Dunántúli Napló, 1967. július (24. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

A Jelenkor hat hónapja

Jelenkor idén ünnepli

10 éves születésnapját.

Eddigi története ' folyamán nemegyszer keiéit válságos helyzetbe, de n a már nemcsak vidéki, ham i . szagos viszonylatban is eJ iert irodalmi és művészeti orgánum.

Az egyes számok, de hosz- szabb időszakasz viszonylatában is megfigyelhető a szerkesztőségnek az a törekvése, hogy a folyóiratot mozgékonyabbá, életszerűbbé, karakterisztikussá tegye. Megfelelő szerzői bázis nélkül azonban eleinte gyakran folytatás nélkül maradtak a kez- kezdeményezések, az elaprózott rovatok gyorsan ellaposodtak, s a bizonytalanság, erőltetettség joggal keltett kedvetlenséget az olvasóban. Az utolsó egy-másfél évben külső formájában, rovatolásában is kiegyensúlyozottabb, szerke sztettebb a folyóirat: a szépirodalmi rész és a szorosabban vett kritikai cikkeket, recenziókat tartalmazó Mérlegen rovat mellett az Élet és kultúra a legkülönbözőbb témájú, jellegű, műfajú írások összefogására, széleskörű tájékozódásra, sok színű arculat kialakítására nyújt lehetőséget.

A Jelenkor bírálói évek óta a szépirodalmi termést tartják színvonalasabbnak, az országos helyzethez legközelebb állónak. Alapvető változásról, szemmel látható fejlődésről az utolsó fél évben sem beszélhetünk, de egy lassú, alig észrevehető átrendeződési folyamatra mégis fel kell figyelnünk. Még az előző, 9. évfolyamban is aránytalanul magas volt a versek száma, esetenként 25—30 között mozgott. Ennek az lett a természetszerű következménye, hogy a jó versek elsikkadtak a gyengék tömkelegében, s a Urai anyag egészében jellegtelenné, középszerűvé szürkült. A nem helyi, dunántúli költők inkább csak műhelyük mellék- termékeivel jelentkeztek, növelték a szerzők amúgy is népes gárdáját, s mivel jelentkezésük túlságosan is eset leges volt, nagyon megnehezítették a tudatos, távlatos szerkesztést. Az utóbbi időben nemcsak a versek száma apadt észrevehetően, de szűkült a szerzők köre is, s ez mindenképpen szerencsésen hatott az összkép alakulására. A Jelenkor elsődlegesen a pécsi, illetve dunántúli költők fórumává vált, a líra jellegét Csorba Győző, Pálco- litz István, Takáts Gyula,

Takács Imre, Bárdosi Németh János költészete szabja meg és fémjelzi. A dunántúli megjelölés az ő esetükben nem beszűkült provinciális látásmódot, csupán földrajzi hovatartozást jelöl, lírájukban — sajátos eszközökkel — magas művészi szinten a szocializmus, magyarság és emberiség kérdései fejeződnek ki. A legpozitívabb értelmű elkötelezettség és művészi igényesség jellemzi a fiatalabbakat, Pál Józsefet. Galambost Lászlót, Arató Károlyt, Bihari Sándort, Szepessi Attilát és a többieket is. Az évfolyam első 6 számában megjelenő versekből — kissé önkényesen — kettőt szeretnék kiemelni, mivel alkotóik legjobb törekvéseit látom bennük megtestesülni. Galambosi: Ugye megvendégelsz? c. verse sal- lagmentes egyszerűségével, meghitt líraiságával ragadott meg, Pál József: Most van ideje c. költeményét eszköz- telenségével, feszes belső ritmusával.

A folyóiratokban közölhető széppróza, novella, kisregény stb. országszerte hiánycikk. A Jelenkor viszonylag szerencsés helyzetben van, a helyi, vagy innen elszármazott írók, Bertha Bulcsu, Hallana Erzsébet, Thiery Árpád, Lázár Ervin mellett a kitűnő humorú, szellemes Kolozsvári Grandpierre Emil is mondhatni, rendszeres munkatársa lett a lapnak.

