Dunántúli Napló, 1967. szeptember (24. évfolyam, 206-231. szám)
1967-09-17 / 220. szám
gázálarctokot és bevágja a sárba. Hallgatunk, féllábon él- lünk, a másikat kiemeljük a sárból, s az árok falának tá- masztjuk, mintha szárítanánk, pedig úgyis esik a meleg eső, — hiába minden, nem száradunk ki. Jobbfelől ugyanúgy hallatszik a lövöldözés még min- dig. Négy napja már, hogy elvitték őket, — Zoltán szeme szinte világít, odáig akar látni: Lackó nehezen bírja az ásót... négy napja már... S talán be se áshatták magú- kát... És sík a terep... Eláll az eső. S az ötödik nap, délben, a legnagyobb forróságban, a legmélyebb szélcsendben, ott, messze, hirtelen megáll a lövöldözés. Csend. Nyújtogatjuk a nyakunkat. De nem, nem, semmi, tovább is csend. Most kezdünk félni, most, hogy egyszerre ekkora lett a semmi. Kevesen vagyunk, s a kanyargós árokban olyan nagy a távolság közöttünk, hogy nem is látjuk egymást. Egy fa lenne legalább a közelben, hogy megmozdítaná a leveleit a szél! Aki a jobb végen figyel, nem bírja tovább a némaságot: — Végük! — mondja. A szó megmarkolja a torkunkat, nincs erőnk másképp érteni, a csend szinte harangoz a fülünkben. — Nem bírták tovább, — kezdi megint ugyanő. Valamelyik kanyarból rácsap Zoltán hangja: — Nem igaz! !! — Meddig tartották volna?! — Nem igaaaz!!! S mindannyiunk gondolatába beleszúr, hogy a parancs- nők is nyilván azért nem intézkedik... — Jelzést küldenének legalább! Zoltán előrevágott puskatussal neki akar rontani: — Huhogsz! Disznó! — hörgi s kicsap száján a nyál; de éppen akkor mondja valaki a másik irányból is: — Miért nem jeleznek?!!! Zoltán megtorpan, — de az erő, mely megindította, ne- kirugasztja az árok oldalának, s úgy, felemelt kezében a puskával, förtelmes dühvei kiugrik. — Miért netm jeleznek?! ! ! Hátán feszül a zubbony, úgy ordít arrafelé, amerröl a csend támadt. Azonnal visszabukik. Üjonckiképzéskor úgy tanították, hogy a sisak gömbölyű felületéről leperdül, ״gellert kap” a golyó vagy a szilánk, ha kicsit ferdén éri Bors őrvezető sisakját élőiről pontosan kö- zépen, merőlegesen találta a lövés. Átvágta. Vér még nem is látszott, csak a kis lyuk a sisakon, s hogy Zoltán szája tátva maradt. "!1ץ ikor besötétedett, hírvivő érkezett az ásók közül. Me- ró sár és vér. A karja és a válla sebesült. Éppen csak jelentette: — Az új vonal elkészült, az éjszaka leple alatt ott kell tjüzelőállást foglalnunk. Elmondta, aztán az oldalára feküdt. Valaki lehajolt hozzá, s kigombolta a zubbonyát: — Csoda, hogy bírta idáig. — Nagy akarat hajtotta, — vélte egy hátul álló. Máskor is félre fordult kicsit, ha szóltak hozzá; máskor se nyitotta fel egészen a szemét, — csak ha a bátyja állt előtte. Máté tizedes rájuk borította a sátorlapját. — Gazemberség! — sziszegte valaki. A hangja szokat- lanul bátor volt. Arcát nem láttuk. Köpött egyet. Ott kellett hagynunk őket, Zoltánt és Lackót, a régi árokban. A parancsnok rákiáltott: — Mit akar?! — Az öcsém ... Közeli, éles becsapódás, egyetlenegy akna süvített, s ősz- tönösen mindenki a földre nyomta a fejét: — a pamcsnok nem hallotta meg, Zoltánt. Amikor elült a füst, nyakáról a ráhullott homokot csapkodva, fel sem emelkedve a földről intette