Dunántúli Napló, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-13 / 190. szám

Csorba Győzd:

Fordított kígyó

Amit én nyögve, keseregve te azt félkézzel és nevetve

A dolgok sokszor azt hiszem már szolgálni gyűlnek lábaidnál

S mint a mesében, ha kimondod megoldódik hipp-hopp a gondod

Ha ölsz is. amit ölsz az állat cinkos csöndben múlik ki nálad

Törvényeid csak a tiéid ha ellesik akkor sem értik akkor is mint nekem magamnak ' mindenkinek titok maradnak

Lám több mint húsz év napja-éje

bonckéses búvár szenvedélye

lassú szemlélődő nyugalma

forgó hajszája gyűrt unalma

ünnepe lucska tisztasága

öledből nőtt három virága

élet midőn oly egy lehettünk

hogy csak húsunk le nem vetettük —

Mennyit tanultam én azóta ég-föld-pokol bősz firtatója

Nyílt ablak és ajtó előttem fény ömlött szét a vaksötétben

Hány dúvadat demosztikáltam s ma füttyszóra nyaldossa lábam

Több mint húsz éve csak veled nem semmire veled nem mehettem

Fordított kígyó ki a bőrét vedlés helyett növeszti hétrét

Erős dajkám ki esteledve kész bizton kész az új szerepre s pislákoló szememre nézve majd fölvesz karja bölcsejébe fölvesz haját arcomra szórja s fülembe zsondul altatója.

Ténagy Sándor:

Vacsorafőzés

Kis világ: tíz húsos krumpliszem, kanál ka zsír, hozzá egy hagyma —

Mos+ már tudom, most már elhiszem, hogy életünk sok rész-darabja

még összeáll hat — mint itt ezek: sok nyers, még izetlen semmiség —

Még összeállhat' velem, veled, faragva, tisztogatva, szemét

s fölösleg nélkül. így. meztelen —

Nem magányosan, külön-külön, de forgatva egymást egy tűzön.

Só és paprika: veled, velem.

Fél óra — vagy ötven év? — száll tova. Boldogok vagyunk: Kész a vacsora.

A konyhában még égett a villany.

"A szobában félhomály uralkodott, amely a nyitott ajtón keresztül szüremlett be a meleggel.

— El kell már oltani a villanyt! — szólt bentről ágyában fészkelődve az öregasszony.

— Hová kellene még eloltani? Hat óra sincs. Reggelig elgebed az ember a fekhelyen — válaszolta sértődötten az öregember.

— Reggeltől estig a sparhelt mellett nem gebedsz el, mi? Mióta könyörgök már, hogy hozz valahonnan két téglát az ágyba, rá se hederítesz. De most már majd én hozok, a fene se fagyoskodik tovább. Nem elég a kis nyugdíjból szűkösködni az embernek öregségére?

Az öreg kint ült a tűznél, és két ujjával gyengéden sodorgatva a macska fülét, tekintetét a sötétlő szobába fúrta.

— Miért nem mentél el te is dolgozni, akkor most két nyugdíj lenne. Abból jobban költhetnél. Soknak van két nyugdíja — mondta.

— Az! Én mentem volna el a négy gyerek mellől. Te nem bántad volna, legalább több jutott volna Kunéknak a borpincébe. Hát még mit nem? Dolgoztam én annyit neked negyven év alatt, hogy se kezem, se lábam. Még most is dolgozom. Ki mos? Ki főz? Talán a szomszéd? Mi lenne veled, ha meghalnék, te szerencsétlen? A nyugdíjat egy hét alatt elinnád, aztán mehetnél a gyerekeidhez koldulni.

Az öreg ölében felállt a macska. Ásítva nyújtózott. Az öreg lelökte az állatot, lehet, hogy e pillanatban az öregasszonyt szerette volna így meglökni. A szemét összehúzta, és olyan képet vágott, mint a rossz kőműves, ha nem stimmel a függőón zsinórja.

— A gyerekekhez? Oda nem — méltatlankodott. — Inkább mennék a szegényházba, ott van az öreg Dusek is, jól kibírja. Én is kibírnám, de nem mennék egy kölykömhöz sem. Többet jönnek azok, mint én megyek, és ilyenkor mindig visznek is. Hol van a fűrészbak? Elkérte egy vasárnapra a fiad, és még most is , hozza. Miért nem csinál magának? Én tudtam csinálni? Hát az üstházat ki vitte el? Azt meg Ilka disznóölésre. Az sincs azóta. Adtak két szál hurkát és kész. Pedig én vettem az üstházat, nekem sem az apám adta/ Á dunyhát is odaadtad rólam, amikor Maris férjhezment. Mit hoztál te, amikor férjhezmentél? Két lukas lópokrócot, meg egy szalmazsákot vánkossal.

Az öregasszony felült az ágyban.