A Jelenkor prózájának kétségkívül legmarkánsabb, legeredetibb íróegyénisége Bertha Bulcsu, a 6. számban megjelent A nyár utolsó napja c. novellája lélektani mély sége, ábrázoló és hangulatteremtő ereje, árnyalt, kifejező nyelve révén mai elbeszélésirodalmunk legjavához tartozik. Ezek mellett a kiemelkedő vagy legalább jó alkotások mellett talán a hibák is feltűnőbbek (egy avultabb, kissé poros elbeszélőmodor, erőltetetten modoros modernkedés, a sematizmus leegyszerűsített szemléletmódja), egészében mégis inkább dicséret illeti a prózarovatot, mint gáncs.

S vonatkozik ez a szép- irodalomhoz közel álló írói riportra, szociográfiára is. A mennyiségi és minőségi fellendülés mellett — amit a Jelenkor kritikusai már korábban észrevették — fel kell figyelnünk a tematika kiszélesedésére a problémalátás elmélyülésére is. A paraszti valóságot feltáró, már gazdag hagyománnyal rendelkező szociográfiák közül megformáltságával, változatos eszközhasználatával Ordas Iván: Mesteremberek c. írása emelkedik ki. Thiery Árpád és Békés Sándor az eddig indokolatlanul elhanyagolt bányászságra irányítja a figyelmet. (Hadd jegyezzük itt meg. hogy egy sereg társadalmi réteg, csoport, foglalkozási ág szociográfikus felmérése még mindig nem történt meg, s ez a Jelenkor közéleti arculatának kialakítására további lehetőségeket kínál.)

A Jelenkorra vonatkozó kritikák legtovább, szinte máig hangoztatott vádja az elméleti, kritikai rovat szegényessége, esetlegessége, nemegyszer elvszerütlensége, Ha megállapítjuk, hogy ez szinte minden irodalmi és művészeti folyóiratunkról elmondható, csak magyarázzuk a jelenséget, de nem mentegetjük. A marxista kritika helyzetéről, hiányosságairól, feladatairól, ma országszerte élénk vita folyik, erre itt nem akarunk kitérni. A Jelenkor, ha szerényen is, de igyekezett ehhez az országos érdekű problémához hozzászólni (Pomogáts: Egy műfaj becsülete, az 1. szám folyóiratszemléje). Általános elvi kérdéseket boncolgat továbbá Pomogáts: Esszé és regény című tudományos igényű tanulmánya, valamint Loránd Imre cikksorozata. Ez utóbbiról külön is érdemes néhány szót szólni. Loránd cikkeiben hiába keresnénk a tudományos apparátust, a szociológiai felmérések adathalmazát. Saját könyvtári, antikváriumi tapasztalataira támaszkodva népszerű formában vet fel néhány olyan gondolatot, amely az olvasót, önismeretre nevelheti, az írókat, kiadókat, kritikusokat az olvasók valódi igényeiről tájékoztatja, s ezzel végsősoron hozzájárul az irodalom és közönség gyümölcsözőbb kapcsolatainak kialakulásához.

M

ég mindig aránytalanul kevés a folyóiratban az egy-egy írót bemutató nagyobb tanulmány, bár a fejlődés ezen a téren is megindult. Pomogáts két arcképvázlata, Gransztói Pál Proust-tal kapcsolatos szubjektív hangú naplórészlete mellett Tüskés Tibor „Mini” portréit kell kiemelnünk, melyek rövid terjedelmük ellenére is igényes képviselői a meglehetősen ritka, gazdag gondolati tartalmú esszének

A szorosabban vett kritikákról nem lehet maradéktalan elismeréssel szólni. Az egymás mellé kerülő túl szigorú és túl enyhe, szinte elvtelenül dicsérgető recenziók nemcsak az írók, hanem az olvasók számára is megnehezítik az eligazodást, s az ismertetendő könyvek sokszor ötletszerű kiválasztása sem segít a reális értékrend kialakításában. (Az igazság kedvéért természetesen itt sem hallgathatjuk el, hogy a kritikai mérce mintha országszerte bizonytalan, kialakulatlan lenne.)