Bors őrvezetőnek: — Vissza! — De az... — próbálkozott Zoltán megint. — Azonnal! Az előbbi becsapódás felingerelte az idős tisztet, taná- csosnak látszott rögtön indulni; — ilyen pillanatban kell a rendbontásnak a legszigorúbban elébevágni, — s amikor Zoltán másodszor is ellenkezett, előrántotta a pisztolyát. Zoltán már fel akart ugrani, de hátulról elkaptuk a Iá- bát, valaki meg a fejét nyomta le,״ hogy a sisak éle annyira vágta a tarkóját, moccanni se tudott tőle. Lackó is meg- mozdult, őt könnyebben lefogták, ezt a zászlós úr észre se vette. A parancsok szaggatottan csikordultak, s a kis csapat kúszni kezdett a jelzett hajlat irányába. Zoltánt a lábánál fogva rángattuk vissza a lövészárokba. Percekig ordítozott, csapkodott maga körül. Máté tize- des már az ásóval akart a fejére verni, de ahogy felemelte rá a kezét: a rettenetes tekintettől megijedt, s mereven áll- tak egymással szemközt. S akkor egyszerre kegyetlen némaság szakadt ránk, olyan áthatolhatatlan, annyira mérhetetlen, mint majdnem a halál. 1VT egakadt az idő. Csak ültünk, térdeltünk az agyagban, — mikorra ké- szül el az új árok...? — ez a kérdés dobolt a fülünkben. Délben már úgy sütött a levegő, hogy az orrunk előtt repedt meg az agyag, — nem mozdultunk. Végre estefelé Máté tizedes kiejtett két szót: — Egy hét. — ezt mondta. — Az sok. — hallatszott valahonnan. Zoltán arca egyfolytában vörösen, lilán lángolt, s a si- sakszíj centi mélyen hasított az állába. Tíz órája szorította már markában a fél komiszkenyeret, most egyszerre kivág- ja a vonal elé. de különben nem mozdulhat, és semmi sincs az árokban, amit ketté törhetne. Ül, lila az arca, felfújja magát, hogy a menetöltözet a testére feszül, mintha ráhe- gesztették volna. Másnap messziről lövöldözést hallunk. De mégse szó- lal meg senki, egészen estig senki. Nem akarunk figyelni a zajra; jó lenne elhinni, hogy semmi, csak hallucináció. Fene tudja, talán énekelni kellene. De senki se meri elkezdeni. A völgyben egyszer innen, egyszer onnan hallatszik ugyanaz a zaj, csal a szél is. Azt se tudjuk, hol a parancs- nők. Mi történik? És megjön az eső is. — Arról hallom, — mondja váratlanul valaki a sötétben. — Hátulról jön. — véli más. Zoltán hörögve felordít, mintha az órák óta gyűlemlő erő egyszerre törne ki: — Kuuusss! Reggel sem múlik az eső. A szél azonban elhal. Most már nem áltathatjuk magunkat tovább: — a lövöldözés tisz- tán abból az irányból hallatszik, ahol a század másik fele az új vonalat ássa. A gondolatot legfeljebb azzal próbáljuk el- hesesgetni magunkban, hogy igen, igen, valahol ott lövői- döznek ugyan, de talán mégsem egészen ott... mintha messzebbről jönnének a hangok. A parancsnokot ma se láttuk, — mi történik odaát...? T^sik, ragad az agyag. Nem lehet kinézni: feltoltunk 1־־׳ egy kenyérzsákot, — azonnal átlőtték. Itt fulladunk meg az árokban Bors Zoltán őrvezető letépi derékszíjáról a KENDE SÁNDOR: A Bors-fivérek JVapok óta nem mozdultunk. A front megmerevedett. Amíg be nem alkonyult, — még hatkor is déli erő- vei égett a nap, éjjel viszont mindig esett. Hajnalig zuho- gott, s a lövészarokban rozsdás-sárga habok sűrűsödtek, ahogy tehetetlenül tocsogtunk egyhelyben. Az éjszaka