— Hát a kaszlit ki hozta, és azokat a szép virágos findzsákat? Meg a tek- nőt, meg a hokedlit, amin ülsz? Meg a nagy leveses lábost? — és kezével a tűzhely felé bökdösött, ahol a cső mellé húzva szendergett öblösen az öreg vasöntvény. — Ügy emlékszem, mintha ma lett volna. Egy köcsög csipkelekvárt, meg egy zsák őrleni valót is hoztam. Édesanyám adta. Hát akkor én ne adjak a lányomnak?

— Adjál, de ne az én portékáimat, mert nekem azóta is ronggyal kell takaróznom.

— Milyen ronggyal? Neked a paplan az rongy?

— Rongy hát! Nyári holmi az! Nem pehely.

A macska vissza akart ugrani a térdére. Máskor órák hosszát elüldögéltek együtt békében, de most megmarkolta a hátán a bundát, ajtót nyitott, és kivágta a macskát a hóba.

— Miért nem a te takaródat adtad oda? — kérdezte mérgesen.

— Ha már adok, akkor csak jót adok. Abba nemrégen vettem tollat, az enyém meg olyan már, mint a sulyok. Azt adtam volna? Nem vagy te mostoha, hogy ...

— Nem, persze, hogy nem, csak én duplán sínylem meg azt a dunyhát! Nyolcszáz forint a nyugdíj. Annak a felét elvitte a paplan, ami alatt csak didereg az ember. Azután a másik nyugdíjig csak hallgathattam a siránkozást, hogy így nincs pénz, meg úgy nincs pénz. De mindjárt lett pénz, amikor Margit jött, hogy anyám, nekem száz forint kellene húszadikáig. Meg akkor is van pénz. amikor az unokák hetekig itt esznek. De ha csak ennének, de még követelőznek is, hogy mama, nekem palacsinta kell, mama, nekem buktát süssön! Tartsák el őket, ha megcsinálták! Én is eltartottam mindet. Bezzeg, ha én kérek öt forintot, akkor nincs.

— Hagyd már abba ezt a badar beszédet! Oltsd le a villanyt, és feküdj le! Aludni se hagyod már az embert.

— Én nem hagylak? Hisz te kezd- ted el!

Uent a szobában recsegni kezdett a kiszolgált ágy, mintha egy sebzett varjú károgott volna.

Az öreg tudta, hogy az asszony most haragosan fordul a fal felé, és ez azt jelenti, hogy vége a veszekedésnek, mielőtt jól kidühönghette volna magát. Pedig most akart igazán odamondogatni. Hol van az a pénz, amit a nyáron Olajkár kőművesnél keresett? Felírta a noteszba, kereken kétezer forint. No jó. abból biztosan becsipoga- tott hatszázat, de akkor is maradt még ezernégyszáz, ezt meg nem ő költötte el.

Enyhültén gondolt arra, hogy nyáron munka végeztével milyen jó volt Kunéknál háromszor kétdeci pincehideg kadarkát meginni. Olyan volt az, mint a rég letűnt fiatalság. Milyen jól esne. most is egy pohárkával. Megnyugtatná ennyi háborgás után. S eszébe jutott akkor, hogy az asszony egyszer egy évben — születésnapjára — minden kérés nélkül szokott venni neki egy liter bort. Nem is egyszer megtalálta már, és csak a kedves ajándékozás szándékát tisztelve nem nyúlt hozzá. De most nem tisztelne semmit, csak ráakadna Sejtette, hogy a felesége még nem alszik.

Hajóvszky László:

EST...

éjá^aka

Kintről a macska kaparta az ajtót, és nyávogott esdeklőn. Ettől felbátorodott: legalább azt hiszi a vén házsár- tos, hogy azért mozdulok, mert a macskát akarom beengedni. Óvatosan belopózott a kamrába, és körülmatatott. Szerencséje volt, megtalálta a hagyományos bort a kenyérszakajtó alatt. Arcán nem látszott öröm, inkább egy kis bizonytalanság, hogy mit kezdjen most a váratlan borral, hisz az öregasszony mindig olyan nyájas tudott lenni, ha odaadta neki a porcelán- butykost, melyre Rákóczi búcsúja volt égetve, felért az a perc egy lakodalommal is. Mindig azt mondta ilyenkor: no, Jánosom, jó voltál-e? Mert ha jó voltál, akkor megtisztellek születésnapodon, s már az asztalra is tette kötője alól az ajándékot. Azután megcsókolta, és ezt a csókot is úgy kapta, mint a bort, egyszer egy évben, mert kinőttek már a mindennapiságá- ból. Valamikor tucatjával kapta, és csak úgy mosolygott, virult az arca az ő Margitjának. Most meg ettől az egytől is meghatódnak, könny szökik a szemükbe. Szomorúan tekintett a buty- kosra, és csóválta a fejét. Hát, hogyan lehessen ebből most már inni? Ki fogja akkor holnap őt éltetni?

TJ alkan, minden neszt elkerülve visszacammogott a konyhába. Beengedte a macskát, eloltotta a villanyt, és visszaült a tűzhely mellé.