Egyelőre még inkább körvonalaiban, de kezd kirajzolódni a külföldi irodalommal kapcsolatos új szerkesztői koncepció. A kitekintést korábban műfordítások és esetleges recenziók jelentették, s ez a forma néha céltalan erőlködésnek tetszett, s lényegében inkább erősítette, mint oszlatta a provinciális színezetet. Nagy L. Sándor: A felejthetetlen háború című tanulmánya és Bajomi Lázár Endre összefoglalói arra mutatnak, hogy a szerkesztőség — számba véve a rendelkezésre álló erőket — a szovjet és a francia irodalom kérdéseire igyekszik koncentrálni.

Szünőben van az esetlegesség és az egyoldalúság a társművészetek tekintetében. — Rónay zenei levelei régi hiányosság felszámolásához jelenthetik az első lépéseket, de egyúttal arra is erőteljesen felhívják a figyelmet, hogy Pécs gazdag, élénk zenei élete keveset hallat magáról. összefogottabbá és bizonyos mértékig elvszerűbbé is váltak a képzőművészeti tudósítások, tanulmányok. A szép irodalom kivételével talán ezen a területen alakult ki a legszerencsésebb egyensúly kivitel és behozatal között.

A hat szám felmérése, értékelése a gazdag anyag miatt szükségszerűen felsorolássá szűkült, amelynek summázata csak a bevezetőben mondottak megerősítése lehet. Az áttekintés meggyőzően bizonyítja, hogy folyóiratunk nemcsak ígéreteket, lehetőségeket, hanem számottevő eredményeket is elkönyvelhet már magának, s ezek alapján méltó és jogos büszkeséggel köszönhetjük a 10. évfolyamába lépett Jelentkort.

Várőczi Zsuzsa

A Nagy Október évfordulójára

Magyarok az üvegpalotában

A Kalinyin sugárúton a májusi napfényben karcsúbb nak, ragyogóbbnak tűnnek az új üveg- és betonpaloták, épületek, s a korábban büszke régebbi három-négyemeletes házak is törpévé zsugorodnak. Többször jártam ezen a környéken, de kíváncsiságból harmadik utam alkalmával is megkérdeztem néhány látogatót: merre van a SZEV (a Kölcsönös Gazdasági Segélynyújtás Tanácsa — KGST) épülete. Valamennyien határozottan mutattak a Moszkva folyótól egy kőhajításnyira égbenyúló alkotásra.

Jól dolgoznak

Az irodában feljegyzek néhány adatot arról, hogy 32 szintes lesz az épület, mellette tízszintes szálloda létesül, a kerek alakú tanácskozó-teremben mintegy ezren foglalhatnak majd helyet. Egy feljegyzés arról értesít, hogy szovjet tervek alapján készül az épület, a másikból azt tudom meg, hogy a lengyelek alumínium nyílászáró szerkezeteket szál lítanak többek között, a bolgárok készítik az irodákat elválasztó falakat. Magyar- országról fényvető rácsokat, parkettát, fűtőberendezéseket szállítanak sok minden mással együtt.

A magyarok egy csoportja 22. illetve a 23. emeleten dolgozik most. Az ÉM Országos Szakipari Vállalatnak vezetője Gyapjas Sándor vezet az egyik csoporthoz, ahol a parkett alá készítik elő a padlózatot. Az első, akivel szóbaelegyedtem, Lázár Lajos, 54 éves. — Ez az első külföldi utam — szól, — s a csoportból más se járt még a Szovjetunióban.

Bruszán Imre mondja:

— A nyelvet rosszul tudjuk, de azért megértjük egymást. A munka a mi legfőbb tolmácsunk.

