva lesne le a sze- rencsétlen fiatalemberre, aki veritékezve küszködött po- ros tövében. Minden ilyen kis moccanás újabb lazulást jelentett. Azt, hogy bármikor elindulhat az egész hegyfal és Ted véglegesen eltűnik a sokmillió tonna kőzet alatt — A balta megmaradt...! — nyújtózkodott hiába Ted. Kaparászó ujjai nem értek el odáig. A hézag ha gyér- mekarasznyí volt Ha elér- heti — gondolja — csonkolja sajátmagát és így még meg- menekülhet, ha ugyan el nem vérzik. De nem érte el a sí- kos nyelet — Gyorsan pusztítsatok el majd! — könyörgött a sza- kadék meredélyeihez, csip- kés párkányaihoz, de azok könyörtelen magasságban vonultak a nyöszörgő sem- miség fölött, aki Ted volt. Arató Károly: Fejed karodra hajtva Fejed karodra hajtva alszol a napon, tombol a nyár, a hőség, körötted fűszálak ezredei a kivont kardú őrség. Lüktető szíved ritmusára emelkedik, süllyed hasad — éveid karavánja az idő bozótjai közt halad. De föl se rezzensz: lágy emlőit nyújtja a kék s te szemlehűnyva szívod, sziircsölöd az álmokat s a békét. Ki vagy, mi vagy, ha alszol? Nem tudom most sem, miképp nem tudtam soha Tested délszaki föld — én lennék gyarmatosa? Tartományának, mondd, hol a határa: a kezdete s a vége, hogy bebarangoljam keresztül-kasu! és kimondhassam végre? Miért csúszol ki köreimből, ha itt maradsz szememben? Vagy árért rejted el világod, hogy minél előbb fölfedezzem? olyan csillagok lennénk, akit a másik fénye bánt? De egymásért keringve, hogy éljünk hallgatag bolygók gyanánt? Miért lépsz át oda, ahonnan visszhang sem felel? Míg faggatlak s te hallgatsz, nem vigasztal, hogy örök vitáját a Nappal az Éj s a Nap az Éjjel is így kezdi el. Bihari Sándor: El kell indulnom ו E! kell Indulnom a dülőutakra, a kukoricák meg a krumplik közé, egy cserépkorsóban meg kell koíyogtatnom a Csendes Óceánt; és megcsókolni a lányt, ki öt éve áll a Szinva-parton. hová, hogy elérjek, egy csókért mindig megkerültem a világot, cl kell mennem a városnegyedbe, a félkiló matériából felfestett házak, emberek közé, hogy a szemem végre kibeszélgess׳ magát a létezés formáival, ki kell vennem a szabadságot, az idei örökkévalóságot, mikor nincsen semmi dolgom, csak rendbetenni a világot... Takács Dezső rajza