A vén ingaóra, amit még Bukovinából hozott harci zsákmányként az első világháborúból, feljajdult a falon. Olyan hangja volt, mint a leeresztett citerának, és akkor vert, amikor akart. De még élt, mozgott, járt, meg-meg szólalt. A hosszú évek során így napról napra jogot formált magának a fennmaradáshoz. Az embert se lehet idő előtt a sírba tenni. Dehát ő nem is hal meg, folytatta a gondolatait, öt unokája van. öt kis emberke él a világon, akik az ő véréből valók, akik ismétlődnek majd tovább, időtlen időkön keresztül. Az áldóját annak a dunnának! Jó helyen van az a dunna. Jobb helyen nem is lehetne, hisz Mariskának most van kicsije, kellett

ott, mint bevetett földnek a hó. Nem fázik ő annyira a paplan alatt, azt csak méregből mondta. Legfeljebb, ha jövőre megint elmegy Olajkárhoz dolgozni,

majd vesznek egyet. Vesz a babának csörgőt. Jancsinak odaadja a gombos harmonikát, úgyis régen kéri már. Peti viheti a madarat kalitkástól.

Az öregasszony felriasztotta.

— Alszol már, János?

Czeretett volna még a gondolatai- val maradni, de a „János” olyan békülékenyen hangzott, hogy nem birt ellenállni.

— Nem alszom én.

— Nem is mondtam még neked, hogy Nyesőné tegnap éjszaka meghalt.

— Hány éves volt?

— Hetvennyolc.

— Akkor már odavaló volt.

— A Polla nyolcvanhét éves, és még mindig itt van.

Az öreg most már csak a békesség kedvéért válaszolgatott.

— Elhalási sorrend nincs. Az egyiknek előbb, a másiknak később, de egyszer mindenki meghal. Még az is, aki meg se született, hanem még csak ezután jön.

— Gyújtsd fel a villanyt! Rossz így,

sötétben.

Az öreg világosságot teremtett, 8 vissza akart ülni a tűz mellé, de akkor rászólt az asszony.

— Hallod-e, ne aludjál most a másik ágyon! Itt aludjál mellettem, úgyis fázol a takaród alatt. Itt meg jó meleg van. Bemelegítettem már.

Az öreg meglepődött. Tíz éve nem feküdtek már együtt. Nyesőné jelent meg előtte, akinek a kezét azóta összekulcsolták már a halottasházban.

— Megférünk? — kérdezte, hogy ne szó nélkül menjen oda.

— Ha megfértünk valamikor, akkor most se vet ki bennünket az ágy. De ez a Nyesőné nem megy ki a fejemből, ma egy hete még találkoztam vele, úgy szaladt a pékhez, mint a nyúl. Csak sebtében kérdezte, hogy megyünk-e az éjféli misére? Nem misézik az már többet. A lánya azt mondja, hogy észre se vették, amikor meghalt. Elaludt

Az öreg a bakancsát ráncigálta lefelé.

— Ilyen halál a szép. Én is így szeretnék meghalni. Mit ér az, ha az ember hosszú időre ágynak dőlve várja a végét. Nyűg az csak, szégyenletes pusztulás.

— Ügy halunk meg, ahogy el van rendelve. Azt senki se tudja, hogy hol és mikor. Az öreg Bárány sohasem ivott, és mégis a kocsma előtt rogyott össze holtan.

— Ebben mindnyájan egyek vagyunk — bólogatott az öreg, azután minden átmenet nélkül, jelezve, hogy elege van a holtakból, azt mondta: — Nékem bolhám van.

— Nem csoda — mondta megrökönyödve az öregasszony. — Mindig azt a koloncos macskát dajkálod. Vesd le az inged, nekem ne gyere ide úgy.

Az asszony, miután megkapta a holmit, kifordította, maga elé terítette, és kutatásba fogott.

— Hopp! A fen? essen bele, ez el- ugrott! Nincs rajtam pápaszem, különben elkaptam volna! — s tovább vizs- gálgatta a fehérneműt, míg csak meg nem győződött, hogy nem rejtőzik egy fia bolha se több, még a varrás hajtásában sem.

— A lábravalódban nincs? — kérdezte.

— Nincs. A, dehogy is van ott —

tiltakozott az öreg, nehogy még tovább is kelljen vetkőznie. Fázott már, kívánkozott a melegre. Magára húzta az inget, eloltotta a villanyt, és bebújt szorosan az öregasszony mellé, aki mint régen, amikor még éjről éjre együtt aludtak — két kezével meg- paskolta a dunyhát, hogy szépen, egyenlően eligazodjon rajtuk a pehely. Feje alá húzta az öreg karját, és éjszakai búcsúzóul ennyit mondott:

— Elég lesz már nekünk ezután egy dunyha is. A nyáron, ha megint ösz- szegyűlik a pénz, kiváltjuk a közös sírhelyet, hogy ott is együtt feküdjünk majd.

KOVÁCS PÉTER: KOMPOZÍCIÓ