Valaki arról számol be, hogy Leningrádban voltak kiránduláson, mások azt közlik. hogy van alkalom a művelődésre, szórakozásra is.

Másik csoporthoz indulunk. Az egyik teremben két munkást látunk. Magyarul szólítom őket, oroszul felelnek. Alekszej Ivanovics Markov gázszerelő és Nyi- kolajevics Veljanyimov Kirill lakatos és a gázkonvektorokat szerelik.

— Magyarország szállítja

a gázkonvektorokat — mond ja Alekszej Ivanovics Markov, s hozzáteszi: jó munkát végeztek.

Jó munkát végeztek — gyakran hangzik el ez itt oroszul, bolgárul, németül, magyarul, csehül. És érdekes, hogy legtöbbször egymás munkáját illetik ilyen elismeréssel.

A jugoszláv márványból készülő lépcsőn való tornászás után, ahol a munkát Eszes Béla és társa végzi, jutunk el a Fémmunkás Vállalat telephelyére. A fémmunkások az álmennyezeteket szerelik. Már így félig készen is nagyon mutatósak. Tekintettel arra, hogy ott jártamkor a magyar csoport a külkereskedelmi szervek képviselőivel éppen meg beszélést tartott, melyen többek között arról esett szó, hogy hogyan lehetne biztosítani a magyaros ebéd készítését, először két szovjet munkással beszélgettem. Mihail Ivanovics Kanavkán és Oleg Andrejevics Aldo- sin szerelők arról beszélnek, hogy mennyire megértik egy mást a magyar munkásokkal.

—„Lacik” úgy van velünk;

hogy tolmács nélkül is boldogulunk — mondja Kanavkin.

Később kiderül, hogy „Lacik” Gáti László a Fémmunkás Vállalat szerelője.

A tanácskozás után megkerestem őt is. Elismeréssel szólott szovjet munkatársairól, akikkel a közös cél, a közös munka kovácsolja barátságát.

Korszerű épület

A fémmunkások tevékenységéről beszélgettem Kovács Dezső főmérnökkel is. Ö is azt mondta, amit a többiektől hallottam: szervezetten megy a munka és iparkodnak mindent megtenni, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója tiszteletére szép eredményeket érjenek el.

Az állandóan épülő, szépülő Moszkva egyik legszebb alkotása lesz a KGST székháza. Méltó helyet ad majd az állandó szervek dolgozóinak, a tanácskozásoknak, a munkának, mely a korszerű kivitelezéssel együtt hirdeti a szocialista országok együttműködésének, barátságának jelentőségét, erejét.

Bányász Béla

KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ:

4 vonat megállt, s hallani lehetett, hogyan dong a dongó az ablakot takaró függöny mögött.

— Melyik állomás ez? — kérdezte egy álmos hang.

— Térközben vagyunk — felelte a kalauz. Natasa kilesett az ablakon. Kint minden esupa erdő egész a láthatárig. Fölötte egy csapat fehér madár és sötét fellegek keringtek. Dörgés buckázott végig a fák koronáján. Oly sokáig lehetett hallani, hogy úgy tűnt, talán körülfutja ezt a hatalmas földgolyót. Kissé halkult, mikor az erdő sűrűjébe bukott, de a tisztásoknál és irtásoknál még erősebben zúgott, mint annak előtte.

— Szörnyű vihar! — mondta valaki Natasa háta mögött. A lány hátranézett: útitársa, a fiatal rendező állt a háta mögött, a fülke ajtajánál.

Villámfény cikázott, nyomában valami szárazon és szörnyet reccsent, mintha hatalmas fenyő tört volna derékba.

Az erdő belerázkódott a tompa villámlásba, * élőnek tűnt: remegő ágak nyújtózkodtak a felhők között cikázó fény után, mintha segítségért könyörögtek volna, s a tűnő égbe kapaszkodnának. A kocsi tetején pergőn dörömbölt a zuhogó eső.

— „Nagy iramlással fut a villám, súlyos csapása nyűgöz” — szólalt meg váratlanul az erdész. A rendező szeme nevetett.