sötét- lében többen megkockáztatták, és ráálltak a sisakjukra, de így is hamarosan elérte a víz a felső bakancsszíjat. Akaratos, nehéz agyag volt itt a föld mindenütt, keser- ves-soka■ kínlódtunk, amíg beárkoltuk magunkat: nem fogta a csákány, bármekkora ütésre is csak vékony szelet szakadt le a vágás mentén. Agyag, agyag, agyag Nem száradt ki so- ka, hiába állt el az eső. Rátapadt zubbonyunkra, felszereié- sünkre, bakancsunk meg olyan súllyal }־agadat bele, hogy minden mozdulat erőfeszítésbe került. Nem is mozdultunk. Nem lehetett. Szemben sokkal ma- fasabban voltak: ők távcsöves puskákkal figyelték a mi vo- nalunkat, s vállmagasságig még a lövészárokba is be tudtak célozni, összekuporodtunk, ki se mertünk nézni. Beragad- tunk az agyagba. Máté tizedes ott végezte el a dolgát, s a gyalogsági ásóval dobta ki maga mellől a vonal elé: — ab- bán a pillantbar lövés érte az ásó lapját; éles. pengő hang száltt el fölöttünk, csak a tekintetünkkel kaptunk a magasba —, aztár megint olyan némává, keménnyé merevedtünk, mint az átlyukasztott ésólap. A szakácsok, akik mindent előbb szoktak tudni, mond- ták, hogy a zászlóaljparancsnokságon katasztrofális baklö- vésr'ől beszélnek, s hogy valaki lógni fog, amiért védelmi vonalunkat ide, erre a lejtőre építették, — hiszen az első- éves baka is tudja, hogy magaslaton kell védelmi állást fog- lalni, s nem ilyen lyukban, ahová a csajkánkba is belepör- kőlhetnel: odaátról. ' — Szemben jobban kiválasztották a helyet, — jegyezte meg Máté tizedes. — Több eszük volt. — Több eszük, több eszük... — dünnyögte valaki. — Azok legalább tudják, miért csinálják. — Valaki lógni fog, — ismételték a szakácsok, majd el- mentek, mi meg maradtunk tovább az agyagban, minél mé- lyebbre kuporogva. öt r.upig megint nem történt semmi. Nappal égtünk, éjjel áztunk Tudtuk, nekik se jobb odaát: ott is esik, ott is ragad a bakancs. Félelmünkben újabban agyaggal maszatol- tűk be mégis a képünket, amikor világosodni kezdett, hogy ne ragyogjon a napsütésben, s hogy' nehezebben célozhassa- nak rá a távcsöves puskákkal. Aztán váratlanul valóban érkezett új századparancsnok. Idősebb, tartalékos zászlós. A századot ketté választotta, — két szakasznyi erőnek éjszaka át kellett kúsznia a parancs szerint kijelölt hajlatig, és kegyetlen iramban azonnal nekilátni az új vonal ásásá- hoz, — nekünk pedig, akik maradtunk, ki kellett tartanunk, ki akárhogyan. Ez volt a parancs. A Bors-fivérek cseppet sem hasonlítottak egymáshoz. ־^־*־ Zoltánban, az idősebben olyan vihar feszült, hogy mozdulataival szinte elsodorta a közelben állót. Ha vita köz- ben ellent mondott neki valaki: nyakán megfeszült a gallér, homlokára sötétlila láng csapott, és úgy tört ki a szobából, vállával majd elvitte az ajtófélfát. Békében a gyakorlótéren, a pihenőben sohasem ült le׳ felszerelését tisztogatta, sípot faragott, vagy korbácsot font, ha pedig nyúl mozdult a fű- vesben, ordítva vetette magát utána. Estére mégse fáradt el jobban társainál: hátával meg tudta emelni a vaságyat, ör- vezető volt. A csontcsillagot öccse varrta fel a gallérjára, — az ő ujjai közül kifordult volna a tű. Lackó, a kisebbik még nem kapott rangot, de különben is úgy