— Honnan való idézet ez? — kérdezte Natasa.

— Lucrétiustól — válaszolt az erdész, s elpirult.

Az erdész most boldog volt. örült, mert a Krímbe mehet szabadságra, oda, ahol gyermekkora óta nem járt. Emlékezetében éltek még a szakadékot hegyek, melyeknek lábához iszonyatos messzeségből csapódik nagyot loccsanva a víz.

— Mi történt? — kérdezte sírásán egy apró, keszeg, pizsamás hölgy, amikor elindult a vonat. — Miért megyünk hátrafelé?

— Mert elöl elmosta az utat a víz — felelte mogorván a kalauz. — Nézze, milyen zivatar van! Szinyezjorkiban állunk, amíg helyre nem hozzák a vágányt.

— Gyönyörű név: Szinyezjorki — dör- mögte a rendező. — Szinyezjorki! Szinyez- jorki. Kék tavak! Ezt meg kell jegyezni!

— Ebben az erdőben sok a tó — jegyezte meg az erdész.

— Maga ismerős erre;

— Valamelyest, nem nagyon... Tizenöt éve itt dolgoztam. Erdőt ültettem.

ggzinyezjorki most néptelen volt. De **már csillapodott az eső. Az erdőből pó-. raillat csapódott ki.

Vaszilij apó fölrázta a nedves szénát a kordéban és a vonatra pillantott: „Hát hová vonszolgathatja ez a vonat az embereket elő- re-hátra, megint előre-hátra?”

Aztán hirtelen a vonat felé vette útját. A kivilágított ablakhoz lépett és megkocogtatta az üveget.

— Pjotr Matvejevics! — kiáltott gyöngén feltörő hangon. — Hallod, Pjotr Matvejevics!

Az ablaknál ott állt az erdész, s Natasával beszélgetett. Az öregre nézett, s kinyitotta az ablakot.

— Vaszilij! — kiáltott, s szaporán leugrott, megölelgette az öreget.

— Ej, Pjotr Matvejevics, Pjotr Matvejevics! Lassan kihal a te erdőd!

— Leégett? — kérdezte rémülten az erdész.

— Nem, nem volt felénk tűzvész. A tavasztól a hernyó rágja. Már majd a felét megzabálta az átkozott. Az új erdész meg sehogyan sem bír vele. Hol ide ír, papírt, hol oda, közben az erdő meg... — mondta nagy hangosan az öreg és hüppentett egyet. — Aj, milyen erdőt ültettünk mi veled, Pjotr Matejevics! Fenyők, szép rendben. Mikor kimegyek, megemelem előtte a kalapomat, olyan erdő kerekedett belőle!

Az öreg elhallgatott.

— Pjotr Matvejevics — mondta aztán könyörögve —, menjünk a tóra, nézzünk körül. Csak mondd el nekem, hogyan mentsük meg az erdőt, aztán utazhatsz tovább, a többivel valahogyan majd csak megbirkózom magam is.

— Csudálatos vagy! Hiszen a vonat két- három óra múlva indul is.

— Nem indul! — mondta határozottan az öreg. — Az utat két kilométernyire elmosta az eső. Holnap délben indulhat csak, előbb semmiképp.

— Magukkal mehetnék? — kérdezte Natasa, aki ott állt a lépcsőn.

4

2 ügyeletes közölte, hogy másnap délnél előbb nem tudják megjavítani a síneket, így hát az erdész, az apó és Natasa kiment a tóhoz.

A kis lovacska szép lassacskán húzta a kordét. A kerekek egyre csak nyikorogtak a fűvel benőtt úton.

— Nos, azt hiszem, megérkeztünk — szólt az apó.

Világosodott. Natasa körülnézett és semmit sem értett. A csillagos ég ott feküdt előtte az úton és csöndesen fodrozódott.

— A tó! — mondta az erdész. — Mennyi csillag van benne! Mint ősszel...

A kordé egy csőszkunyhónál állt meg. Az öreg bement, lámpát gyújtott.