nézett fel bátyjára, mint más az apjára. Senki előtt sem állt meg egyenesen, s ha rászóltak, lesütötte a szemét; — állandóan szidták érte. Ha nem kapott valami parancsot, hát ült csak, nézelődött a semmibe, vagy szuronyával rajzolgatott a földbe. De ha a bátyja jött: kigyúlt, szinte megnőtt, s félrepislákoló szeme, fekete, szilva-nagv kúttá kerekedett. Járőrbe, felderítésre csakis együtt indultak, s a legnehe- zebb megbízatást is mindig együtt vállalták, úgy. hogy Bors Zoltán vörös arccal, dühös kamyújtással kilépett a sorból: — Itt vagyok! — kiáltotta, Lackó pedig némán, szelíden odaállt melléje. Néha csapzottan, véresen jöttek vissza. Zoltán károm- kodott, leköpte az egészségügyit, amíg ápolta, — de öccse sebeit ő kötözte be. nem bízta másra. Máté tizedes egyszer, este odabökte, nem állhatta már: — Mi a fenének ugráltok? S valaki ezt mondta ekkor: — Használtok vele? Kinek? — Nem gondolkoznak ezek. az a baj, — hallatszott más irányból. Az új parancsnok nem ismerte őket. Amikor ketté vá- lasztotta a századot: Lackó, az öcskös az ásókhoz került, Zoltán pedig maradt a régi árokban, velünk, akiknek tarta- nunk kellett a vonalat. Az éles helyzet nem tűrt ellentmondást: az utasítások rövidek és pattogok voltak, s Zoltán fel se fogta mindjárt, mi történt. Amikor az öccsét szólították, habozás nélkül ve- le kúszott. Kátay Antal: FELESÉGEMNEK Lásd, összekuszált fonalak között őrizzük már kamaszkorunknak álmát, rezdülni tudunk egy rádióhirre is, s Idegeinknek a Másikat-féltő táncát megosztotta velünk a Világ. Virág nélkül — de sokszor! — Gondokat viszek haza és csókjaid helyett — kis földi kínok bilincseit törni — keserű idegnyugtatót szedek, s kábultan kuporgok hajnalig. De a csillagok fájdalmát Te érzed, hisz’ reád már háromszoros halál leselkedik riasztó hírek fullánkjaiban, s minden hajnalban munka vár: fésüld simára borzas homlokunkat! Fésüld simára borzas homlokunkat, ébreszd fel újra kamaszkorunk álmát csitísd le táncoló idegszálainkat, s tíz év után a Csillagok Virágát: kettőnk szerelmet fénybe tartsd. Katona Judit: Búcsúzó nyár Tüdeje erdő irama zápor kikericsek hullnak az útra hajából. Gyümölcs a keble, szántó a válla, elejtett, vörös keszkenője mályva. Kedve fuvallat, karja fehérlő lába utánad sóvárogva lépő. Szárnyas tűnése búcsúba lobban, arcod viszi, szalad a nyár a fasorban. Galambosi László: A kútásó éjszakája Asszonyom vár harangfejfl paripán, füzért fon a mákguba-koronás gyér[mek. Fölnégyellek lilamellényű sárkány s a hála kapujára szegezlek. Kötnének fához, melynek kérge fagy, deresedne pajzs, napsárga vért, bogiáros sisak. Arcomat letépnék, tök-maszkot hoznának helyette, viperát ültetek ujjamra, markoló kezemre. Az éjszaka pókháló-hintán pörgött, jégbe-hütött koponyák feszítették a Hold káváján billegő vödröt. Megtaláltam a kutat, melyet gyermekkoromban ástam, fölötte bodzafa, ünnep-köszöntő ruhában. Hulló szirmok, lepkéket fújtam belőletek az égi: Anyám, a fekete fátyol arcodat pólyáivá fénylik. Összeszedem a botokat, hogy a bénák bicegni tudjanak mellemen csokrokat kötnek gomolygó sugarak. Késem megtalálják a madarak, nem akartam sohasem ölni. a bosszúállás súlyát le fogom törölni. A. k v