Natasa tejet ivott, s azonnal el is nyomta az álom.

Korán megébredt, ám a fehér Nap már az erdő fölött állt. A házikóban senki sem volt, csaíc egy fekete kutya üldögélt az asztal alatt és érdeklődéssel szemlélte Natasát.

— Csak el ne késsünk! — riadt meg Natasa, fölugrott, kinyitotta az ajtót és kiment.

Kint senki sem volt. A kerek tó mellette csillámlott, benne az erdő tükörképe. A parti fehér homok tiszta, s könnyű vizében ezüst halak aludtak.

A parton kiszáradt, öreg ladik állt. Natasa megfürdött a tóban, felöltözött, a csónakhoz ment, melyben még a kispad is megvolt. Leült. A pad meleg volt a napsütéstől. A ladik deszkáinak réseiben fű és virág nőtt magasra. Erős, édeskés fenyőillat érződött. A fekete kutya a ladik mellett feküdt és nagyokat ásított.

„Jaj, mi lehet a vonattal7" — gondolta Natasa, s csodálkozva tapasztalta, hogy nem ijedt meg a gondolatra.

Vagy egy óra hosszat ült igy. Elsőként a nagyapó talált rá. Kedvesen köszöntötte, aztán leült a ladik mellé a homokba.

— Ne nyugtalankodj a vonat miatt. Rágyújtok, befogok, és az állomásra viszlek.

— És Pjotr Matvejevics? ö hol van?

Az öreg elnevette magát.

— Mindjárt jön. De neki nincs sietnivalója.

— Miért? — ijedt meg Natasa.

— Majd ö elmondja — felelt az apó. — De hallgass csak ide. Ez a csónak sem fiatalabb nálam. De én azt gondolom, bár már nagyon öreg ez a ladik, mégis hasznára van még az életnek.

— Nem értem — mondta Natasa.

— Hát mi van itt érthetetlen? — sértődött meg az öreg —, Látod-e, a csónak már majd’ teljesen elenyészett, de minden hasadéba virágot nevel. Mikor ránézek, ezt gondolom: „Talán én, az öregember is hasznos lehetnék még az életben. Igaz, öregszem. De ne félj, hogy ősz a hajad. A fontos, hogy a szíved rendben legyen.” Jól beszélek, vagy nem?

— Jól — helyeselt Natasa és elnevette magát.

őzben megérkezett az erdész is. Az öreg elment, hogy fölszerszámozza a lovat. Az erdész morcos és gondterhelt volt. Megkérdezte Natasát, ivott-e reggel tejet, hogyan aludt, aztán többet egy szót sem szólt.

— Nem késünk el? — kérdezte a lány.

— Nem hiszem — felelte az erdész, elpirult, aztán hozzátette: — Az a helyzet) hogy én most nem megyek.

Natasa meglepetten hallgatott.

— Igen, így van, nem megyek — ismételte az erdész. — Nélkülem kihalna az erdő. Magam ültettem, sajnálnám.

— Megértem. Rendben van — mondta Natasa és nagyot sóhajtott. — Még irigylem is magát. A viszontlátásra!

És félszegen kezet fogott az erdésszel.

Széles szivárvány borult az erdő fölé: valahol túl a tavon eső esett, s Natasának úgy tűnt, mintha a szivárvány szalagja titokzatos vidékre vezető úton lenne, Pjotr Matvejevics és az öregapó birodalmába, ahol darvak szólnak hajnalonta.

A bozótosban messze fénylettek az apró vizek. Talán ez is tó? Natasa kidugta fejét a fülke ablakán és hosszasan nézte a levelek körül előcsillanó vizet, a szivárványt, S összeszorult a szíve: csak őszig maradhatna itt! A mozdony búcsút sípolt: a rengeteg magába fogadta a kiáltást, mely egészen a tisztásig szállt, majd váratlanul visszhangként tért vissza a vonatra. (Ferenc Győző for&)

Natasa és az erdész